soroló

„-you need to trust me.

-please stop saying that. all right? every time you do, something else bad happens.”

hát ezért kellett a sok szenvedés...? sajnos most azt kell mondanom, hogy van igazsága a negatív hangoknak, az elmúlt részek eseményei után nem tudott hatni a halál. persze, hogy szomorú, hogy megint el kellett búcsúznunk egy karaktertől, látni a síró férfiak arcát, de nem tudott úgy megütni, mint ahogy korábban már többször sikerült. és tényleg valahova oda vezetném vissza, hogy a kínzások után már inkább feloldozásnak érzi az ember a hirtelen véget. mert én továbbra sem érzem, hogy sutter elvetné a sulykot, eddig is beszivárogtak a beteg elméjének perverziói a sorozatba, most sincs belőlük több (bár valahol lehet, hogy a parkolóházas dugás is felelős lehet az igazi drámai mélyütés elmaradásáért, mert nagyon rossz helyre volt időzítve). pöffentett egy sötét felhőt a motor, és semmi biztosíték, hogy most már nyugodtak lesznek a hátra lévő kilométerek... (++11.08.)

„it’s not only an oasis in texas, i think it’s an oasis in the whole country.”

ciki-e bevallani, hogy az austin city limits-ről én a coldplay kapcsán hallottam először...? szerves folytatása volt ez a rész az előzőnek, többek között azért is, mert az interjú-alanyoknál is voltak átfedések, a dél zeneisége is összefogja a két várost, csak austin barátságosabbnak tűnik nashville iparához képest (már ameddig tönkre nem teszik, és vannak erre jelek, ahogy megtudhattuk. de inkább egy pozitívumot emelnék ki: egy befogadó, liberális városról beszélünk –texas-ban!). kicsit azt is éreztem, hogy az eddigi részek összefoglalójának is lehet a mai részt tekinteni, visszatért a blues és a punkrock is. nagyon bírom dave-et, hogy ennyire tud lelkesedni dolgokért, azokért a zenei ikonokért, akiken felnőtt, akik annyit hozzátettek a popkultúra nagyszerűségéért. és imádom, hogy ezt a zenei szellemet át is tudja adni a sorozaton keresztül. félúton járunk és eddig minden városban sikerült elvarázsolódni. (++11.08.)

„fraulein elsa’s cabinet of curiosities is about to have a terrible run of bad luck.”

...és úgy tűnik, hogy az írók fogják beváltani a gonoszbácsi ígéretét, nem is tétlenkednek, már most elkezdték zúdítani a karakterekre a bajt... vannak itt persze apróságok, mint hogy jimmy-nek egyik nővel sem jön össze, a már eddig is pedzegetett önértékelési zavar + féltékenység koktélon át az igazi súlyos identitás-válságig. mert az nem lehet, hogy egy erőember a saját neméhez vonzódjon (eddig is voltak gyanús jelek, ha a már megismert kapcsolatait nézzük, de kellett matt bomer szép arca, hogy minden a helyére kerüljön). murphy bácsi (és lelkes csapata) szereti feszegetni a határokat, ha a melegségről van szó, nagyon helyesen, semmit sem érne, ha csipkekesztyűben nyúlna a témához (meg nem csak a meleg nézőknek szerez örömet, ha ennyi hasizmot mutogat, hanem a lányoknak is). a meglehetősen véres gyilkosságon és a gonosz fantáziálásain kívül nem is volt horror a mai részben, sokkal inkább drámai a hangvétel, okkal tolták el az arányokat idén, gondolom. (++11.07.)

„old lovers have a way of opening old wounds. lovers...sounds creepy no matter how you say it.”

már a címszereplőből lehetett sejteni, hogy nem egy hagyományos vonalvezetésű epizódot fogunk kapni. igaz, elindulhattunk volna másfelé is, mondjuk egy sokkal viccesebb irányba, ha már általában felicity a humor-felelős. de aztán, mivel a múlt-szála a jelen város-terrorizálásába torkollott (némi nyilazással véget vetve a rosszalkodásnak), így mégsem lett annyira egyedi epizód, mint vártam. plusz a szöszi kapott egy klisé-anyut, mert milyen lenne egy szuperokos lány felmenője, ha nem alig-ruhába öltözött butuska milf, akiből kicsikartak ugyan néhány poént, de azért közhely-rakétákon érkezett. a múlt viszont nem volt rossz, kicsit felpiszkálta a hősködés alapjait, és bizonyította, hogy egy hajszín mennyire meg tudja változtatni egy arc karakterét (talán még dögösebb is volt punkrockerként, mint a hagyományos decens formájában). nem volt rossz epizód ez sem, de azért átlőhetnénk magunkat kicsit ezen a szappanos felszínen... (++11.07.)

