soroló

„you’re selfish, man. like, epically selfish. you’re like textbook example of a narcissist. and you’re a man-child. you’re manipulative.”

a vágyaink és elvárásaink ritkán találkoznak össze a valósággal, ebből számtalan feszültség adódhat az életünkben. jó látni, hogy léteznek konfliktus-mentes kapcsolatok is, ahol az elvárások és a valóság egy szintben vannak egymással, és kedves boldogságban töltik a párok a mindennapjaikat. persze ez a meyers/cole család tagjaira nem vonatkozik... mert a megtalált új (fél)testvér elég szörnyű (viszont sokat tud az x-men filmekről), laura nem kaphatja meg az aktivista csajt, alex meg döcögősen halad a főnöknénijével -lehet hogy lejjebb kéne rakni az elvárásokat...? (#09.07.)

„tonight you aren’t you.”

még a leginkább magát szentnek és tisztának beállító diktatúrák sem tudják lerombolni a dekadencia palotáit, sőt, maguk a vezetőik éltetik igazán ezeket az intézményeket -mert az ember mindig is állatias ösztönlény marad, aki muszáj, hogy hajtsa a vágyait, legyenek azok bármilyen perverzek és istentelenek... de persze nem kell egyből kurvákhoz rohanni, ha valaki vágyakat érez magában, az is elég lehet, ha valakivel jól érzi magát a szűkebb környezetében, ha van valaki, akivel ki tud szakadni a mindennapok gyötrelmeiből (és érdekes lelki vívódást hozhat ez hősnőnkben, aki most hogy tudja, hogy a férje él, már tulajdonképpen a hűségét teszteli az új kapcsolatával -érdekes, hogy amíg ez működött nálam, addig a sofőr féltékenységét már nehezebben viseltem...) joseph fiennes-nek ez a simulékonyság áll a legjobban, ahogy az a beteges mosoly kiül a szája sarkában -és örülök, hogy fokozatosan derülnek ki ezek a perverziók a parancsnokról, aki láthatóan élvezi az ilyen kis szabályszegéseket... (értem én, hogy a flashback-ek azért vannak, hogy jobban megértsük a karakterek motivációit, engem viszont mindig a mögöttes dolgok, az átalakuló világ nagy egészének az árnyéka érdekel jobban ezekben a jelenetekben.) (én, a szőrös lányok lelkes támogatójaként nagyon helyeslem a havi egy láb-borotválást! látjátok, mindig ezek a mocskos vágyak...) (#09.06.)

„pop. six. pull.”

először nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet-e a férje koncentrálni, egy egész epizódon át a fókuszba helyezni őt, aztán a végére egy egész tisztességes mellék-vonal, kvázi filler formálódott a részből. lehet hogy az volt a baj, hogy túl hosszadalmas volt az agonizálása az elején, de aztán jó érzékkel hozták a flash-a-flashben jeleneteket, hogy láthassuk, hogy a vészjósló idők hogyan változtatták át az álomszerű életet rémálommá... egy kicsit aztán beleláthattunk azok életébe is, akiket az új hatalom kitaszítottá nyilvánított, akiknek csak egyetlen cél lebeg a szemük előtt -a túlélés... és itt vannak a jótét lelkek is, akik hálistennek mindig akadnak a legelátkozottabb időkben is. és mindig van egy menedék, ami célként ott lebeg ilyenkor a menekülők szeme előtt. jelen esetben kanada ez a hely, és ha van valami, amiről szívesen megtudnék többet a külvilágból, akkor az ez az északi diaszpóra, és az itteni élet. például érdekelne az, hogy vajon mennyire vannak tisztában a megpróbáltatásokkal, amiken az otthon ragadt szeretteiknek kell átélniük...? múltkor egy cliffhanger-re futott ki csak az, hogy megtudtuk, hogy a férj él, a mostani fordított felállásban viszont érzelmi plusszal is járhatott ez a tudás... (#09.06.)

