„usually people magazine will not touch an unknown author unless they just escaped from a kidnapper’s sex dungeon.”
tudtuk jól, hogy káosz és sírás lesz a kényszerű együtt-lakásból, de az írók jól játszották ki a kártyáikat, így még erősebb lett a hatás, az interjúval, a japán-horror behatással -vagy amikor arra vártál (hitchcock-i feszültségben izzadva), hogy gretchen mikor csapja le a labdát, és töri össze jimmy-t teljesen mindenki előtt. megtörtént, köszönjük... (#09.29.)
„nobody actually likes getting fucked in the ass, not even as pretend. you don’t walk right after. look at this... i’m fucking walking. all night, i’m fuckin’ walking. in heels, i’m walking.”
kurva szomorú, hogy a társadalmunk úgy van összerakva, hogy tevékenykednünk kell valamit, amiért ellenszolgáltatást kapunk, a nép nyelvén szólva kidolgozzuk a belünket a szaros pénzért, hogy ne dögöljünk éhen... van amikor az ember nem lehet válogatós, és minden alja-melót be kell vállalnia, legyen az egy gyors szopás a new york-ot jersey-vel összekötő alagútban, vagy egy lélekölő telemarketingezés -esetleg egy kellemetlen seggbedugás, mert azért többet lehet kérni... oké, ideális esetben megtalálhat valami olyan meló is, amitől nem utálod meg magad egy életre -nézd meg itt a sorozatban is az ikreket, hogy milyen jól érzik magukat a saját szemétdombjukon... de mindenki úgy boldogul, ahogy tud, lehet keménykedős gengszter-módszerekkel próbálkozni, vagy lehet némi gógyival is halászni a zavarosban, miközben idős emberek perkálnak azért, mert azt hiszik, hogy egy igazi forgatáson verhetik a brét -a lényeg hogy csökkenteni kell a lehetséges kockázatok veszélyét (mint a rendőri szervek vagy a tripper)... (#09.25.)
„everything’s all right / yes, everything’s fine.”
már az utazás kezdete óta ott motoszkált szerintem mindenki nézőben, hogy ali-nak maradnia kéne az ígéret földjén, és az írók is úgy gondolták, hogy adnak némi célt a sodródásának -igaz a happyend-et azért még nem érdemelte ki... viszont a többieket egy egész megnyugtató állapotban hagytuk, josh megbékélt a múltjával, maura igazán boldognak tűnik, és shelley-ről is leomlott egy csomó gát meg fal. sarah-éknál építettek leginkább új konfliktusokat azzal, hogy olyan jól tudnak szakítani, mint senki más... bár már az előbb emlegettem, de tényleg kerekre zártunk a musical-énekléssel -sőt, végül szép payoff-ja lett a mario-s szálnak is, molto bello... (#09.25.)
what’s the buzz? we’re going to israel! mivel az írószobában nem akartak továbblépni maura testi átalakulásával, ezért inkább a lelki folyamatokkal foglalkoztunk idén -egy szimbolikus trip-re küldve az egész családot, ami új ízeket, hangulati elemeket emelt be az egyébként is erős összképbe. bár a keserédesség így is megmaradt, ritkán volt komolyabban borongós, ritkán virult ki igazán a boldogságtól, de így is olyan jó volt megint pfefferman-ékkal tölteni az időt... mindenki megkapta a maga szálait, de mivel az évad nagyrészében össze volt zárva a csapat egy szűkebb helyre, így nem lehetett azt érezni, hogy nagy széthúzás lenne az útjaik között. (kicsit azért haragudhatok magamra, hogy ilyen mohó vagyok minden évben a sorozattal, mert most megint rengeteget kell várni erre a lüke és mégis nagyon szerethető családra...)