„lucky for you, proof is my middle name. and yours is jared... juice box! jellyfish! jamiroquai!”

kikerült hát a nagy titok, már akkor lehetett tudni, hogy ’busted!’ lesz, amikor elindultak gina-hoz hőseink, de azért viccesen volt kezelve a szál. a belső ügyosztályos heti-témát meg ügyesen kapcsolták az idei átívelés-szerűséghez. ja, és a silent disco osztásért is jár a pacsi. (++11.07.)

„-what brings you to ’dork-a-palooza’?

-well, i’m doing my ’viking quest’ thing, and vince is here to promote ’aquaman’. what are you doing in town?

-promoting my new comic book, ’pussy patrol’.”

bízhatnék jobban a producerekben és menedzserekben. ’csak beszélünk a u2 buliról?’; ’csak a hotelben lófrálunk a comic-con-on?’... aztán szépen fokozták fel, megjött az a pezsgés, amiről már annyit hallottunk a geek-fesztivál kapcsán, és a végén a leghíresebb ír zenekar is beengedte a kamerákat a koncertre (ezeket így leszervezni, jár a highfive!). bírom, hogy mindig lehet húzni drama-t a tévés múltjával, turtle viszont halálra idegelt azzal, ahogy lenézte a magamfajta geek-eket. (harry knowles fricska szeretett volna lenni a riporternél, ha jól gondolom. jól megkapta a magáét -qotsa-re...) (++11.06.)

„thanks for being the family i never had.”

belehelyezni az egyik karaktert egy olyan történetbe, ahol semmi keresnivalója nem lenne -már négy éve dolgoznak ezzel a módszerrel az írók, és még mindig működik. bár furcsa, hogy ma belle-t tették meg hősnőnek, sosem volt egy szerethető karakter, és ezzel a titkolózással és kicsi önzéssel lehet, hogy tovább távolították a nézőktől (és nem akarok gonosz lenni, de történt valami emily arcával az elmúlt években, amitől nem olyan jó ránézni, mint régen...). egyébként az ő múltbéli szereplését (és a gold-dal való viszonyát bontogató perceket) leszámítva tulajdonképpen a főszállal foglalkoztunk, még mindig van egy eltűnt testvér, és egy mániákusan családod gründolni szándékozó gonoszunk. (ahogy hook mondta, jó helyen jár a szöszi, itt mindenki mindenkinek a rokona, úgyhogy nem lesz nehéz családtagot találnia, hehe...) (++11.05.)

„that there is no loyalty among thieves.”

azért az vicces, hogy maguk az írók adják a kezünkbe a bizonyítékot -nincs szükség heti-ügyekre, ki lehet tölteni egy epizódot anélkül is, és még jobban is működik így... persze ehhez kellett, hogy felmelegítsék kicsit a gengszterek közti hidegháborút, menjen egy kis adok/kapok, mielőtt újra beállna a statusquo. és kellett az is, hogy gordon végre az a tökös legény legyen, akit a máshol megismert öreg énje alapján elvártunk az elejétől kezdve. és kellett az is, hogy működjön a pingvin terve. micsoda, hogy a kis nyomorék állt minden eddigi történés mögött? ez annyira triviális fordulat, hogy senki sem gondolt rá, még én sem (látjátok, lehet valami abban, amikor azt mondta a részben bullock felügyelő jim-nek, hogy a nyilvánvaló helyen kell bújni, mert azt úgyis kizárja mindenki elsőre) -de teljesen logikus, hogy volt egy szervező erő, hogy az öreg falcone nem olyan tehetetlen vezető, mint amilyennek eddig beállították. örülnék neki, ha ez a logikusság megmaradna a későbbiekben is -és hogy most ráébredtek az írók, hogy ez a megfelelő irány... (++11.05.)

„i am fear incarnate. i am the terror of gotham. i am the scarecrow!”

már a nyitózenével ráhozzák a frászt a gyerekekre, de féljenek csak, ha már a madárijesztő került ma terítékre. szépen felmondták a gonosz-motivációit, de batman-nél is arra használták a félelem-gázt, hogy a daddy issue-ját pedzegessék (alig vártam, hogy bejusson a szervezetébe a cucc, hogy lássam, mi lesz a denevér gyenge pontja). (++11.05.)

