soroló

„...and the vibe goes full-dystopian...”

uhh, baromi nehezen adja meg magát számomra az évad hangulata, ráadásul meglehetősen kialvatlanul, fájós fejű vasárnap reggelen kezdtem nézni a részt, és nagy fegyvertény, hogy innen sikerült meggyőzni, hogy érdekelni kezdjenek az újabb történések, hogy érzelmeket csikarjanak ki belőlem. először akkor kezdtem félrerakni a problémáimat, amikor a kree főarc kikérdezte a csajokat, mert jóféle feszültség volt abból, hogy daisy és jemma képesek-e ugyanazt a hazugságot előadni -még akkor is, ha eleget mutogatták előtte a gondolatolvasó inhumánt, hogy tudjuk, hogy ő nyújt majd segítő elmét a vesztett helyzetben. aztán a többiek is olyan szintekre mentek külön küldetésre, amik képesek voltak pluszt adni az eddigi disztópikus fura hangulatba. mert mit érne egy antiutópia az utódnemzés problémája nélkül, ha nem csak egy korlátozott női csoportnak lenne lehetősége szülni -itt persze a kree-k választják ki a megfelelő alanyokat. és ha szülőségről van szó, akkor megint fájdalmasan kell emlékeztetni minket mack szomorú múltjára... egyre jobban forgatják deke karakterét is, hol túl anyagiasnak tűnik, hol igazi segítőnek, akinek megvannak a maga keresztjei, remélem jó irányban tartják mostantól a végéig. (#12.17.)

„i’m going to need verbal confirmation that you’re grasping the details of this agreement!”

sam esmail ismét megmutatta a zene erejét, nagyon szépen aláhúzta a dalokkal a jeleneteket, tempót és érzelmeket adott hozzá velük a nagy egészhez -legyen szó a sorozathoz írt score-ról, az m83 albumnyitó intrójáról vagy egy nancy sinatra klasszikus mandarin változatáról... de a vágóollót is hasonlóan magabiztosan tartja a kezében, elsőre nagyon fura ötletnek tűnt, hogy elliot-ék idegtépő helyzetét párhuzamosan vágja angela nagy titkának felfedésével, de aztán baromi jól elkezdett működni ez a párhuzamosság, hogy egyszerre aggódsz és szakad meg a szíved... az is feltűnő volt, hogy az epizód ezen szakaszában otthagytuk a nyüzsgő várost, vidékre költöztetve a jeleneteket. a pajta körüli véres események különösen hatásosak voltak, bobby cannavale megint bizonyíthatta, hogy ezeket a túlzó szerepeket ő tudja jelenleg a legjobban játszani hollywood-ban... az utolsó percekre a vidék ellensúlyaként visszatértünk newyork-ba, hogy egy kicsit megmártózzunk az ember-tömegekbe... elliot tettei miatt tényleg azt érezte az ember, hogy lezártunk egy korszakot a sorozat életében -viszont volt egy lelki aspektus, ami egy új fejezetet nyithat: hősünk megbékélt mr.robot-tal, így együtt talán erősebbek lehetnek, amikor újra fel kell venni a harcot a világ ellen... (#12.14.)

vannak olyan sorozat-évadok, amik agresszíven letámadnak, követelik, hogy nézd őket -és vannak olyanok, amik alattomosan kúsznak a tudatalattidba, fokozatosan átvéve a hatalmat feletted... korrektnek éreztem idén a sorozat kezdését, de nem jött az a nyomást, hogy azonnal nézni akarnám, amint elérhetővé váltak az epizódok -sokkal inkább hétről-hétre győzött meg, amikor sorra érkeztek a bitang erős részek. hol a körítés volt különleges, hol a feszültség rúgta ki a tévé oldalát, hol az érzelmeivel tudott magával ragadni. és a végére nagyon szépen összeállt az egész, magas minőségen zakatolva végig... szerencsére sam esmail-ék nem csontosodtak bele a korábbi rutinjaikba, mernek kísérletezni, akár azzal, hogy hátrébb vonják egy kicsit elliot-ot, hogy más (mr.robot-i) szemszögből is láthassuk az eseményeket, és jól állt az évadnak ez a nyitottabb szemlélet. és az sem ártott, hogy vizuálisan is képesek voltak még feljebb emelni a lécet -szerintem a vágatlan(nak tűnő) epizód bevállalós tökösségét még hosszú ideig emlegetni fogjuk...

