soroló

„i don’t wanna remember it.”

örökké nem eshet, nem, az nem lehet. az is csavar, hogy nincs csavar. az ügynél visszatértünk a kiinduló-pontra, egy fájdalmasan szomorú zongorával aláhúzott bevallással. de azért meg tudtak lepni. nem gondoltam például, hogy a másik ügyet képesek ilyen cinikusan lezárni, egy régi ismerős visszahozásával bemutatni, hogy a politika mennyire nem fér össze az igazsággal. de aztán a végével is megleptek. mert talán arra kevesen számítottak, hogy egy ennyire kiábrándítóan sötét sorozatnak megadatik, hogy pozitív legyen a végkicsengése, hogy reményt adjon a hőseinek és nekünk (bár én bevallom, egész az utolsó beszélgetésig nem gondoltam azt, hogy ennek a kapcsolatnak más irányba kéne fordulnia, aközben viszont már vágytam rá). a változásokkal együtt könnyebb elfogadni, hogy vége. nem lesz több megoldandó ügy. talán még a napfény is utat tör a felszakadozó felhők között. (wow, jonathan demme-et hogy sikerült megnyerni rendezőnek? és vajon az ő ötlete volt, hogy a végén recitálják a főcím ikonikus képeit?) (++09.03.)

igazságtalan lett volna, ha nem kapjuk meg ezt az évadot a tavalyi vég után. mondjuk rá is telepedett annak a lezárása erre hat részre. volt egy ügy (kicsit alibinek, vagy hogy reflektáljon linden érzéseire, egy szomorú mese volt a magányos kirekesztettségről), de hőseink lelkivilága volt a középpontban. talán ezért is volt nehezebb nézni, mint az eddigieket, még inkább roskadt ránk a nyomasztó súlyával. és rányomta a bélyegét a két karakter viszonyára is -és nagyon utáltam, hogy össze kellett veszniük, sőt ocsmányságokat kellett egymás fejéhez vágniuk, hogy nem működhetett köztük a szokásos kémia (talán holder egyszer sem mondta, hogy ’yo, linden’, pedig mindig azt imádtam a legjobban...). ez lehetett az oka, hogy ilyen nehezen rágtam át magam ezen a pár részen (oké, közben 2 hétig külföldön voltam, limitált idővel, de ha megerőltetem magam, beleférhetett volna. de nem akartam.). valahogy nem jött az a bizsergés, amit az elmúlt nyarakon éreztem. persze most is minőségi volt, és hatott a dráma, talán túlságosan is, ezért lesz csak ’tetszett’ az értékelés. a könnyeim áztatják arcomat.

furcsa, de rengeteg pozitív élményt fel tudok sorakoztatni a sorozat mellett -pedig a hangulatában nem sok pozitívumot lehetne találni. sosem értettem, hogy miért csináltak belőle nyári sorozatot, bár abba sem merek belegondolni, hogy mi lett volna, ha nyomorúságos téli éjszakákon kellett volna néznem. szóval az első évadot szépen összegyűjtöttem az eresz-csatornában, és egyszerre bombáztam szét vele a lelkem. a mai mainstream nyomozós sorozatokhoz képest bátor húzásnak éreztem, hogy merték két évig (26 részen át) elhúzni a nyomozást, semmi technikai vacak, csak két nyomozó bulldog-kitartása és esze vitte előre az ügy megoldását. plusz az áldozat családja sem csak bábu volt a háttérben, hanem aktív részese a történetnek. a második évad úgy maradt meg az emlékezetemben, aminél alig vártam, hogy jöjjön az új rész, és a tetőtéri szobámban szorongtam rajta harmincöt fokban. és nagyon működött. a harmadiknál már az ügy nem tudott annyira lekötni, viszont kaptunk újabb jó karaktereket, plusz ott volt benne a televíziózás egyik legsötétebb ékköve, az a tizedik rész, aminek megnézése közben (és utána is még jócskán) nem kaptam levegőt. (és szerettem játszani az ’eső’ szóval minden rész utáni összefoglalómban, mégha néha csak csikorogva sikerült beilleszteni…) szép (és drámai) emlékek, de kellett még valami, ami felülemeli a sorozatot az átlagból: nem sok olyan párost tudnék emlegetni, ami ennyire jól működött volna, mint hőseink. ehhez kellett a jó szövegkönyv, és kellett mireille enos és joel kinnaman is, akik lecsupaszították a lelküket, sminktelenül mertek elénk állni. de a mellék-szereplőkkel sem fukarkodtak, michelle forbes, billy cambell, brent sexton, elias koteas, peter sarsgaard, joan allen, és most csak a legnagyobbakat soroltam fel... szeretni nehéz egy ilyen hideg világot, tisztelni viszont kötelező. nagyontetszett. nyugodj békében rosie larsen.

„i’ll never forget you.”

lezárult a kör. szép utalás volt, hogy sookie hallani kezdte bill gondolatait, mert ugye annak idején pont az ellenkezője vonzotta hozzá. örültem neki, hogy a nagy szerelem lezárult, így ez lesz az, ami összefogja ezt a hét évadot -és adott drámai mélységet az epizódnak. bár most kivételesen nem néztem ellenségesen a happyendre sem, annyit szenvedtek már a karakterek az elmúlt időkben, hogy talán megérdemelnek ennyit. kell a fény a sok sötétség után. és könnyebb is úgy elengedni őket, hogy nyugvópontra érkezett az életük. mert jöhetnek még számukra új kalandok (hosszú ám az az örök élet), de nélkülünk. (szomorú vagyok, hogy az általam nagyon kedvelt love theme-t csak egy kicsit hallhattuk utoljára.) (++08.27.)

egész a mai napig gondolkoztam, hogy mi az, ami hiányzott az idei évadból, és bizony rá kellett, hogy jöjjek, hogy nem volt egy markáns főgonosz, akit utálni lehetett volna. mert a vírusokat nehéz személyesíteni, a japánok meg inkább nevetségesek voltak a sportkocsijaikkal meg ál-keménykedésükkel. és volt még egy, ami eltűnt idénről: az ütős cliffhangerek, ami miatt úgy várná a jövő hetet az ember. ami nem hiányzott, az a túlbonyolított történet, szép lineálisan haladtunk a vége felé. lehetett érezni, hogy lezárásnak szánják az évadot, tele pakolták érzelmekkel, karaktereket írtak ki és hoztak vissza, megvoltak az utalgatások, a nosztalgia-hangulat, és az elmúlás szomorkás illata. örültem, hogy jessica ilyen fontos szerepet kapott idén végig, szeretjük őt, érdekes is a karakter, és mondhatjuk, hogy együtt érett a sorozattal, és vált önálló (vámpír-)nővé. aki boldog lehet. szívesen néztem végig az ő útját és persze a többiek botladozásait még egyszer, utoljára. tetszett.

