soroló

„i want you to confess to the one thing that you’ve been afraid to admit to yourself.”

a kezdet kezdetén azt gondoltuk, hogy öt évadon át nézzük majd, hogy oliver a szigeten megtanult nyilazni, aztán elkezdték csöpögtetni az infót a flashback megcsavarásáról, az orosz kapcsolatról, de az szerintem csak tényleg az írók fejében fordult meg, hogy a végén ennyire belemélyedünk a poszt-szovjet gengszter-létbe, hogy ennyire szabadon fogják ereszteni a hős kíméletlenségét... és ugye ez a kíméletlenség okozza a fájdalmakat a jelenben is, ahol prometheus úgy döntött, hogy átmegy full dexter-be (kevésbé szofisztikáltabb olvasóimnak: jigsaw-ba), és szembesíti oliver-t a bűneivel, a lelke mélyén lakozó sötétséggel. és mi ez, ha nem tökéletes hős dekonstrukció, ahol darabokra szedik a pozitív karakter lelkét, hogy megmutassák, hogy nem csak azokat a héroszokat tiszteljük, akik a makulátlanságukkal emelkednek ki az átlagemberek közül. ez megint egy kicsit batman udvara, ahol járunk, azzal a különbséggel, hogy a bőregér meg tudja állni, hogy ne öljön, de azért számtalan megkérdőjelezhető tettet hajt végre az igazságszolgáltatása nyomán... sötét és nyomasztó epizód, ahol a lelki nyomást némi szokásosan magas minőségű kevin tancharoen-féle verekedés-koreográfiákkal pörgették fel. (hehe, john barrowman körbeturnézza a teljes univerzumot...?) (#08.05.)

„the burden of the purest heart: sir gawain’s secret treasure, written by john ronald reuel tolkien.”

egy jövőből jött űrhajóval az első világháborúban harcolunk egy kereszteslovag által franciaországba vitt fioláért, mely’ jézus vérét tartalmazza, miközben egy híres író ihletett meríthet élete fő művéhez -azt hiszem sikerült esszenciaként a sorozat minden működő elemet összesűríteni egyetlen epizódba... és tök szórakoztató is volt így az elegy, a lövészárkos dráma és az indianajones-i csodás tárgy utáni hajsza szépen kiegészítették egymást. és akkor még ott volt a csatatér közepén jrrt is, aki kapcsán számtalan okos utalást sikerült becsempészni a gyűrűk urára, és nem csak a ’szövetség’ meg a ’torony’ kifejezések emlegetésével, de a nagy hatalmú varázserejű tárggyal is, amit egy kis csapatnak kell elpusztítania, és persze ebben a kompániában is akadt egy gyarló, boromir típusú ember, aki nem érti, hogy miért veszélyes azt gondolni, hogy a hatalom a jók kezében nem romlik meg... mivel még csak most fordulunk a fináléra, ezért a liga tagjai emelhették diadalmasan a magasba a kezüket -egy másik kísértés segítségével, és tök jó, hogy addig-addig ügyeskedtek az írószobában, míg kiléphetett mr.snart mr.rory fejéből, hogy újra teljes valójában szórakoztasson a stílusával... (#08.05.)

„everything’s better in song.”

tudom, hogy azt szokták mondani, hogy a musical-t szerető közönség egy másik állatfajta, mert speciális ízléssel kell rendelkezni, hogy élvezni tudd azt, hogy egy egyszerű vonalvezetésű sztoriban egyszercsak indokolatlanul dalra fakadnak a szereplők, én meg nem értem azokat, akik viszolyogva fordulnak el a műfajtól -hát ők tényleg nem érzik azt, hogy mennyire szórakoztató nézni (és hallgatni) ezeket az alkotásokat...? még az idén döcögős flash-t is sikerült feldobni a dalolászással, bár ebben szerepet játszhatott az is, hogy ezt a keretet használták arra, hogy összegyúrják újra a szétesőben lévő iris/barry kapcsolatot (és hogy megmutassák a szerelem erejét, az épp szétesőben lévő kara/mon-el kapcsolatot is helyrerántották a szomszéd univerzumból)... és ha már musical-re szánták az alkotók a fejüket, akkor megadták igazán a módját, egy igazi nyálas és butácska sztoriba ágyazták a dalokat, megidézve nagyon sok klasszikus elemet, kiforgatva a fél arrowverse bandát, miközben az egészet leöntötték egy fehér öltönyös, dobtáras gengszter-romantikával... tudtuk eddig is, hogy számtalan jó hangú színész bújik meg a prózai szerepek mögött (akár komoly broadway háttérrel is), így nem lehetett baj abból, hogy a beúszó zongora dallamára nem prózában kellett megszólalniuk. és hogy mindezt ilyen szórakoztató epizóddá állt össze, mutatja a musical-ek igazi erejét... (#08.05.)