„i wish i didn’t have to ask you to make this sacrifice, but the klingons won’t stop until they’ve destroyed everything, everyone.”

azt értem, hogy egy pörgős epizóddal kellett búcsúzni az évre, azt viszont nem mindig értékeltem, hogy vizuálisan is pörgésre ítélt minket a rendező, mert néhány pók-kamerás suhanó felvétel bele-beleszaladt a legrosszabb filmes rémálmomba: az oldalra döntött képekbe... egyébként az epizód egyik nagy erénye az volt, hogy a hősök tényleg keményen megvethették a lábukat, hogy hősies dolgokat vigyenek véghez, a doki bevállalta az agyzsibbasztó rengeteg ugrást, michael meg még a testi épségét sem kímélve csapott össze a klingonokkal (és ne felejtkezzünk el arról sem, hogy ezúttal határozottan eldöntötte, hogy megment mindenkit, aki az útjába kerül). és az epizód érzelmi gerince is ezekből eredt, hiszen az ugrás veszélyessége miatt aggódhattunk őszintén, michael és tyler esetén meg ott volt két megtört lélek, akik a traumatikus események után egymásban találják meg a megnyugvást... tetszett, hogy egy végiggondolt terv szerint végezték el a fél-illegális küldetésüket a srácok, nem csak nekirontottak az ellenfélnek, mintha nem lenne holnap -ettől érzi azt az ember, hogy az emberiségben ott a szikra, hogy intellektuálisan fejlett civilizációvá válhassék... (#12.12.)

„try to feel the harmony, the peace this world offers.”

a hangmérnökök nagy diadala lehet egy ilyen epizód, ahol kiemelt szerep jut a fülünknek, a hangkép kimunkáltságának -és nem volt rossza végeredmény a tévétől két méterre, de lehet hogy jobb lett volna, ha ma a fejhallgatós nézés mellett döntök inkább... saru parancsnok került kicsit a középpontba a mai küldetéssel, ami egy tipikus heti-ügyes startrek kalandnak tűnt, ahol egy első kapcsolatfelvétel körül bonyolódnak az események (egy entitással, mert a bolygó rezgéseit reprezentáló csillám-hullámokat nem hívhatjuk lényeknek), de aztán szépen besimították az átívelésbe a bolygón történteket, így elvéve a standalone érzést... eközben visszatértek a klingonok is, egy új megközelítésben -eddig összefogtak a föderáció ellen, most viszont van egy áruló köztük, aki nem bírja az új vezetősséget -kár hogy az elfogásával akadályokat görgettek az elé, hogy egy nem hagyományos szövetség kialakulhasson... egész kis kompakt epizódot kaptunk, űrcsatával, elmélkedéssel, egy nagyobb esemény (a.k.a. félévad-záró) előkészítésével. (#12.11.)

„maybe i will go suck a dick. i could be all gender-liquid like you.”

a ’csak néhány apróság, amik nem mindig tesznek hozzá a nagy egészhez, de tök jó, hogy benne vannak’ kategória mai jelöltjei: 1. az ’ubber’ felirat carl szélvédőjén; 2. a visszaszámláló óra debbie-nél, hogy biztosan tudjuk, hogy mennyire sürgős az esemény-utáni-tabletta; 3. az elmélkedés arról, hogy a fasz vajon egy jó nagyra nőtt csikló-e... tudom, hogy kev-et már évek óta csak az idiótaságokra használják (kivéve az évad eleji cici-bizniszét), de engem még mindig tudnak szórakoztatni az ilyen kreténségek, mint mikor a fejébe veszi, hogy ő most meleg lesz, és következetesen végig megy az úton -és hát ki kárhoztatná szegény párát, amikor a felesége négy orgazmust él át egy másik nőtől, reggeli gyanánt... fiona-ról azt gondolnánk, hogy a tragikomikus szála után átgondolja a családi kötelékeit, de továbbra is az elveihez ragaszkodik inkább, még ha baszkurálja is a tudat, hogy milyen könnyen ki lehet valakit törölni a létezésből... bírom egyébként gallagher-ék buldózer-természetét, hogy a fényesebb jövőjük ígérete nyomán mennek csak mennek előre, nem érdekli őket, hogy hányt pofont kapnak az élettől -vagy akár szó szerint egy barátjuktól. mert lip-nek is kell a tudat, hogy nincs minden veszve még, hogy igenis ki lehet mászni az üveg aljáról... francis középosztály-béli élete szórakoztató volt, de ideje visszatérni a jó öreg frank-hez, aki nem kapja a hitelkártyát, hanem ellopja... (#12.11.)

