„you’re just learning is that these feelings in your gut are just as important, more important than all the shit in your head.”
hmm, csak-azért-sem voltak hajlandóak gyorsítani a tempón még a fináléban sem, de igazából minek siettünk volna, ha így is eljutottunk azokra a pontokra, ahová el akartunk jutni... szegény agent beeman-nel például a pad alá (tudjátok, amit a két szék között találtok), mert hiába dobta be az fbi-nak az aduászát, akkor sem segítenek kiszabadítani nina-t a szovjetek karmai közül, viszont nem is fogják elbocsátani az irodából, mert van olyan a vezetősségben, akinek tetszenek a kétes ámde hatékony lépései... olyan érdekes, hogy elég egy fél utcakép, néhány megfelelő autó a háttérbe, és az agyam máris elhiszi, hogy a szereplők berlin-ben vannak (logikus egyébként, hogy egy kvázi semleges helyszínre mentek, mert azért az anyaföldre kockázatos lett volna utazni, az nszk-t könnyebb eladni mindkét oldal ügynökségének)... mondjuk a helyszín mindegy is lett volna, mert ebben az egyszerű hotel-szobában is működött a nagy találkozás, a valószínűsíthető búcsú a legendásan kemény asszonyságtól, aki láthatóan minden keménysége ellenére nagyon szereti a lányát... oh, egész végig, az utolsó pillanatig olyan szépen építették paige-et az egész évadban, erre a végén lerombolják az egészet a drámai cliffhanger kedvéért, ejj-ejj... (maga jelenet egyébként okosan volt felépítve philip lélekből jövő makogásával és a hírhedt reagen-i beszéddel a háttérben -és én mégis csak arra tudtam figyelni, hogy ’most-ezt-m’ér-kellett’...) ($$10.08.)
azt hiszem ezzel az évaddal végleg bekerült a sorozat egy nagyon elit körbe: azon show-k szűk körét gyarapítja, amiket sokkal jobban tisztelek, mint ahogy szeretem őket... igen, ez az a kategória, ahol az ember facebook-szörnyeken és youtube-csapdákon vágja át magát, mert húzza/halasztja, hogy elindítsa végre a részt, de könnyedén hátrébb sorolja a nézési sorrendben is -aztán amikor végre rászánja magát, akkor rájön, hogy ez egy kifejezetten igényes sorozat, amit érdemes néznie, és soha nem bánja meg a rászánt perceket. aztán másnap megint sóhajtva néz a menüre, és inkább még elcsesz egy kis időt a neten, mielőtt ráveszi magát a következő részre... pedig van értelme annak, hogy ilyen lassú tempóban prezentálják nekünk a show-t, ahogy annak is, hogy kicsit úgy érzi az ember, hogy részről-részre ugyanazokat a köröket járják a karakterek, mert igazából ezek a körök egyre szélesednek, ahogy apró lépésekben haladnak a szálakkal. ez azért is van, mert elég sok rész-történetet görgetnek maguk előtt, amik ritkán kapaszkodnak egymásba, inkább csak kiegészítik egymást... egyébként meg hogy panaszkodhatnék a lassúságára, amikor azokat a jeleneteket élvezem a legjobban, amikor összeeresztik a karaktereket lelkizni egymással, csöndesen, intim beszélgetésekkel, és ezek mellé csak kiegészítésnek van szükségem némi kémes akcióra... no, még van egy évadom, hogy szintre hozzam magam, és biztos, hogy küzdelmes lesz, de én jó sztahanovista módjára teszem majd a dolgom, és legyűröm az összes zavaró tényezőt -mert tudom, hogy a végén élvezni fogom azt, amit látok...