soroló

„welcome to the house of games. please check your weapons and moral high ground, then walk through the scanner. robots, droids, mechs, cyborgs, and synths are strictly prohibited.”

nem elég, hogy félreraktunk minden szuperhősös hangulatot, és teljesen scifibe borították a készítők ezt az epizódot, de még a gonzóizmust is fullba kezdték nyomni, azaz egy mély főhajtás nyúlták le hunter s. thompson legismertebb témáit... és ez egész jó mókának bizonyult, főleg a két páros közös pillanatainak köszönhetően, fitz és enoch-ról tudtuk eddig is, hogy jól működnek együtt, és a robotnak, izé, chromicon-nak voltak tök jó humoros megmozdulásai is, de azt nem gondoltam, hogy ennyit fogok vigyorogni az űr-drogtól megkészült, cukin lelkizős jemma és daisy pároson is... de persze az utolsó percekkel el kellett rontaniuk az íróknak a hangulatot, mert ez a mániájuk, szerintük mi nézők élvezzük azt, hogy megállás nélkül hitegetnek azzal, hogy végre újra együtt lesz a fitzsimmons csapat, aztán ránk csapják az ajtót... (bear mccreary félrerakta erre az epizódra a nagy-zenekarát, és mindenféle szintikkel vette körül magát, sőt, még egy kis klubzenét is írt a galaxis legveszélyesebb kaszinójának hátteréül...) (×05.26.)

„-this is the fourth such incidence of violence in san francisco in as many weeks, am i right?

-we don’t really keep count.”

le tud-e peregni rólad, ha egy ellenséges társadalomban élsz? be tudsz-e illeszkedni úgy, hogy nem csak vegetálsz csendesen, de előbbre is lépsz? ezek fogalmazódtak meg bennem, miközben próbáltam megfejteni, hogy madame ah toy miért akarja ennyire megvetni a lábát az ingatlan-bizniszben. persze nem olyan egyszerű nőszemély ő, képtelen nyugodtan nyeli a fehér férfiak keserű piruláit, inkább karddal torolja meg a sérelmeit... a gazdag fehérek egyébként is megvetendő népségnek voltak ma ábrázolva, ez főleg abban a (kissé didaktikus) jelenetben csúcsosodott ki, mikor a polgármesterné rápirított a szalon-rasszista urakra, emlékeztetve őket a kellemetlen indián népirtásra... de valószínűleg miss penny-ből csak a keserűség buggyantotta ki a szavakat, hisz’ épp’ egy nagy veszekedésből érkezett a partiba -elillant a rózsaszín köd az ah sahm-mal való kapcsolatáról, és most meg kéne nézniük, hogy hogyan tovább, de nem nagyon látják a közös jövőt... és hősünknek nem elég ez a problémája, hanem a ’munkában’ is elég sok a baj -egy rövid de látványos összecsapást kaptunk a rész elején (ha már olyan csúnyán elvágták a bunyót előző epizód végén), és most készülhet a srác egy még keményebb összecsapásra is... megraktuk a tüzet a mai epizódba, elkezdtük felforralni a vizet, ám a várható robbanás a későbbiekre maradt... (×05.25.)

„welcome, vampires from near and far, to this here grand vampiric council, to judge over these three accused.”

na, csak úgy kanyarintották jemaine és taika a sztorit, hogy beleírhassák a film-béli alteregójukat a sorozatba is... de egyébként is nagy volt az ismert vámpír-arcok előfordulási százaléka az epizódban, még ha rob, tom és brad nem is értek rá -szerencsére azért wesley-t el lehetett csípni egy skype-beszélgetés erejéig, hehe... (ha valaki nem emlékezne, evan rachel wood a true blood-ban játszott, denny trejo meg a from dusk... filmváltozatában. tilda is alakított már vérszívót, de róla alapvetően is tudjuk, hogy közéjük tartozik, azért nem öregszik évtizedek óta...) (×05.24.)

