soroló

„fuck shitty moms!”

sokféle formája létezik a szexnek, és az epizódban egy jó részüket meg is mutatták -mert van a kemény szex, ami némiképp lip vezeklésének tűnik, nincs benne semmi felszabadító, csak arra jó, hogy fájdalmasan megszabadulj a heréid tartalmától; van az a szociálisan rebellis szex, amikor egy rangban alattad állóval piszkítod be magad (oh, frank, izé, francis tökéletesen játszotta ki a long con-t az iskolai baszatlan pipik között); van a boldogság által kitörő spontán szex, ami gyors és szenvedélyes, és tovább építi a köteléket; van a prostitúcióra hasonlító szex, amikor kapsz valamit azért, mert árúba bocsátod a tested; és van az szex, amit ésszel nem igazán tudsz megmagyarázni, de a tested minden kibaszott alkalommal hevesen reagál (mondjuk svetlana helyében én is kihasználnám, hogy v hatalmas kancsóival játszhatok)... az epizód másik mozgatórugója a pénz volt (nem meglepő, hisz’ tudjuk, hogy a világot is a pénz/hatalom/szex hármasa mozgatja), csak míg carl anyagi gyarapodása humor-forrás volt, addig a gallagher-család egy pontján komoly elvi törést okozott fiona pragmatikussága -érdekes lesz magunkon érzékelni, hogy kinek a pártját fogjuk majd a vitában, mert én jelenleg még nem tudtam eldönteni magamban ezt a kérdést... (#12.04.)

„this nerdy bullshit sounds exactly like the kind of nerdy bullshit i’d expect you to be involved in.”

bár idén talán egy picit kevesebb dolog kapcsolódik össze mint a tavalyi sűrűre szőtt pókhálóban, de azért így is volt mit felsorolnia dirk-nek a tisztáson -és mi nézők is megnyugtatóan pipálhattuk ki azokat a pontokat, amiket eddig sejtettünk, a különleges képességű kisgyereket, akinek megelevenednek az álmai, és aki jelenleg a saját fejébe (valamint a blackwing intézményébe) van bezárva. de szerencsére nem csak az volt a lényeg, hogy kellő lendülettel forduljunk a finálé felé, hanem néhány karakter érzelmeinek a mélyére is leástunk kicsit. pl. a verbális szurkálódások és a valós pofonok után végre brotzman-ék elindultak egy jobb testvéri viszony felé. de aki igazán meglepett, az tina volt, mert eddig inkább csak bohóckodásra használták, most viszont nem véletlenül csillogtak a könnycseppek a szemében... ja, mert egy kicsit azért visszanéztünk a mi világunkba is, ami azért volt fontos, mert nagyon csúnyán otthagytuk pár résszel ezelőtt a verandán farah-t... (#12.03.)

„i believe i’ve seen a ghost.”

nem kellett sok perc, hogy megváltoztassák a kezdeti gondolataimat -valahogy így nézett ki a folyamat: ’ehh, nem elég, hogy hetek óta toporgunk a tengeren, most meg azzal húzzuk majd az időt, hogy megnézzük ian útját is? áh, egy vérben úszó pucér néni, hmm, nyamm, izé, áhhh! egy régi ismerős!’... de egyébként is egy nagy összegző epizódot sikerült itt kanyarintani a végére, mert aki csak számított az idei évadban, az mind ott gyülekezett a jamaikai kormányzói villában, fokozva fel így a konfliktus-halmazt, amit az elmúlt tizenegy héten át gyűjtögettünk... és ehhez jött még hozzá gailis boszorkányos kavarása is, mert a szép vöröskének van valami ördögi terve, és ehhez természetesen minden praktikát és megtévesztést hajlandó használni, amit csak elő tud húzni a selyem ruhaujjából (persze nekünk nézőknek az tetszik a legjobban, amikor a szexuális kisugárzását alkalmazza)... (a pálmafák árnyékában az intrikáknál és boszorkányságnál is súlyosabb témákat találhattunk, és nem is bújtunk ki a rabszolgaság terhe alól, mert claire a maga érzékenységével reagált a témára.) (#12.03.)