szomorú, de elfogytak a lapok a bestiáriumból. már nem emlékszem, hogy a barátnőm unszolt, vagy szakmai kíváncsiság (a.k.a. alan ball megint az hbo-nak forgat) vezetett-e oda, hogy bepróbáljam 5 évvel ezelőtt show-t. azt viszont tudom, hogy az első négy rész alatt nem voltam meggyőzve, lehetetlen volt komolyan venni ezt a vámpír keménykedést, talán a romantikus vonulattól is ódzkodtam kicsit (túlságosan uralta a mainstream-et a twillight akkoriban), de míg a vampire diaries-t másfél rész után üvöltve dobta a lomtárba, addig itt kitartottam, és nem bántam meg. ami elsőre megfogott, az a fülledt louisiana-i hangulat, azok a gyilkosan elnyújtott délies kiejtések, hogy volt egy egyedi atmoszférája, ami kitartott végig, amiben aztán nagyon szerettem elmerülni. hozzátartozott a nyárhoz a sorozat ízvilága. persze hamar elkezdett érdekelni a történet is, bár úgy a harmadik évad tájékán már néha ráncoltam a homlokom, hogy mennyi szálat és csavart voltak képesek belezsúfolni egy-egy körbe, de valahogy ez is hozzátartozott a trublood élményhez (btw, azt hiszem a második évadot szerettem a legjobban, legalábbis ez él a fejemben). ekkoriban neveztem el bestiáriumnak is a show-t, mert mindig újabb és újabb csodalényeket dobtak be a szórakoztatásunkra. persze túlzásokba is esve. de ha van sorozat, aminek jól állt a túlzás, akkor ez volt az. mert miért kéne komolyan venni a természetfelettit? a vámpír-létet? a szexet? nem mondom, tudtak drámaiak is lenni, jobban mondva, tudtak játszani az érzelmeinkkel, de egészséges maradt az arány. sosem állítottam, hogy a kedvencem lett volna a sorozat, félig a ’szeretem’, félig a ’guilty pleasure’ földjén állt, de most, ahogy próbálom róla összeszedni a gondolataimat, most is látszik, hogy kötődtem hozzá. és nehezen tudom elképzelni, hogy jövő nyáron már nem lapozunk bele ebbe az őrült szörnyhatározóba. tetszett.

„don’t start calling them ’the three’, ok? it’s not lord of the fucking rings and you’re not a hobbit or a fucking space goblin, right?”

az ellentétektől lesz mozgalmas egy kompozíció. a fény és árnyék-hatásoktól. a perspektívák ütköztetésétől. bele kellett férnie az idei főszálak lezárásának és a karakterekkel való bíbelődésnek is, plusz némi lazán felspriccelt jövő évi alapnak -bár sajnos kétséges a folytatás... a formula adott volt, a rossz ember következetesen tette a dolgát, míg a többiek loholtak a nyomában, és közben nyomorultul érezték magukat. hova jutott a világ, ha jessica-nak jobban megy a másokért való aggódás, mint a lövöldözés? de mindenki kicsit kifordult magából -jó és rossz értelemben véve egyaránt. az emberiség megmenekült, egyenlőre, már csak az a kérdés, hogy megérdemelte-e...? (++08.25.)

van az egyszerűbb út. amikor mindent változatlanul hagynak, mert akik szerették az első kört, azok így elégedettek lesznek másodszorra is. és van a bátrabb út. amikor egy alkotó bele mer nyúlni az alapokba, átfesteni a falakat. persze nem radikális a változás, de azért markáns az eltérés. a rejtély-központúságot lineáris történet-vezetés váltja, máshová kerülnek a fenyegető hangsúlyok. érdekes megnézni, hova jutottak el a karakterek a kezdetektől, nyoma sincs az ártatlanságuknak, vagy épp ellenkezőleg, sokkal több érzelmet mutatnak, mint amire régen képesek voltak (még akár a nevük megváltoztatásával is kimutatják ezt az új ént). másabb lett sok minden, de azért megmaradtak azok a pillérek, amiket szerettünk előtte, a megkapó vizualitás, az egyedülálló színkezelés. és az elgondolkodtató mondanivaló. mert lehet ezt csupán csak egy izgalmas összeesküvés-thriller-ként nézni, csak nem érdemes. egy jó erős tetszett-et tudok felajánlani (külön kis csillagocskákkal a bátor és hangulatos kezdő-részért), de ígérem, terjeszteni fogom, mint egy vírust...

„he is an insecure fuck like all beautiful but handed-everything-on-a-silver platter people.”

igen, más is látja, nem csak én, hogy vince icipicit seggfejke, nem csodálom, hogy e besokallt a sokéves szarságtól. persze csak látszólag borítottuk a status quo-t, minden barátság helyrehozható. de azért a forgatásra való készülődés mindenképp hozott egy finálé-fílinget. nem felejtettünk el odaszurkálni hollywood-nak sem (minden meghallgatás szívás, főleg, ha egy olyan szutyokhoz kéne hajbókolnod, mint a csi: minneapolis...). nem maradhatott el a vendégsztár-alert sem, larry david, még oké, na de scarjo már elég nagy név volt 2004-ben is, hogy elismerjem, hogy behálózták. (++08.14.)

első körben az volt a hivatalos indokom a kaszára, hogy nem sikerült megkedvelnem a karaktereket -és akár ebben még lehetett is valami. még mindig van benne egy fura ellenérzés, ha turtle vagy vince megszólal, de ez csak a szervezetemben kialakult arcoskodás elleni rezisztencia. bár érdekes, hogy drama-t meg bírom, bár az más fajta arc. e is szimpatikus, hasonlóan tutyimutyi, mint én, talán innen. so, nyolc epizód még nem győzött meg, de eléggé ellötyögtük partikkal az időt, érződik benne, hogy lesz még nemulass, remélem, hogy marky mark rajta tartotta az ujját az ütőerén. a hangulat miatt, és mert mindenkiből lehet potenciálisan sztár, halvány tetszett-re értékelném.

„we’re like the goonies”

igazi gesamtkunst commu volt, ahol a ’70-es években tett utazás különleges hangulatot adott, volt érzelmi csúcspont, és persze abed osztotta a metát -sorozatokat, pilot-tot, kaszát emlegetve. valahogy így kell búcsúzni úgy, hogy jó legyen szájíz. (++07.13.)

ha egyszer egy évad egyenletes színvonalat fog hozni, akkor azért fogok panaszkodni, tuti... mert most is megvolt a szokásos hullámzás, az őrült ötletekkel megtűzdelt agyeldobások és a kissé középszerű jó-jó-de típusú részek. de más szempontból is vasutaztunk fel/le, méghozzá érzelmileg. nem sikerült kiheverni troy távozását -mert az oké, hogy egy karakter búcsúja nyomott hagy, de abed-del nehezen tudtak mit kezdeni egyedül. meg egyébként is, no more troy and abed in the morning...? so, kaptuk a szokásosat, így ők is kapják tőlem a szokásosat: tetszett. ...és annyira jó, hogy most nem kell egy nagy levegőt vennem, és írnom tovább szomorkodva, mert agyon sem lehet csapni ezt a dilis bagázst. six-season-and-a-movie!

