soroló

„being vice president is like being declawed, defanged, neutered, ball-gagged, and sealed in an abandoned coal mine under two miles of human shit! it is a fate worse than death.”

érdekesen hullámzott az epizód azzal, ahogy változtak az erőviszonyok a jelölt-állító gyűlésen, és azzal is, ahogy egy cseppnyi melankóliát és drámát engedtek be a poénok közé... selina képtelen volt elengedni a hatalmat, és ennek érdekében bárki politikai ágyába hajlandó volt befeküdni, és ami nekünk nézőknek még jobb, hogy az igazi finisben, a kétségbeesett végjátékban kiengedhette magából az állatot... mindig furcsa érzés egy ilyen komédia-sorozattól, ha összeszorítja a szívet, de a selina/gary kapcsolat konklúziójával sikerült ezt is elérni... és látjátok, végül igazam lett, nem csak a törtető gonosztevők érhetnek oda a csúcsra, de a tiszta jóságból font lélekkel rendelkezők is. nem jó érzés egy ilyen pozitív üzenettel zárni egy cinikus show-t...? (×05.13.)

ahogy azt már többször is felvetettem, tisztelt bíróság, az idei évad nagy újítása az volt, hogy komolyan ráfeküdtek az aktualitások hajszolására -de ez volt az egyetlen módja, hogy felvegyék a versenyt a trump adminisztráció őrületével... idén talán kevesebbet nevettem hangosan, mint korábban, de ezt betudhatom annak is, hogy a legtöbb részt ebéd közben néztem a munkahelyemen, mert selina-ék egyébként a szokásos módon dolgoztatták a rekeszizmainkat, miközben letarolták amerikát a választási ígéreteikkel és kampány-túlzásokkal, plusz a cuki little richard-dal, ugye... néha nem örültem, hogy szétszedték frakciókra a csapatot, de aztán mindenki megtalálta a helyét a nagy bolondozások közepette, mert próbáltak egyensúlyozni az alkotók azzal, hogy mindenkire szántak még egy kis időt, hogy megnevettessen minket most utoljára...

a világban mindenhol jelenlévő politikai sárdobálás nevetségesnek tetszik kívülállóként, a hatalom-hajszolás csak halvány mosolyt tud csalni az arcokra -de mindez akkor még hatványozottabban vicces, ha ezeket a tetteket kispályások követik el, ha egy csapat hozzá-nem-értőre helyeződik a fókusz, akik tudatlanul verik le az összes morális akadályt, akik mindig a legkellemetlenebb szituációkba kormányozzák magukat... ha visszagondolok az elmúlt évekre azügyben, hogy melyik sorozat váltotta ki belőlem a legtöbb nevetést, biztos, hogy a veep dobogós helyezést ér el, tele volt szituációs poénokkal, amik előtt leborult a rekeszizmom, miközben okosan csavargattatták a karaktereket és a kínos szituációkat. és rengeteg minden velem marad örökre azokból, amiket átéltem ezzel a lökött bagázzsal, selina buldózer-stílusa, gary simulékonysága, jonah abnormális gondolkozásmódja, mike értetlenkedései, satöbbi, satöbbi... higgyék el, kedves polgárok, ezek a politikusok megérnek minden időt, amit csak rájuk tudnak szánni, meghálálják a beléjük fektetett bizalmat! (a politikából elsősorban a kirakat-embereket látjuk a való világban, pedig a háttér-munkások épp olyan fontosak -és szórakoztatóak, ahogy erre a sorozat rávilágított.)

„every time a targaryen is born, the gods toss a coin and the world holds its breath.”

