soroló

„you listen to me, you muscle-bound, handsome adonis. tech is reserved for people like me. okay? the freaks, the weirdos, the misfits, the geeks, the dweebs, the dorks! not you.”

tudtam én, hogy jót fog tenni gavin belson a csapatnak -na jó, inkább a mi rekeszizmainknak... mert a narcisztikus őrült minden megmozdulása nagyon vicces (garázs-a-garázsban, vérátömlesztés), de jópofa volt dinesh sztorija is a hacker-lánnyal meg az fbi-jal, és monica is lóghatna együtt többet elrich-kel, mert jó párosnak bizonyultak. (#05.23.)

„is it future or is it past?”

nekem csak tizenegy évet kellett kivárnom, de vannak olyanok, akiket már huszonhat éve nem hagy nyugodni a második évad utolsó nyugtalanító képsora... el nem tudom képzelni, hogy mekkora nyomás lehetett a frost/lynch pároson, amikor végre leküzdöttek minden akadályt, és nekiültek megalkotni minden idők egyik legkultikusabb sorozatának a folytatását. talán elsőként azt köthették ki maguknak, hogy nem akarnak kizárólag nosztalgia-vonattal utazni 18 részen át, hanem azon túl, hogy kedveskednek egy kicsit a régi rajongóknak, új történetekkel és friss arcokkal bővítik a mitológiájukat. sőt! bár az északnyugati határvidéken fekvő kisváros maradt a címadó település, de már ebben a dupla nyitányban is jó nagy utat jártunk be amerika-szerte. és hogy hogyan kapcsolódnak össze ezek a fizikailag egymástól távol eső helyek? még nem lehet tudni, de lynch-nél egyébként is meddő feltenni ilyen kérdéseket, mert mindig is jellemző volt rá az, hogy látszólag összefüggéstelen jeleneteket pakol egymás után (lásd mondjuk a mulholland drive-ot)... másabb íze lett a show-nak amiatt, hogy nem tartja végig a pite- és kávé-illatú kisvárosi hangulatot, inkább egy általánosabb lynch-feeling jellemző rá. viszont vannak pillanatai, amikor nagyon el tud kapni a régi érzés -persze gondolok itt a teljes vörös függönyös szálra, vagy a kis bohóckodásra a megőszült horne-tesókkal. de igazából elég az is, ha felcsendül a badalamenti-féle főtéma... az új vonalak közül a nyomozós szál tűnik a leghagyományosabb felépítésűnek (és itt villoghat kicsit matthew lilard is), newyork hozza a scifis/misztikus vonalat (szerencsére madeline zima-t könnyű rávenni a pucérkodásra). a gonosz-cooper szálat meg jelenleg a haj miatt nem tudom komolyan venni, de érezhetően az lesz az összekötő kapocs, úgyhogy muszáj lesz... meg egyébként is, alapszabály, hogy vakon kell bízni lynch-ékben, hogy nem érteni, hanem érezni kell, bármi is kerül ki a kezük közül... (vajon miért szerződtetnek csinos lányokat a sorozathoz, ha egyből el is teszik őket láb alól...?) (#05.22.)

„-i’m not thomas. i’m judas. doubting is easy because doubting costs you nothing. but judas, he was surrounded by people going on and on about how special jesus was. but he betrayed him anyway. because he was sure he believed in something. and he acted on it.

-and then he killed himself.”

na ilyet sem pipáltam még, hogy egy epizód főcímében elspoilerezik a rész végét... de persze a feliratok alatti rap mellett is voltak egyéb súlyos jelek a befejezésre, igazi mestermunka volt ez írói szempontból. is... már akkor mondtam egy wow-ot, amikor megláttam, hogy visszahozták a pilot legelejéről a fiatal anyukát -pedig mennyire logikus, hogy laurie-val egy szobába kellett zárni őket, mert igazából az első évados sokkon kívül nem beszéltünk garvey-ék eltávozott magzatáról, és ennek a borzasztó témának egy másik lelkileg megtört anyával szemben kellett előjönnie. ezután egyből jöhetett az első mélypont, az első kísérlet az öngyilkosságra (stílusosan apocalyptica-s metallica-val aláhúzva a jelenetet). aztán azzal vették ki a szelet a vitorlámból (mert majdnem fontolóra vettem, hogy panaszkodjak azért, hogy ennyire széttörik a karakterek mentén az évadot), hogy úgy koncentráltunk laurie-ra, hogy közben minden fontos szálat befűztünk mellé ausztráliában, és örömmel láttam mindenhol azt a megértő mosolygós pszichológus-arcát (nora laza cinikusságával különlegesen jól működött a kontrasztjuk). és aztán minden előkerült laurie-val kapcsolatban, amitől kerek lett a története, az utolsó beszélgetése kevin-nel (amit lélegzetvisszafojtva tudott csak nézni az ember), az emblematikus öngyújtó, és az az ártatlan telefonhívás a gyermekeitől... oké, értem én, hogy hétről-hétre alá kell merülnünk a lelkünk legmélyére, de muszáj mindig ilyen kurva mélyre húzni minden rész végén...? (#05.22.)

