soroló

„who is the green arrow?”

szóval a múltkori vertigo-s képzelgésben azért nem volt benne tommy merlyn, mert ide tartogatták a látványos belépőjét, és nagyon bírom, hogy az ilyen halott-feltámadásoknál vadul cikázik az ember agya, hogy mi lehet a megoldás, mivel fogják megmagyarázni ezt az írók. és az a rohadt nagy szerencséjük, hogy mindig elfelejtem, hogy christopher chance is az univerzum része... pedig használhatnák gyakrabban is a srácot, hogy egy kis mission:impossible vibe-ot hozzon a maszkjai lerántásával a show-ba... bár az ügy megoldása így tipikusan tévésorozatos lett, maga a tárgyalás jól működött, mert az idei central city-béli drámához képest nagyobbnak érezte az ember a tétet és a veszélyt (fura egyébként, hogy ennyire nem beszéltek össze az írószobák, és egy szezon alatt két tárgyalótermi epizódot is letudtak hőseink)... mert rengeteg régi dolgot ástak elő, amiket oda lehetett vágni bizonyítékként az esküdtek (és a nézők) elé, és a tanúskodások is hol lelkiismereti okokból, hol diaz miatt hozták a jóleső feszültséget... persze a törtető gengszter ezután sem nyugszik majd, de azért jó volt látni, ahogy rené-ék és a (végleg jó útra tért?) kanári keresztbe tettek a gondosan kimódolt terveinek... (##07.23.)

„technology has become a cancerous cell in our social biology. exercising it... would require a total purge, not only of the material world, but also human consciousness.”

nem is olyan rég írtam az arrow-nál, hogy minden tisztességes gonosznak jár a mélyebb háttér, hát most gyorsan devoe-ék is kaptak egy magyarázó flashback-et. mert meg kellett értenünk a motivációt, amiért egy ilyen tudós-ember erre a szörnyű útra lépett, és meglepő dolgok derültek ki arról, hogy milyen gondolatok is keringtek az elméjében, amikor még nem sütötte ki az agyát a sötét anyag: mr.devoe ugyanis egy megrögzött luddita... és egy intelligens emberről nehéz elképzelni, hogy ennyire a technika és a haladás ellen van, hogy meggyőződése, hogy az emberiséget le kell butítani, mert minden ötletből fegyver lesz végül. azt viszont már könnyebben elhiszem, hogy magát egy buta társadalom királyaként képzeli el... a kedves neje elfordulását már régóta készítik elő, de azért hatásos volt a különválása most... az elbutítás igényét jól odakötötték az írók harry problémájához, így a csapat is egyszerre juthat majd megoldásra velük. (szegény cisco-nak csak nem akarnak összejönni a romantikus kapcsolatok, bár lehet hogy örülnie kéne, hogy egy bolygóközi táv-szerelem ilyen sokáig kitartott.) (##07.22.)

„every drop of blood you draw from prone man is sign of weakness, your weakness.”

’a becsület ennél mégis többet ér!’ -idézhetjük a piramis legendás szövegét 1977-ből, de egy igaz (orosz) gengszter a mai napig tartja magát a becsületesség és a tisztesség elvéhez, úgyhogy oliver is arra apellál, hogy az öreg barátjában meg lehet pengetni ilyen húrokat... annak ellenére, hogy most már mindenki diaz ellen harcol, nem sokra mennek, hiába mondjuk az összefogás a b-csapat és az argus között. igaz, az új trió annyival gyengítve van, hogy rené visszatérése nem teljes, mert bár az arc-mérete a régi, azért a történtek a lelkét megviselték... de meglepő módon ők az aktívabbak, oliver az epizód egy jó részét egy székhez kötözve tölti, igaz, amikor ténylegesen farkasszemet néznek diaz-zal, akkor igazi fizikai küzdelmet kapunk vele is (öröm látni, hogy verekedésből mind a két színész aktívan kivette a részét, vagy legalábbis egy pillanatra sem tűnt fel a kaszkadőrök tevékenykedése)... (eredetileg úgy tűnt, hogy a szirént csak azért hagyták meg a show-ban, hogy katie cassidy-nek legyen munkája, de most azt érezni, hogy tényleg akarnak kipréselni érzelmeket ebből a szálból is.) (##07.22.)