„make daxam great again.”

oké, hogy hoztunk két színészt a ’90-es évek csillogásából, de miért kellett melléjük csomagolni a korszak tini-szappanjának a habzását is...? mert ez a ’hazudtál nekem, ezért nem bízom benned, soooo, ennyi volt, szakítsunk’ olyan dawson-os sztori-vezetés a szememben... ezért jó ellensúlynak winn szála, mert ő legalább azt tudja mondani, hogy ’oké, fájt a hazugság, de lépjünk tovább, nézzünk előre’ -az már egy más kérdés, hogy minek kellett megkavarni a boldog szexen alapuló kapcsolatát a szöszivel. de oké, megértem, így működnek a sorozatok már időtlen-idők óta... ööö, mostanság mintha nehezebben írnék a show-ról, de sajnos a magánéleti marakodás nem ad elég húst ahhoz, hogy a kritikusi vénám jól lakjon... viszont a meghitt pillanatokat élvezem (amikor nem törik össze őket, ugye), és tökéletesen igaza volt mon-el-nek a rész elején, kara mosolyába örökre el lehet veszni... (no, kellően felpumpáltak a flash-ban esedékes glee-reunion kapcsán, pedig darren criss épp’ csak beköszönt, még elő sem szedte a pacsirta-hangját...) (#08.04.)

„this is nice, everything being out in the open now, all the cards on the table, as it were.”

*ránéz még egyszer az epizód sorszámára* tényleg az évad közepén tartunk...? először is egy tipikus hegyi ninja-táborban megtudtuk talia teljes nevét, majd oliver is ráeszmélhetett, hogy ki is az a gonosz, aki módszeresen teszi tönkre az életét hetek óta -és mi nézők szeretjük ezt, nincs titkolózás, nincs időhúzás, ha most jött el a megfelelő alkalom az évad-gonosszal való összecsapásra, akkor örülünk neki -persze tudjuk jól, hogy egy ilyen évadközi szembenézés csak egyféleképpen érhet véget: a rossz (időszakos) győzelmével... jól ábrázolják mr.chase őrületét, akit tényleg csak azt hajt, hogy lelkileg a sárba tiporja olivert, még a saját szeretteit is hátrahagyja az őrületében -és csak egyetlen bajom van azzal, ha meglátom josh segarra fejét, hogy mindig az a bamba képe jut eszembe róla, amit a sirens című sorozatban vágott, és ez kizökkent a drámából... pedig alapvetően jól lehet érezni oliver tipródását, hogy oda ütnek neki lelkileg, amit tényleg a szívére vesz -azaz a szerettei elvesztése iránti felelősségét pedzegetik... (az orosz szálon kíméletlenül megy a vendetta, kár hogy a vad lövöldözés látványvilága meg a hitelesség kárára megy...) (#08.04.)

„houston, we have a problem.”

jó látni, amikor egy sorozat alkotói tisztában vannak a show-juk legerősebb jellemvonásaival, és sikerül is ezeket egyetlen epizódba sűríteniük... mert mondhatjuk, hogy az idei hetiügyes vonalvezetés szerint megint egy lándzsa-darabot kerestünk a múltban, ezúttal a hatvanas/hetvenes évek fordulóján, egész a nasa központjáig utazva. de ami az érdekesebb volt, hogy rengeteg izgalmat lehetett hozni a történelem aktuális megváltoztatásával, mert persze az apollo 13 útja itt másképp zajlott, és az sem volt utolsó szempont, hogy ray segítségével humor is érkezhetett a feszkó mellé, mikor full martian-ban kezdte tolni a hold-túlélést... de amiktől még érdekesebbé vált az egész, azok a családi kapcsolatok, valamint az, hogy miként hat a magánéletre az időutazás, hogy miképp befolyásolják a döntéseinket a családunk iránti érzelmeink (és nem csak a heywood-család férfitagjai voltak érintettek ebben, hanem a vixen-ek is, ahogy már ezt egy kicsit pedzegettünk az előző résznél is)... és még mindig nincs vége a működő elemek sorának, mert belefért az is, hogy eoban thrawne egy új arcát mutassa felénk, egy kicsit az a tudós lehessen, aki retteg attól, hogy kitörlődik a létezésből... (#08.03.)