„i did it for me. i liked it. i was good at it.”

szerettem, hogy walter utolsó küldetésére volt felfűzve az egész részt, lenyestek minden felesleget róla. és hogy működött a nagy terv. az elején még megleptek, hogy mi is volt a célja a swartz házaspárral (yo badge and skinny!), de aztán végre fel lett használva a ricin, és jöhetett minden idők legkielégítőbb gépfegyver-ropogása. valahogy így kell befejezni egy sorozatot, hogy a néző elégedetten áll fel a kanapéról, eljutottunk a végső pontig, még a szomorúság és a búcsúzkodás ellenére is mosoly ül ki az ember arcára (jesse utolsó, katartikus jelenete és a szeretett kémiai felszerelések ölelésében záruló kép miatt elsősorban). és ugyanakkor nem tagadták meg önmagukat, nem rohantak, megfontoltan lépkedtek a végzet felé. velünk együtt, kéz a kézben. (++07.10.)

az építészek érezhetnek ilyet, amikor a sok egymásra rakott téglából egyszercsak kialakul a ház formája, a kis darabokból egész lesz. szerintem minden sorozat-íróra jó hatással van, ha ki van tűzve egy cél-dátum, mert kiterítik a lapjaikat, és nyílt kártyákkal kezdenek játszani, sőt, ha van elég kurázsijuk, akkor betolják az összes zsetont az asztal közepére. megszabadultunk a sallangoktól, a gátaktól, és határozott irányt vettünk a pokolba. végleg kifejlődött az a halálfejes lepke, akit walt annak idején heisenberg-nek keresztelt el, és akinek a tettei komoly kereszteket helyezett minden körülötte lévő vállára. erős volt a történet, működött a hatalom-átvétel, működött a lebukás, és működött az elbukás is. furcsa ez, hogy az ember annak tud örülni, ha még feketébbre festik a festik a vásznat. nagyontetszett.

miért szeretjük az elbukás-történeteket? miért nézünk szívesen olyan karaktereket, akiket meg kéne vetnünk a tetteikért? az anti-hősök aranykora ez az évszázad, és az egyik legjobb példa erre walter white. nem lehet egyszerű úgy nyúlni egy figurához, hogy a nézőket a sok szörnyűség ellenére érdekelje a sorsa, ha nem is szimpatizál vele, de kötődjön hozzá. és hát walt gyönyörűen fel volt építve ez alatt a 62 rész alatt -illetve le volt építve. egy esetlen lúzer lelke mélyéről bújt elő a kapzsiság, a sok kis komplexus, a hatalomvágy, és rántott magával mindenkit egyre mélyebbre. tényleg mesteri volt ez a következetesség, ezért nem értem, hogy miért nem tudott teljesen magával ragadni. hogy miért nem tudtam hozzá annyira kötődni, mint mondjuk a valahol testvérinek mondható samcro-hoz. mert működött intenzív daraként, de lehet, hogy a heti várakozás fokozta volna a ragaszkodást? mert nincs semmi baj a lassabb tempóval, a megfontolt építkezéssel, csak nem tudtak bevonni minden szálba ugyanakkora intenzitással? valószínűleg sokat fogok még ezen merengeni egy-egy borongós napon. az viszont kétségtelen, hogy a kapott élményt már senki nem veheti el. a borzasztóan magas színészi jutalom-játékok örömét. a feszültségtől összeizzadt pólókat. a hihetetlen képi világ csodálatát (talán egyszer sem írtam le michael slovis operatőr nevét, és ezt itt a végelszámolásban meg kellett tennem. plusz a védjegyszerű alsó beállításokról is a sorozat fog még sokáig az eszembe jutni (főleg akkor, ha olyan anyagon is keresztüllátunk, amin nem is kéne)). tanáriasan rá kell néznem a naplóra, és sajnos az az egy csillagos ötös nem tudja felhúzni az eredményt. tetszett. bár ilyen jó lettem volna kémiából, akkor nem kellett volna rettegnem egyik félévkor, hogy meg lesz-e a kettes...

„a crippled little rata.”

lehetsz bármilyen hideg, aki minden lépést jó előre lát, lesz egy gyenge pontod, és az lesz a veszted... ha van spoiler, amit nem tudott kikerülni az ember, ha sorozatos honlapokon járt, akkor ez az. de annyira nem zavart, mert a ’hogyan’ ugyanolyan érdekes maradt. kellett már egy walt-terv, amiben minden összejön (úgyis olyan szerencsétlennek ábrázolják sokszor, nézd meg ma is hányszor esett/kelt), az már egy más kérdés, hogy milyen áron, milyen mélységekbe kellett lemennie, hogy véghezvigye ezt. nincs több morális gátja? vagy maradt még valami az ártatlan lelkéből? vagy ő is kétarcú lesz, mint mr.gus? (bocs, nagyon adta magát, egyébként sejtek emögött némi írói szándékot is, nem csak azért sérült úgy-ahogy, mert végtelenül cool volt, hanem erre is utalni akartak.) talán a négy évad során most jön leginkább őszintén a kérdés: hova tovább? lejjebb? ennél? (++07.05.)

szégyellem, hogy már negyedszer kell ugyanazt az érvet felhoznom, hogy jó, sokszor nagyon jó, de... főleg, ha részleges amnéziába esem, és csak az évad második fele jut eszembe hirtelen... plusz fel tudok sorolni érveket, amikben jobb volt ez az évad, mint az előzőek: skyler érdekesebb lett így, hogy nem csak hisztizik és kötekedik, hanem a nagy titok tudójaként cselekszik; örültem annak is, hogy jobban belemélyedtünk a drog-bizniszbe, a kartell-ügyekbe; kiteljesedhetett egy igazán markáns antagonista. ugyanakkor nem tett jót a hangulatnak, hogy a két főhőst eltávolították egymástól, hogy az elején szokás szerint kicsit érdektelen volt minden szál, valahogy mindig el kell jutni a lökés-pontig, hogy igazán élvezni tudjam. (az arcát a kezébe temeti) tetszett.