„you can calculate near-infinite outcomes across multiple earths, but you cannot account for how someone is feeling.”

mi kell tennünk a mérlegre ahhoz, hogy kiegyenlítsük az ész serpenyőjét? hát érzelmeket... és tulajdonképpen jól felépítették az epizódot azzal, hogy a thinker többször is hangot adott annak, hogy mennyire megveti az emberekben kifejlődő érzéseket, vele szemben viszont a flash-team csak egy rakás érzelem-vezérelt hős ralph elvesztése óta... oké, barry-nek kel egy kis idő, amíg utoléri a gyász és az önostorozás (túl sok halál volt már körülötte, amik egy kicsit felvértezték a lelkét, de nem eléggé). de ezen a gyászon kívül is vannak veszteségeik, következmények, amiket a legutóbbi rész óta nyögnek -caitlin nem nyugszik bele abba, hogy elveszítette a testében lakozó vagányabbik felét, mint ahogy harry-nek is sok komolyságot kell magára öltenie, amiért elveszíti azt, amire a legbüszkébb: a józan eszét... leo snart ugrott be, hogy ne csak a legendáknál játsszon pszichológust, hanem central city-ben is próbáljon segíteni a veszteségek feldolgozásánál -nem mellesleg hogy használja egy kicsit a jég-puskáját is... (##07.22.)

„you don’t know what it’s like to be hungry, to want something so bad you’d kill for it.”

ha egy gonosz tartósan marad egy sorozatban, akkor feltámad az igény, hogy kicsit a személyisége mélyére ássunk -főleg mert ricardo diaz-ról nem sokkal többet tudtunk meg eddig annál, hogy mindenre gondol és mindenki a zsebében van. most kicsit felsejlhetett a kegyetlensége mögötti dráma, ami természetesen a gyerekkorából ered, egy félelemben töltött árvaházi gyerekkorból, ami miatt most ennyire igényli a hatalmat. és a hideg bosszút -ami sosem igazán hideg, mr.diaz is csak akkor mutatott ma igazán érzelmeket, amikor elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy legyőzze a múlt sárkányait... a hatalom-megszerzéséhez eddig is jól értett, és most is különösebb nehézségek nélkül tovább tudott lépni a gengszter-táplálékláncon, mert ahogy az élet minden területén, az alvilágban is mindig van egy nagyobb hal... igazság szerint én azért sem panaszkodtam volna, ha annyira tökösek az írók, hogy ezt a negyven percet rászánják a gonosz-oldalra, de ők úgy gondolták, hogy azért egy kis felicity-drámát is belepréselnek az epizódba -de tulajdonképpen egész jól működött a szöszi aggodalma, azaz hogy hosszú évek óta először most nem tudja méterre pontosan, hogy merre jár oliver a zöld csuklyájában... (##07.22.)

„no one has to die.”

szeretem, amikor a sima kliséknek induló dolgok kifordulnak magukból -most is úgy tűnt, hogy barry és ralph a szokásos szuperhős-tanulós köröket futják le azzal a vitájukkal, hogy a jóra törekvő embereknek szabad-e megölniük a nyilvánvaló gonoszokat, hogy megtöri-e a lelket egy ilyen cselekedet. és tök jó volt látni, hogy digby-vel a hosszúra nyúlt fejlődési út végén a lelki kötődéseivel csináltak jobb embert... mindenki tudta, hogy a mai nagy akció sikertelen lesz, hisz’ az évadnak azon pontján járunk, amikor mindennek össze kell omlania, úgyhogy ma is látványos kudarcot volt kénytelen elszenvedni a flash-team, és nem csak azzal, hogy elveszítették a heti-metát, de ralph-ot is (akinek a képességét kihasználva visszatérhetett a devoe-t játszó színész is, teljessé téve a kört), de harry is egyre veszélyesebben (és nárcisztikusan idegesítően) süllyed bele az okos-sapka függőségbe, ráadásul még caitlin is elveszítette a rosszabbik felét (pedig tök cuki volt, ahogy próbálták tartani a kapcsolatot frosty-val)... kellenek az ilyen pofonok, hogy erősebbé váljon a csapat, hogy példaképp szolgálhassanak mindenkinek, aki a hősködés rögös útját kívánja járni... (##07.21.)