emlékszünk még arra a naiv kislányra, aki szó nélkül követte a bátyja utasításait? emlékszünk még dany arcára, amikor a dothraki-k bebizonyították, hogy a bátyja nem igazi sárkány? emlékszünk még arra az elégedettségre, amikor először kimondta a ’dracarys!’ szót? ott van még bennünk az az érzés, hogy messiásként vártuk a sárkányok anyját, hogy megérkezzen westeros-ra, mint jogos trónkövetelő? tudtuk persze, hogy az őrült király lánya ő, hogy a romlott vérvonal utolsó sarjaként még veszélyes lehet egyszer, de rajongtunk érte, akkor is, amikor hidegen bánt az emberekkel és akkor is, amikor megtalálta a nagy szerelem. de ennek most vége, a régi dany nincs többé, nem akarjuk már, hogy ő egyesítse a hét királyságot, sőt, már az sem akarjuk, hogy a végén az élők sorába tartozzon... és nem volt megalapozatlan a féktelen tombolása, mert ez nem csak a genetikájából adódott, hanem abból is, hogy az írók elvette tőle mindent, ami a talajon tartotta őt, a szeretteit és a bizalom érzetét, és az ezekből adódó elszigeteltség és a trauma a legrosszabbat hozták ki belőle (ez volt az a faktor, amivel még a legnagyobb konspirálók (varys és tyrion) sem számoltak)... hihetetlenül hatásosan omlasztották ránk a várost, levitték a nézőpontunkat az utcaszintre, hogy lássuk, hogy milyen árat fizetnek a közemberek azért, ha az uralkodó réteg az eszét veszti, de persze érzelmileg attól lett még inkább működőképes az egész rész, hogy egy ismerős arcot is végigkövettünk a pokolba (rengeteg vágatlan képsoron át) -még akkor is hatékony volt ez módszer, ha túl sokszor is hagytak minket kétségek között azzal a kérdéssel, hogy vajon arya túlélte-e a legutóbbi csapást (a hatékony tracking-shotokat már emlegettem, de emeljük ki azt is, hogy mennyire csodás képek voltak ma az epizódban, akár a nap világította meg hátulról a horizontot akár a sárkány-tűz)... a sorozathoz méltóan eléggé szembementek a konvenciókkal most is az alkotók, és nem is csak azzal, hogy az egykori pozitív karakterrel ilyen bűnöket követettek el, de azzal is, hogy a korábbi látszólagos gonoszt nem olyan kielégítő módon búcsúztatták, mint ahogy a nézők többsége az elvárna volna... de mindig is erről szólt a trónok harca, hogy félrerakjuk a berögződésekből fakadó elvárásainkat, hogy megtanuljunk örülni a váratlannak. és bizony most itt állunk a finálé küszöbén, nyitott szívvel várva, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen befejezés. magunk mögé dobtunk mindent, amit eddig cipeltünk, nincs már éjkirály és az sem számít, hogy végül ki ül a vastrónra. még abban is kételkedem, hogy egyáltalán létezik-e még a vastrón... (×05.13.)

„i can’t remember the last time we didn’t speak sarcastically to each other.”

na jó, hornby eddig bírta visszatartani az igazi személyiségét -megvolt az első zenekaros hivatkozás a sorozatban... és azon sem lepődtem meg, hogy aktualitást is vitt bele a párbeszédbe -valósnak érzem azt, hogy a brexit is komoly törést tud okozni manapság egy brit házaspár kapcsolatában... most realizáltam igazán, hogy mennyire zseniális a sorozat alapötlete, azaz hogy nem magát a házassági tanácsadásokat látjuk, hanem az előtte lezajló, sokkal kötetlenebb beszélgetéseket... (×05.12.)

„our sexual relationship is usain bolt with a groin strain.”

nekem elég hívószó volt nick hornby és stephen frears neve és a két színpatikus színész a kamera előtt, hogy belevágjak ebbe a falatnyi új sorozatba, függetlenül akár a témájától is -és ebben az első tíz percben pontosan azt kaptam, amit ettől az alkotó gárdától elvártam, szellemes párbeszédeket, okosan adagolt információkat erről a két beszélgető emberről, a helyzetükről és jellemükről. szerintem minden kis színház már most emelheti a telefont, hogy megszerezze a jogokat, mert érezhetően csodás darabot lehetne szerkeszteni ebből az alapanyagból. (×05.12.)

„you can’t negotiate peace with your cock between your legs. and you can’t go to war if you don’t have the stones to look your enemy in the eyes.”

oh, tök hangulatos volt a kezdés a kínai újév-ünneppel, a dobokkal, a ritmikus szex-mozdulatokkal, és a baljóslatú érzettel, hogy valami történni fog. és még a főcím előtt az arcunkba is robbant egy rúd dinamit -a kínai negyedben kitört a háború. és az első véres lépést máris követte az ellencsapás, és már nem kell sok, hogy hullák borítsák be a tong-ok által uralt teljes környéket... nem meglepő, hogy az ennek háttérben lévő konspiráció egészen a felső körökig vezethető vissza, mert egy alávaló politikusnak érdeke, hogy egymásnak essenek a bevándorlók, hogy ő uszító kampányt folytathasson -nincs új a nap alatt, és mondhatjuk ezt aktuál-politikai áthallásnak is, hiszen nap-mint-nap találkozunk ezzel a mentalitással és retorikával manapság is, kishazánkban is... érdekes élmény ilyen közelről végignézni egy amorális rendőr mélyrepülését, de elég mélyre nyomják az írók ahhoz, hogy tényleg szimpatizálni kezdjünk vele, minden hibája ellenére... hősünk hol máshol tárná fel a múltja titkait, mint egy fürdőkádban, egy alapos szexuális aktus után... (×05.11.)

„-you learned to read alien?