„he’s become a massive prick. which is ironic, because he doesn’t have one.”

hogy képes egy vámpír a hatékony tudatmódosításra, ha nem terhelheti a gyomrát hagyományos módon alkohollal vagy droggal? hát olyanok vérét kell szívnia, akik már naturális módon magukhoz vették ezeket a szereket... a báró felébredt a padláson, és egyből meg is mutatta a csikó-csapatnak, hogy miként bulizik egy töketlen vén trotty -hát vérpezsdítően! (hülye kis poén volt, de jót mosolyogtam azon, hogy a hangmérnök kiesésével romlott a dokumentum-filmünk hangminősége...) (hihetetlen, hogy doug jones mennyire tud játszani a testével és a kezeivel -ja igen mert persze ő bújt a báró aszott bőrébe, ki más lenne hajlandó egy ilyen gumiruhában bohóckodni...) (×05.24.)

„i have met gregor in many incarnations. soldier, spy, wax seller, monger, carpet monger, suitcase monger, fishmonger, fly monger. he mongers a lot in his lives.”

az emberek nem csak táplálék-forrásként ismeretesek a vámpír-társadalomban, de komoly kockázati tényezőként is számolnak velük -mert okozhatnak fizikai sérüléseket is, vagy akár lehetnek olyan kispolgáriasan unalmasak is, amibe bele tud halni az egyszeri vérszívó könnyedén... (ja, és azt is megtudtuk, hogy az emberi táplálék milyen veszélyeket is hordoz -blöeeeheheh...) (×05.23.)

„the devils from earth become the heroes of sanctum.”

elsőre úgy tűnt, hogy clarke ma egy gyorsított lelki utat kap, hogy megadják neki az esélyt az újrakezdésre, miután végigjárta a canossá-ját a régi barátainál, még jutott idő arra is, hogy egy tánc után beledőljön az első random idegen ágyában -de ezekkel csak megágyaztak a tényleges új irányának, ami igazából nem is annyira új irány... bár nem én voltam a legnagyobb rajongója a chip-pes szálnak korábban, de most el tudom fogadni, hogy visszakanyarodtunk ehhez, mert szépen illeszkedik a mitológiába az, hogy az emberiség ezen menekültjeinél is ilyen fontos szerepet játszik néhány végtelen jeles plasztik-darab... de persze az ismerős beat-ek ezen felül is ütemesen kopognak a szövegkönyvben, raven ismét megtalálta a helyi tech-srácot, akivel majd végzetes kapcsolatba eshet, egész addig, amíg az írók el nem veszik tőle őt is, octavia meg itt is a helyiek ruháját hordja már, miközben az erdőben vadássza az ellenséget -ami újdonság lesz ebben, az maximum az, hogy ezúttal a tavalyi ellenségével, diyoza-val kell szövetségre lépnie... (volt egy kis emlékeztető, hogy echo-t szeretnünk kell, de lehet hogy más, drámai oka volt, hogy felhozták a fájdalmas gyerekkorát?) (bár az írásom nagyrészében clarke-ra koncentráltam, azért ne feledjük, hogy az új kiemelt szereplőnk, jordan szívszerelme is elveszett lelkileg egy csipben...) (a diszkó-jelenet nem nagyon tetszett, de nyugi, csak túl öreg vagyok az ilyenekhez, azért panaszkodom csupán...) (×05.22.)

„we’re going to party and dance and form a power alliance with the manhattan vampires so that we can crush the humans. no offense.”

szegény vámpírjaink nagyon lemaradtak ott a staten island-i elkülönülésben -nem tudják például, hogy a köpeny már nem menő a new york-i felsőbb körökben... bohóckodtunk egy kicsit egy boszorkányból készült elátkozott sapkával, de az is jópofa volt, amikor nick kroll elkezdte sorolni a crew-ja tagjait... (×05.22.)

„-i want to know when this will be over.

-if you mean when will chernobyl be completely safe, the half-life of plutonium-239 is 24,000 years. so perhaps we should just say, ’not within our lifetimes’.”

