soroló

„you may kiss the bride.”

talán ragaszkodni kellett volna a hagyományokhoz, és dupla részként elővezetni a finálét. mert jó volt, ötletes volt (minden idő egyben!), de valahogy nem tudott felérni az eddigiekhez, és ezt csak az igazi epikusság hiányának tudhatom be. annyira jól fel volt vezetve minden, hogy sajnos ez azzal járt, hogy kevesebb meglepetést okoztak a relevációk, inkább bólogattál, hogy ja, sejtettem. ennek ellenére tök jó, hogy így körbeértünk, érintve egy csomó ismerős pontot, szeretjük a kerekséget. (+09.22.)

hümm, bajban vagyok. mert hogy ez volt eddig a leginkább összefüggő évad, ami jó, átívelés kell, és a főszálas részek piszokmód működtek is, moffat bácsi egy őrült, aki úgy tudja ránk dobálni a vízióit, mint nagyon kevesen a tévés szakmában. ugyanakkor a közbülső részekre kevesebb energia jutott talán, de ott volt több is, amik nem tudtak annyira elragadni magukkal, mint szerettem volna (persze voltak kivételek, de gaiman mégiscsak gaiman...). ha azt nézem, hogy az első két évadban volt jellemző ez a hullámzás, azt mondanám, visszatértünk a gyökerekhez. de ez persze nem lenne igaz... várj, mindjárt jövök, futok egy kört, vagy megnézek egy-két alternatívát, mert képtelen vagyok dönteni az értékelésnél. nem mintha nagyon számítana, csak a lágy és kemény énem most kegyetlen csatát vívnak egymással odabent. de lehet, hogy miniatűr emberkék vették át az irányítást... hohó, csend lett. és szigor. nagyon erős tetszett. bocs, doktor, de ez csak egy repedés. még befoltozható...

„a baby is crying. and you better watch out, ’cos guess what? daddy’s coming home!”

túl nagy árnyékot vet a doktor halála az évadra, így arra gondoltak, hogy kicsit könnyítenek rajta? ez részben sikerült, volt poén, ami működött, csak el kellett viselnem egy kisbabát is mellé... az jó, hogy régi ismerőst hoztak be, ha már tényleg pihentetjük pond-ékat, egyébként is, szép dolog a férfibarátság... az ellenfél is régi volt, igaz, önmaguk árnyékai, kicsit megkopott az ezüst borítás, de azért jó látni őket néhanapján. túl az utolsó nagy kalandon, gondolom most letaglózni készülnek minket. hát gyerünk, csapjunk a lovak közé, izzítsuk a fluxus-kondenzátort, ja nem... (+09.22.)

„praise him.”

megint egy rész, ami az alapvető félelmekre épít, spórolós minimál környezetben, de ez most kicsit más volt. talán mert nem csak a félelmek voltak hangsúlyosak, hanem a hit is. talán hülyeségeket beszélek, mert azért volt másabb, mert a doktorra került végül a fókusz. ha megkapargatjuk, a doktor tényleg egy isten-szerű lény, aki (szinte) bármit megtehet, és imádják az emberek. utoljára a tízedik inkarnációja félt ennyire attól, hogy az útitársainak baja esik, de ebből látszik, hogy bármilyen a haja, bármennyire szereti a halrudacskákat tejsodóval, a doktorban mindig ott lesz a bűntudat, hogy a magánya ellenszereinek veszélyezteti az életét. komoly kereszt ez. (+09.22.)

„that’s the first time i’ve laughed in 36 years.”

mindig olyan szép helyekre indulunk, amik aztán csúnya hellyé változnak... mármint nem fizikailag, mert ezek a nagyon fehér falak mindig szép scifis környezetet teremtenek. az is tény, hogy a magány és a túlélési ösztön mindenkit badass-é tud változtatni, jó kis figura volt ez a szamurájkardos megkeseredett amy 2.0 (vagy 1.0, honnan nézzük, hülye idővonalak...). az viszont a legszebb, hogy bárhova megyünk, bármi történik, mindig könnyen szomorú szerelmes história lehet a vége. de nem csak ilyen habókos módon, hanem szívbemarkolóan, hogy biztos oszlopokon álljon a felépítmény. azt meg imádtam, amikor a két amy rájött, hogy miért is van az, hogy bele lehet szeretni a fura arcú érdekes személyiségekbe is a szépfiúk helyett. (+09.22.)

