soroló

„so today’s exercise is to recognize the world as meaningless and to understand that god did not create a meaningless world.”

ha egyfelől nézzük, ha egy sorozatot antológiaként írnak meg, az kibúvó, hisz’ minden évben lehet valami új, önmagában zárt történetet hozni egy bejáratott név alatt, kevesebb a kockázat. viszont ha a másik oldalról nézzük, ez a bejáratott cím gúzsba is köthet, mert mindenképp krimit kell írni, ha már detektívek vannak a címben. nem beszélve az egekig fokozott elvárásokról... persze, aki okos, az elvárások nélkül ül le a nyitány elé, kvázi pilot-ként fogja fel, hiszen az is, és nic pizzolatto szándékosan szembe is megy minden elvárással, és a kereteken belül maradva valami teljesen más irányt vesz. az első évad egy egzisztenciális filozófia-dráma volt, némi nyomozással, idő-sík játékkal és bitang-erős hangulattal, míg most elsőre úgy tűnik, hogy elhagyta a sallangokat, hogy néhány megnyomorodott lélekre koncentráljon, akik megoldanak egy ügyet. kikoptak a végtelen monológok, a mocsárvilág organikusságát felváltották a hideg autó-pályák és beton-épületek, és a főszereplők máris morálisan megkérdőjelezhető területekre tévedtek. úgy tűnik, az apró flashback is csak beetetés volt, a jelenre fogunk koncentrálni -bár ez nem jelenti azt, hogy a múlt sötétsége nem fog betüremkedni. ...azt eddig is tudtuk, hogy kaliforniában másképp süt a nap, hát várjuk ki a végét, hogy milyen lesz az időjárás... (ha nem látom, hogy justin lin volt a rendező, simán elhittem volna, hogy megszerezték david lynch-et, mert jópár beállítással és zenével idézték meg a szellemiségét.) ($07.18.)

„sometimes... you know something’s coming. you feel it... in the air. in your gut.”

(jaj, de hiányzott kyle chandler hangja...) ki mondta, hogy a noir-ok csak nagyvárosok sötét sikátorainak mélyén játszódhatnak? miért ne próbálhatnánk ki egy ilyen sötét történetet egy napsütötte helyen? az erős kontraszt akár még plusz értéket is hozzáadhat. és hozzá is ad... a louisiana mániámat már ismeritek, de a florida-i mangrovés mocsárvilág is ugyanúgy közel áll a szívemhez -és a természet megint meghálálja, hogy aktív szerepet kap egy történetben (főleg, hogy ennyi külső- és tengeri felvételt használnak). és aki okosan használja a pálmafák árnyékát, az biztos, hogy többet is akar nyújtani a drámaiságból, mint egy szerelem-hajó epizód... na nem mintha tele lett volna romantikával a tenger-part, inkább egy családi perpatvarba csavarták a mélységet. és akkor működött igazán a pilot, amikor összeeresztették az eléggé különböző karakterű testvéreket (és persze megbízható színészekre osztották a szerepeket). meg persze az a baljóslatúság is segített, ami belengi az egész első egy órát, a sejtelmes narrációval és a flashforward-okkal érték el ezt a hatást, hogy mindenképp vissza akarjunk térni erre a különleges helyre -hogy másképp élvezzük a tengerbe merülést, mint ahogy megszokott lenne. ($07.18.)

„i understand what it’s like to be different. i’m very different too. i mean, i don’t jerk off to little kids, but... i don’t know how to talk to people.”

mindannyian szeretnénk különcök lenni -csak túl beszariak vagyunk hozzá. legtöbbünkben ott munkál a vágy, hogy odacsapjunk a gonosznak, akár névtelenül is, legyen az emberileg megvetendő kis hal, vagy egy mindent behálózó világvállalat. persze vannak, akik megpróbálják ezt a kívülálló életet, és mit érnek el vele? kitaszítottnak érzik magukat a társadalomból; éjjel hősök, de nappal ugyanúgy húzzák a szaros igát, miközben a szépen vasalt ingükben kénytelenek jópofizni. minden csak egy másolat másolatának a másolata. ja nem, az egy másik film... nem véletlen, hogy bele kellett szőnöm a mondandómba a fight club referenciát, mert mutat hasonlóságokat ez a(z) (meglehetősen ígéretes) alkotás vele. és nem csak azért, mert a társadalmi tömeg-nyomás ellen harcol, amikor kikel a közösségi média és a hiteleket kézben tartó giga-cégek ellen, hanem mert behoz egy nagyon érdekes pszichológiai vonalat is, ami miatt nagyon sok mindent kérdőjelezünk meg -és ez mindig jó játék, hogy vajon miről hisszük azt, hogy csak a főhős fejében játszódik le, és mi az, ami ténylegesen megtörténik. ezt ellensúlyozandó a számtech rész (fél-laikusként) hitelesnek tűnik. ha ehhez hozzáadjuk a jó értelemben creepy főszereplőt, a képek és a zene minőségét, valamint a jó tempót, elmondhatjuk, hogy erős támadás érte ismét a kevés szabadidőmet... ($07.18.)