„-you are mad.

-no. i’m mudd.”

oh, az időtlenül felhasználható time-loop... a scifi-rajongók többsége szereti az ilyen különböző verziókból összeálló történetet, ahol egy tanulási folyamaton keresztül lehet legyőzni az ellenfelet, kitörni az ismétlődés csapdájából (nem írhattam gonoszt, mert mr.mudd nem az, csak egy anyagias con-man) -ami esetleg itt újdonság volt, hogy nem a hősnőnk volt az, aki kívül állt a loop-on, hanem őt is meg kellett győzni arról, hogy ezt már átélte újra-és-újra-és-újra-és-újra... mudd azért nem egy kedves ember, élvezettel iktatta ki a hajó legénységét, így egy hatásos összevágásban lehetett nekünk megmutatni mondjuk azt, ahogy a kapitány az enyészetté válik számtalan alkalommal... ahogy sejteni lehetett már a múltkor, michael magánélete hangsúlyosabb szerepet fog kapni a sorozatban, és most az eheti végtelen időt is kihasználták erre a kapcsolatépítésre, ahol végre jól kijöhetett az, hogy a vulkáni neveltetés mennyire ki tud hatni az érzelmek kezelésére -az viszont elég erőltetett volt, hogy befogtunk egy űr-bálnát, aminek a faját nem nagyon érdekli a szaporodás, mert túl direkt utalás volt ez hősnőnkre... (#12.10.)

„i’m a holistic actress. i can play any role.”

max landis-ék ledobták a lovag-kesztyűt, megigazították a nyakkendőjüket, és össztüzet zúdítottak ránk nézőkre... elnézve a beállításokat, a zenéket és bart-ék ruhatárát, nem véletlen, hogy western-asszociációk villantak be a fejembe, de egyébként is, útban a finálé felé már sűrűsödniük kell a vérre menő párbajoknak. és vegyük szó szerint, emeljük ki rikító vörös színnel a vért, mert továbbra sincs kímélet az évadban, egész családok, örök szerelmek, közönség-kedvenc karakterek és persze a gaz ellenfelek is vérbe-fagyva hevernek a porban egy-egy összecsapás után. de azok sem menekülhetnek a fájdalom elől, akiket nem fog a golyó, bár vannak azok az esetek, amikor be kell vállalni a fájdalmat, le kell gyűrni a pánikot, mert csak így jöhet a (részleges?) happyend a történet végén. (ügyesen forgatták ken-t, hogy a riadt technikusból a környék probléma-megoldója lett, aki nem csak az eszét de az empatikus képességeit is használja az előrelépéshez.) (utólag mindig örömteli azt realizálni, hogy milyen hamar el tud repülni 40 perc, ha az embert beszippantja egy tökéletesen elmesélt történet.) (#12.10.)

„abandawe!”