„as a writer, i’m a sucker for happy endings.”

tudjátok, miért volt szomorú ez a befejezés? mert hank két nőnél is elutasította a szexet, és ez már a vég... sebaj, minden jobb lesz a foo fighters-től... fura volt, hogy megint elment húsz perc levon hülyeségeire, marcy meg nem dugására (oké, stu hozta a formáját most is), és az utolsó nyolc percben kaptak észbe, hogy hopp, le kéne zárni a show-t... rég láttuk már hank-et az írógépét püfölni... aztán ott volt a kultikus autó (oké, 2.0-ás verzió, tudom, ne kötekedj), és a nagybeszéd, ahogy kell, érzelmesen és viccesen és cikin. de azért van itt hátul legbelül valami fura, amit úgy hívnak, hogy hiányérzet... (++07.05.)

nehéz megfogni azt az érzést, amitől az ember úgy érzi, hogy eljött valaminek a vége. tudták az írók, hogy ez lesz az utolsó körük, de olyan volt, mintha meg sem próbálták volna kikeverni ezt. röhögtek egyet saját magukon és a tévés rendszeren, meg behoztak egy teljesen új szálat, ami egyetlen nagy előnye az volt, hogy ráébresztett, miért is szeretem annyira heather graham-et majd húsz éve. a kis moody elment, sajnos engem végig egy idétlen duci shia löböff-re emlékeztetett, és ez kizökkentett a jeleneteiből. és oké, hogy valamivel ki kellett tölteni az évadot, de olyan semmiben lógó lett az egész. hiszen úgyis tudtuk, hogy karen meg becca, és pont. jól szórakoztam idén is, de a kicsit semmilyen alibizés miatt szomorú vagyok. halvány tetszett.

kezdem megszokni a korszak-lezárásokat, de attól még nem szeretem őket. és a calif kétségtelenül korszaknyitó volt az életemben annak idején. sokáig csak a network tévék egyen-kínálatához voltam hozzászokva, így relevációként robbant be a kulturális fejlődésembe a dexter, a nip/tuck és ez. tisztám emlékszem a nyitó-jelenet megszoksz v. megszöksz jellegére -el sem tudtam volna korábban képzelni, hogy tévében be lehet mutatni egy templomi orált... és imádtam az első évadot, a szabadszájúságát, a korlátlan szexuális szabadosságát. hogy a nőknek szex után nem a nyakukig ér a takaró. hogy hank egy ilyen beleszarós seggfej. és a szeretetem mindvégig kitartott. még amikor kezdett is kopni a régi fénye, amikor kicsit melléléptek a megfelelő arányoknak, akkor is nagyon élvezetes volt az egész, az őrült szituk, a káoszba forduló partik/vacsorák/mindegy-csak-sok-ember-legyen-egy-helyen, a sok szép gyönyörű nő és mell, és persze a megszeretett régi és új karakterek. nem lehetek elég hálás, hogy az egyik úttörő volt, ami felnyitotta a szemem, hogy így is lehet, hogy az étlapon sokkal több ínyencség van, mint előtte gondoltam, hogy felfedezhettem, hogy egy nő lespriccelhet, ha nem vagy elég óvatos. személy szerint nem vagyok a happyend nagy híve, de ha magunkba nézünk, akkor irigykedve kell belátnunk, hogy mindannyian szeretnénk magunknak egy ilyen örök életre szóló lelki társat, úgyhogy ne akarjuk már hank-et megfosztani attól, hogy neki akár kiteljesedhet ez. úgyis el fogja cseszni, tudjuk jól. a boldog írók különben sem sikeresek, you can't always get what you want. hát goodbye madafakaaaa, szomorú lesz realizálni jövőre, hogy hiába várom a következő mocskos kalandot. (tetszett)

„o fleeting joys / of paradise, dear / bought with lasting woes!”

hát hol a robbanásom? a színházi emberek tudják, hogy a finálénak nagyot kell szólnia, itt viszont sajnos ez elmaradt. talán most jött ki annak a hátránya, hogy sok karakterrel sok szálon indultunk el, így most mindenkit el kellett juttatni egy pontra, nem lehetett szép íve a lezárásnak. persze ez nem azt jelenti, hogy ne kaptunk volna nagyszerű jeleneteket (elsősorban a szörnytől és a doktortól), de a végéig nem éreztem azt, hogy működne az epizód. lezártuk a főszálnak mondható összekötő-kapcsot, nem tudom, mennyire akarják jövőre együtt tartani a karaktereket, de jó lenne, ha kitalálnának valamit az összefűzésükre. (++07.03.)

varrj össze néhány elkoptatott történetet, díszítsd fel őket, vond baljóslatú lepelbe a műved, majd told a borzongásra vágyó közönség szeme elé. nem ígér sokat ez a john logan-féle szörny-parádé, csak szeretne kicsit alámerülni az általa oly’ szeretett rém-históriákban, stílusosan, a karaktereket szem előtt tartva. és működik a mágia, bevonz minden hidegsége ellenére, hiába tudod, hova fognak eljutni a szereplők, érdekel a sorsuk, átéled a fájdalmuk. mivel nincsenek különleges kategóriáim (ez mondjuk a ’félelmetes tisztelet’ nevűbe kerülne), ezért egy hagyományosba kell beleillesztenem: tetszett. akinek gyenge pontja a viktoriánus-kori horror, az tegyen egy próbát, a többieknek meg eva green tündöklése miatt ajánlanám. ne riasszon el senkit a vérhez hasonló sűrűség az elején, szép formákat mintáz majd az elegy a végére.

„what is option b?”

tévedtem legutóbb -nem kell zárt helyiség, hogy bent maradjon a feszültség, ki lehet vinni a hihetetlenül tág új-mexikói tájba is, működni fog. bár kellenek a kellően kemény emberek is. tényleg durva, hogy ezt a maffia-tempót csak így lehet űzni, a mosoly alatt ott kell lennie a hideg kegyetlenségnek, nincs megbocsátás, minden, ami a gyengeséget mutatná, az eltörlendő. csak arra kéne vigyázni, hogy ne legyen túl okos, akinek az életére törsz. hogy ne legyen egy b-terve. szegény srácok, mibe keveredtetek... ez tipikusan az a befejezés volt, aminél veszel egy levegőt, hogy anyázd az írókat, de aztán inkább legyintesz, nem tudsz rájuk haragudni, túl ügyesek… (++06.29.)

van olyan, hogy mindig ugyanolyan minőségű az anyag, mégsem ugyanúgy hat egy-egy belövéskor. mert tudom és érzem, hogy mennyire erős a sorozat, mégsem enged mindig közel magához. eddig mindig akadt pár rész, ami kicsit mellément, nem akart a dráma működni, nem abba az irányba mentünk, ami engem jobban érdekelt volna. pedig ha erősek, akkor nagyon erősek, drámaian hozzák azt a spirált, amit annyira szeretünk az antihősös történetekben, ahogy megyünk egyre lejjebb és lejjebb. ha még ehhez hozzáveszem a teljesen egyedi vizuális megjelenítést is, akkor tudom, hogy ütős a cucc, de akkor is van az a pár trip, aminél meg azt mondtam, hogy hát-hát, azért volt már ennél keményebb polkolra-szállásom is. és már nagyon közel van az arany-lövés, csak még mindig a határon toporgunk. tetszett.

„so this raid is family business? it’s personal?”

kicsit ’mintha, de mégsem’ érzésem volt az amúgy nagyszerű és jól pörgő finálé nézése közben. sok katonával jönnek a kékkabátosok, nagy csata lesz (lásd még a címet), de néhány lövéssel, két halottal és egy robbanással átvészelte a város. elválasztják a szerelmeseket? hát, nem. megölik az egyik legszínesebb karaktert? nem, még tudnak neki történetet írni. végleg megutáljuk a feleséget? hát még ő sem egydimenziós, tud még meglepetést okozni. nem volt zavaró, csak feltűnt, hogy többször levegőt vettem, aztán ki is fújhattam, mert meggondolták magukat az írók. aztán mégsem maradtunk nagyobb változás nélkül, és ha már meglépték ezt, stílusosan tették, tűzzel, zenével. (btw, oliver hirschbiegel, a rendező, a hitleres filmes, nem?) (++06.26.)