„-so why me? why now?

-i don’t know. you’ve got a nice ass.”

(ha valaki azt gondolná, hogy túl szimpla az idézet: az első sort mondja a férfi, és a másodikat a nő...) áh, szóval a múltkor az csak kézimunka volt! így mégis lett szintlépés a mai részben... írásügyileg is. mert amikor rájöttem, hogy ma egy randit fogunk csak látni, ahol a két mesélő (szinte) végig együtt van, nem értettem, hogy lesz ebből érdekes a kétféle változat. és milyen okosan érezték meg, hogy itt kell váltani, hogy amit az egyik elkezdett, az folytatja a másik. így még inkább az érzelmek különbségére, a hangulati eltolódásra kellet fektetni a hangsúlyt, hogy eltérő legyen a két fél. és az csak a felszín, hogy a férfinál ideális a randi, a női félben meg sokat veszekednek, a napsütést felváltja a felhős égbolt. így a végére tudták tartogatni azt is, hogy megszakadjon a szívünk (ruth wilson zseniálisan ötvözi a mély-drámát és a természetességet). jót ötlet volt kimozdulni a fő helyszínről, és valószínűleg nem véletlen, hogy a nyomozós idősíkban is most hagytuk el először a kikérdező-szobát. (++11.04.)

„you said ’the boy’, like he’s some kindergartner instead of a grown adult who’s been smuggling drugs to jihadists.”

carrie sem tud mindig pro maradni, ezt tudtuk már, most sem tudja kivonni az érzelmeit a munkából. de nem is lenne ember, ha nem lenne hatással rá, hogy kapcsolatba lépett valakivel -még ha taktikai célból is. és nem csak a végén csúcsosodott ez ki, már előtte is ingerült volt, ha bárki akár csak szóba hozta a srácot. főleg, ha a szexre utalt. érdekes, hogy ez a védekező álláspont pont az ellenkezőjére fordult át, amikor igazán megérkezett a krízis, amikor ott volt a döntés, hogy a cia-s én felülkerekedik-e azokon, akik fontosak a számára. és nehezen eldönthető, hogy akkor most elbukott-e ezen a teszten vagy sem. melyik érték-ítéletünket vegyük elő, hogy ezt megítéljük...? (szépen fokozták fel a feszültséget az epizódban, kár, hogy az elején nem tudtam carrie-ért aggódni, annyira egyértelmű volt, hogy az ő csapata érkezett meg a védett házhoz. szegény naiv kissrác nem rakta össze a képet. igaz, a későbbiekben sem...) (++11.04.)

„what used to wake me up? gunshots. now you know what does it? people fuckin’. moanin’ and screamin’ like goddamn cats in the alley. you know what they say, when you get hot and sweaty, it make you ripe and ready.”

szeretem, amikor egy téma uralja a háttérből az epizódot -jelen esetben a hőség volt az, nem kellett mindig emlegetni, ott volt izzasztóan a sarokban, de persze a fő konfliktusnak is táptalajt adott. és egy kicsit meg is őrjítette az embereket. frank nem adta fel a harcot, hogy térdre kényszerítse az öreg pénzembert, folyamatosan duruzsol az elnök fülébe, a legnagyobb blöfföket hajlandó bevetni, csak hogy meghátrálásra kényszerítse az érdek-ellenfelét és konkurenciáját (és az a durva, hogy a kedves felesége is hogy eltanulta tőle ezt a kedvesen hátbaszúrós technikát -persze csak kicsiben, bosszúra felhasználva). szóval aki nem értene a bonyolult manőverekhez az energia-szektorban (jelen!), az sem veszett el, mert jól vezettek minket az ösvényeken. (érdekes volt a vágás, többször ugrottunk át olyan dolgokat, amiket máshol megmutattak volna, pedig nincs rájuk szükség -mondjuk egy jó szexjelenetet elnézett volna az ember, ha már tényleg mindenkiből kijött az állatias ösztön a meleg miatt...) (++11.04.)