-of course. what have you been doing over the last year?”

túl sokat utalgatott a sorozat korábban a nagy marvel univerzumra ahhoz, hogy egy vállrándítással elintézzük azt, hogy ezt az évadnyitót sehogysem lehet beilleszteni az időrendbe -illetve, ha nagyon akarják, akkor ráfogják a tavalyi timey-wimey-ra, hogy akkor létrejött egy alter-univerzum és sluss-passz, nekünk nézőknek meg ezt el kell fogadnunk, és továbblépni... oké, tegyük ezt, rakjuk félre az összefüggés-mániás geek énünket, inkább keressünk egy másik problémát, amin lehet rágódni: mondjuk coulson-t... én szeretem azt, amikor valamit tökéletesen kielégítően zárnak le érzelmileg, ilyenkor el tudom engedni a karakterek kezét -miközben megszakad a szívem, persze. és teljesen megértem, hogy az írók jobban ragaszkodnak a gyermekeikhez, vagy akár a színészekhez, mint én, ennek ellenére értetlenül állok clark gregg visszahozása felett, mert semmissé teszi a csodálatos búcsúját... oké, oké, rinyálok, mint az egyszeri pistike, akihez frissen kötötték be az internetet, inkább írok röviden arról, hogy milyen volt az epizód -ahhoz képest, hogy még érzem, hogy vissza kell rázódnom az egy éves kihagyás után, mondjuk azt, hogy oké volt, akadt akció bőven, az űrben kóborló csajok igencsak bekeményítettek, és nem meglepő módon az tetszett a legjobban, amikor yo-yo magánéletével foglalkoztunk, mert olyankor kicsit a földhöz ragadtunk a sok fantasztikus kaland közepette... (×05.11.)

„-i couldn’t help but notice this house is filled with women.

-oh, yes, flooding with estrogen. wall-to-wall vaginas. it’s like a matriarchal dystopia.”

egy rész -három történet: egy intim beszélgetéssel kezdtük, mert nem tudjuk elengedni a szellemet -egész addig jó irányba haladt a beszélgetés, amíg phil a maga ütvefúró módján szét nem csapta az egészet; aztán egy kis anyáskodás jött, a durvábbik fajtából, mert max korosztálya már csak abból ért, ha leüvöltik a fejét; és aztán jön egy furcsa kirándulás egy csapat spoken word-ös kölyökkel, akik csodásan odatették magukat a színpadon (pamela meg segíti őket a kamera-szögekkel és a vágással, hogy hatásosabb legyen a mondandó)... (×05.10.)

„rbkm reactor cores don’t explode.”

’82-es születésűként természetesen nem emlékezhetek a korszak nagy eseményére, bár a nálam idősebbek sem tudhattak semmit a szovjet hírzárlat miatt. viszont tizenévesként már érdekelt a téma, úgyhogy kétszer is elolvastam frederick pohl nagyszerű könyvét, amiből sokat megtudhattam a körülmények hátteréről, az esemény drámaiságáról, az emberi felelőtlenségről. és most ezen elemek nagyját megkaptam ennek a mini-sorozatnak az első egy órájától is... igaz, a ’miért’-ekbe még nem mélyedtünk bele, csak egy-egy félmondatot lehetett elcsípni arról, hogy egy rosszul kivitelezett kísérlet állt a robbanás hátterében, leginkább a közvetlen reakciók kerültek a fókuszba... és félelmetesen hitelesen sikerült újra-kreálni a képernyőre a szovjet miliőt, a sokkoló látványt és az emberi inkompetenciát, ami természetes módon viszi fel a néző agyvizét... sok arcot követünk a hajnal zavarodott percei alatt, így személyesebbnek érződik a dráma, főleg, hogy a magánemberekre és a családokra is kitekintünk a furcsa színű füst alól... mesterien sikerült fenntartani a feszültséget ez alatt a szűk óra alatt, maga alá tudott gyűrni teljesen a nyomasztó érzete... nehéz azt mondani egy ilyen súlyos történetet tartalmazó epizódra, hogy ’szerettem’ nézni, úgyhogy inkább azt mondom, hogy annyira megbabonázott ez a kezdés, hogy azonnal indítottam volna a következő részt, ha lett volna rá lehetősségem... (×05.09.)

„not everything that’s miraculous is a miracle.”

hmmm, szeretjük az ilyen hosszútávú kitekintéseket -nekem legalábbis frissítőleg hatott a múltbéli kezdés, hogy bekukkanthattunk az első telepesek rövid életébe (de ténleg ennyiért elvesztegettétek sean maguire-t? viszont köszönöm sara thompson bemutatását, azonnal beleszerettem!)... erős volt a horror-vibe a mai epizódban, bár ez várható volt az előző rész végi vörös posztó belengetése után, és igencsak hatékony volt a rendezőnő azon ötlete, hogy a halszem-optikás kamerát beledugta a színészei arcába, mert szokatlan és kellemetlen volt így a látványuk. akadtak hagyományosabb horroros hallucinációk is, de természetesen még ilyen zavarodott mentális állapotban is leginkább a sérelmeiket dobálták egymásra a karakterek (vagy az ön-hibáztatást, mint ahogy clarke tette)... igaz, nem kellenek gyilkos spórák ahhoz, hogy ez a csapat levezesse egymáson a frusztrációit, odafenn az űrhajóban is simán egymás torkának ugrottak a túlélők (nagyon-nagyon szeretném már, hogy octavia elérje a mélypontot, és új irányt keressenek neki az írók)... most hogy túl vagyunk az első sokkon, jöhetnek szépen sorban a következők a felfedezések -érzem, hogy izgalmas lesz ez a megújított felállás így. (×05.08.)