„the past dictates the future.”

majd pont a finálé lett volna konvencionális, vagy szolgálta volna ki a nézői elvárásokat... oké, annyi lezárás kaptunk, hogy a szuperhősünk (újra-és-újra) lecsapott a gonoszra, tehát a bad-coop vonalat elsimítottuk (az már egy más kérdés, hogy meg sem fordult a fejekben, hogy adjanak nekünk egy cooper vs cooper összecsapást, inkább a lehető leglehetetlenebb ember kezébe helyezték a fegyvert)... de aztán minden összekavarodott, a képek hátterében ottragadt cooper ügynök arca, az idő is megállni tetszett, vagyis inkább újraíródott... merész ötlet eltörölni azt az idővonalat, amit minden rajongó ismer és szeret, és létrehozni egy újat, ahol láthatóan egyik karakternek sem sokkal jobb a sorsa, bár legalább azt elmondhatjuk, hogy az ős-sorozathoz láncoltuk így végül az új kör végét... mert egyébként nem nagyon akaródzott lynch-éknek most sem foglalkozni a kisvárosi karakterekkel, viszont arra volt idő, hogy egy hosszadalmas coda-val zavarjanak össze mindenkit a végén. persze lynch tisztában volt vele, hogy ha a huszonöt évvel ezelőtti felkavaró lezáráshoz hasonló kultikussá nemesedő véget akar, akkor ott kell hagynia minket leforrázva az út közepén, és nem volt hiba ebben, jól átragadt ránk nézőkre is cooper zavarodottsága -’most akkor mi van?!’... (#09.05.)

david lynch egy troll. david lynch egy művész. david lynch egy zseni. mert fogta a már bejáratott, jól eladható termékét, és a címet kihasználva eladta a világnak a tizennyolc órás filmjét, amit bár feldaraboltak egy órás részekre, de azért ezeket sorozat-epizódnak elég bajos lenne nevezni, mert felrúgták velük a hagyományos dramaturgiát, önálló jelenet-füzérekre, össze nem illő szkeccsekre esnek szét, de pont ettől működnek mégis nagy egészként, mert olyan kiszámíthatatlanságot kínál, olyan egyediséget, amit nem találsz meg manapság (sem) a kisképernyőn. lynch-et láthatóan hidegen hagyta a nosztalgia, csak apró pillanatokban engedi meg nekünk, hogy újra érezzük a régi kisvárosi hangulatot, sokkal inkább egy esszenciává akarja sűríteni az elmúlt huszonöt éve műveit, művészi kaleidoszkóppá összehegesztve a művészfilmes hozzáállását, a lüke humorát és a zenék iránti megszállottságát. és látható élvezettel játszik velünk, a kíváncsiságunkat piszkálja, a türelmünket teszteli, bemutat mindenkinek, aki egy legyintéssel el akarja intézni. viszont aki hajlandó követni őt ezen a kikövezetlen úton, azt szívesen vezeti kézen-fogva -hogy aztán sátáni kacajjal lökje bele az ismeretlen sötétbe... láthatjátok a dátumokból, hogy nem minden héten ösztönzött arra ez az utazás, hogy azonnal beszálljak, amint megérkezett az újabb epizód, de minden egyes alkalommal örömmel mártóztam meg ebben a semmihez sem fogható életérzésében. ha itt az út vége, akkor elfogadom, hogy ismét kérdőjelekkel a fejünkben búcsúzunk, de ha valaha is sikerülne összehozni egy újabb agymenést ’twin peaks’ néven, arra is vevő lennék. mert elveszni jó érzés -főleg david lynch fejében. (nem véletlenül nem emlegettem mark frost nevét a kritikában, mert bár nem tudhatom, hogy mennyire vett részt ténylegesen az írói munkában, lynch deformáltan zseniális ízlése teljesen elnyomta az ő hangját.)

„never mistake a woman’s meekness for weakness.”

huh, nagyon ideje volt, hogy más szögből is láthassuk waterford-ékat, ne csak hidegen és petyhüdten a ceremónia alatt... főleg hogy a nagy vallásos fordulat előtt mrs.waterford egy harcias feminista volt, aki még könyvet is írt a témában, így még érdekesebb a pálfordulása, hogy miként hódolt be a férje eszméinek, és lett az új ügy híve, feladva így nem csak a szabad akaratát, de a személyiségét is... és érdekes volt látni a világot a közvetlen hatalomátvétel előtt, nem csak azt, hogy milyenek voltak a házaspárok az elhidegülés előtt (btw, a politikai berendezkedés megtiltja a nem termékeny pároknak a közösülést, vagy csak nem kívánatosnak tartja?)... de a jelen is érdekesnek ígérkezik politikailag (is), mert most már tudjuk azt, hogy a gyermektelenség akkora kétségbeesést szült a világban, hogy az embertelenség könnyen exportálható, mert úgy érzik az emberek, hogy a jövőért cserébe bármit megtehetnek... bár jó érzés volt látni a (végre!) mosolygós yvonne strahovski-t, azért a végére megint elizabeth moss lopta el a show-t a kifakadásával (bár talán túl sokszor játszatják el vele azt, hogy nyel egyet, majd új irányba indul el a karaktere -lásd ma is nem csak az őszinteségi rohamát, de a commander szobájában előadott ál-flörtölés előtti kamerába mosolygást is...) (#09.03.)