pörögnek egyre a napok előre, időben távolodunk a baleset időpontjától, de a helyzet mégsem lesz egy pillanatig sem megnyugtatóbb... elviselhetetlenül realistán mutatták meg nekünk ma a legsúlyosabban fertőzöttek utolsó kálváriáját, ahogy konkrétan szétolvadt a testük a sugárzás hatására -és a 6-os számú kórház légkörét még ezen felüli drámákkal is súlyosbították, az aggódó feleséggel, aki a felelőtlenségével saját magát is veszélybe sodorta, valamint a tudós asszonnyal, aki kihasználta az utolsó perceket, hogy információkat szerezzen a robbanás körülményeiről (jut eszembe, jellemző a szovjet hanyagságra, hogy nem igazán őrizték a kórházat, némi vesztegetés és könyörgés után simán be lehetett jutni a legveszélyesebb szobákba is)... újabb önfeláldozó embereket is kaptunk a tulai bányászok szénporos arcával, hogy ismét fejet hajthassunk azok előtt, akik milliók életét mentették meg, kockáztatva a sajátjukét, akár embertelen körülmények között is... azt hiszed, hogy annyira megrendítettek már az eddig látottakkal, hogy már kevésbé fognak hatni rád a következő képsorok, de mindig találnak rá módot, hogy visszanyomjanak abba a lélek-szívó nyomorúságba, amit az első perctől kezdve érzünk a sorozatot nézve. (×05.21.)

„-so, are all you werewolves indians?

-fucking twilight. no, we’re not all indians.”

igen komoly összefeszülések voltak a mai részben, és nem csak a címadó büdös kutyákkal, izé, vérfarkasokkal, de a kedvenc energia-vámpírunk is megtalálta a nemezisét egy érzelmeket lecsapoló dög képében. (vanessa bayer-t mindig jó látni az snl-en túl is. ja, a fő-farkas meg dave volt a flight of the conchords-ból, jemaine-ék nyomják a nepotizmust keményen, mi...?) (×05.21.)

„what a big bloody cheeky jerk, coming here, telling us to take over the whole of staten island just by ourselves, while i bet he’s having a lovely bloody nap up there!”

oda-nem-illő helyekre kell beilleszteni a vámpírokat -ez a fő humorforrás... elkezdték meghódítani a srácok az új világot -a városi tanács nagytermében... de persze mindenki a maga módszereit követi, legyen az a nyájasabb út, vagy inkább jöhetnek a vámpír-hipnózis ősi trükkjei... nadja meg közben sajnálatból új-vámpírt hoz létre -vagyis véletlenül teljesíti a báró akaratát, és hódítani kezdi staten island-et... (×05.20.)

„there’s nothing in the world more powerful than a good story. nothing can stop it. no enemy can defeat it.”

...hmm, szóval azért nem pusztulhatott el az előző részben a vastrón, mert azt sárkánytűzben kovácsolták, így csak egy sárkány tud ártani neki... a harangszó utáni drámai történések drámai kezdést predesztináltak a finálé kezdetére, és meg is kaptuk, ahogy a ’győztesek’ döbbenten nézik a hamuval belepett romokat. de tyrion-nak ennyi nem volt elég, neki bizonyosság kellett ahhoz, hogy végleg összetörjön a szíve -és az övével együtt a miénk is... de mindenki bizonyosságra vágyik, jon arra, hogy dany lelkében a tettei ellenére is megtalálja még a jót, dany pedig arra, hogy benne bízzon mindenki, hogy kemény kézzel képes lesz egy új világot felépíteni az előző romjain... egy kicsit sajnáltam, hogy nem jutott idő a tetteinek bemutatására, szükségem lett volna arra, hogy jobban érezzük a jelleme despota vonásait. de ez a sorozat nem az, ami azt adja, amit szeretnél, mint ahogy arra is vágytunk már hosszú évek óta, hogy dany ott álljon a vastrón mellett, de nagyon nem így képzeltük el a körülményeket. és sokakkal ellentétben még mindig azt mondom, hogy ez a kiszámíthatatlanság jó dolog... mint ahogy az új uralkodó megválasztásánál is húztak egy merészet az alkotók -és azért trükkös ez a döntés, mert könnyen meg lehet indokolni, hogy miért logikus, mégsem volt egyértelmű választás (és a többiek ellen ugyanígy fel lehet sorakoztatni érveket és ellenérveket, úgyhogy azt sem lehet mondani, hogy bármelyik nemes úr/hölgy megfelelőbb választás lett volna)... ha már martin papa egyik múzsája mindig is tolkien volt írás közben, így megbocsátható a sorozat-változatnak is a hosszan kitartott, gyűrűkurás befejezés, ahol mindenki megkapta a megfelelő búcsúját, csendesen útnak-eresztettük a karaktereket, becsuktuk a nagy saga utolsó kötetét. szép kört írtunk le végül, hisz’ pontosan abban a fal melletti erdőben ért minket az utolsó kép, ahol az egész sorozat elkezdődött... abszolút kielégítő volt ez a zárás, bár nem facsart ki úgy érzelmileg, ahogy szerettem volna, de szerencsére csalódást sem okozott. (örültem, hogy ma a legtöbb színészi terhet peter dinklage vállára helyezték, mert ismét csillogtathatta azt, amiért annyira megszerettük az elmúlt nyolc év során.) (örültem, hogy az epizód második felébe azért a könnyedebb hangulat is be tudott lopózni mondjuk edmure tully szokásos bénázásaival, vagy egy kis meta-poénkodással (westeros még nem érett meg a demokráciára) vagy az újra-alakult kistanáccsal. apropó! nem csak a stark-ok nagy diadala volt ez a finálé, de a kisembereké is, tyrion-nal olyanok osztoznak az asztalon, mint bronn, ser davos, sam és ser brienne, akik nem azok a tipikus nemesek, akik a királyi udvarban szoktak lebzselni...) (×05.20.)