„let’s go float.”
a világ bármelyik pontján ki lehetne beszélni a problémákat, de miért is ne a holt-tengerbe lebegve tennénk ezt...? és bár az egész epizódot (ahogy az évadot is) belengi valami fura ködös (borongós?) hangulat, azért tök jó volt látni, ahogy a családtagok egymásra találnak ott a hullámok között -hogy talán rendbejön egy házasság, hogy talán legyőzésre talál néhány fóbia, ráadásuk mindezt mosolyokkal kísérve. talán nem is baj, hogy ali-t kicsit leválasztották a többiekről, mert ő nincs abban a lelkiállapotban, hogy rezonálni tudna velük. (tök jó, hogy ennyire végigvezetik a j.c superstar-t az egész évadon át.) (#09.25.)
„you have no idea what it’s like to be me in my body.”
pedig olyan kis bohókás terápiának indult a sivatagban -aztán jött shelley, és robbantotta a dráma-gránátot... most úgy lehetett érezni, hogy mindenkire kábé egyforma idő jut, hogy mindenki kellő mértékben birkózik a saját szarságaival: sarah a féltékenységével, josh a maszkulinitásával, ali a világ igazságtalanságaival, maura a szexuális változásával és a múltja démonjaival, így teljesen váratlanul jött az a puska eldördülése, ami már régóta ott van a színpadon, ha őszinték akarunk lenni... (azért azt gondoltam, hogy senkit sem fognak lelőni a sivatagban, de azt lehetett érezni, hogy nem véletlenül lóbálják a fegyvert az egész epizódon át.) (#09.25.)
„is camel milk kosher?”
várható volt, hogy szűkös lesz a hely a buszban, azaz hogy pfefferman-ék egymás agyára fognak menni hamarosan. és baromi vicces volt, ahogy kirobbantak a konfliktusok, például ahogy sarah őszintén elmagyarázta, hogy mit is keresnek egy ciszjordán telepen. a humor később sem hagyott alább, amikor a kulturális kirándulás egy turisták számára berendezett ál-beduin helyre vitt, unott teve-vezetőkkel és autentikus folklór-zenével... eközben ali-ra megint kiemelt figyelem esett, de jó is követni az ő útkeresését, mert épp’ abban a fázisban leledzik, amikor mindent megkérdőjelez, de szerencsére nem lehúzós drámával tálalják az identitás-keresését... (#09.25.)
„jesus christ, it’s like a orthodox jewish disneyland.”
when we go jerusalem? az eredeti helyszínen való forgatás előnyei most is kifejtették áldásos tevékenységüket, elérték, hogy felébredjen bennem a vágy, hogy én magam is ellátogassak erre a különleges helyre -ugyanakkor nem takargatták a riasztó részleteket sem, a csürheként viselkedő turistákat, a gépfegyverrel járőröző és imádkozó katonákat. a megosztottságot. örülök, hogy ali-re ennyire hat a világ bipolaritása, mert a lelkemből szól a kiabálása, amikor a megosztottságról van szó. mert nem mindegy, hogy minek születtünk -zsidónak, arabnak, fehérnek, színesnek, férfinak, nőnek...? (a rész eleji családegyesítés pont olyan kínosra sikerült, mint amilyennek egy ilyet elképzelnénk. mint mikor a násznép is feszeng a sok ismeretlen arcot látva, akiket mostantól családnak kell tekintenie...) (#09.24.)
„a man that doesna shit himself with a knife held to his throat has either no bowels, or no brains.”