„as the former president of the united states, truth and justice can gargle by balls!”

minna! a csupaszív finn követ-asszonynak vissza kellett térnie a finálé előtt még -és selina-nak el kellett fogadnia a kényszerű barátságát, és ez persze rengetek vicces súrlódást is jelentett... heh, katherine-nél nem emlékszem ilyen nagymértékű kifakadásra, azt hiszen az anyja végre elszakított benne valamit... jonah-t továbbra is arra használják, hogy az egyszerű emberek orrára koppintsanak -ma az oltásellenesek kapták meg a magukét... továbbra is azt érzem, hogy richard lesz a befutó a végén -nézzétek meg, milyen üstökös-szerűen emelkedik a karrierje... (×05.06.)

„a good relationship between the iron throne and the north has been the core of every peaceful, prosperous reign we’ve ever known.”

nem a halál az emberek legnagyobb ellensége -maga az ember a saját maga legnagyobb ellensége... mindenki tudta, hogy ez egy átvezető epizód lesz, meg kell gyászolni azokat, akik elestek az ostrom során, lelket kell önteni a túlélőkbe, és a jövőbe kell tekinteni -hogyan tovább...? apró karakter-pillanatokkal tették igazán értékessé ezt a kitöltőnek gondolt bő egy órát, összetörték a szívünket és melengették az ágyékunkat, de aztán a hangos mulatozásnál és a kéjes kacagásnál élesebb hang ütötte meg a fülünk -egy titokról kezdtek pletykálni az ódon falak között... cercei a maga amorális módszereivel felkészült arra, hogy megvédje a trónját, és ma is érzékeny sebeket ejtett az ellenfelein (leginkább dany-nek szúrt oda két fájdalmas halállal), de igazából a szövetség láthatóan önmagát fogja összeomlasztani... és jó volt hallgatni, ahogy a karakterek átbeszélik a problémáikat, hogy az olyan nagy előrelátók, mint varys, tyrion és sansa próbálják kigubancolni az örökösödési problémát (bizony, a szép vörös rengeteget tanult kisujj-tól az információk erejéről)... legyőztük a sötétséget, de az új hajnal hideg szelei nem hoztak boldogságot a hét királyság lakóira, és nem érezni azt, hogy valaha is beköszönthetne egy boldog új kor hajnala... (aki azon vinnyognak, hogy euron miként teleportálta át a hajóit, azok ugye nem tudnak térképet olvasni, vagy fogalmuk sincs arról, hogy sárkánykő a királyvárhoz vezető öböl bejáratánál fekszik, és csak vaktában okoskodnak...?) (×05.06.)

„i’m a chinaman who’s never been to china. i was born in san francisco, but i’m sure no fucking american. i don’t belong anywhere.”

eddig urbánus környezetben töltöttük csak az időnket, most jött el a pillanat, hogy a sorozat teljesen keblére ölelje az igazi western-létet. de mondhatnám azt is, hogy most ásták elő magukból az alkotók a mélyben szunnyadó tarantino-t. de baj-e az, hogy leemelték a polcról az aljas nyolcast egy kis ihletért? nem, nem igazán... akár mondhatjuk azt, hogy ez egy filler epizód volt, szűkös, zárt terekbe zárt a feszültséggel felpumpált road-trip, de érezhető, hogy a két kínai barátunk lelki útjára hatással lesz ez a kis kitérő -legalábbis a kisfőnöknek biztos jelenteni fog valamit, hogy megrebegtették a szívét, és nekünk is sokat jelent, hogy láttuk őt megint emberien, érzékenyen viselkedni, plusz a lelkébe is jobban beleláthattunk azzal, amikor a gyökértelenségéről beszélt... plusz a szélesebb amerikai közvéleményt is megismerhettük, azt, hogy nem csak a nagyvárosban nézik le a kínaiakat. és még egy külön-utas jövőképet is láthattunk, azt, hogy a lehetőségek földjén igenis boldogulhat mindenki, ha keményen dolgozik -még akkor is, ha a környezete lenézi azért, mert a távol-keleten látta meg a napvilágot... (×05.04.)