ülök itt a gondolataim felett, és egyetlen szóval küszködöm. úgyhogy gyorsan le is írom, hátha így kimegy a fejemből, és tudok majd értelmesen fogalmazni: korrekt. ez ami leginkább eszembe jut a sorozat első évadáról. egy tisztességesen megcsinált történelmi témájú alkotás egy érdekes plusszal (kémkedés), jól kidolgozott karakterekkel, hitelesen. egy hozzám hasonló történelembuzinak mindenképp ajánlott olvasmány, de azért mélyen lelkesedni nem tudtam érte. mert a történet csordogálása közben azért előfordult, hogy ránéztem a lejátszó órájára, hogy úgy éreztem, a magánéleti gubancok elnyomják a lényeget, de aztán mindig visszataláltak a helyes ösvényre, vagy vágtára fogták a feszültséget. úriemberek nem nézik a hibákat, viszont egy fejbiccentéssel jelzik az erényeket. tetszett.

„we are hoping that there are still good people in the most corrupt places.”

úgy indultunk, mintha a helyi birodalom visszavágot néznénk, a dyad-esek már épp haraptak volna az aranyérembe, mikor megérkezett szerencsétlen klónok segítsége. lesz itt haddelhadd, ha a katonaság komolyan beszáll a buliba. főleg, ha azt nézed, hogy az egyszerű tudósok is milyen durvák tudnak lenni, ha a túlélésről van szó. a sok rohangálás meg izgalom után jól esett egy kicsit megállni a csajokkal. csak az az érzésem, hogy kicsit magamutogatóvá váltak azok a jelenetek, amikben több klón is szerepel, ’mert mi ezt is meg tudjuk csinálni, bibibííí’ hozzáállással. bár kétségtelen, hogy a tánc és a közös ágyban fekvés is hibátlanul volt elkészítve. no, a végére még megetették az összeesküvésekre éhes énünket, plusz bedobtak egy extra csavart is, hogy biztos, hogy ne felejtsünk el imádkozni a bbc america isteneihez, hogy rendeljék már be végre a harmadik évadot… (++06.23.)

van, amikor nézel egy bájos pofikát, és valahogy nem találod benne azt a varázst, amit nem is olyan rég még oly’ lenyűgözőnek találtál... azt hiszem sejtem, hogy mi volt a legnagyobb bajom ezzel az évaddal. nem az a gond, hogy minden klónnal foglalkozunk, hanem az, hogy amíg az első évadban egy felé mutatott minden szál, most széttartóan futottak egymás mellett sokáig, így az évad is kicsit széteső képet mutatott. mert külön/külön érdekesek a sztorik, de úgy tűnik kell valami egységes ragasztó, hogy magasabb szintre emelkedjen. minden más rendben volt, és ez alatt a minden más alatt természetesen mindenki tatiana-t érti, aki még ennyi közösen eltöltött óra után is percről-percre nyűgöz le, hatalmas kincs ő az emberiségnek. kár, hogy nincs egy klónja, aki sorozatok felügyeletével foglalkozik... tetszett.

„you know what i want? i want a gold medal. i want a podium. i want to hear the national anthem playing while the goddamn blue angels fly over my head, and then i think i want to be on some cereal boxes, because in case you haven’t noticed, carlito, we just pulled off a job that had an extremely high level of difficulty.”

végülis szinte mindenki eljutott arra a pontra, amire számítani lehetett, csak esetleg más kanyarokat bevéve. maradt az előző rész kettéosztása, az egyik oldalon a családi dráma, a másikon a mitológia, kézenfogva két kis testvérével, az akció-jelenettel és a kúlsággal. elértünk egy nyugvópontot, jól szétdobták a karaktereket, innen lesz érdekes felvenni a fonalakat jövőre. kicsit sajnálom, hogy sokat kell várni, mire újra lemegy a nap, és minden dög előbújik a rejtekhelyéről... (++06.21.)

hogy hová fejlődhet egy egyszerű ötlet? a kilencvenes évek elején egy maszkmester írt egy vázlatot, amiben tudta, hogy jó sok melója lenne, ha megvalósulna, aztán ez került a rodriguez/tarantino páros kezébe. és most ez burjánzik egyre nagyobbra… több bizodalmam lehetne a nagy kalapos roberto-ban, mert bevallom, elsőre furcsállottam a film sorozatosításának ötletét, és az előzetes is olyan szegényes benyomást keltett, de végülis pozitívan csalódni is jó érzés. most is jól látszott, hogy a sorozatos formátum történet-mesélési szempontból életképesebb a filmnél, tíz órában sokkal inkább lehetett a karaktereket mélyíteni, alaposabban kitalálni a hátteret, mint másfél órába (ahol, valljuk be, mi fért bele anno: laza dumák és vérgőzös abárolás, bár nem is volt más a cél). élvezetes katyvasz kutyulódott ki a texmex-konyhából, az a szórakoztató marhaság, amit mindig szívesen indítasz el, és nem érzed magad közben bűnösnek. tetszett.

„i quit, is what i’m saying. don’t got the stomach for it, not like some. wearing the badge, seeing the lengths people are capable of, the inhumanity.”

az isteni igazságszolgáltatás utolér, legyél eredendően gonosz vagy rossz útra tévedt lélek. várható volt, hogy a vérfoltos út végén ez lesz a lezárás. de addig még feljebb pöccintettük a hulla-számlálót egy párszor, lester ismét megkapta a bullshit-oscar-t, és valamiért úgy tűnt, hogy minden monológot és párbeszédet egy filozófia szakos hallgató sugalmazására írtak... még jó, hogy a sötét humor velünk maradt, melegíteni kicsit, még a nagy párbaj alatt is, hozta a rozsdás medvecsapdáját meg a kemény plakettjét... vajon mostantól mindent belep a jótékony hólepel bemidji-ben? (++06.21.)

a szolgai másolatok kora lejárt? személy szerint én örülök, hogy nem másolni akarták a kultikussá vált filmet, hanem csak a hangulatát akarták átmenteni, szerencsére nem csak annyival, hogy kisváros meg hó. hasonló, mégis markánsan egyedi karakterek sikerült kitalálni (btw, tényleg noah hawley írta mind a tíz részt, vagy ez csak a szokásos stáblistás trükközés?). bb thorton zseniálisan hozta a kisördög földi megtestesülését, martin freeman már sosem fog szabadulni a kisember szerepből (sőt, itt még jobban túl kellett pörgetnie a bénaságát), de a többi kompetens és inkompetens szereplő is jó volt. sikerült elkapni az un. sötét humort is, coen-ék jó tanárok voltak. (sóhaj) csak engem nem sikerült elkapni mindig. mert olyan oké volt, nem tudott igazán lázba hozni valamiért, általában így nézett ki a rituálé, ’áhh, el kéne indítani, mindjárt, még döglök egy kicsit, már mindjárt, na jó, hümm, kicsit fáradt vagyok, háááát, hümm, nem is rossz, hopp, meglepi!, hehe, ez vicces volt, no, nem is volt rossz rész’, értitek, na... tetszett. jól hódit ez az antológia-típusú sorozat-készítés, akik nem szoktak hozzá a hosszabb formátumokhoz, azok is örülhetnek, hogy lezárt történetet kapnak, mi többiek meg izgulhatunk, hogy jövőre kik jönnek, milyen történettel (van még a coen zsákban bőven egyedi hangulat, amire lehet építkezni). mármint ha a csatorna is úgy gondolja...