„being in a rock band... there’s no such thing as a democracy. there’s always someone at the wheel, and it’s usually the biggest ****-up of them all.”

ha elnézed a mai fiatalokat, ahogy csapatják valami műmájer dj szettjére, miközben twitter-en áradoznak a semmiért körbenyalt celebekről, egy kicsit szomorú leszel, mert tudod, hogy lemaradnak egy csomó igazi értékről. mert lehet, hogy a pólójukon nekik is ott virít a sex and drugs and rock'n'roll hármasa, de fogalmuk sincs, hogyan kell ezt az életérzést igazán megélni. mert nem találják meg azokat az ős-kövületeket, akik igazán utat mutathatnának nekik. de még nincs veszve semmi, mert dennis leary loboncot növesztett, és feláldozza magát a mai fiatalok okításának céljából. bár lehet, hogy ők csak annyit fognak megérteni belőle, hogy gaga, mi öreg rókák viszont remekül fogunk szórakozni, az már ebből az első húsz percből is nyilvánvalóvá vált. már a dave grohl-lal súlyosbított ál-dokus kezdés is meggyőző volt, de utána is röpködtek a zseniális dumák és rockandroll közhelyek. nem is emlékszem, mikor röhögtem hangosan ennyit egy pilot-on... uhh, érzem a vénáim mélyén, hogy ütős kis sorozatot kapunk, ami jó hatással lesz a rekesz-izmainkra és a májunkra egyaránt... ($07.18.)

„are you mad because you gave up on art or because you gave up on adam or is it both?”

uhh, tök jól indultunk, hannah meglepő módon elemében van a kis lurkók között, laza és jófej. még egy randi is összejön neki (a tanári szobában, mielőtt még valaki félreértené...). aztán pikkpakk elmerültünk a magánéleti hálóba, de pont mielőtt fullasztani kezdett volna, elkezdett működni a mimi-rose/hannah párbeszéd (mellék-szálként azért zachary quinto megnevetett kicsit közben). így nyugodtan fogadtuk a woddyallen-es zárást, még egy cigit is megkívántuk talán a new york-i séta mellé. ($07.18.)

„i’m... just trying to remember the passage. oh, yes... it’s corinthians 69. i think it goes... ’suck my big fat dyke dick, you fucking hateful piece of shit!’”

what a shitty morning... és persze lehet viccelődni azzal, hogy az ilyen közösségekben közös időpontra áll be a nők életciklusa (ahogy meg is teszik ezt itt is), de tényleg úgy tűnik, hogy mindenki a rosszabbik lábát találta meg ma a felkeléshez. és persze vannak itt komolyabb dolgok is, meg szimpla hisztik, vagy csak rosszul kijött lépések. és persze nem is jöhetett volna rosszabbkor egy ilyen nap, amikor a legjobb arcát kéne mutatnia mindenkinek, hogy eladják magukat a potenciális befektetőknek (de minden percet megért, ahogy láthattuk mr.caputo-t küzdeni a sors-csapásokkal, majd minden rosszkedvet elhessegettek a végén az örömével). érdekes, hogy alex a leg-jókedvűbb az egész kócerájban -dehát ez a szerelem, kéremszépen. mi? egy leszbi is lehet szerelmes...? azért örülök, hogy boo egy szokásos elfogadás-problémás meleg múltat kapott (meg egy méretes dildót), mert nem lehet elégszer beszélni erről a problémáról. mert hiába jártatjuk a szánkat, pedig csak egyetlen tök egyszerű szabály betartásányira vagyunk a megoldástól: ne akarj senkit megváltoztatni! (and be pride!) ($07.12.)

