soroló

„i practice something called ’radical candor’. which is no matter how uncomfortable the truth is, i’m gonna tell it to you.”

a fene se gondolta, hogy lehet richard-nál is furább ceo-t találni a völgyben, de sikerült -de ami még fontosabb, hogy a jared által nyomott barátságon túl egy új kapcsolat tűnt fel richard horizontján, és zseniálisan volt párhuzamosítva a munka-kapcsolat egy igazi szerelmi viszonnyal, titkos találkozók, ’most nem beszélhetek’, ’jaj, tagadjuk le, hogy együtt ebédeltünk’... b-szálon egy szokásos gillfoy lázadás volt (késéssel és egy másodperces metállal), némi dinesh hülyeséggel súlyosbítva... jared meg már rég kiérdemelte a minden idők legcukibb karaktere címet... (##04.09.)

„so we’re the invincible three, huh?”

értem én, hogy írói szemmel izgalmas dolog megosztani a csapatot elvek és gondolatok mentén, széttörni az erős egységet, de mi nézők nem rajongunk azért, hogy egymásnak esnek a szereplők, pedig a céljuknak közösnek kéne lennie... de legalább a fitzsimmons/elena szövetség erős, mert úgy gondolják, hogy mindent megtehetnek, hisz’ van bizonyítékuk arra, hogy még sokáig fognak élni, és bevallom itt sikerült hatni az én érzéseimre is jemma nagy tesztjével, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy túl fogja élni legalább ezt az epizódot, és az összeesésénél is kellett pár pillanat, mire leesett, hogy mire megy ki a játék... ezzel ellentétben az már kezd egy kissé fárasztóvá válni, hogy coulson feje felett ott köröztetik a halált -igaz, önreflexív módon ki is mondják, hogy phil a legtöbbet meghalt és visszahozott karakter a sorozatok történetében... egyébként jó csapat alakult lent az alig megvilágított pincékben, jó társa lett a küldetés-tudatos coulson-nak a keményeket beszóló talbot és a jelenleg jó oldalon izmozó creed... odafenn az égben meg megint arra csodálkozhattunk rá, hogy a mindig is kőkemény nőként szeretett may-nek milyen jól állnak az érzelmek... (##04.08.)

„photos can be doctored. they could have put bruce wayne’s head on that body. has bruce wayne left gotham to hang out in star city recently?”

annyi mindent megéltünk már oliver-rel az elmúlt évek során -például azt is, hogy megvádolták, hogy ő a város csuklyás igazságtevője... úgyhogy ez most kicsit ismétlés, és a taktika is hasonló, mint egykor, tagadni-tagadni-tagadni (esetleg másra ráhúzni a csuklyát, bár ez most csak ötlet szintjén merült fel), aztán majd csak jön egy cáfolat, és mindenki elfelejti a gyanút... könnyű megérteni, hogy oliver-nek akartak egy gyenge pontot adni az írók, de a gyerek-szálakkal sosem könnyű bánni, és most is nagyon vékony a jég, amin táncolnak, jelenleg nekem csak az tetszik benne, hogy folyamatosan erősítik az apa/fiú köteléket, hogy lazítanak a srác mogorva arcán... igaz, felnőtt fejjel is nehéz belátni bizonyos dolgokat, például örültem, hogy dinah ennyit konfrontálódott diggle-lel, mert igenis fontos az, hogy mindenkire lehessen számítani, aki kimegy hacukában a rosszfiúkkal verekedni, mert nem lehet senki sem gyenge pont, mert akkor a csapat egészét gyengíti... és most bőven akadtak rosszfiúk, a flashback-ek elmúltával sem engedtük el az oroszok kezét, de ez nem baj, főleg ha ilyen kíméletlenül rúgják rá hőseinkre az ajtót, mint most, mert a gengszter-világban nincs helye a jófejkedésnek... (##04.07.)