„i love shadow. he’s the light of my life.”

hogy mi volt laura eddig a sorozat szövetében? egy morbid sztori, egy sötétlő folt shadow szívén, egy fontos lábjegyzet az eddig megismert történetben. így hát kikívánkozott ez az epizód, amiben megismerhettük mrs.moon-t, és kitölthettük azokat a hézagokat a kirakósból, amiket eddig szabadon hagytak brian fuller-ék ebből a szálból. és szerintem az elég nagy dolog, hogy itt van egy nő, aki a főhős szívszerelme, és eszük ágában sincs pozitív színben feltüntetni őt... nem sminkelik ki csodálatosra, hanem hagyják természetesen fürdeni a depresszióban, a boldogtalanságban -és az ilyen gyarló személyek mindig érdekesebbek, mint a tökéletesre festett királylányok... örülök, hogy összeállt a kép, hogy láthattuk a féllábon billegő szerelmet, a börtönbejutás okait, az affér kialakulását, és a már ismert morbid halált is... brian fuller nem tagadhatja meg önmagát a haláli témák előtérbe helyezésekor, nem lehet véletlen, hogy a készítői múltjában ott láthatjuk a dead like me-t és a pushing daisies-t is... máris meglett a gyümölcse a 'somewhere in america' szegmenseknek, mert most nem kellett már magyarázni a limbóban mérleggel felszerelt anubis-t, így fókuszálhattunk arra, hogy laura elküldi a picsába az egyiptomi halál-istent... (ehh, teletömitek a sorozatot álló péniszekkel, de nem tudjátok rávenni emily browning-ot egy kis pucérkodásra? hát hol itt nemi egyenlőség...?) (#05.21.)

„possa il signore illuminare il vostro cammino. (may god light your path)”

miután tinédzser-koromban láttam a truman-show-t, meg voltam győződve arról, hogy a világ amiben élek, csak egy nagy díszlet... az emberiség szereti azt gondolni, hogy van valami nagy rejtély az élet mögött, hogy a megélt világunkban valami nem stimmel -vagy csak túl sok scifit fogyasztottam már az életem során, és az ottani történeteket vetítem ki az emberekre... persze steven moffat nem mondta ki egyből ilyen nyíltan, hogy mivel akar játszani, inkább olyan moffat-osan belecsavart mindent egy változatos és sodró lendületű sztoriba, ahol az egyházi emberek adják a kilincset a tudósoknak, ahol a vatikáni sötét kalandos hangulatot zavarják meg a rosszarcú űrlények, ahol az ősi szövegeket super mario referenciákkal magyarázzák... váratlan fordulatként itt az évad közepén megkaptuk a magyarázatot a széf nagy rejtélyére, nem kellett a fináléig várni missy visszatérésére -mert ugye annyira nyilvánvaló volt ez a meglepetés, hogy felesleges lett volna tovább titkolni... jól használták ki a múlt hétről áthozott vakság-témát is, és itt most inkább a szál lelki vetületére gondolok, mint a szónikus napszemüveg ötletes használatára. (#05.21.)

„do you want me to explain to you that it’s not easy to pack your life and just throw it away? do you think it’s easy?”

nagy respect azért aziz-nak, hogy el meri vinni kicsit seggfejbe dev karakterét, aki annyira feldugta a fejét az álmaiba, hogy olyan dolgokat is kimond, amiket nem kellene -mert csak a saját boldogságra vágyó szemszögét tudja figyelembe venni, a másik fél sokkal összetettebb problémáit már kevésbé... és akkor ott volt még a munka-béli kudarca is, hogy teljes legyen a szájlefittyedés az évad végére. de hé, végre láthattunk egy aprócska csókot, és ki tudja, talán reménykedhetünk egy happyend-ben a végén. mert annyiban igaza aziz-nak, hogy álmodozni igenis kell... (#05.20.)

