soroló

„bottom line is, we need to know more about cargo moving off that terminal. how to do dirt. and how to hide when you’re doing dirt.”

négy rész kellett, hogy szinte a teljes régi csapat újra összeálljon. de hova kéne sietni...? addig is itt van nekünk a nyomozás, ahol nem igen tudtak haladni a srácok, viszont bemutathatták a kikötőben és a krimóban, hogy ők a janik (bunk szivarozás princelles). az sem baj, hogy a kikötőiek magánéletéről többet tudunk meg, mert a piszkos kis ügyleteik mellé így formás kis cicik is járnak... mcnulty-nál sem baj, hogy a szabadidejét nem a gyerekeivel tölti, hanem az utcákat járja, hogy megtalálja omar-t -igaz, hogy (nem meglepő módon) csak bubbles-t találja meg (pont néztem a főcímet, hogy andre royo minek van benne, ha még idén fel sem bukkant, aztán íme...). (napi vicces jelenetnek megszavaznám a ’közös kínos vacsik’ részt, azért itt látszott, hogy női rendezője volt a résznek, mert csak egy nő tudhatja, hogy milyen az, amikor valaki ki van akadva a párjára -jogosan...) ($09.05.)

„everybody hates campaigning. except for the politicians. they feed off the energy.”

amikor egy ilyen erős jelenetet lát az ember, mint a mostani demokrata jelölti vita, akkor egy pillanatra elgondolkozik, hogy vajon azért működik nagyon az, amit lát, mert jól van megírva, vagy mert a színészek ilyen meggyőzően tudják előadni magukat -aztán persze hamar rájön, hogy mindkettő szükséges, hogy igazán hasson a jelenet. annak ellenére jó volt hallgatni a vitát, hogy nem játszottak szépen a felek –bár igazán csak utána teljesedett ki a dráma. mert frank elsőrangú politikus, de az emberekkel továbbra sem tud bánni. ms.sharp meg az a típus, amiből gyakran látunk példákat hollywood-ban, aki tűr és tűr és megalázkodik, aztán egy ponton megtalálja magában az erőt, hogy kilépjen az árnyékból. ms.dunbar meg pont úgy csinál, mintha nem lett volna a politika közelében évtizedek óta (oké, az ügyészi vonalról jön, de ott is szerezhetett tapasztalatokat), mert nem értette még meg, hogy tisztán nem lehet választásokat nyerni, egy politikus csak piszkos kézzel kerülhet magas pozícióba... ($09.05.)

„sometimes we must be ruthless with those who hate us. and sometimes we must be ruthless with those we love.”

a kérdésekkel csak a baj van, igazából az lenne a legjobb, ha az emberek nem kérdeznének, csak odaraknák az x-et a megfelelő helyre, aztán csönden maradnának... de egyébként is, minden alá van rendelve a közelgő választásnak, még a külpolitika is. vagy a külpolitikához kapcsolódó járulékos veszteségek -a béke a közel-keleten, és a béke a fehér házban. nem tűnik úgy, mintha frank érezné, hogy mi lesz akkor, ha hátba szúrja a feleségét -igaz claire meg hozza a szokásos hideg külsejét, aki látszólag beletörődik a férje minden döntésébe. de szerintem nem kell sokat várni, hogy mindez megváltozzon... olyan szörnyű tudatosítani magunkban, hogy a nagyhatalmi játszmák így zajlanak, hogy fontos országok fontos vezetői döntenek mindenki feje felett -egy koszos bunkerban. legtöbbször önös érdekből vagy kicsinyes rosszindulatból. és az miért van, hogy legtöbbször az oroszok csinálják a feszkót...? ($09.05.)

„we didn’t know was that we were witnessing the formation of the famed medellín cartel.”

szex, drogok, pénz és szélsőséges nézetek. hát újra itt vagyunk kolumbiában, ami csak felülről gyönyörű, odalent már elborzasztó. ez az a hely, ahol kutyákat lőnek le, és a macskákat ugyanúgy felakasztják, mint az embereket. ahol ki sem lehet látni a pénz-kötegek mögül. ahol a kurvák sorsa még kegyetlenebb lehet, mint a világ bármelyik más táján a testéből élő nőknek. ahol a túl sok marx-ot olvasó bölcsészek azt hiszik, hogy bármit megtehetnek. ahol nem az számít, hogy honnan szerezted a pénzedet, hanem hogy mit kezdesz vele, hogy el tudod-e hitetni a néppel, hogy egy kibaszott robin hood vagy... szépen alakul ez, a narráció a kimerevített képekkel még mindig működik, ahogy a korhatáros netflix-védjegyek sem maradhatnak el, de mit érne egy ilyen történet véres erőszak és izzadtan összetapadó testek nélkül...? ($09.05.)