átmeneti epizódként funkcionált ez a rész, de másként nehézkes és túlhúzott lett volna megoldani azt, hogy végigrágjuk magunkat a hosszú éveken, és tulajdonképpen működött a rész ebben a szemelvényes formában is. ez elsősorban claire szálára volt igaz, hisz’ ott kellett inkább siettetni az időt. szerencsére azért ron moore-ék megtalálták a tovatűnő évekből a legdrámaibb perceket, a randall-család menthetetlen erodálódásának mementóit. mert frank természetesen nem bírta az önmegtartóztatást, és talált magának valakit, aki igazán szereti (nem csak a szeretet emlékét őrzi magában). és claire meglepő féltékenységgel reagált a szeretőre, mert valahogy ez a természetes reakciója az embernek egy ilyen helyzetben, még ha tudati szinten felfogja is, hogy nem így kéne éreznie... az utolsó jelenet hirtelen lecsapó drámáját még emésztenem kell, mert nem tudom, hogy miképp kéne hozzáállnom a veszteséghez, és szerintem még claire sem tisztázta ezt magában... eközben jamie-nél azt kellett elérni, hogy kijusson a börtön falai közül, és ezt szerencsére nem egy hagyományos szökéssel intézték csak el, hanem kaptunk egy vöröskabátost, aki nem csak azért van a képernyőn, hogy megvetést érezzünk, hanem egy összetett érzelmekkel felvértezett személyiségként, egy szinte új barátként jamie életében. azért ezen a szálon sem kellett nélkülöznünk a drámát, főleg amikor jamie elért a közeledésének határaihoz... (#09.24.)
„i guess you could say the fear of death made me embrace life. if i was gonna die, i was gonna fucking live first.”
mivel az elején már ’készen’ kaptuk maura-t, ezért kellenek az ilyen flashback-ek, ahol megélhetjük az útját az elhatározásig, ahol láthatjuk, hogy mennyi küzdelme volt az önelfogással, hogy kísérletekkel és kételyekkel volt teli az élete... no, csak elérték, hogy mindenki izraelbe kerüljön, így teljesen logikus, hogy az epizód jórészét l.a.-ben töltöttük davida-val... de tök jó, hogy az ő életútjába is beleástuk magunkat, a transzformáció egy újabb változatba (ez egy klasszikusabb út kitartottsággal és transz szórakozóhellyel). (#09.23.)
„a poly-hearted, bisexual, human woman”
huh, baromi érdekes szerkesztése volt a mai epizódnak -mert ott volt maura sokkja az apja miatt, aki teljesen érthető indokokkal magyarázta el, hogy miért kezdett új életet egy új országban, és miért hagyta hátra a régit, eközben párhuzamosan hallhattuk josh vallomását a gyerekkoráról. és bár ezt a két monológot szépen párba lehetett állítani, közéjük ékelődött sarah-ék szexuális incselkedése, ami viszont gyökeresen más hangulatot hozott a rész dinamikájába -izgalmat a mély dráma mellé. (shelley stallone imitálása elsőre vicces, csak nehogy túltolják az olasz csődörré válását...) (#09.23.)
„here we are. jews as far as the eye can see.”
megérkeztünk izraelbe, és ezzel egyből felerősödött a politikai hangulat a sorozatban -és nem egészen úgy, ahogy elsőre gondolná az egyszeri néző. viszont teljesen logikus, hogy a transparent írói a kitaszítottak oldalára állnak, így egy nagyon szép vádbeszédet hallhatunk palesztin szájakból (miközben maura ethel rosenberg-ről értekezett)... de azért előtte még melengették a szívünk a moppa/ali kapcsolattal, ami tök jól működik, de azért facsarták is a szívünk az anyu/josh kapcsolattal, ami igen sok súrlódással jár együtt. eközben sarah-ék meg megtanultak progresszív szülőnek lenni... (#09.23.)
„if you want me to be a man to pat me down, i’ll be a man. if you want me to be a woman, i’ll be a woman. if you want me to be a fucking chicken, i’ll be a chicken.”
a szokásos őrületek közt felerősödtek a képzelődések és látomások -csak míg sarah kívánós lett a szex-gyűlésektől, így erotikus képek tolulnak az agyába, addig josh-t már inkább a bűntudat dolgoztatja, így rita-t látja úton/útfélen... btw, út -nekiindultunk az izreali trip-nek, és persze még ki sem léptünk az országból, máris jöttek a problémák. mert jill solloway-ék megint keményen rá akartak világítani a transz emberek problémáira, például a megaláztatásokra, amik a hatóságokkal szemben várják őket. hogy szimbolikusan keresztre feszítik őket -és hogy ezt aláhúzzák, az egész epizód alatt a jesus christ dalai szóltak. de hát mi más hallgatnánk útban izrael felé, nem...? (#09.22.)