„you speak of sacrifice, yet you still let others bear the burdens that should be on your shoulders.”

annyira berögzült az angolszász kultúrába a karácsonyi ének, hogy minden hasonló felépítésű történetbe három szellemnek kell érkeznie, akik tanulságokat vernek a hős fejébe... szóval bementünk a speedforce-ba (ami gyanúsan hasonlított central city rendőrségi épületére...), hogy aztán három rég látott arc (eddie, ronnie, snart) oktatta ki barry-t az önfeláldozásról, egy kicsit azért még küzdött az oszló arcú lidércekkel, majd jöhetett szélsebesen a felmentő sereg -mert szegény jay már csak erre képesek használni... de oké, megmentettük wally-t az elképzelhetetlen pokolból (az édesanya halálát kellett végignéznie újra-és-újra), aztán milyen következtetésre jutott a nagy hős? szüneteltetnie kell a kapcsolatát -kettő epizóddal a lánykérés után, hát gratulálok... és egyébként hiába akarja a vállára venni a hősködés és önfeláldozás összes terhét, ha a gyorshajtókat nem olyan fából faragták -mert persze jessie makacsul nekiment savitar-nak, akiről kiderült, hogy nehezen bírja, ha egy kicsit megszúrják... (olyan szörnyű cinikusnak lenni egy olyan sorozattal, amit tökre bírtam az elején...) (#08.03.)

„here we are, waiting for fresh iguana at ray’s ’cast away’ camp during dinosaur times.”

kicsit spórolósabbra vettük a figurát, és igazából egyetlen cél vezérelte az egész epizódot -hogy visszahozzuk rip-et a jó oldalra. de tudjátok mit? ha ez helykitöltő filler-nek számít így, akkor bárcsak mindegyik hasonló rész ilyen szórakoztató lenne... még úgy is, hogy a lehető legtovább húzták a t.rex megmutatását, és rip tudatalattijához sem kellett felépíteni egy új díszletet, sőt, gonoszoknak megtették a csapat tagjainak kegyetlen alteregói is, de valahogy sikerült izgalmasra és ray-esen humorosra venni a szálakat... és ha félrerakjuk a hős vs önmaga harcokat meg a dínó-pisit, akkor akadt itt bőven magánélet is, nem is túl mélyre elrejtve -és örülök, hogy nem felejtkeztek el a másik vixen-ről sem, az unokáról, akinek meg kell születnie, hiába szeretne nate minél több időt tölteni a ’nagyi’ bugyijában... és azért is hálásak lehetünk, hogy amy pemberton-t láthattuk végre teljes valójában, mint gideon, nem csak a hangjával kényeztette a hallójáratainkat -főleg mert sarah szavaival élve, khmmm, dögös csaj... (#08.02.)

„despite your feeble efforts to change the future, you can’t, because i am the future, flash.”

kezdek hinni abban, hogy tom felton áthozott néhány dementort a potter-forgatásról, mert akármihez nyúlnak a készítők, az igen hamar megkeseredik a kezük között... romantikus lánykérés, amitől olvad a nézők szíve? áh, csak barry újabb terve, hogy megváltozzon a jövő. caitlin és julian jól működnek együtt? áh, az első szájrapuszi után vesszenek össze úgy, hogy még a békülésre se legyen nagy esély... hozzuk át jesse, hogy együtt lehessenek wally-val! áh, inkább dobjuk a srácot a speedforce-ba, hülyeség ez az egész romantika... btw, wally-ról azt állítják, hogy milyen zseniálisan okos kölyök, közben meg csont nélkül beszopta a legősibb gonosz-trükköt, és hagyta manipulálni az agyát... oké, a portálnál történtek nagyon képregényesek voltak a hős eltűnésével és savitar megtestesülésével, és bele tudom látni azt a közeljövőbe, hogy a wally-val történtek jó irányba terelik majd a drámáját, de ezek nem kompenzálják sajnos a felesleges hiszti-köröket... (kicsit fárasztó már ez az arrowverse-féle gonosz-írási technika, mely szerint nagyon rejtélyeskedni kell az évadok nagyrészében, hogy ki rejtőzik a maszk alatt -jó lenne végre egy olyan ellenfél, aki a misztikus maszlag nélkül is működne...) (#08.01.)

„the overman shall be the meaning of the earth. remain faithful to the earth, and do not believe those who speak to you of otherworldly hopes.” (nietzsche.)