„should we open the cupboard?”

ez most kicsit mellément. sokkal inkább el tudtam volna képzelni sarah jane egyik kalandjának. vagy az eastenders tini-horror változatában... (hogy ezek az angol tömbök mindig milyen jól tudnak kinézni a képernyőn.) talán az volt a baj, hogy nem adott hozzá semmit az eddigiekhez, mellékes paráztatás volt. ez lesz az a rész, amit a volt barátnőmnek sosem mutathatok meg az életre-kelő-baba-fóbiája miatt... (+09.21.)

„you named your daughter after your daughter.”

már megint milyen értelmes értékelést tudnék összekaparni...? jó kezekben van a sorozat moffat bácsinál, mert pont annyira szeret terelni, kamuzni, félrevezetni, mint a doktor. kezdjük azzal, hogy mindenki mást várt a cím alapján, valami igazán töri-kavarós nácis mókát, erre a vicces bajuszú bácsi csak uszkve három percet szerepelt és egyáltalán nem volt fontos a jelenléte. mert ez river epizódja volt. itt a szemünk láttára született meg a már megismert és megszeretett nőszemély (zavaros, mi?), alex kingston könnyedén mutatja minden színét, most a túlmozgásos, kissé őrült tinilányos verzión volt a sor - zseniálisan, persze. de őrületben nem volt hiány az írói szobában sem - igazságosztó robot miniatűr emberekkel a fejében? nooooormális? az idei évben rekordra is hajtunk: hányszor lehet megölni a doktort egy évad alatt...? (+09.21.)

„the last breath.”

a megfelelő finálé. pörgés, izgalom, csavar, konklúzió. kicsit szomorú. kis kiskapuval a végén. minden visszatérhet a normalitásba, élünk, amíg élünk, addig kell nagy dolgokat végigvinnünk, amíg el nem jön a csúnya gonosz halál. szar ügy? de a kezünkben lesz a döntés. (+09.21.)

jót tett a sorozatnak az amerikai kaland? ha már így kezdtem anno a nyitánynál, ezt kell először megvizsgálnunk. szerintem ez nem tette másabbá, ez a lényeg. oké, más a helyszín, új arcok is előtérben, de amíg jack kapitány itt kavar, addig bármilyenek a körülmények, az torchwood lesz. voltak dolgok, amik viszont mindenképp jót tettek a koncepciónak: azt már az előző kör óta tudtuk, hogy az egy kerek történet felállás jól áll a sorozatnak, ez most is így volt; az is tetszett, hogy nem alien-t hajkurásztunk, sokkal megfoghatatlanabb volt a dolog; hogy halandóvá tették a kapitányt, ami miatt azért nem rágtuk le a körmünket, de változatosságot hozott az eddigiekhez képest. szerettem, hogy ennyire érezni az átgondoltságot, hogy ott lóg a sorok között, ahogy az írók leültek a fehér tábla elé, és azt mondták: oké, itt van ez a tök jó ötletünk, nincs több halál, mi lenne ezután? nem az ok volt a lényeg (arra úgyse lehetett volna ennél normálisabb választ adni), inkább a következményeket tették félelmetesen reálissá. az emberiség örökké szar alakokból fog állni, ez a végső konklúzió... na jó, persze ilyen sötéten nem lehet zárni, igenis mindig lesznek köztünk hősök is, csak reménykedni kell, hogy szétrúgják a megfelelő seggeket... tetszett.

aki szokta olvasni az agymenéseimet, az jól végigkövethette a sorozathoz való viszonyomat. eleinte kicsit kelletlenül néztem, úgy éreztem megakaszt a who-darában, nem igazán működött a sötétebb, felnőttesebb, heti egy űrdög koncepció. aztán az évek folyamán szépen megtalálták a helyes arányokat, és én is meg tudtam szeretni a „szükséges rosszt”, a kistestvért. a children of earth volt a csúcspont, beton-sűrűségű intenzitással taglózott le egy délután alatt. jack kapitány mindig is a húzó-ágazat része volt, annyira kitalálták már a doktor mellett a karaktert és john barroway annyira ráérzett végig az ízére, hogy szerintem nincs ember az univerzumban, aki utálná. de a többiekben is volt mindig valami érdekes. tetszett. talán egyszer még vesz egy nagy levegőt, és újra pumpálni kezd a szíve, de ennek a nekrológnak addig itt kell állnia.