„family is gross, but it’s important.”
tudom jól, hogy olyanok, mint egy zavaróan hangos felbolydult méhkas, mégis baromira hiányoztak pfefferman-ék, és alig vártam, hogy újra velük tölthessek egy kis időt. és nem is okoztak csalódást, hamar vissza tudtam rázódni a sok furcsa szerzet közé. persze nem nehéz, amikor ilyen szoros köteléket mutatnak köztük, mint ami a három testvér között is feszült a háztetőn, miközben rádöbbentek arra, hogy mindhármuk életében kiemelt szerepet tölt be a szexualitás... (halottam hírét, hogy izraelben fog játszódni az évad, úgyhogy arra számítottam, hogy ott is kezdjük meg az idei utazásunkat, de úgy látszik, nem akartak minket egyből a holt-tengerbe dobni...) (#09.22.)
„’ooh, don’t hurt the man. his feelings are so important.’ you guys are supposed to be tough. you’re such pussies. the second a woman is a tiny bit mean to a man or even just a tiny bit honest, she’s a bitch.”
a nőknek igenis vannak jogaik -például az, hogy legalább egy kicsit szimpatizáljanak azzal, akivel dugni kénytelenek... óh, nagyon imádom, amikor pamela megmondja a frankót, és ma is frenetikus volt, ahogy fokozta fel a kifakadását a parkolóban... de az is aranyos volt, ahogy egy körbeforgó kamerával otthagyta a puccos partit, mert a töke tele van azzal, hogy mindenféle random pasikkal kell paroláznia -így ismét a saját igényeit választotta, egy kis pia, egy kis tengerparti kilátás és végtelen (bár kissé magányos) chill... (#09.22.)
„i’m just confused, because that looks like a sex book for horny airport ladies. my book is, of course, literature.”
kavaroghatunk a magánéletek romjai felett, de ma a legmegmosolyogtatóbb pillanatokat jimmy könyvkiadása okozta, azaz a ’szürke...’ mellé félremarketingelt izgató irodalom -kiéhezett háziasszony olvasókkal... bár igazából becca is rendben volt a maga módján, ahogy előadta a meleg baráttal lógó ál-trumpistát, aki csak kívülről tűnik jó anyjának... edgar talán nem égeti meg magát túlságosan a csajozással, viszont lindsey-nél komolyan aggódni kezdtem, hogy túlságosan akar majd egy gyermeket azokra a gigantikus cicikre... (#09.22.)
„there ain’t no individual on earth as alone as a pimp.”
a kis részletek teszik igazán hitelessé az összképet -például azzal nekem könnyen el lehet adni korabelinek a show-t, ha látom, hogy ügyeltek arra, hogy a lányok kellő mennyiségű szőrzettel rendelkezzenek mindenütt... (btw, persze hogy meg kellett néznem, hogy ki az a lány, aki egyből a nyitó-jelenetben ilyen bevállalós (és hónaljszőrös) volt -és kiderült, hogy fő szakmáját tekintve new orleans-i zenész. asszem szerelmes vagyok...) tetszik ahogy a sorozat építkezik az alapoktól felfelé, a pilotban megismertük az utcák szintjét, most viszont megérkeztek a kukkolós bódék, a barna papírzacskóban árult rövidfilmek és a pornó-mozik, ahol a behatolást ugyan nem lehet látni a vásznon, de 10 dolcsiért könnyen lehet találni olyan lányt, aki szájjal könnyít rajtad a film alatt... és láthatóan hőseinkkel is ehhez hasonló fokozatban fogunk felfele lépkedni, csaposból bártulajdonos, kurvából filmkészítő lesz egyhamar... a melósok szálánál (és chris bauer kopasz fejénél) erőteljes wire-érzés fogott el -bár korántsem baj az, ha némi kétes üzlet kedvéért kidugjuk a fejünket a fülledt erotikus éjszakából... az első forgatás bemutatásánál jöttek elő azok a jelenetek, amikre számítottam, amikor először hallottam a sorozatról, ami bemutatja a newyork-i pornó felemelkedését -a kamerán túli világ, korabeli trükkökkel (mondjuk az elélvezés imitálásával)... (#09.18.)