(saints vs texans)

már a meccs nézése közben tudtam, hogy érdekes lesz figyelni itt a hardknocks-ban egy másik aspektusból az eseményeket, hiszen nem mindenkit ismertem fel mezszámról/névről, és hát a hangsúlyok is máshova estek -egy-két szimpatikus srácnak még azt is meg tudtam bocsátani, hogy a saints ellen értek el sikereket... a meccs-jeleneteket szokásosan apró szegmensek vették körül, amik között volt megható (rákból felépült játékos) és mulatságos (horgászás a tavon). és megint jól kijött, hogy milyen embertelen munka van egy-egy karrierben (cushing egy napja, pl.) -igaz, hogy ész nem mindig kell hozzá (betűzési verseny)... ($09.05.)

„believe me, shakedowns like this are an occupational hazard.”

az átverés művészet. van, aki jól csinál hülyét a csapattársából, csak hogy szabaduljon a bully-tól, és van, aki túl nagyot akar markolni egy-egy futball játékos pénztárcájából (mert mint tudjuk, náluk a zsarolásra nem nehéz alkalmat találni). és van olyan, aki igencsak gyenge próbálkozást tud csak tenni, hogy átverje a kedves feleségét, de haver, hiszékenyebb nőt kellett volna elvenni... ($09.05.)

„we’re finally awake!”

sam esmail nem bírja ki, hogy ne zavarja össze épp annyira az agyunkat, mint a főhőséét. nem mutatja meg a várva várt nagy eseményt, inkább ugrik három napot és titkolózik -mert megteheti, hisz’ jól fel van építve elliot betegsége és az ezzel járó zavarok. de legalább azt megmutatja, hogy milyen következményekkel járna egy ilyen méretű összeomlás, hogy hogyan reagálnának a puccos öltönyökbe bújt fejesek és az adóságtól nyögő egyszerű népek. és riasztóan valóságos az egész, amin még erősítenek is azzal, hogy igazi ország-vezetőkről vágnak be igazi dokumentum-képeket (nem beszélve az olyan apróságokról, mint az ashley madison-botrány emlegetése, ami mintegy másfél hetes valódi hír). de nem is baj, hogy ezzel közelítenek a valósághoz, mert a mindent behálózó globális vállalattal úgyis elemelték kicsit a történetet. a hallucinációkról már nem is beszélve... (amikor kiderült, hogy a valósággal való túlságos hasonlatosság miatt tolják el egy héttel a finálét, akkor kicsit ambivalens érzések kerítették hatalmukba az embert, mert várná, hogy láthassa a finálét, ugyanakkor meg is érti, hogy nem akar egy tévétársaság kegyeletsértő lenni. most látva az ominózus jelenetet, kicsit érintőlegesnek érzem a kapcsolódást, de eszembe sincs háborogni, hogy miért nem láthattam egy hete a részt.) ($09.04.)

a monotonitásban a friss levegő baromira üdítően tud hatni. a semmiből jött ez a sorozat, így talán erőteljesebben tudta bevinni a gyomrosait. mert haver, igencsak megsorozott... már az elején meg tudtak fogni a különleges narrációval, az egyedi hangulattal, a szuggesztív főszereplővel, és a rejtélyességgel. aztán ahogy egyre bonyolódtunk bele a társadalmi harcba, úgy vonzott be még inkább magába. aztán először lelkileg facsartak ki, majd utána dobták az agyunkat is... rég volt már, amikor sorozat ennyire meg tudott lepni, még úgy is, hogy bevallottan nem is akart ilyen nagyot szólni a csavar, mert csak beváltották azokat a jeleket, amiket előtte bőszen mutogattak nekünk. és az a vicces, hogy úgy tudtak eredetiek lenni, hogy közben nagy kalapemeléseket tettek korábbi jelentős alkotásokra (tök jó, hogy fincher köpenyéből már ilyen alkotók bújnak ki). hmmm, még ha akarnék sem tudnék belekötni, ha valami ennyire tudatosan van összerakva írásilag, rendezésileg, színészileg, mondanivalóilag, annak én is csak kalapot tudok emelni: nagyontetszett. (sam esmail-t azért most utálom egy kicsit, mert nem elég, hogy ennyire tehetséges író/rendező, de még el is jegyezte a napokban emmy rossum-ot. igazságtalan az élet...)