kedves aziz ansari! tudom hogy mennyire szereted a hasadat, így megpróbálom étel-hasonlatokon keresztül leírni neked, hogy mit éreztem, miközben néztem a sorozatod második évadát (bár a kulináris ismereteim messze elmaradnak a tiédtől). al dente meg kellett néznem az új epizódokat, amint elérhetővé váltak, és ez nálam mindig az erős vonzalom jele. végig azt éreztem, hogy a változatos hozzávalók, az ízletes alapanyagok összegyúrva egy magasabb szintű ízvilágot képviselnek. az olasz pasta menüre kerülésével egyből a kezdésnél egy olyan szósz került az ember ízlelőbimbóira, ami végig ott maradt a nyelve tövén. főleg mert a kulturális kitérők után a végén visszatértünk ehhez a nagyon szerethető ízhez. közben csipegethetünk apró falatokat kedvünkre, vagy habzsolhatunk az afroamerikai ünnepi ételekből, mindegy is, mert a lényeg, hogy akkor érezzük magunkat a legjobban, ha olyat ételt kapunk, amit szeretettel készítettek el. a desszerted is különlegesre sikerült a menü megkoronázásaként, mert kellően édes volt, hogy elvarázsoljon, ugyanakkor jól sikerült ellensúlyozni ezt egy kis keserűséggel is. azt hiszem rég ettem ennyire finomat, és nagyon szívesen visszajönnék még ebbe az étterembe repetázni. főleg ha ilyen gyönyörű olasz lányok szolgálják fel az ételt... (ehh, bele akartam komponálni a szövegbe a ’ramen’ szót, de nem sikerült sehogysem...)

„you have never seen another ’pino’ besides pino’s?”

damn, aziz, what have you done... itt fekszem egyedül az ágyamon, nézem az indie-filmmé hizlalt epizódodat a sorozatból, ami teljesen felkavarta az érzéseimet: szomorú vagyok, mert pont olyan kapcsolatra vágyom, amit bemutatsz, amiben tökéletes az összhang a két fél között, jó nézni a találkozásaik minden pillanatát; ideges vagyok, mert nem akar eljönni az a pillanat, amikor végre mindkét fél kimondja az érzéseit, amikor beteljesül ez a szerelem; boldog vagyok, mert imádom nézni alessandra mastronardi mosolyát, imádok elveszni az apró pillanatokban, imádom azt, hogy míg a szám mosolyog, addig a szemem is jóllakik az értő-kezű rendezéssel, a hosszú mozgó-beállításokkal, az ősz színeivel. nem akarom, hogy véget érjen az ősz és a tél, ugyanakkor nagyon várom, hogy végre tavasz legyen... (#05.20.)

„-what’s a minority?

-it’s a group of people who have to work twice as hard in life to get half as far, and denise, you a black woman, so you gonna have to work three times as hard.”

szépen becsomagolták a mondanivalót a kisebbségi létről egy kedves családi időutazásba... eddig csak egy háttérben megbúvó karakterként gondoltam denise-re, úgyhogy örülök, hogy most megkaphatta a maga fénypontját, főleg mert mindig érdekes, hogy hogyan éli meg valaki az ilyen halmozottan kisebbségi élethelyzeteket, főleg hogy tudjuk, hogy miként viszonyulnak a fekete közösségek a melegekhez... angela bassett természetesen önmagát (és a sajátságos hanghordozását) hozta, de őt ezért szeretjük... én viszont nagyon szerettem a kis referencia-pontokat az idővonalon, hogy a kilencvenes években előkerült oj, mj és rachel is... (#05.19.)

„seven seasons is a long time. i mean, that’s how long ’the sopranos’ was on. and no offense, i don’t know if ’clash of the cupcakes’ is as good as ’the sopranos’.”

ügyesen csempészték a srácok az apákat az epizódba -ami ugye alapvetően arról szólt, hogy mindig van egy harmadik opció is az eldöntendő kérdéseknél. csak néha egy hegyes tű lapul alattuk... (egyfelől átvitt értelemben, mint amikor két nő közül a pad alá esik valaki -de akár lehet szó szerint is érteni ezt a tűt...). dev apu nem a főtémáért, hanem némi poénkodásért volt jelen, mert néha jólesik az intellektuális humor mellé némi altesti idétlenkedés is... (#05.19.)