„my dad is my hero.”

mennyire jól fel volt már építve ez a medencés dolog...? bár biztos volt, akit idegesített, hogy néhány részenként kaptunk pár extra képet, és aztán akkor csapott a homlokára az ember, amikor meglátta a szomorú sorsú apuka munkahelyét. btw, jól ellensúlyozták jesse szerencsétlenségét, hogy az apai szemszögből is láthattuk a drámát. btw, aaron paul végre megmutathatta, hogy nem csak a lazasághoz ért, yo. btw, minden/mindennel szépen összefügg. mint amikor az új terjesztő megjelent a dea irodájában. vagy hogy tudod, hogy hiába lelkesednek a white családban a néhány dolláros adományoknak. úgy gondolom, hogy meglehetősen utálatos volt, amikor kiborult az a barna hazugság-löttyel teli bili, nem szeretjük nézni az ilyet, de mindenképp szükség volt rá, szét kellett robbantani a statusquo-t. gonosz manóként remélem, hogy ez egy új, kevésbé családbarát felállást eredményez majd... (és jonathan banks, mint mr.wolf? excellent!) (++06.20.)

van, amit tovább kell főzni, hogy tökéletes legyen... meglehetősen nehezen rágtam át magam az elején, előzékenyen maga elé engedte a többi sorozatot, kivárta a sorát. nem voltunk egy hullámhosszon, és nem is sikerült fenntartani az izgalom-faktoromat. de a legnagyobb küzdőszellemek nem adják fel ilyen akadályok láttán, hanem mennek és mennek előre -a távoli célt figyelve. a második felére már majdnem minden a helyére kattant. megemelték a vércukrom, jóllakatták a bennem élő kacagó manót, és sóval hintették be a könnycsatornáimat... (too much, sorry) egy jó szakács tudja, mikor talált rá a tökéletes receptre, és akkor már csak tartania kell magát hozzá -legfeljebb néha kísérletezhet a móka kedvéért. tetszett.

„any fuckup from now on is not just a fuckup. it’s my legacy. got it? no fuckups.”

és akkor csináljuk a hülyeségeket felsőbb szinteken... ahol minden egyes szó, minden név, minden cipő számít. egy lépés, és háborús konfliktus. egy lépés, és megutál a szavazó-tábor. nem is tudom, hogy melyik a rosszabb... hölgyeim és uraim, a negyvenötödik, az első nő, kétszer... (++06.15.)

az mindig jó, ha úgy alakítanak egy történetet, hogy változatos tudjon maradni. jót tett a sorozatnak a kampány-időszak, felpezsdült tőle, a karakterek is. egyébként meg a szokott színvonalat kaptuk, nagy nemzetünk büszke fiai jól szórakoztattak, nevetettek, emelve ezzel a lelki morált. god bless america, vote for selina! (tetszett)

„you’re doing business like a couple little bitches.”

neked a divat mondja meg hogy ki vagy...? visszatért az éjfekete humor, az ironikus kikacsintás. mert egy illegális bizniszt egy tévés gengszter biztos, hogy egy elhagyatott helyen tartana, kalapban/napszemcsiben, vagy ha rabolni megy, tuti, hogy viszi a cuki sí-maszkját is. kezdenek belejönni a srácok, hogy minden szutyok szituációból kihozzák a legtöbbet. illetve az ifjú padawan-nak még van mit tanulnia kopasz mesterétől, de sebaj. lehet még ő is olyan cool fazon, blöffölhet faarccal, izgulhat fel tiltott helyeken. érdekesen párhuzamosították a családot a ’bűn’ témakörében, mert mi is a törvények alapja a dolgok illegálissá tételére, miért tiltott valami, más meg miért nem? konyha-filozófia! (kacsint) (++05.30.)

alágyújtottunk a főzetnek, és várjuk, hogy melegedjen fel egyre. jó minőségű összetevőket raktunk a lombikba, csak még néhány pipettányi gyúlékony anyag kell, hogy igazán nagyot szóljon. és erre kitűnő jelek voltak az utolsó két részben, amiben már érezni lehetett azt a hőfokot, amin igazán erős lesz a sorozat. mert ez a hét rész még csak egy nagy ígéret, egy jó alap-sztorival, jól kikevert hangulattal, és egy újra-felfedezett nagyszerű színésszel. arra már nem emlékszem, hogy az író-sztrájk mennyire befolyásolta az évad alakulását, de sosem szép dolog valakit otthagyni felizgulva. tetszett. azért valahol tök jó, hogy nem kell hónapokat várnom az újabb szippantásra.

„the clearest moment of our friendship.”

amikor a lélek küzdelme vesztésre áll. amikor meghiúsulnak a tervek. amikor minden összeomlik. nem számítottam ennyire véres fináléra. kezdetben még mosolyogni is tudtam, ahogy összevágták a jó és a rossz küzdelmét will-ért. aztán belemerültünk az elmúlt részek sakkjátszmájának utolsó lépéseibe, majd bryan fuller-ék kinyitották az eső- és vér-csapokat, és már csak döbbenten tudtam a monitorra meredni. oké, laurence fishburne máshol is állandó szerepet vállalt, na de hogy a készítő megölné az emblematikus színésznőjét? vagy az egyik főszereplőt? ennyire gonoszul vérbefagyva nem lehet otthagyni minket a végén... igazi game-changer epizód volt, ami után már nem lesz semmi ugyanolyan, mint eddig. és én mindig is tiszteltem azokat az írókat, akik mernek kilépni a kényelemből. kalapemelés. (++05.25.)

lenyűgöz a vizualitása. magával ragad a színészi játék. el tudok veszni a szimbolizmusában. lebilincsel az összetett történet-vezetése. behúz a hangulata. ezeket a mondatokat mind el tudom ismerni, ha a sorozatot akarja valaki éltetni -na de azt mondani, hogy ’szeretem’, az nagyon idegenül hangzik. mert szerintem a hidegség és a szeretet nem összeegyeztethető. bár lehet, hogy jobb lenne, ha ezt inkább kibeszélném magamból... sokféle úton jártunk az elmúlt tizenhárom részben, az eleje nekem kevésbé működött will-el a börtönben, vagy csak nem tudtam teljesen ráhangolni az agy-hullámaimat a különleges ízére, a második felétől (főleg a vergen-testvérek feltűnésétől, és a vad és vadász közti játszma teljes gőzre kapcsolásától) már szívesen faltam az epizódokat. és pontosan azok a dolgok fogtak meg legjobban, amiket itt az elején is kiemeltem. a brutálisan gyönyörű látvány, a bivalyerős színészi teljesítmény és az egyedi ámde nyomasztó hangulat. a tisztelet és a kötődés megvan a részemről, de szeretet valószínűleg sosem fog kialakulni. tetszett.

