soroló

„unfortunately, we don’t get to choose our parents. just have to play the hand we’re dealt.”

mindig aggódok a phil-központú epizódoknál, hogy ezúttal milyen borzasztó dolog fog kiszaladni a száján, hogy ki fog megsérülni körülötte -és ezek a szokásos phil-hülyeségek ma is megvoltak, azonban pamela-ék a végén kicsit felmentették őt egy csodás jelenettel (kevin pollack többször kaphatna ilyen komolyabb szerepet a casting-osoktól, mert ez is ugyanolyan jól áll neki, mint a bohóckodás!) (bár tetszett a kezdés az olcsó motellel, kicsit olyan érzés így utólag ez a max-es szál, mintha máshol nem fért volna el a sorozat szövetébe, így jobb híján ideragasztották erre a húsvéti epizódra...) (×04.20.)

„love is awful! it’s painful. it’s frightening. makes you doubt yourself, judge yourself. distance yourself from the other people in your life. make you selfish. makes you creepy! makes you obsessed with your hair. makes you cruel! makes you say and do things you never thought you would do!”

phoebe waller-bridge sem bírt ellenállni a legalapvetőbb sorozat-készítői húzásnak: hogy egy esküvőre húzza fel az évada fináléját... de végülis érthető, mert az ilyen családi események tömve vannak érzelmekkel, és most szükségünk volt egy helyre, hogy a karaktereinkben tomboló érzelmek kiömölhessenek valahova. ilyenkor az ember könnyebben kimondja a nagy szavakat, tesz lépéseket egy boldogabb élet reményében... hogy valakinek még tovább kell keresnie a boldogságot? az élet igazságtalannak tűnik sokszor, pedig lehet hogy csak később adja át a jutalmunkat... (×04.20.)

nézőként nem szabad sürgetnünk a szerzői sorozatok készítőit, még ha kínzónak hosszúnak is érződik egy-egy alkotásnál a hosszabb szünet -bizony ki kell várni, amíg megjön az írói ihlet, főleg ha az író úgy érzi, hogy komoly lelki változásokon esett át az elmúlt időszakban... mert érezhetően phoebe waller-bridge egy érettebb második évadot akart kiadni a kezei közül, ahol az általa alakított hősnő is kicsit komolyabban áll az élethez, és bár még mindig nem lépett túl a gyász különböző fázisain, a felületes kapcsolatoknál már többre vágyik. és a legnagyobb drámája az, hogy megtalálja a tökéletes párt magának, akinek csak egyetlen végzetes hibája van: hogy nem lehet az övé... talán kevésbé volt élvezetes ez a kör, mint az első (de lehet hogy csak a folyton visszatérő drámai kórusmű dobott ki mindig a vigyorgós hangulatból), viszont nem félt mélyebbre menni, akár megrendítő módon kapargatni az élet alapvető kérdéseit is, és ezt nagyon tudom értékelni. (bár phoebe elköszönt tőlünk a végén, még nincs erőm megszakítani vele minden kapcsolatot azzal, hogy megírom a sorozat mementóját -meg egyébként is, azt nyilatkozta, hogy ötven évesen lehet hogy folytatja még a show-t, úgyhogy én még reménykedem...)

„hair is everything. we wish it wasn’t, so we could actually think about something else occasionally, but it is. it’s the difference between a good day and a bad day. we’re meant to think that it’s a symbol of power, that it’s a symbol of fertility.”

az élet egy soha le nem lassuló krízis-kezelés, de hősnőnk életében most igencsak összejöttek a dolgok -és nem csak a saját problémáit kell kezelnie (a szívét válassza vagy az orgazmusait), de még a nővére legkomolyabb drámájával is meg kell küzdenie, azaz fel kell vennie a harcot a fodrászánál... most pont megfelelő arányban voltak kikönnyítve a feszült pillanatok, hogy igazán élvezetes legyen a végeredmény... (×04.20.)

„with all the love i have for her. i don’t know where to put it now.”