„what if, by mistake, by accident, by the gods, and by fate, i made the right decision? what if you were always meant to be here? what if there was no place else for you to be?”

odin-nak hála, újra szél dagasztja a vitorláinkat, suhanunk át korokon és tengereken, hogy újra elmerülhessünk a régmúlt dicső krónikájában... nem sok minden változott az előző évad vége óta, ki sem hűlt még sigur teste, mikor újra felkapaszkodtunk a lothbrok fiak szekerére... nem ártott a dupla játékidő, mert az évad alapjainak a lerakásával bíbelődtünk egy jó ideig, csomóztunk egy párat a karakter-viszonyokon, mielőtt az intrikával élezett szekercéket egymás hátába vágnánk... mert látható, hogy az ifjú triumvirátus működésképtelen lesz, hiszen ivar az intelligenciájával a két testvére fölé nő, így hamar éleződni fognak a konfliktusok. főleg ha az angolok számottevő erőt tudnak kifejteni az északiakkal szemben, és erre megvan az esély, mert echbert király helyére új erős ember érkezett, és tudjuk jól, hogy a fia (és örököse) is meg tudja magát erőltetni, ha a szükség úgy hozza (oh, kellett vagy félóra, mire rájöttem, hogy alfred szerepére a sing street-ből hoztak friss tehetséget)... lagetha meggyengülésével otthon is hamar átrendeződhetnek a viszonyok -bár a politika ki-kicsúszik a kezéből, azért igazi viking nő marad mindörökké, ha kell, a puncijával mutatja meg, kinél van a hatalom... björk épp’ külön-utast játszik, és floki is külön kalandon tartózkodik -és ezzel a hevenyészett felsorolással máris demonstrálni tudnom, hogy mi jelenleg a fő bajom a sorozattal: a sok szálat nem tudják szépen vágni, néha egy-két mondat után ugrálunk is tovább a következő helyszínre... (#12.02.)

„you know what i am, don’t ya? i am a working man. yeah. fucking working man.”

a múlt béklyóban tart minket. régi sérelmek, belénk nevelt beidegződések, kísértő emlékek -mind olyan dolgok, amiket el kell engednünk, hogy tovább tudjunk lépni... nézhetjük nagyban is a képet, mondjuk a progresszív kommunistákat, akik egy haladó eszmét követve szeretnének kilépni az évezredes társadalmi berendezkedésből; de persze ott van mindez mikro-szinten is, ahol egy férfi nem attól lesz férfi, hogy maga intézi a piszkos ügyeit... kicsit megosztottuk a figyelmünket ebben a csendesebb epizódban, ami a család recsegő/ropogó összetartásáról szólt (meg persze a már emlegetett múlt vs jelen közti feszültségről). néha azért dörrent egyet-egyet, főleg amikor arthur került a középpontba -festéktől, vértől és dühtől vöröslő fejjel... azt hittem, hogy a szexualitás is komoly vezérfonál lesz azután, hogy a szöszi shelby-né elkapta a japán selyem-kimonójában az urát az irodában, meg azért, mert tommy is szexszel vezette le a múlton való kesergését, de aztán tévútra ment ez a vonal, mert az csak elterelés volt, hogy polly is újra megkívánta a világrengető szexet. nem. sajnos nem a világot akarja megrengetni, hanem a saját családját tönkretenni... (azért tetszik a kommunista szakszervezetis lány, mert azon kevés kivételek közé tartozik, akik nem remegnek meg tommy jelenlétében, hanem képesek keménynek mutatni magukat előtte.) (#12.02.)

„it’s about how one mistake can change the world.”