„harry bosco is a process.”

hopp, egy ugrás, és két hónap elszállt. megleptek ezzel, de gondolom nem akartak jack kapitány agóniájával fárasztani minket. jöhetett inkább az ellenállásba vonulás és a titokban tervezgetés. az országok vezetői sem pihentek, újra fűtenek a kemencékben, hans landa-hoz hasonló kopók járják a házakat, hogy biztos, hogy mindenkiből hamu legyen, aki szerintük megérdemli. várj, köpök. a gonosz oldal sem tétlenkedik, cuki redheadünkön keresztül mutatják be a nagyon titkos életüket és a nagy titkot. aztán jöhet a last mission, két helyen, mert úgy látványosabb (pedo bácsi is integrálva, no problemo). (+09.21.)

„you’ve got the only corpse on planet earth.”

szegény nana visitor, nem sokáig húzta... van még ember ezen a szerencsétlen sárgolyón aki még mindig megbízik egy cia-sban...? tudhattuk volna, hogy a mindenható családok keze mindenhova elér. bytheway, szép mitológia-építés zajlik, jó ez a rejtély-faktor a nagyon titkos nagyon gonoszokkal. és végre bejött egy kis alien-tech is, mégiscsak egy scifi-sorozatot néznénk, vagy mi a szösz. a technoblabla kielégítő volt, a hang-torzulásnál viszont riadtan néztem először a laptopra, hogy már megint mi ment gajra benne... no, abból látszik, hogy közeleg a vég, hogy egyre nagyobb szarban vannak hőseink... (+09.21.)

„il diavolo!”

sose kezdj egy katolikussal... espenson néni szereti a flashback-eket és mi szeretjük őt. a sok új szereplő miatt eddig úgy lehetett érezni, hogy jack kapitány kicsit háttérbe szorult, hát most megkapta a maga epizódját. könnyű vele, mert a múltja mindig érdekes, most kicsit kamáslit húztunk rá, és az is működött. szomorú szerelmi história volt ez, teljesen irrelevánsan, hogy két férfi között zajlott. és persze szó sem lehetett happyendről. a jó öreg jack kapitány kezd olyan lenni, mint hű barátja, a doktor, egy magányos világkalandor, aki gyűjti magába a fájó emlékeket, miközben mindenkit maga mögött hagy. de a múlt néha visszavág... (+09.21.)

„the devil in a three-piece suit.”

na, kellett még egy rész, hogy kijussunk a táborokból, kicsit elpazarolva érzem így az epizód felét, mert újdonságot nem nagyon tudtak hozni itt. voltak tipikus gonosz-húzások, kisebb szőkeségek, nem fontos. jack kapitány útja már sokkal érdekesebben sikerült, volt benne stílus, ahogy eljutott a nagyon fontosnak vélt emberig, dumákkal, cselekkel, mosolyokkal (ezt nem igazán lehet űberelni némi motoros/robbanós kilépővel, bár kétségtelen, az is hatásos volt). és most jön a kulcs: mindig van egy nagyobb hal. és nem mindenki gonosz, aki egy gonosznak tűnő vállalatnál húzza a húznivalót. most már indulhatunk ezeken az ösvényeken, amit persze megtámogattak némi aknamezővel is, amit úgy hívnak: gyilkos cliffhanger... (+09.21.)

„looks like we all have something to gain from this tragedy.”

hol kezdjem? mert csak ülök itt a klaviatúra felett. lehetne elmélkedni ismét az erőszakon, mert persze a klub körül most sem mennek könnyen a dolgok, hiába szeretné jax és a nézők. nem mehet könnyen, ha egy gyászoló anyát a klub érdekeivel kell összhangba hozni. egy gyászoló drogos anyát. lehetne beszélni azokról a katalizátorokról, amik egyre gyorsítják a klub szétesését (marshall és szövetségesei, clay, bobby szervezkedése, írek). de most leginkább a csendek és nézések fogtak meg leginkább. amikor a börtönből kijőve tara szótlanul szál fel a motorra. vagy ha már ő, a cseppet sem erotikus záró szex, és az arca. de ha már arc, hát juice tekintete sem volt semmi, közvetlenül az ölés alatt és után. nézek én is nagy szemekkel, amerikára, sutter-re, a jövőbe. sötét a kép. (+09.20.)