érdekes ellentét feszül aközött, ahogy hősnőnk megnyílik nekünk, és ahogy bezárkózik az atya előtt -és csodálatosan működik, ahogy ezt feloldja ms.waller-bridge a gyóntatós jelenettel, ahol végre ki tudja mondani a hétköznapi bűneit (de a legnagyobb titkaihoz még ott sincs bátorsága) (nagyon erős volt, hogy végig rajta volt a kamera, amikor felszínre tört a lelke, szerintem ezzel a jelenettel bejelentkezett az összes elérhető emmy-re)... meglehetősen borongós epizód volt ez, ahol azért az áhítatot megtörte egy cicis poén, és ahol a temetésen mindenki egy kivirult szép arccal volt elfoglalva. de muszáj mindig egy kis fun-t csempészni az életünk legkomolyabb perceibe is... (×04.20.)

„celibacy is a lot less complicated than romantic relationships.”

jól jött egy idősebb hang, aki egy új perspektívát hozott, hogy hősnőnk kicsit másképp nézze a világot -és ehhez a lelkesedésemhez kellett kristin scott thomas érett játéka is (és igen, be kellett volna vállalni az affért egy ilyen beszélgetés után)... de jól alakul az atyával is a kapcsolat, ott a fizikai vonzalomból adódó feszültség a felszínen, de ennek ellenére jól meg tudják vitatni a szemléletükből adódó nézet-különbségeket is... a claire-el való viszonyt is mindig érdekes látni, ahogy a tesó hozza a rá jellemző passzív-agresszív hozzáállást, ahogy a mosoly alatt robbanni készül -és nem is húga által generált hülyeségek miatt, csak úgy általában feszül be mindenen, és aztán úgy robban, hogy abba a testvéri kapcsolat is belerokkanhat... (hmm, az atya az első, akinek feltűnt, hogy a hősnőnk kibeszél hozzánk -ennek még lesz jelentősége a végére, ugye...?) (×04.17.)

„just a girl with no friends and an empty heart”

furcsa ez a felvett új irány isten felkent emberével, ahogy rendre megszólalnak a vallásos énekeket zengő kórusok -vagy hogy hősnőnk távol tartja magát a szextől (mert abból csak baj származik), és az önként vállalt önmegtartóztatása alatt pont egy olyanhoz kezd vonzódni, akinek a munkaköri leírásában is benne van az önmegtartóztatás (btw, soha nem gondoltam arra, hogy angliában az anglikán egyház mellett a katolikus is jelen van)... a magánéleti botladozás közben átesünk pár kínos találkozáson és egy kínosan vicces festészeti ülésen is... (×04.17.)

„just get your hands off my miscarriage!”

gyors vágások, elharapott félmondatok, mintha phoebe waller-bridge is érezné, hogy szorítja az idő ebben a szűk hat epizódban -de aztán értelmet nyer a koncepció, ahogy fejlődik fel egyre a kínos családi vacsora, hogy a végén robban az addig gyűjtögetett feszültség (ugyanez igaz hősnőnkre is, aki szándékosan visszafogja magát, nem szól be, kényszeredetten mosolyog az összes hülyeségre, de aztán van egy pont, amikor ki kell törnie)... fájdalmasan hosszú volt a szünet a két évad között (le is kellett tolnom az első adagot újra múlt héten, hogy felfrissítsem az élményt), de nem igazán változott semmi, még mindig szórakoztató, még mindig mer kínos lenni, és még mindig képes hasba-rúgni a legváratlanabb pillanatokban... (×04.16.)