most hogy a sok évtizedig periférián lévő geek kultúra mainstream-mé vált, most érezni igazán, hogy az emberek kétféleképpen fogadnak be egy kulturális terméket. vannak akik racionálisan szeretnek végiggondolni mindent, biztos logikai lábakat akarnak a történeteknek, és megpróbálják kikövetkeztetni a szálak kifutását, a rejtélyek feloldását. ők azok, akik hangosan csalódnak mostanában a nagy népszerűségnek örvendő produkciók környékén (legyen az marvel, dc, starwars vagy a trónok harca), mert nem az elvárásaiknak megfelelően kanyarítják az írók a történeteket, nem illik bele a film/sorozat az általuk megalkotott dobozba. velük szemben vannak azok az empirikus alkatok, akik érzelmileg akarják megélni ezeket a popkultúrális mega-eseményeket, akik befogadóbban állnak a végeredményhez, és elégedettebben is állnak fel a végén. mert úgy érzik, hogy nem mindig fontosak a logikai bakugrások, ráadásul nem is akarják kisajátítani a történeket, érzelmileg akarnak végigmenni az úton. én már tudom egy ideje, hogy szerencsére az utóbbi kategóriába tartozom, de gondolom, hogy a hosszas felvezetőből is sejtettétek, hogy ide akarok kilyukadni... és nem arról van szó, hogy ne lennék tudatában annak, hogy sietős volt az évad tempója, hogy bizonyos helyeken ne szerettem volna én is, hogy tovább nyújtsák a karakter-pillanatokat, de könnyen el tudtam fogadni az összes epizódot, kíváncsian ültem le eléjük hétfő hajnalban, és mindig jól behúzott magába, felhőtlenül szórakoztam. ’kikapcsolt aggyal’, mondhatjátok ti kritikus szemléletűek -és nem is tagadom, hogy a bennem gyakran felbuzgó gyermeki lelkesedés elsöpörte az összes kritikus élt, de a sok megkeseredett fröcsögést látva nem bánom, hogy a mai napig ott bújik bennem ez a naiv és elfogult kisfiúcska, aki nyitott szívvel azt mondja minden alkotónak: meséljetek még!