már a nyitánytól kezdve utalás-cunamival bombázott minket ma sam esmail, a ’shallow grave’ plakát egyből feltűnt a mozi előterében, aztán kiderült, hogy a progresszív gondolkozású apa pont erre a korhatáros angol thriller-re akarja vinni a kicsi elliot-ot, és nem a szintén plakát formájában ott virító babe-re... aztán tisztáztuk a sorozat pontos idővonalát azzal, hogy a jelenben nagy moziünnepélyt tartottak marty mcfly érkezésének alkalmából (extra segítségként ott volt a ’martian’ is (a kiváló matt damon-nal) a back to the future maraton mellett)... a sok pörgés és negatív örvény után jól esett egy ilyen csendes és elmélkedős epizód, és nagyon is ráfért elliot-ra ez a lelki utazás, ahol a búbánat-túra után magára akarta venni a világ összes terhét, és kitörölni magát az univerzumból. klasszikus filmes módszer, hogy ilyenkor kell küldeni a padlón lévő hős mellé egy idegesítő karaktert, aki a folytonos beszéddel kizökkenti őt az apátiából -de szerencsére az átlagnál talán jobban működött most itt a kissrác, akit teljesen más gátak kötnek gúzsba, mint elliot-ot, mégis egymásra tudtak hangolódni. olyan jól felemelkedtük a végén a letargiából, hogy olyat éreztük a sorozat szövetében, amit már régóta nem: reményt... (szomorú látni egy muszlim alkotónál azt a mondatot, hogy amerikában mindenért a muszlimokat hibáztatják...) (#12.02.)

„we are a breath away from extinction. we make one wrong move, and in a blink, mankind is gone for good.”

az előző szezon űr-béli befejezése egy cool cliffhanger volt, ami miatt még jobban várhattuk a visszatérést, de szerencsére a sorozat készítői nem csak édes kampóval ellátott mézesmadzagokban gondolkoznak, hanem komolyan leültek megtervezni a legújabb merész irányváltásukat. mert eddig is kanyarogtunk ide/oda a széles marvel univerzumba, hol a realistább, hol a misztikusabb elemek domináltak jobban -most viszont menthetetlenül beborít mindent a scifik sötét hideg vákuuma... mert nem volt elég az űr, mint új helyszín, a kék kreek, mint kötelező idegen faj, kellett még egy csavar, amivel még fel tudták fokozni a nyomasztóvá váló hangulatot -egy riasztó disztópia képe... működött, hogy az első félórában csak kapkodtuk a fejünket a hősökkel együtt, kellemesen frusztráló volt, hogy végig szűk terekben tartották a képet, és aztán fokozatosan jöttek az elismerő sokkok, ahogy megismertük az emberiség jelenlegi vegetáló életmódját... (ha már bezárt helyszínek, ezek egyszerre tűnnek spórolósnak, hiszen nem kell a külsőkkel bajlódni, elég néhány fal meg folyosó és megvan az illúzió, ugyanakkor nem nagyon szokás egyik évadról a másikra kidobni az összes korábbi díszletet...) szóval ígéretes a kezdés, ugyanakkor még szokni kell az erős scifi behatások keltette hangulati hullámokat, mert egy teljesen új vibe-ot hoznak be a sorozat szövetébe. bátor lépés, kedves alkotók. (csak én akarom belehallani bear mccreary új dallamaiba a blade runner hatást, vagy a kedvenc zeneszerzőm is a nagy elődre asszociált a nyomorban és elnyomásban létező emberiségről...?) (#12.02.)

„i think you’re crazy cute. and i would love to jump your bones. but...”

jöhetnek a szokásos mantrák, egyfelől szívszaggató látni, amikor fiona lelkébe taposnak (mondjuk egy rég eldobott, kitaposott cipővel), ugyanakkor ilyenkor mindig kicsit hálát adunk istennek, hogy hagyják emmy rossum-ot igazán kibontakozni; mi nőtlen férfiak megértjük lip-et, amikor magvaival a kezében ébred reggelente, ugyanakkor baromi szórakoztató nézni, ahogy kétségbeesetten hajszolja a puncit; nem is értem, hogy miért fordul meg az emberek fejében mindenféle hülyeség, amikor ian mellett ébred a kislány, pedig szegény homo srác tényleg csak a szent kötelességét tette, és befogadta; mert mindahányan lehetnénk egy nagy család, ahol a boldog kötelékek összetartanának minket, legyen bármi is a politikai nézetünk, az étkezési szokásain vagy az őseinktől kapott örökítő anyagunk. ohh, shit, kezdek úgy beszélni, mint dél-chicago legszentebb szentje, őszentsége francis gallagher... az alkotók megint megmutathatták a legelőnyösebb orcájukat: amikor is a külön futtatott problémák után össze tudták hozni a családot egy kis felhőtlen gőz-kieresztésre... (#12.01.)