(ass-kick and street-foot in jacksonville)

jamies winston-nal kell kezdenem ma is, mert igazi csapatkapitányként ő áll a középpontban, villog az interjúkon, együtt röhög a többi játékosokkal, maximum akkor nehéz követni, amikor túlpörgi a győzelmi vágyát... mert kiléptünk kicsit tampa-ból, nem csak egy meccsre, de közös gyakorlásra is, és ezzel csak az volt a baj, hogy szegény jags-es srácok csak arctalan (sisakos) ellenségek voltak csupán... a meccses részek megint brutálisan voltak összerakva -ahogy az is kemény volt, hogy valaki kvázi térd nélkül csinálta végig a meccset... (#08.31.)

„i am the fbi.”

...szerintem nincs kritika/vélemény-író a világon, aki ne a fenti idézetet írná a mai részhez... mert kiböjtöltük az elmúlt huszonöt évet, eljött ez a pillanat, amikor levedlettünk minden gonosz-és/vagy-alternatív alteregót, és visszakaptuk a kávéivás és piteevés örökös bajnokát, mindenki kedvenc fbi ügynökét, dale cooper-t. és csodásan játszotta ki lynch az aduászát, mert egyből a teljes arzenálban kaptuk meg a hősünk, semmi értetlenkedés a jones-család kapcsán, csak egy gyors update a félkarúval, aztán irány nyílegyenest ahhoz a bizonyos seriff-hivatalhoz -és eközben ott zeng a fülünkben a hagyományos zenei főtéma... a zenével még egy helyen erősítettek rá a nosztalgiánkra, amikor is audrey táncra perdült a kedvenc dallamára, bár a rejtélyével gyorsan ketté is törték a hangulatot -viszont lynch őrületének bizonyítékaként a főcím alatt visszafele pörgött a dallam (ha már eddie vedder az epizód egy korábbi részében kapott helyet egy csodás dallal)... azért bad coop-ról sem felejtkeztünk el, mert a kissé felkavaró nyitány az övé volt, ahol két horne is kulcs-szerepet kapott (vajon a coop szájából elhangzott ’my son’-t mennyire kell szó szerint venni?)... és akadt még egy szokásosan morbid kitérőnk is, amiben a kertvárosi feszültséget és erőszak-hullámot elemeztük -tarantino stílusban... (laura dern-nél sosem tudom eldönteni, hogy mennyire tetszenek ezek a színészi magánszámai, de ma elég hatásos volt a monológja és a kilépője egyaránt.) (#08.29.)

„it appears tyrion’s assessment was correct. we’re fucked.”