„i’m not lyin’. james fraser hasna been here for a long, long time.”
jó érzékkel kiválasztottam a vasárnap kora délelőtti időpontot, hogy azt nézzem, hogy a vörös-kabátosok kegyetlenkednek egy kamasz-fiúval... (btw, ügyesen egy skótot is beöltöztettek a királyi hadsereg egyenruhájába, hogy érezzük, hogy a skótok sem voltak egységesek, vagy akár azt, hogy a megfélemlített emberek bármivel meg tudnak alkudni, ráadásul azt is bemutatják, hogy az ilyen köpönyegforgató emberek a legkegyetlenebb, mert bizonyítás-kényszer buzog bennük -és mindezt egyetlen karakterrel...) bár könnyen lehet, hogy a brutális kézlevágás csak azért került az epizódba, mert így lehetett arról értekezni, hogy milyen fantom-fájdalmat is érez jamie a szíve táján... mert bár rohannak el az évek, hőseink mégsem tudják túltenni magukat egymáson, nincs az a testi kísértés, ami segíthetne ezen a bajon, legfeljebb ha becsukják a szemüket szex közben... örülök, hogy aktivizálják kicsit claire-t a járóka mellől, és nem csak azért, mert így a pelenkák mellett új elemként megjelenhetnek a szikék is, hanem mert láthatóan újabb társadalmi problémára akarják ráirányítani a figyelmet hősnőnk tanulmányaival -arra, hogy miként tört meg a fehér férfiak uralma a felsőoktatásban... (#09.17.)
„this city is no place for the iron fist.”
no, végre írhatom azt, hogy nem kellenek a kungfu-s jelenetek, hogy egy működő epizódot kapjunk, mert ma az öklök viszonylag nyugalmi állapotban maradtak, a szájak annál inkább jártak, mégsem éreztem azt, hogy csak tépik őket funkciótlanul... mert tetszett, hogy mindenki irányítani akarja danny-t, megkísérteni őt, hogy letérjen a tiszta ösvényéről, és azért voltak jók ezek a jelenetek, mert sem madame gao-nál, sem az öregebb meechum-nál nem érződtek gonosz-monológoknak a szájukba adott szövegek. apropó, kísértés... hogy is volt az, hogy danny szüzességi fogadalmat tett...? bár egy cseppet sem bánom, hogy máris összehozták őket colleen-nal, mert jól működnek együtt (ezt a seb-varrós estétől a másnap reggeli ébredésig bizonyították is most) -és tulajdonképpen már azzal is megbarátkoztam, hogy danny mindig csak mesél a kolostorban töltött idejéről, de sohasem láthattunk ezekből a sztorikból egy percet sem vizuálisan... mikor már kezdtem volna megsajnálni tom pelphrey-t, hogy a tehetsége ellenére borzasztó szerepet kapott ward meechum-ként, jött egy fordulat, ami után úgy érzem, hogy végre megmutathatja majd magából az igazi (színészi) állatot... (#09.15.)
„are you asking me if i want to have sex with my teenage daughter’s 35-year-old boyfriend’s little brother?”
35 vagyok, és most szembesülhettem azzal, hogy miként néznék ki egy tinédzser-lány mellett -nagyon kellemetlenül... visszatért az egyik kedvenc tévés káosz-családunk és egyből a mélybe rántottak minket is egy kesze/kusza parti-epizóddal, ahol pamela adlon szép hosszú snittekkel követte végig a csajokat, akik nem sokat változtak az elmúlt egy év alatt -azaz mindenki felnőttesebben viselkedik a koránál... pamela és louie nagyon ért ahhoz, hogy a túlzó ötleteiket is ízlésesen tálalják (lásd a kislányok truth or dare játékát) -bár ha belegondolok abba, hogy a nyitó-jelenetet sam-mel töltöttük a klotyón, akkor, izé, vissza kéne vonnom ezt az állítást... ami még nagyon tetszett, hogy először csak a kifejező pofa-vágásokat láttuk, csak később értettük meg, hogy ki-kire-és-miért mérges a partin. (#09.15.)