„i’m sorry i pissed on your face.”

még az előző rész végi sokkban és zavarodottságban ülünk, de azért jim-ék ki tudnak belőle facsarni annyi gonosz humort, hogy ne érezzük magunkat annyira nyomorultul. aztán jön a vég, ami annyira lezárt, hogy kevésbé sírjunk, hogy ennyi volt, ugyanakkor happyendnek korántsem mondanám. egy korszak vége. (++05.20.)

hát nem tanulnak ezek a humoristák egymástól? ha rosszkedvű vagy, depressziós, akkor ne csinálj vígjáték-sorozatot. és persze ironizálok, mert minőségi munka került ki jim-ék keze közül, sokszor elgondolkodtattak, jó párszor megnevetettek idén is (carrie fisher vs nyalás részen konkrétan lefordultam a kanapéról). de nem erőltették a humort bele mindenáron, ha úgy jött ki a lépés, akkor simán komolyak maradtak, és én ezt mindenképp respektálom. tetszett.

a humorban az egyik legnagyobb erény a bátorság. hogy nem félsz kimondani/megmutatni dolgokat, amik ott vannak mindenki szeme előtt, csak nem szívesen beszélnek róla. persze kell egy nagy adag arányérzék, hogy ne bántson, csupán csak rámutasson a fonákságokra. egy beteg embert egy sitcom középpontjába helyezni -na ez egy olyan ötlet, amire kevesen fogadtak volna, hogy működni fog. de ez a nagypofájú ausszi megmutatta, hogy lehetséges. nagy adag szerethetőséggel, empátiával és minőségi humorral. nem félve az emberek arcába vágni az igazságot. a gyarlóságot. az emberi hülyeséget. a hátrányos helyzetű emberek mindennapi életét. a természetessége, az őszintesége, a humora mindenképp fontos volt, ugyanakkor ha visszagondolok majd rá, elsősorban a szerethetősége fog eszembe jutni. na jó, elég a nekrológból, inkább szerezzünk egy jó adag minőségi kokaint és pár izgága kurvát. vagy menjünk el, és gyújtsuk fel az fx székházát a picsába. tetszett.

„i realized that trust is a choice.”

ha múlthéten azt éreztem, hogy kevesebb a dal az átlagosnál, hát most pótoltak. nem tudom, hogy létezik-e alkalmasabb színésznő az őrült író szerepére, mint kristen schaal, úgyhogy elégedett voltam a vendég-szereplésével, mégha glee-sen túl is pörgették a karakterét. de a többiekre is boríthatnám a piros jégkását. sosem fogom megérteni ezt a szüzesség tartogatást, persze, hogy szakítás lett belőle, de ’jaj, még meggondolhatom magam, ugye?’, nők... a meleg srácok őszinte szeretetét legalább át lehet érezni, a hisztit meg átvészeljük valahogy. most, hogy összeboronálták a csapatot év végére, megint szétdobálják őket az országban, de ha működni fog a szerkezet, akkor egy szavam sem lesz. de valószínűleg elég lesz az is, ha rachel dalra nyitja a száját... (++05.20.)

a sok tanulság közül az egyik, amit a sorozatból megtanulhattunk, hogy ki kell tartanunk amellett, akit szeretünk, még ha néha küzdelmes is a közös utazás. bár a bábozós részen kívül nem emlékszem, hogy idén lettek volna olyan nagyon borzasztó epizódok, inkább az ásítós középszert lőtték be néhányszor, de tudjuk, hogy ez már nem az a tűz, amit régen éreztünk. ugyanakkor még képesek időről/időre elérni a régi magasságokat (akár kényszerűség szülte drámaiságból, akár nosztalgiából, akár egy jó témát megragadva). és még a mai napig képesek hatni a szívemre, ami azért nagy szó, mert ifjú férfiként hadilábon állok az érzelmekkel. nem ez volt a glee legrosszabb évada, de szokás szerint erős volt a hullámzása. a szívemre kell hallgatnom, nem az eszemre, nagyon gyenge tetszett. a fene, azért nehéz lesz a búcsú jövőre.

„your reticence to do what is necessary is why your city burns.”

ha összeállítanánk a sorozatok nagy évkönyvének ezévi kiadását, ez a rész, biztos, hogy a kiemelt finálék között szerepelne. nagy volt a húzóereje a történet kifutásának, a monitorhoz szögeztek az akciók, közben nem felejtkeztek el a karakterek közti viszonyrendszerről sem, és még egy felicity/oliver-rajongóknak kidobott puszi is belefért. és gyönyörűen keretbe foglalták az évad legfontosabb kérdésével: ölhet-e egy hős. na jó, leveszem az okoskodó szemüveget, mert elsikkad a lényeg: mennyire király volt már, ahogy a két csapat egymásnak esett, és röpködtek a nyilak és a pofonok! vagy a két egymásra vágott kemény bunyó! vagy a feszülős ruhák a lányokon! (++05.16.)

az előbb végignéztem az epizód-címeken, és akkor tudatosult benne, hogy mennyi mindennel foglalkoztunk idén (for example: deathstroke, birds of of prey, suicide squad, league of assasins, speedy, barry allen, mr.blood, ms.rochev...), és mégsem érzem azt, hogy túlzsúfoltság lett volna, jól zsonglőrködtek a srácok a labdákkal. örülök, hogy bátran forgatják a képregényeket, nem tartogatták a szálakat és a karaktereket későbbre. de egyébként is van tökük keményebben odarakni bizonyos dolgokat, nem kímélik a szereplőket, és nem kímélnek minket sem. talán azért nem indítottam a lejátszást minden héten maximális lelkesedéssel, mert kicsit túl sötétre mentünk idén, de egy ilyen erős ellenfélnél ez nem csoda. meg kell egy hős jellemfejlődéséhez, hogy alászálljon a sötétségbe. úgyhogy felesleges a hiszti a részemről. ez volt talán még egy kicsit baja az évadnak is, hogy nem bántak könnyen a női karakterekkel hiszti téren, mindig volt valaki, aki durcázott, és ettől a nézők is durcáztak, so... plusz halkan suttognám a szélbe, hogy a szigetes flash-ek is egyre kevésbé izgattak, bár ezt az írók is érezhették, mert jövőre komoly változások lesznek abban az idősíkban, úgy tűnik. apróságokon múlik, millimétereken, hogy nem a céltábla közepébe talál. mirakuru-val turbózott tetszett. csak egy kérdésem maradt: már kétszer majdnem tönkretették a várost -jövőre ezt hova lehet fokozni...?