„the government now has the power to decide whether you’re dead or alive. no one should have that much control.”

az írók akkor is jó munkát végezhetnek, ha az ember felhúzza magát. nagyszerűen sikerült leképezni a náci németországot a 21. századra. a legegyértelműbb jel persze a szegregálás és az ember-égetés, nem kívánatosak, miért is kéne élniük hozzáállás. de a karizmatikus, szónoklásban verhetetlen anti-hős is jól bekategorizálható. de nem is ezeken akad ki az ember, hanem azon a nyilvánvaló igazságon, hogy mindig lesznek olyanok, akik szervilisen kiszolgálják a hatalmat, és még büszkék is a munkájukra. az ilyen embereknek kéne égniük a kemencékben, bassza meg. so, welldone, írókáim, a célt elértétek, jár az agyam, pedig ha azt vesszük, nem sokat haladtunk az epizódban, de fontos dolgoknál ragadtunk le. (+09.20.)

„we’ve reached the edge of america.”

hát hogy ne lenne az ember paranoiás ilyen időkben? amikor mindenféle betegségek taglózzák le a világot? amikor táborokba akarnak zárni embereket? amikor egy nagyon titkos társaság a föld átvételére készül? a betörés-megszervezés és végrehajtás erőteljes heist-jelleget kölcsönzött a résznek, ezt ellensúlyozták a magánéleti dolgokkal. az a jó, hogy a tipikus fordulatokat az írók is látják, és jól le is cseszik a karaktereket, amikor hülyeséget csinálnak (lásd a szöszi figyelmetlensége, lásd a pont a lényegnél eldördülő fegyver). pedo-bácsi szála még mindig kicsit külön lóg, de érezhető, hogy beleszövik majd a nagy szőnyegbe. (+09.20.)

„it’s the perfect drug for the new world order.”

(már pont panaszkodni akartam, hogy milyen starz show ez, hol vannak a pucér testfelületek, hát erre tessék, itt...) gyorsan összeállt a csapat, igaz, vannak még súrlódások, de ezek a szemléletbeli különbségekből, a két kontinens közti little differents-ekből adódnak (jane espenson meg jól ráállt a nyelvi sajátosságokra, mert azok viccesek). de szépen elindultak a legnyilvánvalóbb nyomon: ki hajt hasznot a halhatatlanságból? hát természetesen a mindig pénzéhes és gonosz gyógyszer-gyártók. de azt hiszem ők csak a felszínen úsznak, nem ástunk még eléggé le a gyökerekhez. karakter-ügyileg próbálnak mélyebbre menni viszont, előjönnek a halottakról az emlékek, a megbánások, a félelmek. és előkerül egy régi kütyü is, éljen a minden évadban használt szuper-kontaktlencse! (+09.20.)

„last day on the job.”

na, már a készítők is nekiálltak búcsúzkodni, dex kapja sorban a köszöntéseket és öleléseket, valahogy végre engem is elkapott a vége-hangulat. csakhogy még nem értünk célba... bár, ha dex lelkiállapotát nézzük, már igen. leszámolt a démonokkal, fényt engedett a dark passengers-re, elköszönt head-aputól. persze az írók miért is engednék meg neki, hogy nyugodt zen-mesterré változhasson a messzi pampákon. hogy letehesse a késeket, és azzal legyen, akit igazán szeret. szadizmus? vagy hirtelen feltört igazságérzet? vagy szerintük az kell a nézőknek, hogy szenvedni lássák azokat, akiket úgy megszerettek nyolc év alatt (akármilyen személyek is legyenek ők)? szóval kétkedve és remegve várom az utolsó pillanatokat. (+09.19.)