„if she gets any more dolores umbridge-y, i’m going full weasley twin.”

lehetne kérni, hogy többet lássunk abból, ahogy manchester black szétveri az idegengyűlölő náci mocskok fejét...? félelmetes látni egy fikciós történetben is, ahogy a félelem kihozza az emberekből a legrosszabb agressziót, amikor a családjuk védelmére hivatkozva támadnak ártatlan családokra, mert akkor biztos, hogy megnyugvást talál a hófehér lelkük... és annak ellenére, hogy kép-alkotó berendezéssel manipulált alien arcokról és tűzokádó sárkányokról is szó volt az epizódban, félelmetesen realistán ábrázolták a szélsőségesek szervezkedését (még az olcsó tiki fáklya is ott van a kezükben, amivel az igazi neonácik vonultak karolina-ban nem is olyan rég)... ez az egész ügy mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, lena-t is tévútra viszi a tenni akarás, mert biztos hogy nem lesz jó vége, hogy szuper-embereket akar létrehozni, akik a frontvonalban állhatnak majd egy hipotetikus idegen-támadás esetén... sam witwer-nél egyre nehezebb a szimpátiámat fenntartani, mert annyira tökéletesen hozza a tenyérbe-mászó, tudálékos klán-főnököt... (tényleg egészségügyi problémái vannak nia-nak, vagy valami titkos éjszakai tevékenység miatt ilyen kialvatlan...?) (×04.16.)

„aegon targaryen, sixth of his name, protector of the realm, all of it.”

nagy kört jártunk be azután, hogy egy király ellátogatott deresbe -most a cél előtti utolsó forduló kezdetén egy újabb uralkodó érkezett az északi fővárosba... sok idő eltelt azóta, ez leginkább azon érhető tetten, hogy milyen sokat komorodtak a stark-gyerekek a hosszú út során, borúlátóak lettek és mosolytalanok, hidegek, mint az északi szél... igaz, ez fakadhat a származásukból is, hiszen jól érzékeljük a barátságtalan hidegséget, amit észak lakói kimutatnak a délről érkezettek irányába, akiket nehéz meggyőzni a makulátlanokkal, a dothraki-kkal vagy a sárkányokkal... ez utóbbiak szintén nincsenek a jókedvüknél, nem szívlelik a hideg vidéket, ráadásul az anyjukat is erősen csábítja egy szőrös fickó... kicsit talán túl hosszúra nyúlt a közös sárkány-röptetés, de kellett már ide a nyitányba is valami piszok látványos jelenet, és ezzel letudtuk ezt is. korhatáros tartalom sem ártott, ezért az éjkirály egy vérfagyasztó installációt hagyott hátra figyelmeztetés gyanánt, a csupasz női testek kapcsán meg mindig számíthatunk bronn-ra, aki gyaníthatóan a bordélyokban éli mindennapjait... nem mondhatjuk, hogy a sorozat készítői felrúgták volna a hagyományokat csak azért, mert ez az utolsó körük, vagy mert a holtak serege erőltetett menetben masírozik délre, a mostani nyitány szűk ötven perce pont olyan volt, mint a korábbi évad-kezdések, elhelyeztek minket a karakterek mellett, felhúzták a hangulati ív alapjait, és elláttak egy hónapra elegendő lelkesedés-munícióval... (×04.15.)

„oh! you want me to think about the children, you hog-fingering fucks? well, i did think about this. i considered it, and i cried, and yeah, suck my cock, i even prayed a little, and here i am. so you can back the fuck off, you hypocritical cunts, before i show up to the piss puddle that is your house and protest your husband whacking it to your daughter’s seventh grade yearbook.”

...mert a veep-nél a maguk ízlésesen ízléstelen módján az abortusz-poénoknak is oda tudnak csapni... dübörög az előválasztási kampány, ahol selina több sikertelen kísérletet követően megtalálja a maga útját a választók szíve felé: a keményen odaszólogatós őszinte énjét kell hoznia csupán... jonah viszont meg sem próbálja másképp, bár az ő egyszerű őszintesége egész máshogy csapódik le az emberekben... (×04.15.)