valószínűleg az én emlékeim koptak meg, de geilis az első évadban is ilyen harcias skót volt? mert az dereng, hogy a szerelméért tudott harcolni, de ez az aspektusa valahogy elszállt mellettem. így talán most kevésbé értem, hogy ilyen mániákusan akarja végrehajtani a homályos jóslatot... mert ugye egy percig nem volt kérdés, hogy kire utaltak múltkor a szavak, ki a kétszáz-éves újszülött, és persze claire-nek sem kellett sok, hogy igazán aggódni kezdjen, és tudjuk milyen egy anya, ha veszélyben érzi a gyermekét... bár rendezésileg nekem kicsit kusza volt gailis végzete (vagy csak én pislogtam épp’, mikor claire kezébe került a machete), de utána értékeltem, hogy azért pár pillanatig megrendült hősnőnk a kiosztott haláltól. a gyors flashback a ’68-ban vizsgált koponyára viszont emlékeztetett, hogy milyen erőltetetten próbálnak mindenféle összefüggéseket eszkábálni néha. az is kényelmes megoldás volt, hogy a régi barát kormányzóként feloldotta a jamie körüli konfliktust, hogy mehessen a felesége után... a barlangba jutást megelőző jelenetek logikusnak tetszenek egy karibi szigeten, ugyanakkor részben kilógtak a transzt okozó dobokkal az eddigi hangulatból -viszont gyönyörűen összekötötték ezt a rituálét a druida-lányok táncával... az érezhető volt, hogy ez a rész lezár egy korszakot, és nyit egy újat, viszont a fejembe vettem, hogy ezúttal jamie is belép a portálba, hogy egy family reunion keretében a huszadik században folytatódjanak a kalandok, de inkább egy látványosan felvett viharral bírták maradásra fraiser-éket az újvilágban, így hozva új behatásokat az életükbe... (nem is tudom, hogy hanyadszor látunk intim pillanatokat claire és jamie között, de még ennyi idő után is tökéletesen működnek a meghitt perceik, mindig szíven szúrják a magányos nézőket, mert ők is ilyen kapcsolatra vágynak...) (#12.10.)

ha egy történet különböző, jól elkülönülő egységekből áll, mindig piszok nehéz elegánsan átkötni ezeket a lépcsőket -és sajnos az outlander írói is meg-megbillentek az átutazás során... mert megsínylette az évad, hogy nem adhattak neki szép ívet, hogy darabokra esett szét -mert húsz évet kellett áthidalni, vissza kellett hozni claire-t, aztán indokokat kellett generálni, hogy egy hosszú (túl hosszú) út után fizikailag is nagy távolságra kerüljenek skóciától. az már egy szomorúbb tény, hogy az írói munkát sem éreztem olyan erősnek, mint eddig, érdektelen szálakon nyammogtunk (főleg a tengeren), folyton kettéválasztották a tökéletesen működő párosuk (pedig az ő kapcsolatuk adja a sorozat gerincét, ugye) -persze ezek a problémák jöhettek a regény-alapanyagból is, de egy adaptáció feladata, hogy megpróbáljon javítani a hibákon, ha lehetséges... az utazással együtt a hangulati elemek is komoly változáson estek át, talán a skót felföld hiánya is hozzájárult ahhoz, hogy ezt az évadot kevésbé tudtam szeretni, mint az eddigieket. de van még remény, főleg ha ezután tényleg összeragasztják fraiser-ék kezét, hogy soha többet ne kelljen egy percet is egymás nélkül tölteniük...

„i’d rather not go where no one can hear you scream but... okay.”

hmmm, a tavalyi morgós mack-et idén átbillentették a laza egysorosokat szóró mack-ké (lásd az alien-utalásos idézetet is), és ez a változata sokkal szórakoztatóbb... kell is az, hogy valaki átvegye a humor stafétáját, mert még mindig elég nyomasztó a hangulat, a sötét szűk terek összenyomnak, a zenei paletta bőr-alá-mászósra cserélve, nem egy kellemes hely ez a borongós jövőkép -vagy alternatív jövőkép? csak mert a multiverzum is be lett lengetve, mintegy mellékesen... hőseink persze nem magukba zuhanva végzik csak a mindennapi alja-melót, amit kiutaltak nekik, hanem mozgásba lendítették a terveiket, így láthatjuk yoyo-t egy szépen kivitelezett lassított futásban, daisy látványosan szétrúghat pár kék segget (chloe bennett kaszkadőr nélkül nyomja a pörgő/forgó rúgásokat? wow!), és may is egész ügyesen kezeli az űrhajó botkormányát (btw, may, egy apró intim pillanatuk volt coulson-nal, és én máris elolvadtam). jemma szálánál éreztem egy kis kettősséget, mert egyfelől örülök, mikor az empátiáját használják, ugyanakkor ez a ’adjuk el gladiátor-harcra az inhumánokat’ vonal annyira sablonos volt, hogy már fájt egy kicsit... (#12.09.)