„this is what happens when we let fear guide us.”

írói szempontból megértem, hogy feszültséget kell generálni a sztoriba, ennek ellenére szívemből utálom, ha ennek érdekében túlságosan naivvá teszik a karaktereket, akik önként sétálnak bele az összes csapdába, és sosem tudják levonni a megfelelő következtetéseket... mert itt ez az intelligens szuper nő, aki egy férfi minden gyanús mondatára csak bólogatással reagál, aztán csodálkozik, amikor a rosszfiúk leláncolják... de nem jobb jimmy olsen sem, aki azt hiszi, hogy épp bőrrel megúszhatja azt, ha a közvélemény előtt tolja az új-fasiszták szekerét (mégha kényszerből is teszi ezt)... és j’onn is abban a korszakában van, amikor mindenkiről a legjobbat tudja csak feltételezi... viszont manchester black-ből egy egész összetett karaktert sikerült kihozni azzal, hogy a szürke-zónába lökték, azaz hogy a végső célja pozitív, csak az odavezető útja van hullákkal és árulással kikövezve, így nehezen lehetne igazán pozitív karakternek tekinteni... az epizód érzelmi gócpontja lena köré összpontosult, és nagyon érdekesnek tűnik az út, amelyen elindították őt az írók, bár az kicsit furcsa volt, hogy a bűntudatát négy éves koráig vezették vissza... (tényleg építettek az érkező űrlényeknek egy helyi ellis island-et? és erről eddig miért nem volt szó...?) (×05.03.)

„people aren’t sharing. women don’t talk to each other.”

szóval néhány késő-negyvenes nő a menopauzával kapcsolatos bánatairól diskurál (hol egy pohár ital kíséretében, hol a jakuzziban pucérkodva), és ehhez nekem harmincas pasinak nem sok közöm kéne hogy legyen, mégis tök élvezem a szellemességét -egész addig, amíg meg nem jönnek a férfiak, és meg nem ölik a hangulatot... eléggé beleálltunk az egész évadon át húzódó szellem-szálba, mondjuk értem, hogy ezzel is az elmúlásról akar beszélni pamela, ahogy az egész epizód légkörét meghatározta ez az érzés, a döglött kisállattal és a múltból előkerült tárgyakkal (sőt, még phil is egy virrasztásra tartott épp, amikor beköszönt a lányokhoz)... (×05.03.)

„there’s no starting over without forgiveness, bellamy. who knows that better than us?”

hiába telt el több mint száz év, mivel a hőseink végigaludták az egészet, ezért pontosan ott folytatják, ahol legutóbb abbahagyták -az emberiség túlélői továbbra is egy széttöredezett csapat, olyan lelki roncsok, akik képtelenek túllépni a múltban megélt sérelmeiken... mert bizony hiába van előttük a sok új kihívás, egy új élet reménye, az ébredés utáni első dolguk, hogy egymás torkának esnek, minden régi sebet újra felnyitnak, és mi nézőként kicsit feszengve dőlünk hátra, mert azt szeretnénk, hogy a srácok/lányok félrerakják a csatabárdokat, hogy lenyeljék a békákat, és arra összpontosítsanak, ami betölti az egész horizontjukat -az új életükre... nem lepődtem meg, hogy volt szép számmal visszautalás a pilot-ra az új bolygó-foglalás során (a ’we’re back, bitches!’-től az ismeretlen vízben való fürdőzésig), de technikailag egész ügyesen érzékeltették, hogy most bizony egy nagyon más helyen járunk, a színekkel és a fényekkel játszott elsősorban az operatőr, plusz a zenekar is olyan furcsa, idegen-szerű érzeteket keltett... persze a sorozat hagyományaihoz híven most is lesznek majd égiek és talaj-lakók is, igaz, ez utóbbiakat még nem láthattuk személyesen, csak a nyomaikat, mielőtt mindent belepett volna a baljóslatúság és a cliffhanger. ugye ti sem gondoltátok, hogy egy békés helyre fognak érkezni hőseink...? (évadnyitóban halál(okk)al sokkolni nem elegáns, ilyenkor mindig arra gondol az ember, hogy a színész máshová szerződött a két forgatás között, és most kényszerűen búcsúzni kell tőle -pedig lehet hogy csak az emberi kapcsolatokat akarták így felrázni az írószobában.) (×05.01.)