„look who joined the circus. we’re gonna need a bigger tent.”

hmm, jobban szeretem, ha nagyban gondolkoznak a srácok (és velük az írók is) -azaz hogy nem egy egyes szintű problémát akarnak megoldani, hanem rámennek a nagyvadra... mert egy kardfogú tigrissel súlyosbított 19.századi vadnyugati freakshow csak egy közepesen izgalmas hetiügynek érződik, még ha a végére sikerül is felsrófolni az izgalmakat (plusz mindig öröm a tévé-képernyőn látni billy zane-t)... de értem, kellett valami indok, hogy visszahozzák amaya-t, ezért volt a kevés költségvetésből spórolósan kihozott nagy-cica is a forgatókönyvben -és egyfelől örülünk, hogy a gyönyörű zambiai hősnőnk a csapattal van ismét, ráadásul érdekes háttér-drámát is hozott magával (az állati ösztönök átveszik az uralmat a tudata felett), ugyanakkor nate borzasztóan viselkedett az egész epizód alatt miatta... és nem az volt a bajom, hogy rosszul kezelte, hogy a csaj szó nélkül lelépett mellőle fél évvel ezelőtt, hanem ahogy mismásolta és kicsinyítette a szívfájdalmát, és hogy a pohár fenekéről feltekintve folyamatosan konfliktusokat generált a legendák számára... igaz, megtalálják ők maguk is a bajt -viszont mondjuk sarah konfliktusa a hivatalnok-nénivel szórakoztató volt, főleg amikor két pofon között megálltak egy kicsit fújni egyet... (##04.07.)

„one soul, plus one soul, equals one soul.”

nem rossz ötlet azzal visszaidézni a korai évadok hangulatát, hogy lelkessé teszik barry-t mindennel kapcsolatban, pörög a munkában, falja a kimaradt popkultúrális bázispontokat (sok fejbiccentéssel az hbo felé), még egy kisgatyás tánc is belefér reggelente -és persze a maga szertelen módján próbálja intézni a kapcsolatát iris-szal is, csakhogy a lányban még mindig ott van a tüske, amiért barry a világ megváltását választotta helyette... hogy is mondják a föld-19-en? schmoopy...? szóval eléggé schmoopy a kapcsolatépítés idén is, egyfelől szórakoztató az iris/barry szenvedés (párterápiás kínokkal súlyosbítva), vagy az, hogy cisco könnyebben ért meg bármit az univerzumban, mint a nők érzéseit, de azért egy idő után fárasztó is ez az erősen jelen lévő magánéleti keverés... viszont van nekünk heti-metánk is, és úgy tűnik, hogy az a terv, hogy több ilyen is lesz, akikből majd összeállhat egy nagyon-gonosz-liga a futurisztikus pincében üldögélő okos-ember vezetésével... (szép fejhajtás volt az újság-címlap oliver leleplezésével, ennyi elég is, hogy érezzük, hogy egységes a tévés univerzum.) (nem értem miért, de egy pillanat alatt szerelmes lettem, amikor megláttam az indiai tech-lányt alig ruhában, zokniban gémelni a nappalija közepén...) (##04.07.)

„mind over matter.”

azt hiszem sosem néznék meg valamit csak azért, mert szép színésznők szerepelnek benne (oké, bevállalom, hogy egyszer elmentem a moziba penélope cruz kedvéért, de mentségemre legyen mondva, a blow egy kurvajó film egyébként is) -de azért valljuk be férfiasan (és enyhén szexistán), hogy jó ránézni a sorozatra, ahol nem csak supergirl csodanő, hanem a heti-gonosz is (és még arra is jól ráéreztek a sorozatban, hogy egy luthor is lehet dekoratív)... de nem csak jó ránézni a bankrabló telepatára, de az is figyelemre-méltó, amilyen hatást kivált -mert azt már a madárijesztő óta tudjuk, hogy az ember (vagy kriptoni) a legalapvetőbb félelmeivel küzd meg a legnehezebben. és kara-nál most jól eltalálták azt a két dolgot, ami megremegtetheti a lábait -a traumatikus gyerekkorát, és a félelmét, hogy örökre elveszítette a nagy szerelmét... szóval szépen összekötődik a magánéleti összetörés a heti-üggyel, és talán egy lépcsővel tovább is léptünk a félelmek (és a rosszlány) legyőzésével az érzelmi mélypontról... (az utolsó pillanatig úgy gondoltam, hogy teljesen külön akarják tartani az új állandók szálát (potenciális évad-gonosz?), és nagy baj nem is lett volna, ha egy egyedülálló anyukát nézünk, aki a mindennapi problémáival küzd, csak szegény kislányát nem sikerült túl szimpatikusra faragni...) (##04.06.)