„all i wanted to do was find out who killed my partner woodhouse, and the next thing i know i’ve disappeared up my own asshole and i’m manumitting sex slaves and grossly abusing corpses and trying to source a finger for some weird psychosexual kidnapping, and then, to top off all the bullshit, getting chased by goddamn robots!”

hű, elég komoly területre merészkedtünk, legalábbis a nagy menekülésbe nem sikerült annyi humort préselni, mint én szerettem volna. de a nevetést izgalommal pótolták -meg klasszikus kórusos zenei háttérrel... viszont a terminator hommage-ok még mindig működnek... (#05.19.)

„-look, i love your vagina. it’s a fantastic vagina.

-then lick my vagina! it’s not going to lick itself!”

eddig is gyanús volt, hogy épp’ úgy vannak felsorolva a nevek az epizódok elején, ahogy woody allen filmjeiben szokott lenni, de most ez a kis szerelmes-levél a newyork-i multikultihoz végleg meggyőzött arról, hogy aziz az öreg woody szellemi örököse... mert hanyagoltuk a fő srácokat, és kicsit kitekintettünk a városba, három mini-sztori erejéig, lementünk a háttér-emberek közé, akik a várost mozgatják -illetve a város lakóit mozgatják, ha a taxisokra gondolunk... a középső szakasz meg leginkább egy párkapcsolati zűr feltérképezése volt, ötletesen prezentálva. (btw, tök jól lecsapták a gondolatomat, mert épp’ azon elmélkedtem, hogy a hallási problémákkal küzdők probléma-mentesen beszélhetik meg a problémáikat bárhol -erre persze kiderült, hogy azért akadnak még a környéken, akik beszélik a jel-nyelvet...) (#05.18.)

„a fat woman is inherently untrustworthy as she is a sensualist who sees no real difference between a pastrami sandwich and a dick in the mouth.”

elrötyögtünk eddig a coen-es túlzásokon meg a véletlenek kényelmetlen összjátékán, de most eljött az a pillanat, amikor kénytelenek voltunk komolyan venni a show-t... mert a külföldi különítmény nem viccel, erővel nyom le mindent a torkodon, üt keményen, ha félti az anyagi haszonszerzését, nézőként is fájdalmat okoz nézni a gonoszságaikat (btw, nem tudtam eldönteni, hogy mi az istent csinál david thewlis azokkal a fura mozdulatokkal, miközben a farkán van a ’világ legjobb apukája’ feliratú bögre)... ma valahogy a bénázások is drámaibban sültek el -mert az anyagias barátnő megint rávette egy hülyeségre ray-t, de persze még zsarolni sem tudnak rendesen, így sírás lett a vége a próbálkozásuknak. ráadásul még a múltkori hülyeségük is cunamit indított el, mert a bankos bénázásuk miatt villogott fel a piros lámpa az adóhatóságnál... nem is értem, hogy a sok sorcsapás ellenére emmit stussy hogyan képes még mindig az arcára erőltetni azt a kényszeredett bájvigyort... (kicsit sajnálom, hogy az egyenruhás csajok ilyen hamar összerakták a sztorit, mert nem vagyok biztos benne, hogy a végén így kielégítő lesz ezen a szálon a payoff...) (#05.18.)

„-there was no good choice.

-there never is.”

hjaj, itt állok a hadilábamon, és filózom, hogy mit is írjak... mert az előző rész vége predesztinálta a mai epizód feszültségeit, így előre tudtam, hogy nem fogom szeretni azokat a karaktereket, akik majd lázadozni fognak a logikus lépések ellen (még akkor is nehezen viselem az ilyen típusú jeleneteket, ha ésszel felfogom, hogy ők az életükért, a családjaikért harcolnak itt)... viszont. olyan szépen jöttek ki érzelmileg a sok vitából és vezetői döntésből, hogy nincs jogom morogni. mert újra előkerült az idei évad főtémája, a döntés lehetetlensége, amikor a túlélésért cserébe el kell dönteni, hogy hány ember kerül a nem-megmenthető kategóriába. és egy idő után megtöri az embert, ha folyton felelősséget kell vállalnia az ilyen döntésekért. ezt láttuk kane szemében, és ezt érezzük clarke-on is már epizódok óta, ahogy ma is egy meggyötört lélek ült a kocsiban általa... ja, mert a srácok külön küldetésre mentek, hogy ma is hozzanak egy kis plusz izgalmat, és azért is, hogy jövő héten külön kelljen izgulni értük (vagy akár nem csak most, de jövőre hosszabban is -ha megvalósul a tervük, és egy teljes kört leírva visszatérnek az origóhoz)... (#05.18.)