„just a little drunk hunting with hemingway. what could go wrong?”

nem éreztem indokoltnak kezdetben, hogy nate-et elszakították a csapattól, de kifizetődő lett, hogy a köré felrajzolt problémás apa/fia kapcsolat ilyen hangsúlyossá vált így idén... először úgy tűnt, hogy csak olcsó gimmick lesz, hogy híres embereket dobálnak be a mai részbe (mondjuk a fitzgerald-ék így is csak egy kacsintós poénnak érződtek), de a férfivá érés témakörében igencsak releváns személy ernest hemingway, úgyhogy el tudom fogadni őt ötletes vendég-szereplőként... a pozitív cukiság egy idő után fárasztóvá tud válni, és most elég közel jártak ehhez az írók mona-val, de aztán szépen elkezdett működni a köré épített lehetetlen trió, azaz szórakoztató volt a boszorkány, a klón és a mágikus állat-simogató élet-bölcselet gyűlése az olcsó rozé felett... (azt hiszem, minden férfi- és leszbikus-társam nevében köszönhetem meg sarah születésnapi ajándékát, wow, szerencsés lány ez az ava...) (a humor mellett mindig is az érzelem-adagolás volt az alkotók nagy erénye, és most is ügyesen görgetik előre az érzelmekkel terhelt szálakat -és néha elegendőek ezek az apró lépések, egy pofon után jöhessen egy a kis mosoly. ugye charlie...?) (×04.30.)

„we have to stop your atoms from oscillating. so get your body to a temperature of absolute zero.”

mennyivel menőbb egy szuperhősös sorozatban heti-hullának lenni, mint egy átlagos helyszínelőkben, nem? itt például kinőhetnek kardok is a kezeidből... új eredet-történetet kapott killer frost, ami még rendben is lenne, logikusan volt felépítve a retcon, ami nem igazán tetszett ezen a szálon, az a baráti összeveszés volt, mert utálom, amikor valaki felháborodottan megsüketül, és nem hajlandó hallgatni a hozzá közelállók logikus mondandójára... hálistennek caitlyn-nek nem kellett sok, hogy belássa, hogy mennyire elvakították a nosztalgikus érzések, de akkor már megvolt a baj, össze kellett csapni a gonosszá változott apjával... cecile nekem most kicsit sok volt, ahogy előadta a keménykedést -bár az cuki volt, ahogy fellépett a kanapéra, hogy egy-magasságba kerüljön az arca ralph-éval... remélem nem várják az írók el, hogy sajnálni kezdjem az évad-gonoszt azért, mert a gonoszkodása közben most megsérült egy kicsit... (hogy mennyire csapat-centrikus sorozattá változott a show, az abból is látszik, hogy csak utólag tűnnt fel, hogy barry-nek milyen kis szerepe volt a mai részben...) (×04.30.)

„i don’t think people are gonna buy that a guy who calls vaginas ’crinkum-crankums’ is gonna be able to pull off some sort of multimillion-dollar fraud.”

ahogy közeledünk a nagyobb tétek felé, úgy durvulnak el a kampányok, mindenki dobálja a sár-bombákat a másik felé, plusz még a trump-féle születési anyakönyvvel is viccelnek egyet -persze jonah és a családja kárára... érdekes kanyarokat tesznek idén az írók, beengednek egy kis drámát a sorozatba, aztán gyorsan el is viccelik persze (pedig hosszú évek óta először volt nyugodt beszélgetése selina-nak és az anyagias ex-férjének)... ahogy állnak most a dolgok, szerintem a végén richard-ból lesz az elnök -jól járna vele a nép, őszinte és nyíltszívű idióta... (×04.29.)

„-what do we say to the god of death?

-not today.”

hogyan lehet legyőzni a halált? és hogyan lehet egyetlen gigászi csata-jelenetbe sűríteni az éjkirály elleni történet-szál tetőpontját? mindkettő lehetetlen feladatnak tűnt, de most itt állunk az epizód után feldarabolva, kifacsarva, kiégve, és már tudjuk, hogy bár igencsak szűkösen, de át lehet érni a túloldalra... azzal mindenképp jó lóra tettek a készítők, hogy a végletekig feszítették a feszültséget, az elején néhány hosszú beállítás során még egyszer megnézhettük az elszánt és elgyötört arcokat, majd érezhettük a kétségbeesést az első lovasroham után, aztán átszakadt a gát, és elemi erővel csaptak le a képernyőre a megállíthatatlan borzalmak... szerencsére az írószobában is tudták, hogy változatosabbá kell tenni a konstans gyilok-pornót, ezért volt külön csatájuk a levegőben a sárkányoknak, és ezért bujkálhattunk (meglehetősen hosszasan) arya-val a könyvtárban (ez utóbbival végleg magunkhoz öleltük a horror műfaját, de szerencsére nem az olcsó jump-scare-es változatát)... a nagy forgatagban nem volt könnyű követni a karakterek sorsát, de azért egy-egy hősies tett és fájdalmas halál rendre gyorsított a szívverésünkön (igazság szerint egyszer volt, amikor ténylegesen a levegőbe öklöztem: minden idők legjobb dávid és góliát interpretációjánál). de azért bőven volt hely arra, hogy néhány hullámmal feldobjanak a nyomasztás legmélyéről -még ha fájdalom is párosult ezekhez az érzésekhez, nagyon elégedett voltam a karakter-ívekkel, főleg azzal, ahogy a fő halottak megkapták a feloldozást... utólag belegondolva nem kis teljesítmény, hogy a kimerítő első egy óra után még mindig tudtak tekerni a feszültség-fokon a végére (mondjuk ramin djawadi is erősen besegített ebbe), sikerült elérni, hogy megfontolja az egyszeri néző a bukás gondolatát is, annyira sikerült felsrófolni a kilátástalanság érzetét. de persze e tetőpontot előugrott a megfelelő megoldás, és csak a néma csend maradt velünk a füstölgő csatatéren -és most még jobban fel vagyok ajzva mint eddig, mert megöl a kíváncsiság, hogy lássam, hogy hogyan lépnek túl azon a túlélők, hogy legyőzték a halált. (hmm, azért is kalapot emelnék a zeneszerző úr előtt, mert nem felejtette el, hogy melyik zenei témának kell beúsznia, amikor megjelent a vörös papnő a színen...) (nem lepődök meg azon, hogy sokan húzzák a szájukat amiatt, hogy néha nehéz volt kivenni a sötétségből, hogy mi is történik, de szeretném ezt a háborgó tengert megkérdezni, hogy ők miként valósították volna meg azt a csatát, aminek muszáj volt sötétben és hóviharban játszódnia -már csak a cím és az ellenség miatt is...?) (×04.29.)