„my philosophy is ’live the fast die rich’. hopefully in that bed upstairs with a duck girl riding me like a thoroughbred.”

elég lehangoló belegondolni abba a világba, amit a sorozat bemutat, hogy valaki elmenekül egy országból, abban a reményben, hogy jobbá teheti az életét egy új világban, de ott csak kirekesztés és megaláztatás várja... és brutálisan van ez ábrázolva, ahogy a polgármester lekezelően beszél róluk, ahogy a rendőrség meg sem fontolja, hogy a kínai ártatlan lehet, sőt, kapva kap az alkalmon, hogy bűnbakot faragjon belőle. és ez persze egyre növeli a gőzt a fejemben, reméljük hatásos lesz, ha kiereszthetem ezt a feszültséget... lépésről-lépésre színesednek a karakterek, ezt mindig jó látni, az izgága ifjú alvezér bemutathatta a kés-tudását, a déli zsaru előhúzta a sherlock-i tehetségét és empátiáját, de ami a legmeglepőbb volt, hogy milyen erő és határozottság lakozik a szöszi polgármesternében, aki szemrebbenés nélkül áll akármilyen férfival szemben is... (ahogy az előző részben, most is alkalmazták azt a trükköt a készítők, hogy egy kör-kamera-mozgás után angolra váltottak az addig mandarinul beszélő kínaiak, ami persze egy kényelmi módszer, mert tudjuk jól, hogy sok néző nem szeret olvasni tévézés közben, én viszont kicsit sajnálom, hogy még manapság is ritkán lehetnek olyan bátrak a készítők, hogy bevállalnak egy nagyobb adag idegen-nyelvűséget (igen, az americans a kevés üdítő kivételek egyike).) (×04.14.)

„this is not china. it’s chinatown. and our blood is cheap here, so you’d better learn to adapt.”

bruce lee ötleteit gyúrta korhatáros sorozat formájába a banshee egykori készítője? nekem ennyi elég is volt ajánlásnak... bár talán a rövid életű kungfu-sztár szellemi jelenléte kevésbé érződik a végeredményen (persze bunyók vannak, ráadásul végig a hetvenes évek zenéjére hasonlító aláfestést kaptak ezek), inkább a készítő (jonathan trooper) korábbi munkája az erősebb vonalvezető -és nem csak az erőszakban érhető ez tetten, vagy abban, hogy a cinemax-os/hbo-s elvárásoknak megfelelően szabadítja meg a női szereplőket a ruháiktól (igaz, egészen a huszonharmadik percig kell várnunk az első cicire, ez azért egy kicsit csalódás), hanem sztori-vezetésben is könnyen párhuzamot lehet vonni a kívülről érkezett, sötét múltú férfival, aki egy nőt keresve lép be a történetbe (és persze ne felejtkezzünk el hoon lee-ről sem, aki gondolom nem csak a származása miatt érkezett az alkotóval együtt az újabb közös projektbe)... ez az első egy óra meglehetősen sűrű volt, mert nem csak a cool főhősünket követtük az amerikai földön megtett első lépései során, de belevetettük magunkat a (csodásan fényképezett) korabeli san francisco szűk sikátoraiba is, ahol kapkodhattuk a fejünket a banda-villongások, a korrupt rendőrök, az ír rasszisták, és a perverz politikusok gyűrűjében... a sűrűsége ellenére nem gondolom, hogy túlságosan mélyre mennénk a későbbiekben, inkább egy jóleső töris ponyva képe bontakozik ki a lelki szemeim előtt, pofás bunyókkal és formás testekkel emelve az élvezeti faktorát... (×04.13.)

„field of dreams. if you push them, shit will come.”

sam-nek meg kell tisztulnia -testileg és lelkileg is. bár a terápián nem nagyon próbálkozik megnyílni, a belgyógyászánál kénytelen -és pamela adlon nem is akarja elsikálni, hogy bizony az emberi esendőséget egyszerre kényelmetlen és szórakoztató megmutatni... (hmm, nem hiszem, hogy egyedül vagyok, aki kiosztana végre frankie-nek egy-két szülői pofont...) (×04.13.)