„drugs are bad.”

klasszikus ’christmas carol’-i trükk, hogy szellemek érkeznek a múltból, akik kéretlen tanácsokkal látják el a főhőst -az arrow írócsapatának annyi előnye van másokhoz képest, hogy nekik már van egy bejáratott szerük egy ilyen epizódhoz: az első évad óta velünk lévő vertigo... oké, elmartak mindenkit oliver mellől, megtörték őt a hivatalában és a közvélemény előtt is, és láthatóan (megint) az a cél, hogy visszamenjünk a fundamentumokhoz, hogy oliver egyedül húzza fel a csuklyát, és azokkal küzd, akik veszélyeztetik a várost. azt már nehezen vette volna be a gyomrom, ha még a magánéletét is bedöntik, de szerencsére a felicity-s veszekedés is (részben) a hallucináció terméke volt... kár hogy veterán sorozatozó vagyok, mert így egy percig sem hittem el, hogy adrian chase feltámadt volna a halott-létből -és igazság szerint az lett volna a legcélravezetőbb, ha tényleg vissza akarták vinni a képzelgő olivert a kezdetekhez, ha valamelyik merlyn-t sikerül visszahozniuk (vagy mondjuk moira queen-t). de azért pár aktuális bánatot így is kaptunk, laurel-lel és rené-vel (btw, borzasztóan átlátszó volt, hogy a watchdog-ot játszó színész épp’ nem ért rá)... bár nem sok eredetiség szorult bele, azért elműködgetett az epizód, és én már ennek az érzésnek is örülni tudok... (quentin kapja tőlem az epizód mvp-je címet, mert bírom, amikor ilyen határozottan kézbe veszi a dolgokat.) (##07.21.)

„the farmers won’t save the world, monty. the warriors will.”

oké, értjük, hogy octavia gondolkozása és személyisége megváltozott a bunkerben töltött idő alatt, nem kell még egy epizódon át húzni ezt a szálat -aha! igazi gonosszá akarjátok tenni őt! akkor nem szóltam... persze maradt még benne némi emberség a saját vérével festett álarca alatt, hisz’ végig az volt a célja, hogy megmentse a bátyját (még egy gyerekkori emlékre is kapunk merengős flashback-et), de most már semmi más nem tudja megmozgatni, mint a harcba hívó kürtök szava... pedig olyan szép volt, ahogy monty dicsőségesen bevonult az arénába, lobogtatva a frissen növesztett virágait, és elmondva a nagybeszédét, de egy beszűkült gondolkozású fanatikussal nehéz felvenni a versenyt... ha azt mondjuk, hogy octaviát 10 egységnyire távolították el tőlünk nézőktől, akkor abby már 100 egységnyi távolságra jár a messzeségben, végtelenül irritálóra sikerült a függőségtől terhelt szála... oké, clarke is makacs, és mindenáron el akarja érni, hogy madi újra egy ártatlan kislány lehessen, de ez azért érthető meg, mert ki is mondja ma, hogy a lányának érzi őt... így végigpörgetve magamban a látottakat, a személyes érzelmek kiemelten fontosak voltak ma, mert clarke-ék és octavia-ék mellett az indra/gaia családi kötelékre is erősen építkeztünk. (##07.20.)

„he’s just making a big joke out of the whole thing.”

oké, ahova kevin smith bedugja az orrát, ott idővel fel kell tűnnie jay-nek és csendes bob-nak is -úgyhogy nem is volt kérdés, hogy a nagypofás bajkeverő és hetero uzsitáskája idővel az arrowverse részei lesznek. természetesen egy olyan epizódban, amit maga smith rendezett, és a humor volt az egyik pillére, amire építkezett -egy olyan humor, ami azért döcögve akart csak működni ma... mert oké, ralph egy humor-forrás, de megint idegesítővé kellett tenni az epizód nagyrészére, hogy a végén megint működjön a humanizálása. és hát valljuk be, hogy danny trejo sem túl meggyőző, amikor erőltetetten kell viccesnek lennie -bár a bitang nagy kés még mindig jól áll a kezében... de valahogy az egész részen át fura volt a színészi játék, szerintem kevin elengedte kicsit a srácokat, akik így túltolták a bolondozást -mondjuk jesse l. martin így is szórakoztató volt, ahogy eljátszotta, hogy ő most a digby-ből gyúrt joe west... (devoe-ék családi drámája szinte csak rá volt ragasztva a könnyedebb szálakra, így kicsit ki is lógott az epizód egészéből.) (##07.19.)