„you know, they built the great wall to keep out savages like the fung hai.”

esendőnek ábrázolni egy karaktert mindig erény -és az ír rendőrünk most bőven megkapta ezeket a perceket, és nem csak azzal, hogy jól megagyalták egy sötét sikátorban, hanem azzal is, hogy olyannak ábrázolják, aki tisztában van a városi vezetőség problémáival, és aki valószínűleg elfogadta már azt is, hogy szenvedély-beteg... szóval a humanizálás erény, de abból is jól ki lehet jönni, ha bizonyos helyetekben az alkotók az ellenkező irányba indulnak, és szándékos túlzásokba esnek -főleg a keménység terén. ez köztudomásúlag vékony mezsgye, de a szélsőségek tudnak szórakoztatóak lenni -mondjuk az inkább felpaprikázó, ahogy a rendőrfőnökből igazi mocskot faragnak (aki például abban leli örömét, hogy lehugyozza a frissen lelőtt hullát), de attól igenis mosolyognia kell az embernek, ahogy a nő-gyűlölő kemény mongol legény kivérzik egy ártatlanul mosolygó nő keze által... visszatérve a humanizálásra, egész jó munkát végeztek ma az írószobában, mondjuk azzal, hogy a kisfőnököt már ne csak egy mosolygós őrültnek lássuk ezután, vagy azzal, hogy a polgármester-asszonyt is sikerült felemelni a tipikus női karakterek sorából, akik csak a romantikus vonal miatt kellenek (azaz van elég drámai háttere)... szóval építkezünk szépen, félreraktuk a látványos verekedéseket is ezúttal, sőt, még a szeretkezés is ruhában zajlott... (×04.27.)

„i’m a little buzzed from all this flirting.”

gyerekek nélkül, egy kis me-time sam-mel, nagyon érdekes hangulati íven átúszva -egy kis merengés a múlton, aztán egy színpadi szerep háttér-dolgai, a szórakozás a kollégákkal, a feszengős felolvasások, és a darab összeállásának csodája, majd megint elsétálunk a flörtölős majdnem-leszbikus kapcsolat mellett is a végén. minden szép és átélhető, csak a hősnőnk lehetne néha egy kicsit lazább is... (×04.26.)

„regret, guilt. these are demons you choose to live with, a trade you make to get what you want.”

jé, pont olyan piros skoda 120l-ünk volt annó, mint amilyet a díszletesek pakoltak ricardo diaz mögé az orosz helyszínen... yep, mert még mindig az őrült sárkánnyal kergetőztek ma a srácok, bár legalább valami eredményt is fel tudtak mutatni azután, hogy megint majdnem belelépkedtek naivan a csapdáiba -kétszer is... bár az, hogy anatolij-t kooperációra kényszerítette diaz az elején, nem túl kecsegtető a jövőre nézve, nem lennék meglepve, ha a saját keze megbilincselése is a terv része lenne... mint ahogy kezdettől fogva tudtam, hogy valami nem stimmel a túlságosan nyomulós, nyüzüge rabbal -bár nála én még mindig azt feltételezem, hogy ő lesz az ész az börtön-béli események mögött, és nem csak egy szimpla pszichopatával van dolgunk... felicity és laurel változásait rágtuk ma igazán, csak amíg mrs.queen a rossz irányba sodródik azáltal, hogy kihúzták a lába alól a talajt, addig a föld kettes kanári kikéri magának, hogy őt dobozba zárják, szerinte nyugodtan el lehet mosni a határt a jó és a rossz között... a jövőbe-tekintésen megint értelmezhetetlen dolgok történtek, nem biztos hogy előnyös, amikor ennyi rejtélyt görget maga előtt egy szál... (×04.23.)