„hey, dot, Dot, DOT”
ejj, érdemes volt várni a nagy találkozásokkal, mert így ütöttek igazán, hogy múlt héten bőven szántunk időt arra, hogy lelkileg átérezzük, hogy ki hol van épp’, úgyhogy mára csak a zúzás maradt sok szexxel, őszintén bocsánatot kérő jimmy-vel, és egy szokás szerint piszok erős alakítást nyújtó aya cash-sal... (a vendégszereplő colin ferguson-nál el kellett gondolkoznom, hogy honnan ismerem (egyébként eureka), mert mindig keverem mark valley-val -ezek az egyforma széles állak...) (#09.15.)
„i’m danny rand, apprentice of lei kung, champion of k’un-lun.”
ez ilyen meta poén, hogy rza-t elhívták rendezni a sorozathoz, miután volt neki egy ’the man with the iron fist’ című filmje korábban...? jól elmaszkírozták hoon lee-t a head-mentor szerepben, mert csak az utolsó pillanatban eszméltem rá arra, hogy job-ot bámulom már egy órája (mondjuk az sem segítette a felismerést, hogy sokkal mélyebbnek tetszett a hangja, mint a banshee-ben)... (btw, az szintén utólagos eszmélésem volt, hogy honnan volt ismerős claire ’sweet christmas!’ mondata...) szóval kellett az öreg tanítómester, hogy vezesse danny gondolatait, mert a srác már tényleg nem odázhatja tovább, hogy vasököllé váljon, és erről most gondoskodik a kéz, akik kedvesen egy levágott fejjel invitálják hősünket, hogy barátságosan küzdjön már meg velük... és a mese-hagyományoknak megfelelően három próbát kellett kiállnia a legkisebb királyfinak, először egy testi kihívást, aztán a tudata kerül veszélybe (meg a szüzessége! én egy ilyen érzékien veszélyes nőszeméllyel szemben biztos, hogy elbuktam volna...), aztán harmadszorra jöhetett ismét a tiszta bunyó -ahol aztán a lelkiismeret bukott el, és nem a test... (eközben vissza-visszanézünk az irodába is, bár ne tennék ezt, mert már mindegy, hogy józan vagy elvonási tünetekkel rendelkezik ward, én idegzsábát kapok a látványától...) (#09.14.)
„it’s hard for me to understand why god would put someone on this earth just to suffer.”
szóval vannak emberek, akiket isten csak azért teremtett, hogy szenvedjenek -ironikus kijelentés ez egy olyan írógárdától, akik imádják szenvedésbe mártani a karaktereiket... oké, lehet hogy ezzel akartak megedzeni minket, hogy itt a végjátszmában már ne izguljunk azon, hogy milyen borzalom vár még ránk a következő sarkon túl, csak elfogadjuk az isten által teremtett legfontosabb tételt: life is sucks... mert én simán kinéztem volna az alkotókból, hogy ugyanazon az éjszakán, mikor ryan agyonvert egy betörőt és jay elveszítette a családját, még lisa-val is történik valami, amint kilép az edzőterem ajtaján... mondjuk ezt szerintem volt is alapunk feltételezni, mert játszanak az idegeinkkel dom segítségével, már bármit kinézünk az elbaszott kurafiból... mint ahogy lehetett azt is érezni, hogy mi lesz ryan körül az esti jelenetnél, miután elküldte reggel a gyanús alakokat a verandáról -de legalább neki jutottak kellemes percek is, bár kétségtelenül nem egészséges egy ilyen erőszakmániás nővel vadul kefélni egy kocsma raktárában... (mondom magamnak, hogy olyan ismerős a színésznő, akit alvey dugott a rész elején, aztán rájöttem, hogy pornóban láttam már a csajt, úgyhogy lebuktam...) (#09.14.)