„well, science tells us that it will be difficult but within five years, i want america to put a man on ellen degeneres.”

hmmm, nyamm, rég éreztem már ilyen kényelmetlen feszengést egy vígjáték-epizódban, mint most selina szanaszét-szórt beszéde alatt, pedig esküszöm, hogy nagyon bírom ezt a fajta kényelmetlen humort... szépen gyűjtik a színész-skalpokat az írók, a (dicsőségesen) visszatérő hugh laurie mellett itt bohóckodott nekünk ma rhea seehorn és william fitchner is... jonah környékén meg a mee-too mozgalom orrára akarnak egy kicsit koppintani az írók egy ellen-szervezkedéssel, azaz az ’engem nem’ mozgalommal, hehe... (×04.08.)

„guys, i think we’re going to need a bigger time ship.”

ezért kell tartani egy japán származású írót a stábban, mert neki biztos eszébe fog jutni, hogy milyen régre is nyúlik vissza a kaiju történelem a szigetország filmjeiben... de hogy jön egy igazi japános óriás-polip a varázslényes évadba? nyugi, megoldották a író-srácok... az is tetszett, hogy nem felejtkeztek el arról, hogy mr.honda egyfajta allegóriaként képzelte el godzilla-t, a természet bosszújaként az atom-kísérletek után, vagy ha tágabban nézzük, akkor a japánra ledobott atombombák után. és most is működött, amikor a rendező a hirosima miatti rémálmairól mesélt... a b-szálon constantine kapta vissza az életerejét a jók oldalára sodródó, önmagát kereső nora darkh segítségével... a c-szálon a hivatalban kergetőztünk néhány valódi meselénnyel (uh, baba yaga-nak milyen kis szakálla volt), és úgy tűnik, hogy ismét sikerült véletlenül bővíteni a csapatot... mondhatjuk, hogy ide kapcsolódóan volt egy d-szál is, egy alkoholba és pulykasütésbe fojtott hálaadás heywood-éknál (elég komolyan bevonták nate családját a sorozatba megint)... szóval nem mondhatjuk, hogy hagytak volna unatkozni minket az írók -bár lehet, hogy mick-re kéne hagyniuk legközelebb is az írás nagyját, és akkor minden epizódban feltűnhetne egy három (vagy négy) csöcsű harcias amazon... (×04.07.)

„this is a meta investigation, not date night.”

csak nem csúsztatott be valaki a küszöb alatt egy adag detective comics-ot, mert gyanúsan mindkét szálat egy-egy nyomozásra fűzték fel... először is a heti-meta után kellett járni, akinél örültem volna, ha ritkábban kerül a képernyőre, mert ritka nyugtalanító volt az a hanghatás, amivel a teste tekergetése járt (btw, pacsi az íróknak, hogy találtak egy új eseményt, amivel indokolható, hogy ennyi év után is bukkannak fel új arcok)... a csapat másik fele a snow-rejtély után járkált, miközben csipegették fel a következő morzsákat, cisco is egyre közelebb kerül a végzetéhez (a múltkori sérülése miatt)... bár panaszkodhatnék egy sort, hogy milyen fárasztó nora tini-drámázása, de mivel a végére szépen kikerekedett a család érzelmi vonala, így talán be kell látnom, hogy néha igazuk van az íróknak abban, hogy kicsit elidegenítenek minket egy-egy karaktertől, ha látják előre, hogy megéri... (eltekintve a cgi-tól, azért milyen menő volt már, amikor ralph rákapott a pókember-életérzésre...) (×04.06.)

„therapy doesn’t kill people...”