„there’s no golden hour anymore.”

nem akartam belezsúfolni a szereposztást a nyitány értékelésébe, és még jó, hogy nem tértem ki bill pullman felismerhetetlenségére, mekhi phifer tökösségére, mert most kaptunk még melléjük egy gonoszkodó dichen lachman-t és egy rég látott, ámde gyönyörűvé érett lauren ambrose-t. ebből is látszik, hogy nem csak jack kapitányékra koncentrálunk (bár az ő kémia/biológia órájuk hozott némi humort is a részbe), hanem az alapvető emberi problémákra is a nagy esemény kapcsán. mit fogunk enni? mi lesz a baktériumokkal? mi lesz a gyógyszer-ellátmányokkal? hogyan reagálnak a vallások? ezernyi kérdés, hogy egy pedofil gyilkost hogy illesztenek bele a képbe, szintén rejtély. ahogy a háttérben zajló nagy összeesküvés is. de azok már csak ilyenek... (+09.19.)

„well, looks like someone changed the rules. miracles got easy.”

amerika sohasem önzetlenül segít... már nem ez az első eset, hogy pénzt pumpálnak egy angol show-ba, de akkor elvárásaik is vannak. például, hogy az ő kontinensükre is kell kanyarintani a történetet. hogy kellenek bele új (amerikai szereplők). cserébe tudsz helikopteres üldözést forgatni, úgyhogy valószínűleg megéri az üzlet. már az alap felütés is működik (megszűnik a halál a földön, de nem zombisan!), univerzális probléma, nem kell hozzá cardiff-ban üldögélni, így nem lesz gond, hogy idegen földre szakadnak a wales-iek (egyébként is, milyen hülyeség, hogy egy országon belül fizetni kell egy hídért...). valahol elismerem, hogy reboot lett így a kettős könyvelésnek köszönhetően, de ha folytatni akarták volna, így-is-úgy-is bele kellett volna tenni gwen visszahívását az eke szarvától és jack kapitánynak is elő kellett volna kerülnie az apátiából (szép belépő, btw). so, táncoló dollárok ide-vagy-oda, én bizakodó vagyok, igaz, még nem látom, hogy lehet tíz órán át mesélni ezt a történetet, de ez legyen az írók problémája. (+09.19.)

„paradise nick is mega-chill.”

spóroljunk egy kis időt, nézzük meg ebéd közben a newgirl-t, ha már végre indul az őszi tévés szezon - gondoltam ártatlanul. aztán majdnem megfulladtam a röhögés és a kaja kombinációjától. azon kívül, hogy kipróbáljuk, hogy működik-e a rég várt kapcsolat, nem változott semmi. megvannak az őrült poénok, a látszólagos(?) improvizációk (mert hogy winston nem a forgatókönyv szerint vágta be a kislábujját a szék lábába, az is tuti!), és magas fokú szerethetőség. jó lesz ez a kapcsolati izé, schmidt szenvedései. winston-on meg mostantól nem lehet nevetni, hisz’ hátrányos helyzetű... (+09.19.)

„the battle of demons run.”

moffat bácsi nem kímél minket továbbra sem, elhozott egy csomó terméket a wtf csavar-gyárból, és most azokkal dobál miket... az első húsz perc már megint mi volt? szép türelmesen ki kellett várni, hogy mi ez a sok visszatérő szereplő és számtalan idősík, aztán hogy összeálltak a doktor seregévé. igen, a pacifista doktor megharcol a szeretteiért. hozzá is vágják a fejéhez, hogy az elmúlt kilencszáz év hősködése nem mindenkiben ugyanúgy csapódott le, nem mindenki számára lett ő a megtestesül jó doktor. és ennek ára van. a két évada húzódó nagy csavar annyira nem volt releváció, talán túl sok volt az erre mutató piros nyilacska, inkább azért a bátorságért süvegelnék, hogy az első húsz percben nem is láttuk a címszereplőt, mégis fontos dolgokkal tudtunk foglalkozni, érezhető volt a készülődés nagyszabása. ja, és nem szép dolog ám kettétépni egy évadot, csak úgy szólok... (+09.18.)

„the sonic knows they are different, so the other doctor is different.”