elég élénken él bennem, hogy 2011 tavaszán három pilot-ot is bemutattak, amik intrikálós/kardozós premisszával kecsegtettek, de csak a trónok harca volt az egyetlen közülük, ami elsőre megragadta a figyelmemet -és aztán nem is engedett el nyolc éven át (a másik kettőről: a camelot-ot egy rész után üvöltve dobtam félre, a borgias-zal pedig egy kis szusszanás után újra próbálkoztam, és végül megszerettem azt az istentelen családot is)... a westeros-i (és essos-i) míves história könnyen megadta magát, mert merész volt, mégis realista, és láthatóan nagy gonddal készítették el, figyelve az audiovizuális élményre, és a megfelelő hangulati elemek megragadására. az első évad utolsó két részét már rokonoknál néztem meg, ugyanis nyárra leköltöztem a balatonra dolgozni. aztán finálé után pár nappal már újra is néztem az évadot, ezúttal szinkronosan az unokaöcsém kedvéért, és ezzel párhuzamosan megrendeltem a könyveket is. úgyhogy csak egy múló nyár kellett, hogy egészen mélyen beleszeressek george rr martin világába -pedig akkoriban nem faltam mindennap a fantasy irodalmat, sőt, eléggé eltávolodtam a műfajtól, annak ellenére, hogy tizenévesen nagyon szerettem... a második évad már mást élményt nyújtott így, hogy alaposabb ismereteim voltak az alapanyag kapcsán, de ugyanúgy szerettem nagyon minden pillanatát, maximum csak kevesebb meglepetést tudott okozni. és rá is szolgált a sorozat erre a masszív szeretetre, kevés olyan hosszú történetet tudok mondani, amiknek minden egyes pillanata leköt, a thrones volt az egyik nagy tévés kivétel. de ez nem csoda, hisz’ annyi mindent lehetett szeretni benne, a legendássá vált kiszámíthatatlanságát, az ’asztakurva!’ pillanatait, az ezernyi szálra szétfutó történetét, a csendes karakter-építéseit, a folyton csillogó színészi játékot, a zenei finomságait, azt, hogy magasról hugyozott a prüdériára, vagy azt, hogy minden egyes elköltött dollár látszott a képernyőn az egzotikus helyszínek és gondosan épített díszletek mellett/alatt (nem véletlen, hogy ennél a sorozatnál váltottam először nagyobb felbontásra, és imádtam, hogy milyen jól mutat a tévémen)... rengeteg élményt kaptam ezalatt a nyolc év alatt -és sokan mások is így voltak ehhez, egészen szürreális érzés belegondolni abba, hogy egy ilyen típusú sorozat felérhetett a csúcsok csúcsára, egy sárkányokkal és óriásokkal kacérkodó fantasy, ami nem takargatja az emberek hibáit (vagy az intim testrészeiket) sem (az már egy más kérdés, hogy a túl nagyra hízott, sokfelől érkezett rajongó-sereg milyen toxikussá vált a sorozat végére)... szóval köszönöm ezt a nagy kalandot, mind martin papának, mind a sorozat alkotóinak, köszönöm, hogy újra megszerettették velem a műfajt, köszönöm, hogy bebizonyították a világnak, hogy el lehet mosni a tévézés és a mozizás határait, és olyan minőséget hozni az otthonaikba, ami alól kevesen vonhatták ki magukat... most még nem érzem, hogy az őrségünk végleg véget ért, túl friss még az élmény, amit fel kell dolgozni, de rövidesen eljön majd az idő, amikor valamivel be kell töltenem a westeros alakú űrt a szívembe -mondjuk egy újra-nézéssel...

„i think the main purpose for the baron’s visit is to find out whether we as vampires have populated america. but as you can see, the place is fucking massive.”

azért a nézőkben mindig ott van a kétely, amikor egy filmet sorozattá adaptálnak, hogy milyen ihlet szállhatta meg a készítőket -hogy bővíteni akarják a filmes alapötletet vagy csak minden vagyoni lehetőséget ki akarnak szívni az eredeti ötletükből... szerintem jemaine clement és taika watiti nem vádolhatóak azzal, hogy eladnák magukat néhány ősi érméért, simán csak szerelmesek az ál-dokus vámpíros bohóckodásukba, ezért bővítették ki a kisfilmjüket egész-estéssé, és ezért hozták át a komplexusos vérszívókat amerikába is... aki bírta a film humorát, az szerintem a pilot után is elégedett kéj-vigyorral az arcán állt fel a tévé elől, mert pontosan ugyanazt kínálja ez az adaptáció is, a karakterek is hasonlóak, életképtelen halhatatlanok, akiket jól kiegészít egy új alfaj is, a mindennapi életből jól ismert energia-vámpír... nem arról van szó, hogy minden héten le fogunk esni a székről a röhögéstől, de fél órákra simán benevez az ember egy kis sötét szórakozásra... (×05.19.)