„there’s no us without a them, black, white; northside, southside; rich, poor; fat, skinny. personally, i find the whole thing exhausting.”

egy kis elgondolkodnivaló is keveredett a poénok közé -miért van az, hogy már az őskortól kezdve tartoznunk kell valahova, és kell lennie egy másik csoportnak, akiket utálunk, mert... mert? és olyan szépen végigvezették a sport-rajongói ellentétektől a munkából eredő nézeteltéréseken át a személyes utálatig. és jó, hogy a végén meglett a nagy közös egyetértés –mert mindig akadt egy olyan csoport, akiket az összes jelenlévő utál... ($09.04.)

„ding-dong, the dragon’s dead.”

(a sok szép vers-idézet helyett inkább egy gyerekeset választottam...) én akár még el is tudtam volna képzelni, hogy az elején belengetett módon fejezik be a sárkány történetét, hirtelen rövidre zárják, hogy a két főhősre tudjanak koncentrálni a fináléban (még ha ezzel kicsit ki is dobtak volna öt epizódot az ablakon), de azért örültem, hogy egy sokkal nagyratörőbb és emlékezetesebb véget szántak befejezésnek. a sorozathoz méltóan véreset, elborzasztóan szépet. michael rymer rendező előtte a tűzzel játszott, most pedig vérrel festette meg a nagy vörös sárkány utolsó perceit. tulajdonképpen az is tetszik, hogy fuller-ék egy ilyen ellentmondásos, kérdéseket felvető befejezést választottak, ami sokféleképpen értelmezhető (és ahogy a neten látom, értelmezik is sokféleképpen). én sem tudom, hogy will asszisztálása a gyilkosságban csak önvédelem volt, vagy átadta magát a hannibal által felkorbácsolt sötétségének. hogy szándékos volt-e a szikláról való lebillenés? hogy túlélhető-e egy ilyen esés? igazából talán mindegy is, a lényeg, ahogy ez a két lélek minden szinten összekapaszkodott a végén... ($09.03.)

vajon ízlés- vagy hozzáállás-beli különbség, hogy a kényszerűségből kettéváló évad melyik fele tetszett valakinek? mert voltak markáns különbségek, és szerintem mindenki le tudná tenni a voksát az egyik vagy a másik mellett. az első fele végleg művészieskedésbe torkollott, mindent eluralt a látvány-pornó, a szálak széttartásától viszont kissé széteső is lett. míg a második fele a szokásos gyönyörű képek mellett sokkal céltudatosabbnak tűnt, talán azért, mert jobban követni akarta a regény vonalvezetését. és annak ellenére, hogy tudok rajongani a kimunkált operatőri és rendező munkákért, úgy tűnik, hogy szükségem van történetre is, mert nekem a második fél tetszett jobban. még akkor is, ha hannibal-t itt háttérbe kellett szorítaniuk, hogy helyet csináljanak egy új gonosznak. de nagyon is jót tett, hogy a kifinomult ízlésű kannibál után egy őserő égette fel a vásznat, akinek az érzelmessége erős kontrasztban állt hannibal hidegségével (és richard armitage is hengerelt, ahogy várható volt). de az is lehet, hogy műveletlen vagyok az olasz kultúrához... tetszett.

(bár még nincs végleges döntés, azért én megírom a nekrológot...) most már jó pár éve estem szerelembe a sorozatokkal, így ki lehet rajzolni egy jól látható mintát, hogy milyen típusúak tudnak igazán közel kerülni hozzám, és mik azok, amiknél tökéletesen látom minden erényüket, de a tiszteleten nem tud túllépni a kapcsolatunk. persze már tudjátok, hogy oda akarok kilyukadni, hogy a hannibal mind a 39 része alatt a második csoportba tartozott -és ez esetben nem is olyan nehéz elmagyarázni, hogy miért. ha valaki hideg és tartózkodó velem szemben, afelé nem tudok én sem szeretetet sugározni. és brian fuller-ék a sorozat alap-génjeibe kódolták ezt az elidegenítést. nem írtak egyetlen szereplőt sem szerethetőre, a kimért és filozofikus párbeszédek is kissé eltoltak maguktól, és ott volt az egész tetején az audiovizuális réteg, a zaj-zenével és a fájdalmasan szépen komponált, de sokszor riasztó képeivel (és országos tévéhez képest igencsak merész gusztustalanság-faktorral). ugyanakkor a tiszteleten túl bőven volt miért visszatérni három évadon át ebbe a fagyos világba -az egyedi hangulatáért; a tökéletes szereposztásáért; a pszichologikus karakter-fejlesztésért; és a sokszor megénekelt, gyönyörűen kidolgozott látvány-világáért. még az sem bántam, hogy az elején heti-ügyeket kellett behozni az átlag-nézők kedvéért, bár nem bántam azt sem, hogy ezek aztán el-eltünedeztek... az ilyen ’tisztelem de nem szeretem’ értékeléseknek mindig ugyanaz a vége, kiosztok rá egy ’tetszett’-et, aztán ülök pár percig tépelődve a billentyűzet felett, elgondolkozva az aggyal és szívvel tévézés különbségein...