„it’s not like you to care this much about a title or a hood.”

john diggle sohasem kerül közel a szívemhez, leginkább az olyan picsogásainak köszönhetően, mint ami a mai epizódban is mozgatta őt, ugyanakkor nem mehetek el amellett, hogy némi igazság is volt abban, amit ma (igencsak drámai módon) oliver fejéhez vágott -azaz hogy hat év alatt sem sikerült elsajátítania a megfelelő vezetési módszereket, hogy ne idegenítsen el mindenkit maga mellől, hogy ne csak szavakkal fejezze azt ki, hogy a városáért és az emberekért harcol, hanem olyan önzetlenséget mutasson, ami a legnagyobb hősök sajátja... persze diggle most is a legrosszabb utat választotta, durcázott egy sort, majd válogatás nélkül öntötte oliver-re a sebeket ejtő mondatokat -így nem is csoda, hogy hamar püfölni kezdték egymást, mint két meg-nem-értett kamasz... persze értem ám, hogy mire megy ki a játék az írószobában: meg kell mutatni, hogy oliver rossz úton jár, és magányosan nem érhet célt... főleg úgy, hogy a diaz-elleni harc még mindig kőkeménynek tűnik, mert a maffiózónak mindenre van megoldása, legyen az vesztegetés, zsarolás vagy behálózás... (##07.18.)

„i want al sa-her’s daughter and the map.”

bár volt némi korrupciós nyomozás is ma dinah és curtis részéről, de azért az idei szálak többségét félreraktuk, hogy az eléggé kispadoztatott thea-val foglalkozzunk kicsit. és ez szerencsére nem abból állt, hogy egzecíroztatta a bátyját, hanem az apai örökségének köszönhetően nindzsás akciókkal telítették meg az epizód egy jelentős hányadát... és szerencsére nem csak a rosszfiúk érkeztek a mesés keletről, de nyssa is visszatért mára, és persze hozta a mindig badass valóját is -mind verekedésben, mind az arrow-csapat froclizásában (mint oliver egykori hitvese) (nem szeretek senkit bántani, de csak nekem volt valami fura katrina law arcán most...?). tudom, hogy willa holland már kifele kacsingat a show-ból, de én személy szerint tök szívesen elnézném thea-ék kalandozásait, miközben próbálják elpusztítani a lázár-vermeket... (hmm, curtis ízlését csak a külsőségek befolyásolják, az nem, ha a kiválasztottja esetleg piszkos módszerekkel jut pénzhez...?) (##07.18.)

„are we making a baby?”

a világmegmentés igenis komoly dolog -de azért miért ne lehetne elviccelni egy kicsit...? mert az önfeláldozásokkal súlyt adtak annak, hogy egy nagyon erős démont kellett megakadályozni a világuralmi törekvéseiben, ugyanakkor minden egyes lehetséges pillanatot igénybe vettek, hogy idézőjelbe tegyék a komolyságot... mert az eddigi gyűjtögetésnek hála egymásba fonódhatott a hat totem, így a bolygó kapitánya és a szellemírtók szerelem-gyermekének világra hozatala után hatalmas vigyorral nézhette mindenki végig a végső harcot -mert az eddig őrült ötleteket sikerült még inkább a sztratoszféráig fejelni... azért is funkcionált baromi jól fináléként ez a rész, mert a ’nincsenek véletlenek’ elvét bevetve felsorakoztatták az idei évad legfontosabb elemeit, és visszahoztak mindenkit egy (remegő kamerás) bunyóra, akit csak lehetett. de már az egész premisszát is bűnös élvezet kimondani: a vadnyugaton caesar légiói összefogtak fekete-szakáll haramiáival és egy maréknyi viking sereggel, de meggátolta őket a győzelemben a trójai heléna által vezetett pozitív hősök csapata, aminek fontos tagja volt egy klón a jövőből és egy fiatal apuka is... hogy szép kerek legyen ez a kör, az aruba-i napfényben köszöntünk el idénre a legendáktól -jövőre is jöhet egy átívelő keret, az anomáliák helyett ezúttal démonokkal... (##07.16.)