„beloved... know your master.”

nem először látok ilyen felépítésű finálét, mégis meg tud lepni, amikor ilyen gyorsan lezárják a főszálat, hogy aztán legyen idő a következményekkel is foglalkozni (ezért is volt jó megvárni, hogy egybe nézhessem a két részt, mert így egy nagy finálénak lehetett érezni). örülök, hogy nem láthattuk a gonosz valódi arcát (bár tudok olyanról, akinek ez a megoldás lesz igazán ördögi), meg így koncentrálhattuk a lényegre -eva green szokásosan csodálatos erős jelenlétére. de nem is illett volna ide egy patás szörnyeteg, mert lucifer módszerei kifinomultabbak ennél -most is kísértés alá vont mindenkit, hogy elérje a célját. és lehet, hogy nem mindig volt a kísértés pozitív, de az ígérete mindegyiknek az volt -megbékélést kívánt nyújtani. ...ez az, amit a néző is kívánna egy évad végére, de nem kapja meg... inkább szétszélesztik a csapatot, és szomorú tekintetekkel és gondolatokkal búcsúzunk. meg egy furcsa fordulattal -bátor lépés az eddig a pozitív oldalon tárolt karaktereket áthelyezni a túlpartra, de majd jövőre meglátjuk, hogy fog működni a dolog. ($07.09.)

tavaly év végén becsuktuk a prológust, így idén már a tárgyaláson volt a sor. persze, megérti az ember, hogy kellett idő ennek a sok karakternek a felépítéséhez, de most jött ki igazán a potenciál a sorozatból, ahogy ezek a karakterek fejlődni kezdtek, és sokkal szorosabb interakciókba léptek egymással, mint a bevezető szakaszban. az is segítette ezt az egységesedő színvonal felemelését, hogy sokkal jobban működött a gonosz-oldal is, sokkal konkrétabb fenyegetést nyújtottak a boszik, mint tavaly a megfoghatatlanabb vámpírok (és helen mccrory is nagyon meggyőző volt). a már működő előnyök ezek mellett szerencsére megmaradtak, a nyomasztó viktoriánus-kori hangulat, a vásári megbotránkoztatás és a költői elemelés működő elegye is hozza továbbra is az egyedi ízt. és eva green még mindig gyönyörű... nagyontetszett.

„you are a beautiful monster.”

...még belefér egy intenzív bunyó, mielőtt visszahozzuk hőseinket vidékről, nem...? finálé előtti nagy gyülekező érzete volt az embernek, ahol összegyűjtik az erejüket a hősök a nagy összecsapás előtt. de aztán inkább a párbeszédeket erősítették meg, hogy a sorozat lírai oldalát szeretők (mint én) is elégedettek legyenek. és mindig tudnak a párosok szájába érdekes témákat is adni (korabeli drogproblémák), vagy csak hagyják áradni a szenvedélyt. nem csak a jelen a fontos, a múltból is felsejlettek fontos történések (senenbe előző élete), de végül félre kellett rakniuk mindent, mert mégis csak erre az összecsapásra várunk már hetek óta. bár nem ez a kezdeti szakasz az, amit a karakterekért könnyen aggódó néző élvezni tudna, hisz’ az első játszmát a meglehetősen erős bosziknak kellett nyerniük, nincs könnyű győzelem. ezzel nekem még nincs különösebb bajom, azt viszont nagyon utáltam volna, ha múlt héten nézem meg a részt, és várnom kellett volna egy hetet... ($07.09.)

„never trust a fucking junkie!”

most panaszkodhatnék, hogy ’jaj, melyik szálat/jelenetet emeljem ki, válasszam kedvencemnek’, de tudjátok mi a kurvajó? hogy nincs erre szükség, mert mind működött, ütött, felesleges kimazsolázni a szertelen nagy egészből. persze felsorolni lehet belőlük, mert különben nem érném el a kötelező ezer leütéses penzumomat... ha már moldáviában vagyok egy hete, hát mindenképp tudtam mosolyogni a fordítós jeleneten, mert most nagyon át tudom érezni, milyen a több-nyelvűség. természetesen én is imádtam a nagy drámai jelenetet az improvizációs órán, amivel elkezdték helyrebillenteni ezt az elcseszett piper/alex kapcsolatot. oké, a drogos múltban nem sok újdonság volt, viszont a nicky-s szál végén megint sikerült elérniük, hogy az arcomra fagyjon az egész végig gyűjtögetett mosoly -rohadékok, hogy imádom őket ezért... (basszus, csak üres duma volt a ’nem kell kiemelés’ lózungod az elején, mi...? most meg, hogy megnyitottad a csapot már nem tudsz leállni... mert még ide kell, hogy férjen a könyv-temetés is, vagy a börtön miatti aggódás szép végigvezetése, vagy a csajok érzelmi hullámai nicky irányába, és még, és még, és még írnám még, ahogy minden epizód után érzem a késztetést...) ($07.08.)