a nagy találkozások évadát mi mással lehetett volna megkoronázni, mint egy igazi grandioso találkozással, a westeros-i nagy meeting-gel, ami tényleg eldönthette a kontinens és a rajta élők sorsát -a pikánsságát meg az adta, hogy minden résztvevő hozta magával a múlt batyuit, így egy szép csokor verbális egymásnak feszülésnek lehettünk fültanúi. mert ezer éve várunk már arra, hogy a clegane testvérek ismét szemtől/szembe álljanak, vagy hogy bronn odavágjon néhány szellemes sziporkát tyrion-nak. vagy hogy tovább bogozzuk a lannister-ek családi zűrzavarát -ez utóbbi egy csodás cercei/tyrion külön-párbajba torkollott, ahol mind az írók szavai, mind a színészek játéka szikrákat szórtak... azért is jó volt ez a csapat-összehozás, mert mindenki a saját személyiségét dobta be a közösbe, ki az arcoskodását (euron), ki a rendíthetetlen igazság-érzetét (jon). és ott volt cercei, aki szokás szerint teljesen más arcát mutatta, mint ami valójában a gondolataiból következne. mert ő nem fog meghajolni még a halottak tömegeinek súlya alatt sem, ő akkor is a magánszámát fogja játszani az intrikus keveréseivel, amikor már a lába alatt is jéggé fagyott a talaj. csakhogy most lehet hogy túllőtt a célon azzal, hogy elüldözte maga mellől a legfőbb szövetségesét a kétes lépéseivel... hjaj, északon is ügyesen érték el, hogy legyen valaki, aki túlfeszíti a húrt, mert a sok nézői hisztivel szemben benioff-ék igenis tudták, hogy mit akarnak a stark lányokkal kezdeni -intelligensen kezelik őket, akik képesek hosszan felépített hideg bosszúra... bezzeg az éjkirály nem bosszúra szomjazik, csak jeges világuralomra, és ahogy várható volt, megkezdte a hosszú masírozását a következő évad felé... (jon múltját is teljesen felfedték így mintegy három év után, ebben az volt az igazán érdekes, hogy párhuzamosan vágták egy intim jelenettel, mert a kettő olyan plusz információt adott ki, ami nagyon sok nézőpontot meg fog változtatni a későbbiekben.) (#08.28.)

tudom, hogy sokan panaszkodtak egész nyáron a sorozat megváltozott tempója miatt, pedig szerintem a show ezen szakaszában nincs gond a tempóváltással, elmúltak azok az idők, amikor az alapokkal bíbelődtünk, most már itt a payoff ideje (bár ez nem jelenti azt, hogy ne hiányzott volna innen-onnan némi csendes karakter-pillanat)... legalább hétszer leírtam már, hogy nagyon szerettem azt idén, ahogy elkezdték szűkíteni a játszóteret, ahogy összefűződtek a széttartó szálak, ahogy nagy találkozásokat és szívet melengető reunion-okat élhettünk át -és ahol nem kellett már spórolni semmin sem, így nyugodtan lángba lehetett borítani az egész sakk-táblát... nem csak azért a sorozatok zászlóshajója a thrones, mert megszámlálhatatlan hűséges rajongója van, hanem mert technikailag elmossa a határokat a tévé és a mozi között, olyan audiovizuális körítésbe burkolja a történetet, amit még nem láthattunk a kisképernyőn -és ennek a technikai csodának az ikonikus alakjai a sárkányok, akik így kiemelt szerepet kaptak idén, és ők ezt szeretettel és tüzes lángokkal hálálták meg... no, az ember természetesnek veszi, hogy vele van a show, hogy izgul a végkifejletért, hogy együtt fagyoskodik és retteg és intrikál és vedel és szeretkezik a karakterekkel, így nehezen jut el a tudatáig, hogy mennyire a végét járjuk már. és az a baj, hogy most jött el egy újabb hosszú várakozás ideje....

„so you’re gonna be the guy who walks away from $100 million?”

próbálom megfogni a pozitív oldalt, hogy ne mondjátok, hogy nem mozgatok meg minden belső energiát a sorozat kapcsán -mát ha az már nem lenne komoly erőfeszítés, hogy a defenders miatt majd’ fél év után folytattam a show-t... szóval azt például értem, hogy kapcsolatépítésekkel akarnak alapozni, és ez alkalmanként be is jön nekik -főleg ha mondjuk játékos bunyó segíti az építkezést, mint colleen esetében... btw, a kis sárkánylány a legszimpatikusabb az egész bandából, igaz szegény ő sem ugorhatott el a klisé-pofonok elől azzal, hogy belekényszerítették egy ketrecbe egy kiszámítható összecsapásra... de az is jó volt, ahogy dany felépítette a stratégiáját a volt gyermekkori barátai ellen -azaz hogy felkereste az egyre több marvel sorozatban felbukkanó hogarth-ot (akinek persze voltak kötődései a rand családhoz is)... de sebaj, mert carrie ann-moss mosolygó szemeit mindig öröm látni... akinél viszont nem hagyja a sorozat, hogy eldöntsem, hogy hányadán állok, az joy, mert nagyon vegyes jeleket küld a néző felé, hol szimpatikussá, hol ellenszenvessé téve őt (ez utóbbi akkor gyakoribb, amikor a bátya is a közelében van -ez jelent vajon valamit...?). (#08.26.)