„i’m giving you food, clothes, protection. when have those things ever been free?”

bármivé is változott a világ, mindig lesznek, akik megrögzötten hisznek valamiben. és ehhez morálisan megkérdőjelezhető döntéseket is hajlandóak hozni. találkozunk ismét egy csapat túlélővel, akikről azt hinnéd elsőre, hogy emberségből segítenek másokon, de ez nem az a világ, ahol az ilyen naivitás segítene a túlélésben. én nem tudom, hogy megmenthető-e az emberiség, ha az ilyen csoportoknál is mindig kiderül, hogy mennyire könnyen felbukkan a nem túl mélyre ásott sötétség... idén is maradunk a tavaly vágott ösvényen, nem erőltetnek bele minden részbe mindenkit, inkább szétszálazzák a történeteket különálló epizódokra. mindig jó látni, hogy a kis csoportok hogyan működnek, mennyivel másabbak, mint rick-ék. közben érdekes hátteret adott a civilizált kórházi miliő (és a brutálisan jól kinéző romos atlanta). csodálkozva néztem az órámra, hogy elfogytak az erre a hétre szánt percek, és nem értek össze a szálak. (vajon direkt volt, hogy a go on-ból hoztak színészeket...? és sajnáltam, hogy keisha castle-hughes csak ilyen rövid ideig maradt.) (++11.03.)

„the town’s symbol being a dragon and this sorry soul being burned alive.”

régóta tudjuk már, hogy ha lehánytjuk az összes réteget a sorozatokról, akkor mindről kiderül, hogy tulajdonképpen a ’nyomozós’ főkategória valamelyik alfajával van dolgunk. és én még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy ilyen (bánya)lovat akartam volna. tudni kell, hogy annak idején a supnat-ot is hasonló indokból dobtam el, viszont ott van ellenpéldának a fringe, ami bőven visszaadta az elején befektetett energiákat. úgyhogy a fene se’ tudja, hogy mit tegyek ezzel a lagymatag szörnyeteggel. ami azzal sem könnyíti meg a dolgom, hogy kvázi előröl kezdte egy új szép lány felépítésével (azért őő... elég, khmm... erőltetett volt a behozása, nem? gyerekek...), nem tudhatjuk még, hogy milyen lesz a dinamika. vagy hogy a sötétség növekedése mikor ér el arra a pontra, hogy igazán érdekes legyen. hogy a csatorna egyáltalán türelmes lesz-e addig a pontig? (++11.03.)

„jack forge does not like to let a lady down.”

milyen ironikusnak tetszik lenni manapság... azt hiszem a mai szám gazdájával sikerült megalkotni az ultimate sidekick-et, aki folyton hülyeségeket beszél, keménynek hiszi magát és rendre bajba kerül (oké, ő leo getz tévés megfelelője, így már jó...?). és olyan mondatokat adnak a szájába, amit az egyszeri néző is mindig ki akart mondani: ’hogyan lehet suttogva fenyegetve beszélni?’; ’miért olyan a kiscsapat, mint egy nem túl jól sikerült szuperhős szövetség?’; ’miért nem kapja meg senki ms.shaw-t?’, ilyesmik... jól el is mókáztunk vagy félórán keresztül, közben azzal hitegettük magunkat, hogy mr.finch-nek járhat némi magánélet, aztán jött az, amiben a sorozat verhetetlen: a látszólag magában álló ügyeket az évad két fő szálához ragasztották, jó erősen, és az a durva, hogy ez a trükk, akármennyiszer is csinálják, működik. nem is tudom, melyiket várom jobban, a gonoszgéppel való leszámolást, vagy az újabb gengszter-összecsapást newyork utcáin. (++11.03.)

„go to hell.”

bár én szeretem ezt a korszakot is, azért most úgy éreztem, hogy visszajött valami a régebbi őrületből. amikor az ember kapkodja csak a fejét az ötletek és a történet változásai között. egyből rántottak egyet rajtunk a gyomrunk tájékán danny halálával, aztán még csavartak egyet a szívünkön clara kétségbeesett elszántságát mutatva. majd úgy tűnt, hogy moffat bácsi el akar minket gondolkoztatni a túlvilág kérdésében. ekkor jutott eszembe, hogy az előző érában találkoztunk a sátánnal, nézzük, most mit találnak ki. de persze a whoniverzumban soha semmi sem ilyen egyértelmű. mondom ezt annak ellenére, hogy igaznak tűnnek azok a rajongói pusmogások, hogy ki is az a hölgy, akivel az évad eleje óta húzzák az idegeinket. mert hogy egyszercsak kiderült, hogy ez bizony az idei átívelés egyik kulcs-epizódja, ráadásul még egy klasszikus gonoszt is sikerült jól álcázva becsempészni. és bár hiányoltam a dupla epizódokat a közelmúltban, na de ne hogy már itt kellett elvágni... (remélem érzitek, hogy miért jobb író moffat nálam: ő is bedobál egy csomó mindent egybe, és működik, nálam meg csak a szertelen csapongást érződik ilyenkor...) (++11.02.)