„you... cost the bears the super bowl.”

...mindez egy hosszas fejtegetés aaron rogers titkos sérüléséről -egy bears-fan-nel, csak lusta voltam bemásolni az egészet idézetnek. pedig lehetett volna akár, mert nehéz a részről írni, tulajdonképpen csak bedobált ötlet-halmaz volt az egész (bizonyos részei, lásd a mentő-kocsiban hülyülés, meg tutira rögtönzés). persze volt egy téma (a változás lehetetlensége), de ez tényleg váz volt csak, hogy egy csomó poénnal szórakoztassanak minket. nem is kell több, nem? ($07.07.)

„medellin is not a movie. it’s life. i’s how it is.”

nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog állni a sorozatnak az ál-doku-jelleg, de baromi élvezetes volt ebben a formátumban végignézni a nagy film elkészültét. mert nem is a kamerába mondott bullshit-interjúk voltak a lényegek, hanem beleshettünk abba, hogyan is működik az, amikor egy érzelmektől fűtött ember teljhatalmat kap egy független filmnél -vagy csak simán belesni a kamerák mögé. jobban bevonódtunk ebbe a világba, ahová vágyunk is egy kicsit, de el is tud borzasztani az a káosz, ami körülveszi. a srácok hozták a formájukat, sofia vergara viszont nagyon fura volt így kevés sminkkel, egyszerűen... ($07.03.)

„justice, baby.”

továbbra is elégedetten szemlélem, hogy sokszor közelítünk a klisés megoldások felé, aztán mégis kicsit eltérítik az utat a végén. vagy ha bele is lépünk az ismert folyókba, akkor azt szórakoztatóan teszik. vagy olyan formában, ahol lehet izgulni az egyébként kiszámítható végkifejlett ellenére -bár igazából a bíróságon mind a két eredményt elképzelhetőnek tartottam volna. pörgették, mint a veszettfene így az epizód nagyrészét, ahogy kapcsolódtak be sorba az emberek a live feed-re. hogy aztán ezt a felfokozott eufóriát egy pillanat alatt ledöngöljék... ($06.30.)

hány hibát lehet beletenni egy rendszerbe, hogy az még működjön...? a silicon készítői talán kicsit túltolták ezt a kvótát, mert igazából arra húzták fel az évadot, hogy a szereplők hülyeségeket követnek el, amiket aztán próbálnak helyrepofozni, hogy működjön a nagy terv, hogy ne dőljön be a vállalkozás. és ez így egy kicsit sok volt. vagy inkább túl tömény. nincs kielégülés, csak mosolygás azon, hogy megint milyen akadály gördül a siker útjába. és talán a pénzügyi száltól is szájhúzóssá változtam. persze most sem tartott sokáig az évad, mert minden siralmam ellenére könnyen csúszott, de azt is el kell ismernem, hogy a bug-ossága miatt kevésbé tudtam szeretni, mint az első évadot: tetszett.

„-it's a quantum mechanics thought experiment that an austrian physicist came up with to help understand quantum states. so he imagined putting a cat into a box with poisoned food. there’s a 50/50 chance the cat eats it.

-that does sound rather austrian.”

azt hittem, hogy a fináléra marad a bírósági rész, de ügyesen előrehozták, hogy aztán alattomos jogi trükkökkel vegyél el a kedvünket (némi kritikával a szabadalmi elvekre. én is most céges laptomon írom ezt, szóval a hülye fogalmazásom kinek is a terméke...?). ezek után nem hiszem, hogy vidám lesz az idei zárás... ($06.30.)

„the transitive property may no longer apply, but the reflexive property states everything’s equal to itself. so, since he’s a piece of shit, he’s a piece of shit.”

para, amikor beüt a para, és nem tudsz neki parancsolni... richard önbeteljesítő jóslatként addig károg és aggódik, amíg be nem következik az elbaszás. az mondjuk tetszett, hogy nem az ezerrel belógatott módon buktak el a srácok, hanem egy sokkal profánabb hülyeség csapott be. (eközben a palo alto-i eminensek megint kaptak egy legyintést az arcukra a dohányzás-poénokkal.) ($06.29.)