jót tett az epizódnak, hogy mindenki aktívabb szerepbe került, mint korábban -sőt, az egyik szál épp’ arról szólt, hogy curtis-nek úrrá kell lennie a félelmein, és aktívvá kell tennie magát, hogy aztán újra jöhessen a terepi munka (és mr.terrific)... de oliver sem ülhetett nyugodtan az új (még borzasztóbb) börtön-körülményei között, köszönhetően egy régi ismerős felbukkanásának -és mondhatnánk, hogy milyen hülyeség már ez, hogy különböző nemű rabokat eresztenek össze egy létesítményben, de mivel egy titkos részlegről van szó, ezért simán elképzelhető, hogy a galád személyzetnek megfelel ez a felállás... de oké, fogadjuk el, hogy talia is ott van a kettes szinten, és még mindig kesereg amiatt, hogy az al ghul családot ennyi csapás sújtotta az elmúlt évek során, nekünk nézőknek a lényeg úgyis az, hogy mennyire keményen tudják oliver-rel kooperációban szétrúgni a seggeket, és hát nagyon, jó volt nézni az összhangot közöttük... mint ahogy a kinti csajok szövetsége is jól működik, és ők is aktívan veszik ki a részüket az oliver-mentő akcióból, miközben cukin alakul ki a barátság az eléggé különböző személyiségek között... (×04.06.)

„you will become invincible. the human weapon that will rid this planet of all roaches. mankind’s true hero.”

szóval utálunk mindent, ami idegen, de gond nélkül csinálunk egy emberből szuperlényt -alien technológia segítségével. csak én érzek itt ellentmondást? mondjuk az epizód egy része arról szólt, hogy ne ítéljünk elsőre, so... mert bizony megint az emberek voltak a megtévelyedettek, még amikor egy űrlényről derült volna ki, hogy egy szívtelen szörnyeteg, akkor is jött a fordulat, hogy egy összetört szívű ember tehető felelőssé minden drámájáért... de a katonaságtól érkezett főnök-nénivel is hasonlót játszottak, becsempészték a bizalmunkba a megnyerő viselkedésével, aztán mégiscsak a negatív oldalra lökték őt is... nem mondanám azt, hogy ez az epizód volt a sorozat technológiai megvalósításának a csúcsa, a ’kiszippantott’ lények elég bábú-szerűek voltak, de a nagy csata alatt is volt bár szemet szúró effekt -lehet ám, hogy azért tudtam figyelni ilyenekre, mert most kevésbé kötött le ez a történet, mint az előzőeknél... (heh, j’onn úgy gondolja, hogy ha nyomozónak áll, akkor kötelező kalapot viselnie...?) (×04.05.)

„it's so weird you keep your fucking boots in a safe.”

szexualitás, ex-pasik, menstruáció, minden sarokban a nőiség jelei, kitárva előttünk a legféltettebb titkok széfje, és ezért végtelenül hálásak lehetünk pamela adlon-nak... matthew broderick-nek jól állnak ezek a chill szerepek, csak az volt a fura, hogy az általa vezetett terápiát párhuzamosan vágta pamela az otthon történtekkel, nem éreztem az indokot erre a döntésre -ráadásul nem gondoltam, hogy komolyabb fájdalomba merné lökni valamelyik gyereket is, bár az hatásos volt, ahogy phylis megrendült a balesettől... (×04.05.)

„the very last dick”

aaaaaanyira elcsépelt lett volna, ha hőseink közül valamelyik megint lelép a nagy döntés előtt, mert számtalanszor láttuk már őket berezelni és kereket oldani, ugyanakkor hiteltelen lett volna egy habos/babos esküvő is, mert az nagyon nem jimmy&gretchen lett volna -de azt hiszem stephen falk megtalálta a tökéletes középutat számukra, miközben kicsit elolvasztotta a szívünket a végére... nem volt rossz a tippem az évad közepénél azzal kapcsolatban, hogy a nyilvánvalónak tűnő flashforward-oknál lesz valami csavar, lett is, és nagyon tetszett, ahogy a magyarázatot is egy csavarral illesztették be az írók a finálé eseményeibe, még pont egészséges mértékben zavarva össze egy pillanatra a nézőket... edgar miatt egy jó adag komorság ült a hangulatra, de azért a többi kiegészítő emberrel egész jól kompenzáltak egész odáig, amíg el nem tört a mécses mindenkinél. de hé, esküvőkön szabad sírni, nem...? (stephen falk rendezőként is erősen tartotta a gyeplőt, tetszett, ahogy a medencés udvaron suhintotta a kameráját.) (×04.04.)