„i just found out from my stupid stepfather-in-law that math was created by muslims. yeah. and we teach this islamic math to children. math teachers are terrorists.”

jól tud időzíteni az hbo -vagy robert mueller direkt most adta át a jelentését, hogy reflektálni tudjon a show-ra... eddig csak kerülgettük a valóságot selina-ék körül, most viszont egyértelmű, hogy trump-ék árulása ihlette a kínai szálat, hogy kínunkban nevetni tudjuk azon, hogy külső erők beavatkoznak egy demokratikus(nak gondolt) választásba... olyan szépen együtt volt a csapat az elején, most meg szép sorban mindenki leszakadozik, nem örülök, még akkor sem, ha ezzel új kombinációk jöhetnek létre pengeéles párbeszédekre... (hehe, ki gondolta volna, hogy marjorie tökéletesebb gary lesz gary-nél...) (×04.22.)

„we didn’t mean to interrupt. we were just looking for somewhere warm to contemplate your imminent death.”

itt az utolsó lehetőség, hogy még kicsit megmelengessük a szívünket, mielőtt a hideg halál végképp átveszi az uralmat a gondolataink felett... és lehet, hogy sokan fel sem fogják, hogy mennyire fontosak ezek az utolsó karakter-pillanatok, hogy ne csak egy lelketlen darálás legyen, mire elérünk a csatajelenetekig, hanem igenis törődjünk azokkal a karakterekkel, akik küzdenek és meghalnak a csatamezőn... az egyik legjobb példa erre jamie lannister, aki megkaphatta ma tőlünk az utolsó feloldozást, aki őszinte megbánásával és lovagiasságával végleg a sírba tette azt a betegesen arrogánsan romantikus testvér-szeretőt, akit a kezdet kezdetén megismerhetünk... de az az utálatos, komplexusos kölyök theon greyjoy is már rég a múlté, aki annak idején felgyújtotta deres-t, most minden erejét arra öszpontosítja, hogy megvédje a várat holtak seregétől... minden korábbi súrlódásuk ellenére sansa csupa szépet mond tyrion-ról, már csak a hideg északi keménységet kéne levetnie deres úrnőjének, hogy végleg a szívünkbe költözzön... igen tudom, hogy már múlt héten is előhoztam a stark gyerekek érzelmi deficitjét, igaz, most ehhez az állapothoz kaptunk egy erős kontrasztot azzal, hogy arya ebben a végső órában nem akart érzelem-mentes maradni, sőt, nagyon is érezni akart valamit -valami tüzeset... de mindenki szüksége volt néhány bátorító szóra az utolsó éjelen, egy kis vidám összeborulásra mielőtt minden betakar a borzalom. higgyétek el, nekünk nézőknek is szükségünk volt erre... (florence welch egyik dalát (seven devils) már felhasználták korábban a sorozat egyik előzeteséhez, most felénekelhetett egy új dallamot is a végefőcímhez -csak mert a készítők belátták, hogy a különleges hangja milyen csodásan passzol a sorozat hangulatához.) (×04.22.)

„the only reason i’m in here is because my skin is a different color than yours.”

mindegy, hogy honnan származik az ember, ezen a vadvidéken mindenki csak az erőszak nyelvét beszéli... el kell hallgattatni valakit? küld rá verőembereket, fenyegesd meg a családját egy késsel, gyújtsd rá a házát. felelősségre akarod tanítani egy beosztottadat? verd kékre/lilára a testét, abból biztos okul... jól jön ebben a világban, ha valaki a nyugalom szigete, de kevés lehetősége van erre bárkinek is, puskaporos hordón ül a város, bármi indikálhatja a szikrát -ráadásul még a komolyabb vezetők is a tűzzel játszanak a haszon érdekében... ma azért jócskán megeresztettük a pofon-fát -nem is irigyelem az operatőrt, akinek egy szűk cellányi helyen, egy félhomályos alagsorban kellett dinamikusan felvennie a nagy bunyót... (lehet hogy az én biológiai ismereteim koptak meg, de az nem úgy van, hogy a kínaiakból hiányzik az a gén, ami segítené őket az alkohol feldolgozásában? mert itt úgy voltak feltüntetve a srácok, mint akik jól bírják a piát...) (na, nem ér, sikerült lemenedzselni az epizódot pucér testek nélkül? hát hol van ilyenkor a cinemax nívó-őrség...?) (×04.20.)