„-pornography accounts for 37% of all internet traffic.

-38 when i’m on it.”

nem tudom, hogy lesz-e hátulütője a zavarosban halászásnak, a piacra a hátsó kapun behatolásnak (bocs...), de most viccesen adták elő, az tuti (és érdemes minden kép-kockára külön figyelni, különösen a pornó-közgyűlésen a site nevek kiírásánál...). de egyébként teljesen logikus az a gondolat, hogy a pornó felé kell fordulni kiindulásként, mert kétségtelen, hogy mi perverzek tartjuk el az internetet... ($06.29.)

„„let blaine die””

ahogy élesedik a harc, mind a két oldalon egyre több hibát követnek el -például, hogy megbíznak a saját munkatársaikban. ezt mondjuk a hooli-nál szívják meg jobban, mert belefutnak egy tech-mértékkel is nagy katasztrófába, richard-ék még éppen időben kihátrálnak, néhány kellemetlen szituból kifolyólag keletkezett sérüléssel megússzák. bár kétségtelen, hogy nekünk viccesek voltak ezek a nem-túl-ízléses sérülések... ($06.28.)

„where is mr.gorski?”

valami ilyen az, amikor egy finálé teljesíti minden feladatát. bár mindenki nem kerülhetett bele egyenlő súllyal, így két történet-szálat emeltek ki, a többiek meg asszisztáltak ezekhez (kicsit már szuperhősös érzése is lett az embernek, mert mindig az adott specialitáshoz szükséges társ bukkant fel segítséget nyújtani -mert mindenkinek van egy képessége, amit kamatoztatni tud, ha eddig nem tűnt volna fel). egy jó végjátszmánál bővítik az ismereteket is, most a flashback-eknél lehetett ezt érezni, ahogy teljes terjedelmében láthattuk riley legrosszabb napját (és will gyerekkori barátját is, bár ez utóbbi inkább kérdéseket vett föl, mint megválaszolná azokat). és mindeközben le kellett húzni a fejünket, nehogy beverjük valahova a szédítő tempóban, a feszültséggel teli menekítésben (és lövöldözésben németországban). azért volt jó választás izland-ra helyezni a grande finale-t, mert brutálisan szép tud lenni a táj, minden helikopteres nagytotálnál belesajdul egy kicsit az ember szíve. de ez nem is baj, mert a szerelem egy fontos dolog. főleg, ha tudjuk, hogy minden problémát megold... (nem az volt a kérdés, hogy sigur rós-szal zárjuk-e a részt, hanem, hogy melyik számmal...) ($06.28.)

az elvárást meg a prekoncepciókat már rég ki kellett volna dobni a szelektív kukába, nem? mert azt látom, hogy nagy a fanyalgás a sorozat körül -gondolom a wachovski nevet látva valami csihipuhi akcióra asszociáltak, pedig az első perctől nyilvánvaló volt, hogy ők most nem a vizualitást helyezik az előtérbe (bár ennek ellenére szépen lett fényképezve a sorozat), hanem nyolc karakter történetével akarnak foglalkozni. és itt a karakteren van a nagyobb hangsúly. és értem én, hogy valaki nem szereti a karakter-drámát (amit jól megtámogattak mitológia-építéssel is), vagy csak a prüdériájának túl sok volt a határ-feszegetés, de az ilyen mértékű fanyalgást nehezen emészti a kis lelkem. mert rám az első percektől hatott, és nem eresztett a finálé felemelő zárásáig. bár lehet, hogy szerencsém is volt, mert mind a nyolc szereplő érdekelt, nem csak azt vártam mindig, hogy mikor fognak összekapcsolódni, szerettem a multikulti kavalkádját, hogy a különböző országok kulturális zsánereiből is becsempészett párat a hangulati elemek közé (bollywood, telenovella, távol keleti verekedős), de jól is mozgatták a környezetükben ezeket a szerethető karaktereket. lehet, hogy tényleg minden alkotónak át kéne költöznie a kisképernyőre, mert könnyen lehet, hogy ott sokkal jobban tudnak működni, mint a film-vásznon. nagyontetszett. és most várjuk a netflix megnyugtató bejelentését a folytatásról, bár kétségtelen, hogy egy ilyen nagyívű, határokat átlépő produkciót nem lehet egyszerű finanszírozni.