„god! my mother says i can’t escape meeting people like you. that it’s my destiny.”
és akkor eljött a pillanat, amikor claire temple találkozott a defenders összes tagjával... ez több szempontból is örömteli fordulat, mert 1. rosario dawson-nak mindig örülünk; 2. mindig hoz egy kis könnyebbséget a jelenléte, most is vigyorgós volt, ahogy bepofátlankodott az ebédlőasztalhoz; 3. neki volt már dolga a kéz-zel, úgyhogy hasznos lehet a jelenléte azon túl is, hogy összevarrja az út közben keletkezett sebeket... mert bizony egyre közelebb a nagyon gonosz szervezet, ami most épp tuti droggal teríti az utcát, ráadásul kiderült, hogy egy régi ismerősünk is a köreikbe tartozik (remélem mindenki emlékezett madame gao-ra). és valahogy a nézői kedv is kezd felpezsdülni ettől, mert azt érzi az ember, hogy kiszabadult az irodák fojtogató levegőjéből, és azt is, hogy végre látszik valami cél a történetben. na ez nem jelenti azt, hogy ne húznák vissza az egészet meechum-ék a vállalati sárba... (örömmel éreztem mellkas-tájékon azt, hogy tudok szurkolni annak, hogy danny meg a sárkány-lány összejöjjenek mihamarabb.) (#09.13.)
„maybe he sabotaged all his relationships before they got to the point of emotional investment as a safeguard against rejection.”
direkt rám akartak cáfolni, amikor arról írtam kicsit lejjebb, hogy jól viselik a karakterek a kapcsolataik válságát, mert a finálét rászántuk ezeknek a kezelésére -bár továbbra is vallom, hogy lehetne rosszabb a helyzet... szegény laura-t azért sajnáljuk, hogy a habókos nagyanyjánál ragadt, ahogy val-t is, hogy nem bírja rendbe-szedni a lányával a viszonyt. alex-re viszont egy teljesen új út vár: talán egy kicsit vissza kell vennie az egójából, és felnőtté válni: szép kaland lesz... (#09.12.)
emlékszem, már tavaly is felemeltem a szavam amiatt, hogy milyen kevés az interakció a főszereplők között, és ez idén sem változott érdemben, mindenki éli a maga kis életét, hullámzik a jobb napok/szar napok tengerén, és sajnos csak ritkán jönnek össze, hogy megvitassák ezeket... azt már rég nem várom el a show-tól, hogy megnevettessen, elég ha mosolygásokra futja, de egyébként jól elvagyok vele, nem bántjuk egymást -olyanok vagyunk leginkább, mint a megszokásokba beleragadt nyugodt házaspár...
„i’ve been waiting 16 years for this, and it’s finally here, and it’s gonna be awesome. darth vader as a little kid. huh? kid vader. you get to see how he becomes that spooky shitty dad.”
oh, 1999! középiskolásként bújtam a filmes magazinokat, és alig vártam már én is, hogy megnézhessem a réges-régen várt új starwars filmet... (btw, van egy kis baj az időrenddel, nem? csak mert már az elején 1999 volt kiírva, és a baljós-t májusban mutatták be amerikában, sooo, nem nagyon jön ki a matek a terhességgel...) először baromira zavart, hogy a fő színészeink játsszák a huszonéves önmagukat, aztán bevágták a fiatalabb arcokat is, így megnyugodtam, hogy a készítői szándék volt ez a fura lépés -azt viszont még mindig nem értem, hogy miért volt indokolt épp’ most ez a flashback epizód... mert azt eddig is tudtuk, hogy szoros volt korábban a testvérek kapcsolata, hogy val-ék házassága sosem volt tökéletes, so...? az utolsó percek már a jelenben értek minket, ahol az tetszett, hogy mindenki milyen éretten kezelte a kapcsolata zátonyra futását -na jó, kivéve laura-t, ő egy egészségeset fuck-kolt azért... (#09.12.)