„no version of coulson would come in here without an exit strategy.”

az űrben zajló mentő-küldetés a legizgalmasabb aspektusa az évadnak -tehát logikusan padoztassuk a csajokat egy egész részen át... hű, eléggé elveszítettek múlt héten a srácok az évadnyitóval, annyira, hogy most sem sikerült bennem felgyújtani a tüzet, de persze a lelkesedéde-deficit ellenére is végigpörgettem az epizódot, mert a karakterek sorsa továbbra is érdekel... mármint a régi arcoké, mert gonosz-coulson-ék tevékenysége sajnos eléggé hidegen hagy, még akkor sem akarok velük sok időt tölteni, hogy a föld elpusztítása a céljuk, és ehhez még menő kütyüjet is szereztek... fitz-et bírom nagyon, de ez a külön kalandja sem mozgatott most meg, szerintem még mindig pipa vagyok legbelül, hogy már megint volt pofájuk az íróknak szétválasztani őket gemma-val... így belegondolva egyetlen dologgal voltam ma elégedett: azt mindig jó nézni, ahogy may néni szétrúgja a seggeket... (néhány keménynek szánt nézésen túl clark gregg nem játssza máshogy ezt az alter-coulson-t, bár lehet a koncepció része is, hogy ugyanúgy beszél, mint az eredeti...) (×05.18.)

„a man shouldn’t pay for doing the right thing even if he might have gone about it the wrong way.”

az érzelmeink gyakran felülírják a józan eszünket -mert minden emberben összetett érzések tombolnak, keveredik az aktuális lelkiállapot azzal a csomaggal, amit a múltból cipelünk magunkkal... a sorozat készítői spórolósan bánnak a múltak feltárásával, leginkább csak bedobnak némi sejtetést, hogy aztán később fejtsék ki a tényleges eseményeket... lee közrendőr most került sorra, bár arra számítani lehetett, hogy nem véletlenül hagyta el a délvidéket (kezd ráállni a fülem az akcentusokra, a fejvadász elnyújtott déli kiejtését azonnal kiszúrtam). a madame vele ellentétben még csak egy szemvillanást kapott, amikor a szűzlány származása került szóba, biztos, hogy neki is ott sötétlik a szomorúság a múltjában -az nem lehet véletlen, hogy ilyen hevesen reagál (egy késsel) a lányt ért sérelmekre... ah sahm-nál egy ideje tudtuk már, hogy miért érez felelősséget a testvére iránt, így nem volt meglepő, hogy ő megmentését választotta, és nem a szöszihez ment egy kis elcsent légyottra... de mai ling az egyetlen, aki félre tudja rakni az érzelmeit, és akkor is mozgásba lendíti az előre eltervezett gépezetet, ha pár pillanattal előtte csak egy hajszálon múlott is az élete. mert a lőporos hordónak fel kellett robbannia, a kínai negyed utcáit kínai vérnek kell borítania... (×05.18.)

„you got anything else to say to me right now? anything? that you might be forgetting? today? on this day?”

drámaivá fokozódott a viszony frenkie-vel -illetve, ha abból a szempontból nézzük, hogy sam elveszítette felette az anyai kontrollt, akkor mindenképp fájdalmas, ha viszont figyelembe vesszük, hogy mennyire önálló tud lenni a makacs lány, hogy nem veszik el attól, hogy kiröppen a kotlós mellől, már nem is olyan lehangoló az összkép... majdnem végig szólt a zene a mai részben, és a csúcspontot is szépen koronázta az acapella florence + the machine dal... van egy kis megnyugvás a végén, mert a szeretet bőven ott lakik a házban (és a legjobb barátokban), de egy születésnap mindig elgondolkodtatja az embert, hogy hogyan is tovább az életében... (×05.17.)

lehetett egy kicsit tartani attól, hogy milyen lesz ez az évad louie ck vigyázó kezei nélkül (tudjátok, azokat tartja mostanság a nadrágjában), de pamela adlon okosan maga köré gyűjtötte a barátait, és lenyúlt a lelke mélyére, hogy egy igazán őszinte és érzelmes tizenkét részt adjon át nekünk. érezhetően a saját korosztálya problémái foglalkoztatják szerzőként, a változó kor, a gyerekek kirepülése, a lelki bizbaszok. plusz tök érdekes volt látni, ahogy a filmforgatásokba is betekintést engedett a saját szemén át... minden héten sokat tudott adni a sorozat idén is, kirobbanthatatlan helye lesz a kedvenceimet felsoroló az év végi listámon.