csak annyit szerettem volna kapni az utolsó évadtól, hogy lássuk kicsit gretchen-t és jimmy-t egy viszonylag stabil kapcsolatban működni, és ez a vágyam teljesült is, mert bár voltak kisebb amplitúdójú probléma-görbék (véletlen szopás, gretchen tánca a betegsége körül), azért jól elvolt ez a két lökött most együtt... az évad szerkezetével sem volt bajom, hogy minden az esküvős finálé felé mutatott (még a dramaturgia megbolondításra behozott flashfoward is)... igazság szerint szívesen töltöttem együtt az időmet még egyszer utoljára ezzel a csapat lükével, akik addig vergődnek a magánéleti béklyóikban, míg boldogan meg nem halnak...

mint egy igazi párkapcsolat, olyan volt a viszonyom ezzel a sorozattal -az elején elvakított a nagy szerelem, hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam a hajmeresztő kalandokba, aztán mikor csillapodtak a nagy érzelmek, akkor megmutatta a kevésbé szép arcát is, amit nem viseltem túl jól, majd megbékéltünk egymással, és finoman duruzsoló szeretetben töltöttük az utolsó éveinket... cinikus egyedülállóként is szükségem van arra, hogy párkapcsolatokról szóló történeteket nézzek, bár nagy segítség tud lenni, ha a történet szereplői hozzám hasonló cinikusok, akik hevesen utasítják el a hagyományos kapcsolati értékeket, ezzel kockáztatva azt is, hogy kiégetnek mindent maguk körül... nagyon szerethető volt a két főszereplő körüli őrült kompánia is, akik az extrém (vagy akár ordenáré) poénokkal egyensúlyozták a fel-felbukkanó komorságot... évek óta nézem ezt a magánéleti karambolt, és jól el is voltam vele, de csak most a végén jöttem rá, hogy kötődtem hozzá annyira, hogy hiányozni is fog -pedig már a főcímben is nyíltan kimondta a kezdetektől: ’i’m gona leave you anyway’...

„summer camp? as in bug bites, bunk beds, and mean girls?”

elég specifikusan idéztek most elénk egy korszakot -nem úgy általában a kilencvenes évek voltak azok, amin mosolyoghattunk egy sort, hanem az akkor (újra) divatba-jött tini-horrorok kapták meg a magukét. persze csak amolyan, kedves, félrenézős, országos-tévés változatban... jó ötlet volt ava-t is elvinni az útra ezúttal, mert szórakoztató volt a karót-nyeltsége a kislányok között, és végképp megbizonyosodhattunk arról, hogy mennyire jó páros is ők sarah-val -még akkor is azok voltak, amikor a helyi százfűlének köszönhetően tinikké változtak át egy kicsit (és így még a gyermekkor nélküli ava is tanulhatott valamit a gyerekkorról) (nem perverzióból kérdezem (cöcöcö), de nem vállalhatták be a készítők a tini-csókot?)... ray és constantine párosa is jól működött a maga ellentétében, főleg, hogy az ügyeletes kiscserkészünk most szó szerint cserkészkedhetett (a szokásos lelkesedésével feldobva a jeleneteit)... azért a hajóra is vissza-visszanéztünk, hogy elkezdjük integrálni amaya 2.0-át, de még tartogatják az írók, hogy később bontakozhasson ki igazán... (azért fun lett volna, ha a végén az igazi swamp thing-et is behozzák, és nem csak a régi haverja (john constantine) emlegeti őt...) (×04.03.)