„negro, you cannot travel halfway around the world and not speak any motherfucking english.” (avagy „mishy gishy gushy gushy mishy meshy mushy, motherfucker.”)

ezek a híres magyar plasztikai sebészek... bár már az előző részben feltűnt a ’magyar’ szó, úgyhogy várható volt valami kapcsolat, de arra nem gondoltam, hogy a cici-munkákkal kerülünk a nyomozás középpontjába... ami eléggé megrekedt, mert a hajó bábel-ből érkezett, más szál meg nagyon nincs, amin el lehetne indulni, hiába próbálja adni mcnulty is a segítőkészt, amikor meghallja, hogy a haverjai szopnak a bosszúja miatt. a másik rendőri csoportnál is megy a tétlenkedés, de az öreg zsaru nagyon elszánt, úgyhogy biztos rá fog lépni néhány tökre, csak hogy megalázza a kikötői lengyelt. és mi a helyzet a hajók körül? megint megy az illegális bizniszelés, értem én, hogy kell a pénz srácok, de nem szaladgál elég rendőr a kikötőben épp egy ilyen kockázatos bulihoz...? a börtön-élet is érdekes fordulatot vesz, mert a morcos őrről kiderül, hogy cuccot szállít be, avon-ék meg is torolják keményen. ja, és welcome back, omar! (egyébként az ügyet nézhetjük szociológiai tanulmányként is, ami felhívja a figyelmet a rengeteg illegális kelet-európai kurvára.) ($09.03.)

„you are looking at my future, all right? eating goulash and sucking some homeless guy’s d...”

kellett két rész a ráhangolódáshoz, de azt hiszem, megvan... tetszik, hogy semmit sem szabad elhinni az íróknak, mert mindenről kiderülhet, hogy képzelődés volt vagy film-felvétel. de jól használták a rendezői trükköket is, a kör-svenket, a vágásokat. meg persze a poénokat. (erőszak-vizsgálat, hehehe...) ($09.03.)

„we wanted to enrage him.”

a vadászatban az egyik legveszélyesebb módszer az állat elfogására az, ha sarokba szorítjuk... szegény doktor chilton-t ezért kellett visszahozni -hogy néhány arcoskodó perc után fogságba- majd kétségbe-essen? hogy elmondhatatlan kínokat kelljen átélnie? persze, tudjuk, hogy ő egy sarlatán, de azért nem ezt érdemelte... richard armitage most teljesedhetett ki igazán, még ha a sárkánnyá változás nem is történt meg teljesen, de ez a rekedt hang, amibe több fenyegettség-érzés már nem is férne, hozzá a testtartása -igazán erőteljes alakítás egy hálás szerepben. eközben hannibal-nak csak néhány mosoly (és egy kis desszert jut), remélem azért a fináléban még csilloghat valami a régi fényéből. azt viszont már szinte biztosra veszem, hogy will lesz a kulcs a végén (már csak azért is, mert hannibal most emlegette a bárány haragját, és lám, pont ez az utolsó rész címe...), és akkor doktor lecter büszke lehet majd a szerelmére(?)... ($09.02.)

„there’s never any dignity at the end.”