„if you truly want to end them, eliminating e coin is the only way.”

köszönjük meg mindig hangosan az íróknak, ha intelligensnek néznek minket, mert akkor máskor is okosan fogják kezelni az időt a sorozataikban, úgy, hogy feltételezik rólunk, hogy mindenféle szájbarágó nélkül is érteni fogjuk, hogy melyik jelenet mikor játszódik. szóval köszönjük szépen! elég volt a passzivitásból, félre kell rakni az egót, és cselekedni kell gyorsan, amíg még visszafordíthatóak a folyamatok -úgyhogy az alderson tesók veszélyes műveletekbe bonyolódnak -igaz elliot-nak ehhez csak egy laptopra van szüksége, addig darlene-nek a fürgén pörgő nyelvét is be kell vetnie... valamiért mindig van bennem egy egészséges perverzió, amikor két csaj összehozása kerül a fókuszba, és tudtam értékelni, hogy a hölgyek ki tudtak szakadni kicsit az fbi-os világvége hangulatból -még akkor is, ha ismertük darlene hátsó szándékait a csábítással... egy a sorozatban eddig ritkán előforduló pillanatot is belecsempésztek a részbe: szimpatizáltunk egy pillanatra mr.robot-tal -leginkább azért, mert az evil corp főnök még nála is nagyobb seggfejnek tűnt, ahogy megalázta a két beszélgetőpartnerét... (#12.08.)

„i’m not a traitor to my class. i am just an extreme example of what a working man can achieve.”

vajon mikor unjuk már meg, hogy a srácok minden részben lassítva vonulnak cool zenére, miközben a gyárak tüzei világítják meg a hátteret? mert szerintem soha... örülök, hogy a talján háború nem végtelen lövöldözések sora csupán, ha komoly ész-játék is a felek részéről, csapda-állítások és kibúvások, megtévesztések és árulások szegélyezik a birmigham-i rögös utat... és tommy ott szívja a cigarettákat a vihar szemében, és nem elég, hogy meg kell próbálnia mindent, hogy túlélje az összes családtagja, de még némi női drámát is a vállára kell vennie (igaz ez részben az ő saját hibája, mert minek kell dugnia egy közeli ismerősét, miközben más nőkre is vágyik)... és ha ez nem lenne elég, egy erős cigány szövetséges kedvéért még egy régi barátot is fel kell hívnia, és tom hardy jő és győz, egy pillanat alatt, csak egy kicsit kell morognia a szagoktól terhelt városi levegő miatt, valahol ott bajusz-tájon, ahol a normálisan beszélő emberek a szájukat szokták kinyitni, és máris nagy vigyorral nyugtázzuk, hogy a fifikás zsidó köztünk van... (btw, aiden gillen és tom hardy közös jelenet? dark knight rises reunion!) (#12.08.)

„peace is a dirty word.”

továbbra is szomorú látni azt a tendenciát, hogy egy szép lányt maximum hátulról szabad pucérnak mutatni, addig a következő jelenetben simán átszúrhatja egy hegyes karó valakinek a szemét... de mondhatjuk azt, hogy ez egy allegória ivar-ra, aki szelíden elutasítja a szexuális közeledést, viszont a csatában egy őrjöngő vadállat... azt viszont mindenképp a srác számlájára kell írnunk, hogy nem ész nélkül védi a várost, hanem komoly előkészületeket tesz, hogy a gyanútlan angolok gondolkozás nélkül sétáljanak bele a csapdáiba, amik kihasználják a szűk tereket és a könnyen beszerezhető alapanyagokat (csak szúrjanak vagy éghetőek legyenek)... igazán dinamikusan sikerült ábrázolni a városi csetepatét, amire ráerősítettek ivar közelijeinek rázkódásával és az eső-gép intenzív használatával... szépen formálódik előttünk csonttalan hatalom-átvétele, de legalább most nem kellett egyetlen testvérét sem megölnie... eközben északon megy a hideg pávatánc, de szerintem maguk a férfiak sem gondolták azt ekkoriban, hogy könnyű betörniük a kemény viking asszonyokat... (szegény floki-nak és björn-nek megint csak jelenet-töredékek jutottak, igaz, még így is jobban jártak, mint lagetha...) (#12.07.)