„only punks forget about their community.”

oliver lelepleződésével összeomlott az a működő ökoszisztéma is, melyben az önbíráskodók besegítettek a rendőröknek, amikor azok már tehetetlenek voltak a bűnözőkkel szemben. most viszont a rendőrség már egyáltalán nem képes kezelni a helyzetet, és a város lakossága sem bízik abban, hogy nyugalom köszönt rájuk a közeljövőben -ezért átérezhető dinah dilemmája, aki arra kényszerítette önmagát, hogy törvénytisztelőként vezesse a rendőrséget, ugyanakkor frusztrálja is a tehetetlensége, amit feloldhatna azzal, hogy ismét felveszi a kanári-jelmezt... rené érzései is jól követhetőek, mert ő a szűkebb környezetéhez ragaszkodik, a gyermekét akarja óvni és rendet akar a környéken, és ezekért képes a szürke-zónába is belépni... felicity beast-módját még emésztem, főleg mert emily bett rickards-nak nem áll olyan jól ez a komoly arc... végre a börtön-szál is kezdi megmozgatni a fantáziámat, bár kétlem, hogy hősünk mentális erejét olyan könnyű lenne megtörni vagy akár csak manipulálni is, de elég nyomasztó, ahogy próbálkoznak vele... a jövő is egyre sötétebbnek tetszik, lassan csöpögtetik az infókat az írók, hogy tűkön ülve várjuk, hogy mit akarnak kihozni ebből a drámai felállásból. (×04.02.)

„he was an occultist. his assignment was to perform a certain black magic ritual, whispered about among the koryaks. it was meant to summon unholy creatures who could fight beside the red army.”

először is szeretnék fejet hajtani a magyar srácok és lányok előtt a kemény munkájukért, mert csodásan nézett ki ennek a kisfilmnek az összes képkockája, sütött a fagyos orosz hangulat végig, a karakterek animációja természetesnek hatott, a végső összecsapás pedig epikusra sikerült. az egyetlen bajom csak az volt most, hogy a sok leblende egy kicsit szétszabdalta a dramaturgiát, igazán megnézném ennek a komoly csatának a teljes változatát is -főleg mert eléggé gyengém a valós történelmi háttérbe kevert fantasztikum... (×04.01.)

boldog ifjúkoromban sokat lapozgattam a valahonnan guberált, kissé megkopott galaktika magazinjaimat, el-elidőzve egy-egy furcsa történetnél. most ezt az élményt élhettem át újra mozgóképes formában, egy nagy maréknyi fantasztikus történetet nyújtottak át nekünk a lelkes készítők, hogy kedvünkre csemegézzünk, és én nagyon szívesen vetettem bele magam egy-egy új kalandba, tíz-tizenöt percenként új irányba fordulva. bár néha annyira jól sikerült elkapni a hangulatot vagy a karaktereket, hogy szívesen időztem volna még tovább is ezekkel a sztorikkal... izgalmas, merész és addiktív, minden felnőtt olvasómnak bátran ajánlanál, hogy tegyen egy próbát, mit veszíthet, néhány percet az életéből...? remélhetőleg a fincher/miller páros jól rákapott a formátum ízére, és további finomságokkal fognak ellátni minket a közeljövőben. és most megyek, és olvasok egy kis scifit, mert ihletet kaptam...

„take, for example, one of our most popular requests: the death of adolf hitler.”

nekem is feltűnt már az, hogy a mi-lett-volna-ha szcenáriókban mindig hitler-rel akarnak szórakozni az emberek, az íróknak is rögtön ő jut eszébe, ha alternatív törivel kell játszadozni, és ez az epizód ezt röhögte most ki egy kicsit, végigjátszva egy maréknyi vicces lehetőséget, jól megböködve a harmadik birodalom egykor rettegett urát. és igen, én is szeretném, hogy óriási zselé-ágyukkal vívják a jövő háborúit... (×04.01.)

„there’s a lost civilization in our refrigerator.”

egy újabb kafka-i ötlet, amihez maga tim miller, a sorozat szellemi atyja nyúlt értő kézzel, felbérelve két szimpatikus színészt, hogy az (élőszereplős) arcai legyenek a show-nak. de persze azért az animációról sem kellett lemondanunk ezúttal sem, annak a segítségével suhanhattunk végig a történelmünkön, belátva azt, hogy az emberiség sosem fog tanulni a hibáiból... (×04.01.)