morello szála jól leképezte az egész epizódot, mert úgy volt felemelően bemutatva a nagy esemény, hogy nagy volt az érzelmi töltete, ugyanakkor nem nélkülözte a humort és (red-éken keresztül) a drámát sem. mert megint szépen össze volt rakva a rész ezekből a komponensekből, amiknek elvileg ki kéne oltaniuk egymást, de az istennek sem akarják ezt tenni, inkább erősítik a közös hatást. valahogy volt egy kis bizsergető rossz érzés a zene által majdnem végig, de aztán az egészet nagyon szépen oldották fel a végén, beengedték azt az apró napfényt, amire mindannyiunknak szüksége volt -a csajoknak is és nekünk is. a flash-ekkel szép kerekre zárták az évadot, ugyanúgy, mint a nyitányban, most is felvillantak a különböző gyermekkori traumák, vagy a szülőséggel kapcsolatos képek. és, uhh, és nem mehetünk el szó nélkül chapman tettei mellett sem -szerintem baromi bátor dolog, hogy a kvázi főszereplőt, akivel együtt léptünk be a történetbe, akit közel engedtünk magunkhoz, most ennyire elidegenítik tőlünk, teljesen alámerítik a lelkét a börtönlétbe. várom, hogy jövőre is marad-e ez az irány nála, vagy ismét fordítanak majd egyet. ($09.02.)

hallottam olyan nem túl meggyőző hangokat, hogy ’rossz volt az évad, mert nem történt semmi’. egy: ez nem igaz. kettő: miért, minek kell történnie...? az igaz, hogy nem volt egy fő vonulat idén, hogy nem kaptunk egy markáns főgonoszt, de sok kis mozaikból szépen összeállt az évad (sosem baj, ha többféle dologgal tematizálják a részeket, sok minden elő tudott itt jönni, a hit és a vallásosság ugyanúgy, mint a magány, vagy maga a börtön-rendszer, ami még egy ilyen felvilágosult jóléti rendszerben is szarul tud működni, mint amilyen amerika). de komolyan gondolom, amit már számtalanszor kifejtettem -nem kellenek nagy történések, ezek a karakterek kellenek, akikhez kötődünk, mert érdekesek és szerethetőek (vagy egyik vagy másik vagy mindkettő), akiknek érdekel a sorsa, akikkel együtt akarsz lenni minél többet a rácsok mögött. ilyen egyszerű ez. nagyontetszett.

„i wonder if de niro ever fucked on this desk.”

no, ari irodájában egész úgy néz ki, mintha munka folyna, igaz, hogy sosem küzdi le annak az átkát, hogy kénytelen más emberekkel együtt dolgozni, akikről rendre kiderül, hogy balfaszok. e is ezért szeretett volna egy kis magányt meg függetlenséget, de persze nem szabadulhat a bandától. a heti rápörgés ma egy szép asztalnak jutott, de a kiszámíthatóságot ellensúlyozta gary busey imádnivaló őrülete. (és basszus, peter jackson-nak de szörnyű erős új-zélandi akcentusa van...) ($09.02.)

„i need those 14 cases to go black so i got my best people on it.”

eddig csak szórakoztató volt a mcnulty/rawls csörte, de most már haszna is van, mert a kedvenc gyilkossági nyomozóink így maradnak benn a történetben. de a másik nagy városi ellentét is szépen alakulgat (a rendőrfőnök és a kikötőiek között), mindkét oldalon leleményes makacs kurafiak vannak, úgyhogy itt is lesz mit nézni... kicsit csalódott lennék, ha a nemzeti ellentéttel lezárt rosszfiús keménykedéssel le is leplezték volna a rejtélyt a halott lányok körül, azért valahol mégiscsak egy nyomozós sorozatot nézünk, jó lenne a nyomozókkal együtt rálelni a nyomokra... de úgy tűnik, hogy börtönös sorozatot is nézünk, mert ma elkezdték bemutatni, hogy az előző etap végén bekerülteknek mennyire különböző az élete odabenn, és most világlik ki igazán, hogy avon mekkora hatalommal is rendelkezik, hogy mit tud elérni a rácsok mögül is. (az miért van, hogy a humor és az alkohol mindig kéz-a-kézben jár ebben a sorozatban...?) ($09.01.)

„as much as i pretend i hate it, the detestable thing i want is power, and power means politics.”

valahogy történelmibb lett a szivarfüsttől nehéz levegőjű szoba, hogy grant elnök úr is ott ült a tárgyaló felek között. az viszont már egy sokkal gyarlóbb emberi vonás, hogy rajta és bohannon-on kívül mindenki az asztal körül csak egyetlen dolgot nézett -a saját érdekeit, egészen pontosan a saját erszényét... a végén szerencsére a nagy alkudozásban győzött az eszme, erős (ámde nemtelen?) küzdelem alakulhat ki a végére. most már biztos vagyok benne, hogy a két vasút találkozásával fogjuk zárni a sorozatot (nagyon helyesen). persze addig még lesznek kitérők, mert a svéd gyilkosan csepegtetett szavai nem okoztak igazi sérüléseket, így neki magának kell kezébe vennie a fegyvert, hogy igazán bántani tudja az örök ellenfelét. eközben ava-nak is kezébe kellett vennie a fegyvert, aminek nem örülök, mert szegényt megállás nélkül ilyen szituációkba kergetik az írók. tudom, hogy a nőknek kemény volt a vadnyugaton, blablabla, de egy kis megnyugvást igazán kaphatna már a hányattatások közepette... ($09.01.)