„do husbands and wives need to be friends?”

nem kell mindenre megoldás, nem kell mindent megjavítani, ha el tudjuk fogadni a helyzetet a maga tökéletlenségében. és nekem megnyugtató lezárás ez, nincs szükség könnyes nyakba-borulásokra vagy a házasság giccses megújítására. simán csak érdekes volt hallgatni, ahogy ez a két ember elismeri, hogy nincs racionális magyarázat arra, hogy miért maradtak együtt ennyi éven át, igazából még a hagyományos szerelem sem alakult ki kettejük között, mégis egy olyan viszonyt sikerült felépíteni az évek során, amit vétek lenne eldobni... (×05.15.)

jól ráéreztem a pilot során, hogy milyen lesz a sorozat -mint egy jól működő kamara-darab, ahol a szellemes párbeszédekbe kapaszkodva hullámzunk végig két ember összetett kapcsolatán keresztül. csendes, intim és szerethető, pont mint egy nick hornby kötet...

„so this is all in the context of what was, to all intents and purposes, a mutually fulfilling sexual experience.”

óh, új szitu van, a hirtelen jött szexuális élmény megváltoztatta a hangnemet, mások a mosolyok és a hangsúlyok, bár persze azért nem ugrott vissza minden a sínre, az együttlét szokatlan intenzitása is lehet elidegenítő hatású... de mindenképp a fényesebb oldalon landoltunk, így akár pozitívan is tekinthetünk a zárás elé... (×05.15.)

„violence is a contagion.”

mindegy hogy hívják a bolygót, mindegy, hogy milyen égitestek keringenek körülötte, abban biztosak lehetünk, hogy octavia az erdőben lakó vademberek között köt ki nem sokkal a leszállás után... ismerős beat-eket ütünk ezúttal is, a bolygó lakói frakciókra szakadtak, bár még nem teljesen tiszta az erdőlakók lázadása, finoman adagolják az írók az új mitológiát -az biztos, hogy a maszkos alakok nem szeretik a kiváltságosokat (ehhez köze lehet a korábban látott mészárlásnak is akár)... szegény clarke is mindegy, hogy hova megy, ott biztos hogy meg fogják vádolni azokkal a tömeggyilkosságokkal, amiket korábban elkövetett (egészen meglepő volt a szöszit nőies ruhában látni az elmúlt évek bőrkabátjai után)... jordan a naiv szűzfiúk mintapéldánya, aki a magányos évei után első lépésként belezúg egy helyi lányba -szegénynek ezután milyen trauma lehetett, hogy az első szexuális élménye máris drámába fordult... bár most bebocsátást nyertek hőseink a béke szigetére, szegény űr-hippik hamar meg fogják bánni ezt, mert a wankru nyomában mindig pusztulás jár (leginkább azért, hogy mi nézők jól szórakozhassunk)... (×05.15.)

„maybe that’s what we expect marriage to be, a perpetual-motion machine that never runs out of energy, but we have kids and we have a mortgage and we have your mum and my mum and we have the school run and we have work and no work. i mean, how can you not get ground down by it?”

hüh, most mentünk először igazán mélyre, egészen a kapcsolat kezdetéig, ami egyáltalán nem indult extrán (’nem volt partnerem, jól jött valaki a szexhez’), és talán nem is folytatódott sohasem extrán, unalom, depresszió, veszekedések -lehet-e ezekből a darabokból összerakni egy működő jövőképet? szerintem egy kapcsolat egyik legfontosabb pillére az őszinteség, ez már megvan a kedvenc házaspárunknak, erre kéne felhúzniuk a jövőjüket... (×05.15.)

„i don’t really like black and white movies. i mean, i can see that they’re good, some of them. but i just... there’s something about them that feels a bit like eating your greens.”

egy olyan embernek, mint amilyen én is vagyok, aki szenvedélyesen tud rajongani dolgokért, mindig szívfájdító hallani, ha valakinek nem tetszik az imádata tárgya... újabb összezördülések a piszkos kocsma-asztal felett, és ebből csak a legkisebb probléma volt a filmes preferencia... érdekes felvetés az, hogy egy rosszul működő, darabokban lévő házasság jobb-e annál, mintha nem lenne házasság egyáltalán... (×05.15.)