...mert végülis mi tesz minket emberré? hogy anya szült? vagy amit érzünk? nem akarok túl mélyre menni, a rész sem tette, inkább a kiutat kereste. amikor ennyi egyforma karakter van, az ember várja és keresi, hogy mikor jön a csavar. és nem a gonosz-tervekre gondolok, csak a doktorok cseréjére. hiszen így végre amy kimondta, amit már nagyon régen ki kellett volna mondania, de megbocsátom az eddigi terelést, mert ezt a duplarészt olyan gyönyörűen folyatták egybe a következőbe, a nagy egészbe, hogy komolyan ellágyultam. még jó, hogy ma még belefér egy rész... (+09.18.)

„those damn gangers got to the acid suits!”

ez most kicsit nehezebben ébresztett fel, pedig ott fortyog a mélyén a spiritusz. ha csak a filozófiai vonalát nézzük, akkor is (sose szórakozz a biológiával, ne akarj mesterségesen olyan klónokat létrehozni, amik nem csak külsőleg, de gondolkozásban, emlékekben és lélekben is tökéletesen megegyeznek egy emberi lénnyel). de a helyszín (egy ősi kolostor) is kiemeli az átlag ’néhány ember kis helyen összezárva parás dolgokat él át’ epizódokból. és most jön az, amikor igazán fel lehet pörgetni az eseményeket. (+09.18.)

„i’m the tardis.”

gondold el, kisgyerekként ott rettegsz a kanapé mögött, mégis minden héten imádva kapcsolsz oda a bbc-re. rajongó vagy. aztán negyven évvel később, ismert és közkedvelt íróként találkozol a gyermekkori kedvenced jelenlegi készítőjével, és remegve felteszed neki a kérdést: írhatnék én is egy epizódot? és ő hülye lenne ellenkezni... az a baj azzal, hogy tudod, hogy a jelenkor egyik legjobb írója fejéből pattant ki az epizód, hogy nagyok lesznek az elvárásaid. azt akarod, hogy itt is átüssön a zsenije, mint minden történetén, amit eddig olvastál tőle. hogy fura és meghökkentő legyen. hogy vidám és szomorú. hogy ügyesen egyensúlyozzon a mesevilág és a realitás határvidékén. és tudod mit? ez mind benne volt ebben az epizódban is. ki másnak jutna eszébe megszemélyesíteni a szeszélyes öreglányt, aki annyi éve hűséges társa a doktornak. ki más játszana így a srácok elméjével? ki másnak hinnénk el, hogy elhagyható az univerzum? szép dolog, ha megvalósítja valaki az álmait, de még szebb, ha másokat is be tud vonni ebbe. köszönjük neil. (+09.17.)

„a green singing shark in an evening gown.”

évad eleji történelmi rész, illetve... mitologikus rész, illetve... scifi rész, izé... whatever... kicsit minimálnak éreztem a kevés helyszín és sok köd miatt, és a kalandozós kardozós hangulatból észrevétlenül csúsztunk át kamara-drámába. mert abba nem sok újdonság lett volna, hogy egy szép nő veszélyezteti a szakállas férfiak csoportját. kellett a háttérbe a szomorúság és az űrhajó is. ai, captain, és kellett a kincset érő szereposztás is, ahoj hugh boneville, ahoj lily cole. (és persze az ’egy perc a rejtélyes terhességgel’ szegmens sem maradhatott ki...) (+09.17.)

„neil armstrong’s foot.”

félelmetes belegondolni, mennyire erős ellenfél lett a csend. itt vannak évezredek óta, befolyásolnak minket, és nem is emlékszünk rájuk. (hideg ráz) lehet, hogy az emberiség azért követte el azt a sok szörnyűséget, mert ők sugalmazták azokat? lehet, hogy egy békét szerető barátságos népség vagyunk? ááhh... azt le sem kell írnom, hogy mennyire vágtam a ’höh???’ fejeket, ahogy kaptuk az arcunkba a durvulást, egyből az elején a három hónapos ugrással, testre rajzolt jelekkel, halálokkal, doktor szakállal... és a végén keretbe foglalva, egy bazdmeg-húzással. közben meg moffat mércével is sötétebbek voltunk a megszokottnál, simán rámondtam volna, hogy x-files-t vagy fringe-et nézek, max hiányoltam volna mulder-t vagy oliviá-t. asszem erre mondják sportnyelven: erős start! (+09.17.)