„it’s easy to see things as very black and white. but the world’s complicated.”

csak az americans-ben szólhat egymás után egy táncra perdítő talking heads nóta és egy igazi eleganciát kölcsönző klasszikus csajkovszkij... nem tudom, hogy miért akarják elidegeníteni elizabeth-et tőlünk, de nem nagyon örülök ennek az iránynak -mármint a stressz miatti kimerültséget még megértem, de alvása után is csak egy fél-mondatot tud odavetni philip-nek. de ami még jobban fájt, hogy az eddigi őszintesége megbicsaklott azzal, hogy elhessegette paige fejéből azt a gondolatot, hogy a kémek igenis bevetik a szexualitást is, mint az információ-szerzés egyik fontos fegyverét (és nem nagyon értem, miért kell ködösítenie -mert az oké, ha kirobbanó agyvelőt lát a lánya (még ha akaratlanul is), a szex viszont tabu marad örökre?)... úgy tűnik, hogy azzal akarnak az írószobában rájátszani az utolsó évad jelentőségére, hogy előszednek karaktereket a múltból, ezzel kicsit lábon lőve a hozzám hasonló szeniliseket, akiknek nem mindenki fog (elsőre) beugrani (oké, mondjuk a problémás orosz házaspárra például emlékeztem (valamennyire))... egyre mélyebbre merülünk a korabeli politikai viszonyokba, már nem csak a fegyverkezési verseny végpontja van terítéken, de reagen leépülő szellemi ereje is. (##04.06.)

„i want this wing of the museum to be dedicated to great fathers. my father, joe jackson, marvin gay sr., tiger woods’s father, serena williams’s father, the father that drops off emilio estevez in the breakfast club...”

ha donald glover nem mosolyog és a szemét is eltakarja valahogy, akkor nem jövök rá, hogy ő játssza a fehér embert is, mert tökéletesre sikerült a transzformáció... mint ahogy a sorozat is példaértékűen csúszott át creepy thriller-be az alapvetően vidám hangnemből -adott volt minden kellék, egy ósdi ház a maga hangjaival és relikviáival, egy furcsa ember még furcsább szokásokkal és kinézettel, és azzal a baljóslatú érzéssel, hogy nem tudod, hogy mennyire kell aggódnod darius-ért. mert először csak nevetsz, amikor a srác rosszul van a koponyára hasonlító strucc-tojás feltöréstől, aztán viszont jönnek sorban azok a horror-trope-ok, amiktől egyre kétségbeesetten nézel az órádra, hogy mennyi időt is kéne még túlélnie a borzalmak házában... lakeith stanfield már a get out-ban is bizonyította, hogy jól áll neki a zsáner, és itt is baromi jó volt, amikor a szemében megjelent az őszinte kétségbeesés. (##04.06.)

„there’s dirt everywhere. you just have to know where to look.”