„the fire we’re watching with our own eyes is giving off nearly twice the radiation released by the bomb in hiroshima. and that’s every single hour. hour after hour, 20 hours since the explosion, so 40 bombs worth by now.”

a diktatórikus rendszerekben mindig fontosabb a párthűség egy pozíció megszerzéséhez, mint a hozzáértés -de ez kapóra jön a sorozat készítőinek, mert azzal, hogy ezeket a karaktereket ugyanúgy el kell látni információval, mint minket nézőket, így nem érződik falsnak, amikor tudós-emberek magyarázatokba kezdenek a magfúzióról vagy a robbanás tényleges hatásairól... úgy tűnik, hogy az első epizódot a névtelen hősöknek szenteltük, az igazi főszereplők most érkeztek meg, legalábbis ha a színészek pedigréjét nézem... az első központi bizottsági ülésnél még attól tartottam, hogy tovább fog tartani a tagadás és a mismásolás, de szerencsére stellan skarsgard karaktere hamar belátta józan ésszel, hogy hallgatnia kell a szakértőkre. sőt, gorbacsov is emberinek tűnt, ahogy megrendült attól, amit vázoltak neki, mint legrosszabb szcenárióként -mint ahogy mi nézők is elborzadhattunk ettől a horrortól. csoda, hogy maradt még bennünk egy csepp érzelem is, olyan hatásosan nyomtak minket is egyre lejjebb, rengeteg pillanatban meredhettünk megrendülten a képernyőre (ott volt a kórházi körkép, az első helikopteres oltás, a nyugat előtti lelepleződés, a város kiürítése és az önfeláldozó dolgozók előtti tisztelet-adás -egy ilyen jelenet is sokkolni tudna, nemhogy így sorban, ilyen töményen adagolva). (×05.14.)

„discussing a malfunctioning marriage is depressing and time-consuming, and imagining a future with jenny from the tea shop and nigel from the bank is quite liberating.”

azért jó látni, hogy próbálkozik a férj, még ha nem is a hatékony módszerekhez nyúl -eleve nem mindenkinek áll jól a borotvált pofa... próbálják könnyedebben felfogni a dolgokat, fantáziálnak, anekdotáznak, felemelkednek kicsit a dolgok súlya alól... örülök, hogy nem csak konkrétan van szó a házasság problémáiról, de úgy alapvetően a családi lét hátulütőivel is foglalkozunk -nekem nincs gyerekem, de látom a környezetemben, hogy mennyi időt és energiát emésztenek el, így meg tudom érteni, amikor valaki azt mondja, hogy titkos vágya, hogy kiszabaduljon ezekből a béklyókból... (×05.14.)

„sex is the one thing that separates you from everyone else in my life.”

ez volt az első komolyabb összezördülés a házaspárunknál -bár lehet hogy azért nem éreztem ez sem olyan drámainak, mert rosamund pike nagyon visszafogottan játszik az elejétől kezdve, chris o’dowd-t meg annyiszor láttam már vígjátékokban korábban, hogy nehezen veszem komolyan... a férfi karakter egyébként most volt a leg-hornby-sabb, ahogy makacsul beleállt valami hülyeségbe, ami igazából csak az ő fejében létezik (a popcsajokos rob gordon egy egész köteten át ezt csinálta)... tetszik az, ahogy feszegetik a szex témáját, hogy ki meri jelenteni hornby, hogy igenis az az egyik legfontosabb összetevője egy kapcsolatnak... (×05.14.)

„when you’ve been married for a few years and everything’s gone off a bit, the fantasy is you come home and your partner says he’s met someone else and is moving out.”

egyre több repedés találni ennek a két embernek a szövetségében, ami eleve egy döccenővel indult (lásd a két választott szakmát: orvos és zene-kritikus -persze nick, mi más lenne, ha nem zenebuzi, mint te)... de még a kételyekről is másképp gondolkodnak -és persze a férfi próbálja azt mutatni, hogy ő az elvek mentén élő mintaszobor, akinek a fejében sosem fordult meg egy szikrányi bizonytalanság sem. ugyanmár... (×05.13.)

„what’s the point of being married if there’s no sex, no feeling, no passion, no nothing?”

jó kis visszatérő trope a másik házaspár, akik referencia-pontként szolgálnak, akikhez hozzá tudják mérni az életüket hőseinknek... könnyen lehet, hogy nem csak a megcsalás okozta a legnagyobb törést, hanem simán csak más lépcsőfokon járnak lelkileg -én is kaptam már meg azt, hogy gyerekes maradtam, míg az aktuális párom rengeteget komolyodott hozzám képest, hiába voltunk egyidősek, nem egyszerre léptünk át a következő életszakaszba... (×05.13.)