elég hülye szokása az amc-nek ez az utolsó évad kettészedés, mert hét rész édeskevés ahhoz, hogy igazán belelendüljünk. ráadásul gonosz cliffhanger-rel kell most várnunk a jövő évet, és ettől nyílik ki igazán a bicska a kézben. az eddig lement részekről kevés újdonságot tudnék mondani, hozta az elvárt színvonalat és hangulatot, még annak ellenére is, hogy mertek változtatni a készítők ilyen kevéssel a vége előtt, de bejött a hazárdírozásuk, mert nem vált hátrányára a sorozatnak, hogy egy rakás új karakterrel gazdagodott -kicsit az eddigiek kárára.

„openly gay dean”

ha már nem a teljes őrületet kapjuk meg egy commu-epizódtól, akkor is vannak olyan aspektusok, amiket különösen tudok szeretni, ha feltűnnek egy epizódban. egy vígjátéktól meglepő módon az egyik ilyen dolog az érzelmessége, hogy hatalmas szíve van -és ez néha még az olyan karaktereknél is kijön, mint chang. a másik a maró iróniája, ahogy ki tud forgatni társadalmi kérdéseket (lásd a dean comingout-ját és következményeit). ($09.01.)

„i don’t need you to tell me how bad things are at the docks.”

azt mondják, hogy a vizihullák a legrosszabbak... örülök, hogy david simon-ék úgy döntöttek, hogy organikusan fejlesztik a sorozatukat, hogy nem akarják másodszorra is eladni ugyanazt -bár nem felejtkeztünk el a drog-terjesztős vonalról sem, de behoztak mellé valami egészen mást is. nem tudom, hogy kinek az ötlete volt mcnulty-t kibaszásból a kikötőbe helyeztetni, de áldhatjuk a nevét, mert egy egészen másfajta lepukkantságot hoznak az itt rohadó épületek, rozsdás óriás-daruk, és egy új kaszt is felbukkan, az egyszerű munkás-emberek, akik között többségben vannak a lengyel katolikusok (és persze egy csomó ismert színész játssza őket). mindez egy teljesen új színezetet ad a sorozatnak, amit a magamfajta változás-buzi örömmel fogad. oké, az viszont nem lesz újdonság, hogy gyilkosságokból fogunk kiindulni, de ez jimmy specialitása úgyis, hát hagyjuk kibontakozni a nyughatatlan lelkét. (apró jelenetekben láthattuk az előző évad hőseinek megváltozott életét, kíváncsi leszek, mennyire akarják majd őket szem előtt tartani.) (ja, és új főcímhez új logó is dukál nálam itt a blogon.) ($08.31.)

„cocaine hijacks the pleasure centers in the brain. a rat will choose cocaine over food and water. it would choose cocaine over sleep, over sex... over life itself. the human brain isn’t quite the same as a rodent’s... unless we’re talking about cocaine.”

valamilyen különös oknál fogva vonzódunk a hírhedt rosszfiúkhoz -és pablo escobar-t különösen nagy figyelem övezi. persze lehet ezernyi indok, hogy miért akarjuk magunkat beleásni az életútjába, érdekelhet, hogy hogyan csinálta, hogy ő volt a legsikeresebb drog-csempész, de érdekelhet maga az ember is. vagy az egész miliő, ahol a rendőrök kilátástalan harcot vívtak a drog-urakkal és jól felszerelt katonáikkal, miközben amerikára egy sötét időszak telepedett, ahogy a kokain elárasztotta a piacot és az emberek agyát. a drogozás már nem hippi hóbort volt többé, hanem kemény életforma. és mindez benne van a pilot-ban, töményen, addiktívan... talán ez a scorsese-i út a legcélravezetőbb, hogy bemutasson egy ilyen felemelkedés- és elbukás-történetet, amiben a narráció erősíti a látottakat, és az idősíkokkal is jól játszik (amit viszont josé padilla saját kútfőből hozott, az a kézikamera erőteljes használata). bár fura, hogy már ebben a nagyszerű egy órában rengeteg mindent érintettünk, fogalmam sincs, hogy hogy’ lesz ebből sorozat... ($08.31.)