először is bocsi a múltkori kifakadásomért, most kompenzáltak egy kicsit danvers-apunál, mert végigvitték alex skywalker-szindrómájának kérdését (’van még benne jóság!’), és hát neki köszönhetjük azt is, hogy luthor-anyut letérítette arról az útról, hogy full hitler váljék belőle, és a haláltáborok helyett megelégedett némi deportálással is... plusz danvers-apunak hála azért is, hogy miatta alex badass módba váltott, érzelmi alapon pofozva és robbantva az ellent, valamint azt (a zene segítségével baromi hatásossá fokozott) jelenetet is köszöntük szépen, amikor a danvers-lányok a közös lelki- és kara fizikai-erejét használva megállították az űrhajót... további leckéket vettünk újságírás-etikából is, de ezekre azért van szükség, hogy kara szívből akarja élni a szuperhős-léten túli életét... (úgy tűnik, hogy jövő héten végleg visszatérnek a kilencvenes évek, elég aranyos, hogy nem csak a lois és clarke-ból hoznak színészeket nagy kacsintások közepette, de maga herkules is a parancsnoki hídon várja a következő küldetését (és azért kevin sorbo-nál ne feledjük, hogy sok részen át volt az andromeda kapitánya is...) (ugye nem csak én akarom belelátni a lena/kara kapcsolatba az izzást, ugye nem...?) (#08.01.)

„i’m just the it guy, right? it's not like i have feelings. or pride or anything resembling human emotion.”

nem csak az élet nagy amplitúdójú kilengései készíthetik ki a szervezetünket, de a mindennapok stressze sem tesz jót -mint amikor a frissen felcsípett pasid hamarabb megy el, mint ahogy lefő a kávé; vagy amikor a dugó-partnered barátnője viharzik be az életedbe; vagy amikor tényleg úgy érzed, hogy téged senki se’ szeret, pedig csak egy nagy elődhöz hasonlítgatnak rendre... (#08.01.)

„you’re asking me to join the blue rose task force?”

blue book és blue rose? mélyen vagyunk a nagy twinpeaks mitológiában, most jön majd elő az az előny, hogy a visszatérés előtt próbáltam minden elérhető és releváns darabkát felszippantani felkészülés gyanánt. bár még nem mentünk bele mélyebben az ufó-kutatásba, csak bevontuk tammy-t is a legtitkosabb titkos körbe -közvetlenül azelőtt, hogy viccelődni kezdtünk volna gordon-nal és albert-tel... mert ez a vén kurafi önmagát sem kíméli, ha a hosszan kitartott beteg humorról van szó, és igaza is van, mert az ember jókat rötyög, ahogy miguek ferrer faarcára néz, aki türelmetlenül várja, hogy a fickós gordon kitessékelje a francia tyúkját a hotelszobából... horne-ék is fontos szerephez jutottak ma -csak míg az öreg ben-nek megrendülten kellett végighallgatnia, hogy mit követett el az unokája (így egy kifejezetten emberi jelenettel gazdagítva a részt), addig audrey visszatérése nem is lehetett volna szürreálisabb. láthatóan kifordította őt a robbanás utáni élet, az egykor folyton mozgékony, tánclépésekben járó lány egy helyben állt csupán, az életvidámsága is tovatűnt, a helyét indokolatlannak tűnő hiszti vette át, ahogy számunkra ismeretlen emberek neveivel dobálózott... és ez a ’name-dropping’ nem állt meg itt, mert aztán megérkeztünk a szokásos koncert-helyszínünkre, ahol két söröző hölgy folytatta ezt a nem túl szerencsés trendet... (#07.31.)

„you not to judge a daughter by the sins of her father.”

azért mókás lehetett a sorozat sztár-színészeinek, hogy most először forgattak együtt közös jelenetet -mert megértük ezt is, összefonódott a tűz és a jég... persze a két elem nem tiszta formájában van jelen egy-egy karakterben, danny meglehetősen hidegnek mutatja magát, a sok címéhez méltó uralkodónőnek, aki megköveteli a tiszteletet, és csak egyetlen dolog érdekli: felülni a vastrónra. jon eközben a maga tüzességével ellenkezik a sárkányok anyjával -és ez pont így van jól, a bizalom nem egy olyan dolog, amit egy száműzött vagy egy fattyú azonnal át tudna nyújtani egy új ismerősének. még szerencse, hogy éles eszű segítőkkel veszik körül magukat az ifjak, mert így legalább apró kompromisszumokat lehet elérni az egymástól távol lévő érdekek között... bár tyrion bölcs segítő, azért körmönfontságban még nem érhet fel a nővéréhez, aki ismét mesteri sakklépéseket tesz a westeros-i terepasztalon: hagyja veszi a szülővárosát, és másfelé irányítja a fő seregeit. kettős cél vezérli, a bevétel-szerzés és a hideg bosszú. ez utóbbi királyvárban is megadatik neki, bár ezt a ’lányodat a lányomért’ elvet valahol még jogosnak is érezzük. az viszont szép párhuzam volt, hogy szegény töviskirálynőnek is ugyanúgy méreg által kellett elvesznie, mint myrcella-nak és tyene sand-nek -vagy mondjuk a pöccsfej joffrey-nak, épp’ az öreg tyrell anyó keze által, ugye... (#07.31.)