a mai nap a legjobb példa arra, hogy az arrowverse sorozatai közül a legendák kalandjai állnak hozzám a legközelebb mostanság -mert tudtam, hogy a héten szűkös lehetőségeim lesznek leülni a tévé elé, úgyhogy előre vettem az évad utolsó két részét -és ahogy várható volt, nagyszerűen is szórakoztam... mert már második éve tart a direktíva a legends írószobájában, hogy a szórakoztatást mindenek elé kell venniük, hogy mindent le kell önteni kikacsintásokkal, könnyed hangvétellel, idézőjelek közé kell tenniük a nagy szuperhősködést és világmegmentést, bátran be kell fogadni a camp-ságot, túl kell tolni mindent a falig és tovább... úgyhogy nem véletlen, hogy a rajongók egy nagy beebo-öleléssel fogadják a show mostani inkarnációját, és biztos vagyok benne, hogy az alkotói folyamat is hatalmas móka lehet... azért arról sem felejtkeznék el, hogy a karakterek mikroszintjén is jól kufárkodtak az írószobában idén is, az egyik alap-tag elvesztése tudott drámai módon ütni, a szerelmi viszonyok organikusan fejlődtek és burjánoztak. és úgy mellékesen volt egy nagy átívelés is, ami a végére szépen magához vonzott minden mellékszálat, hogy egy nagy és szerethető fináléban csúcsosodjon ki minden. ha így folytatják a srácok, tényleg legendákká vállnak a végén...

„we’re on obamacare.”

itt van a tarsolyban john noble, egy fantasztikus karakter-színész -az nem lehet, hogy csak a hangját használjuk és nem poénkodunk egyet az egyik legendássá vált szerepével! így történhetett, hogy a legendák találkoztak denethor-ral... de ez még semmi, mert maga a president is tiszteletét tette az epizódban -na nem az a parókás papagáj, aki jelenleg a fehér házban székel, hanem az utolsó igaz elnök, aki olyan intellektussal végezte a feladatát, hogy annak hiányát most az egész világ megszenvedi... bevallom, hogy a zambézi-ben eltöltött percek kevésbé tudtak számomra működni, talán azért, mert nem akarom magam arra emlékeztetni, hogy idővel szét fogják szedni az amaya/nate kapcsolatot. vagy csak a jiwe-család nem áll hozzám elég közel. vagy csak nem működött amaya nyugdíjas-sminkje, nem tudom... viszont damien darkh-on még mindig jól szórakozom, és jó ötletnek tűnt írói részről az átállítása -a legendák részéről persze pocsék volt a terv, mert mindenki tudta, hogy az őrült kurafi könnyedén forgatja a köpönyegét. viszont a szeretetből fakadó drámája jól működik... ahogy azt is át tudom érezni, hogy ava megkérdőjelez magában mindent a származása miatt... (tudom hogy csalok, és nem ez a rész jött volna a vetítési sorrendben, de túlságosan vonzott, hogy megtudjam, mi lesz az évad végén, minthogy ne vegyem előre az utolsó két részt.) (##07.16.)

„this is the second worst attack of the clones i’ve seen.”

pedig rettegtem attól, hogy valami sokkal rosszabb titok fog kiderülni ava-ról -ráadásul elég szórakoztatóan prezentálták a 2213-as klón-háborút (mondjuk nem-tipikus klónokat láthattunk, mert robot-szerűen hozták őket létre, egyből a kifejlett felnőtt formájukba öntve őket)... a gary-féle humorral elég vékony jégen járnak, de még pont jópofa a sok bénázása és félreértése... nem gondoltam volna, hogy a nate/darkh duó is ilyen vigyorokat vált majd ki belőlem, de a bociszemű srác és a kínzásokba belefáradt gonosz baromi jól működtek együtt... ahogy mick-nek is találtak végre egy partnert, aki mellett érdekes lehet a nagy zabagép, és nagyon tudom értékelni azt, hogy zari-nál ennyire a felszínen tartják a vallását is... azért a mókás szálak mellé kellett egy kis komolyság is, úgyhogy kuasa bebizonyította azt a klasszikus tételt, hogy minden negatív szereplőben ott lapulhat némi jó a lelke mélyén (ráadásul a családja iránti kötődésből áldozta fel magát most)... (a sorozat egyik nagy fegyverténye, hogy az ilyen kis lépéseket megtevő epizódokat is úgy prezentálja, hogy az allergiától prüsszögő napjaimat is szebbé tudják tenni.) (##07.15.)