akartam panaszkodni, hogy remélem nem csak magában fog lógni hogarth szála (helykitöltő drámaként), de aztán jessica mellé sodorták őt is, ráadásul egy erőteljesen előadott közös jelenetben, úgyhogy megnyugodtam... persze egyébként is elférne ő is a show-ban, ami előszeretettel halmozza az erős női karaktereket, akiket jó nézni a maguk erejével a képernyőn -igaz jessica épp’ azzal is fitogtatja az erejét, hogy öntörvényűen intézi a dolgait, nem számít neki, hogy még a legjobb barátnőjét is kiakasztja a húzásaival... de ma egy kicsit a fizikai erejéből is kaptunk, mert trish egy merész húzással ugrasztotta ki a bokorból a titokzatos új gonoszunkat, egy hölgyet, akinek pont olyan képességei vannak, mint jess-nek -egyre érdekesebben alakul ez a múlt-feltárás... ehhez még hozzáadódhat jessica tudatalattija is, amit most jól felkavart egy agyturkásszal, ráadásul jó feszkót kelt az is, hogy veszélyesnek tűnik az egész áskálódás... btw, egy jó nyomozós sorozathoz mérten hősnőnk detektív tevékenységet folytatott ma, bizonyítékokat nyálazott át és ragasztott ki a falra, valamint egy összeégett koponyát is becsempészett a hullaházba... (##04.05.)

„welcome to madness.”

noah hawley-ék nem nagyon árulnak zsákbamacskát -azt kérik tőlünk, hogy képzeljünk el egy útvesztőt, majd amikor előttünk van a labirintus képe, akkor jól belelöknek minket is, hogy elveszhessünk abba az őrületben, ami az ő fejükből került a képernyőre. ez eddig világos...? ó, végre visszatért a pszichedelikus mutáns twinpeaks-pótlék, és pont annyira esik jól elveszni az összes kifacsart nyúl-üregben (amik csak ritkán öltenek érthető sztori formát), mint a réges-rég megtörtént első évadban... de tényleg csak hátra kell dőlnie az embernek, és elégedett mosollyal nyugtáznia az összes furcsaságot, a kosárfejű szamurájt, az éneklő hangon recitáló bajuszos lányokat, az eper-ízű agyi-hullám erősítő folyadékot, és persze a csodás dance-off-ot, amivel egy új szintre (és táncparkettre) lehet emelni az egymásnak-feszülést... azért persze a végére annyi ködmentes pillanat jutott, hogy körvonalazódjon az évad fő csapásiránya, azaz hogy mindenki a shadow king testére fog vadászni, versenyt futva az idővel -jól hangzik, ezért érdemes átvágni magunkat az összes szokatlan mondaton, képi beállításon és hangulati ingadozáson... (syd és david az egyik kedvenc párosom a sorozatok nagy történelmében, úgyhogy utálnám, ha titkokkal és hazugságokkal szétválasztanák őket -most is beleremegett a szívem, amikor (szexuálisan) egymásnak estek az asztrál-síkon.) (van-e pszichedelikusabb, mint belassítva játszani a jefferson airplane-től a white rabbit-ot...?) (##04.04.)

„with great power comes great mental illness.”

a vizuális forma arra is való, hogy felerősítse a karakterek érzéseit -legalábbis szeretném ennek betudni, hogy mai részben ennyit ’rejtőzködött’ a kamera, hol különböző tárgyak takarták, hol furcsa tükröződések törték meg a kilátást, hol szó szerint azt az érzetet keltette, hogy az operatőr szemén át mi magunk is rálesünk jessica-ékra... sajnos sikerült egy olyan szálat elővenni tavalyról, amiről meglehetősen homályos emlékek maradtak csak a fejemben, de azért az utolsó harmadra leesett, hogy ki az inhalátoros srác, és miért kajtat trish után... azért a szöszi is megkapja a maga drámáját idén, illetve a múltjába cseppentettek egy sötét tinta-foltot, amivel egyúttal elég aktuálissá is tették a sorozat gondolkozását -eddig csak sejtettük, de most már bizonyítékaink vannak arra, hogy a hatalommal rendelkező hollywood-i emberek miket követtek el hosszú-hosszú évtizedeken át... hogarth egy egyszerre megérthető, mégis kissé karakter-idegen mellékszálat kapott egy maréknyi prosti társaságában -persze azt még nem kötötték az orrunkra, hogy milyen végzetes orvosi diagnózist kaphatott... btw, szexualitás, még mindig ez a legszexibb marvel-sorozat, még akkor is, ha jessica hideg wc-s döngölésébe nem sok szexualitás szorult... (##04.03.)