„do i look like marty mcfly?”

annyit kerülgettük az elmúlt részekben az időutazás fazekát, hogy muszáj volt beleesnünk. mondjuk volt annyi csavar a dologban, hogy nem egy gonosz által kreált teljesen kifordított világba utaztunk (mint amire én számítottam), hanem csak egy alternatív múltat kaptunk, apró változtatásokkal. persze az alapokhoz nyúltunk a snow/charming kapcsolathoz, mert egy mesében mindig az örök szerelem a legfontosabb, de jó volt nézni, ahogy emma-ék (oh, bocs, princess leia) próbálják elkerülni az időutazós paradoxonokat. mert marty mcfly óta tudjuk, hogy ha nem jönnek össze a szüleid, akkor jaj neked... a visszatérés után túl happy volt a hangulat, mindenki tudta, hogy ennyi boldogság nem szokott kiáradni az írói szívekből, úgyhogy gyorsan fagyasztottak és törtek/zúztak, aztán meg majd ráfogják arra, hogy kellettek a jövő évi alapok... (továbbra is volt értelme neil korai halálának (és nem arra gondolok, hogy így a captain-swan rajongók elégedetten dörzsölhetik a kampójukat), mert most is tudták ehhez kapcsolni az érzelmi töltetet. meg persze a szeretethez.) (++05.15.)

az ifjú herceg kiállt palotájának legmagasabb erkélyére, szétnézett birodalmában, és örömmel látta, hogy minden rendben van. a tavalyi csapongás után pont kapóra jött a kreatív csapatnak, hogy az abc új vetítés-politikát vezetett be ettől az évadtól, és több sorozatát is kettészedte. így két darab tizenegy részes erős koncentrátumot kaptunk idén. az első feléről már megemlékeztem a kvázi-finálé kapcsán, még nem voltam teljesen elégedett, de jobban működött a sohaországos sztori, mint vártam volna az előtte lévő kisebb csalódás után. a második felére meg egy rossz szavam sem lehet. na jó, csak négy: nem utaztunk eleget oz-ba. jól csavarták az ötleteiket, rebecca mader látható élvezettel gonoszkodott (visszatér még?), jól működött a kollektív összefogás a közös ellenséggel szemben, újra elkapott a gyermeki hév, mint a legelején. a kötelező délutáni alvás helyett már alig vártam a lefekvés előtti esti mesét hétről-hétre. csiribú-csiribá, legyél aranyos és erős tetszett.

„-so, what do you say? you ready to change the world?

-no. i’m ready to kick some ass.”

az egy dolog, hogy cool szövegeket írsz, de azokhoz kell egy sam jackson is, aki úgy tudja elmondani őket, hogy a néző le-salakanyagozza a bokáját. eddig is működött a coulson/fury kémia, de ma egy új szintre emeleték azt (btw, ki gondolta volna, hogy ennyi játékidőre meg tudják nyerni a black madafaka-t). olyan mindentbele kaja lett ez a finálé, sok akcióval, persze, egy kis drámával, amire azonnal lecsaptak néhány jól irányzott poénkodással. próbálták lezárni az idei fő szálakat, de azért persze bent hagyták a kiskapuk kulcsait a zárakban. egyetlen ajtót csaptak csak az orrunkra jó erősen, a ’gonosz mindig visszatér’ toposzt, big like ezért. bill paxton őrült tekintetéből elegendő muníciót kaptunk így is. hadd ne mondjam, hogy a végét úgy rakták össze a változásokkal, hogy az ember azonnal szaladna az újságoshoz kérdezni, hogy nem tudja-e, hogy mikor jön az új szám. hogy szeptemberben...? (++05.15.)

a múltkor keringett a neten egy vicces összeállítás arról, hogy a tévés döntéshozók milyen ’nagyszerű’ ötleteket és megjegyzéseket szoktak küldeni a sorozatok készítőinek. van egy olyan gyanúm, hogy whedon-ék is megkapták a maguk kis note-jaikat a sorozat elején. mert biztos nem tanultak a hibáikból, amiket a dollhouse kapcsán elkövettek (ha már nem emlékeznétek, vagy kiszálltatok volna idő előtt, ott is a fox hülyeségei csökkentették az elején az élvezeti faktort, de aztán sikerült nagyon kikupálni). én nem vártam mozifilmes élményt, tudtam, hogy körülbelül meddig mehetnek el tévés keretek között, ezért eszembe sincs panaszkodni a látvány vagy a nagyszabás hiánya miatt (sőt, emlékszem, volt mikor kifejezetten dicsértem, hogy ezt sikerült kisképernyőre összehozni). de kétségtelen, hogy kellett pár rész, amíg minden résztvevő belerázódott, amíg az ember többet nem kapott, mint egy könnyed matinéra való limonádét. a nagy robbanást viszont a végére tartogatták, ahogy illik, bátor lépés volt a marvel-éktől, hogy ennyire összefűzték a cap.am. után a két médiumot. és a sorozatnak is nagyon jót tett, hogy ennyire megbolygatták az eseményeket. elkötelezett híve vagyok a cinematic universe-nek, és örülök, hogy nem fogcsikorgatva kell indítani hétről-hétre a kistesón futó mellék(?)-ágát. tetszett.

„oh, please. like you’re the only one who ever had a baby in a war zone.”

felpörgés esete, minden, ami a finálét finommá teszi, az itt volt, gyerek-szülés, repkedő golyók, rakéták, robbanások, és meglepő módon, de érzelmek. érdekes, hogy a tévé-történelem két legmacsóbb karakteréből is apukát csináltak (az első természetesen kenny fucking powers), úgyhogy kíváncsian várjuk, mit kezdenek ezzel az őrült szituációval az írók. (++04.29.)

szipp, szipp... (fej hátrahúz, orr megigazgatva, a maradék az asztalról az ínybe dörgölve) jó volt ez a cucc, de azért annyira nem ütött, mint vártam volna. valahogy az én fejemben (és az évadnyitóban pörgő előzetesben) valahogy vice-osabb kép élt. persze így is tömve volt ötletekkel, jó volt egy kicsit kimozdulni a komfort zónából a veszélyzónába (kétértelműség!), egy kicsit összefüggőbb történetet látni, csipetnyi drámával (mondj még egy rajzfilmet, ami a függőséggel foglalkozik). tetszett. outlaw country! (baszki, most látom, hogy tényleg kiadtak egy cherlene albumot, rohanok is (khmm) „megvenni”...)

„-why do you come to my tomb, jedi?

-to learn”

féltem elsőre, hogy ismétlésnek fog hatni yoda újabb próbája a félelemmel és kísértésekkel szemben, de aztán picit más lett ez az út. az alternatív jelennél az volt a legszebb, ahogy utalgattak a harmadik filmre (sőt, ott lett biztos, hogy nem valóság, amit látunk, amikor annakin levágta dooku fejét itt is). végső soron minden a jó és a rossz örök küzdelméről szól, nem? (++04.21.)

négy történet fért bele ebbe az utolsó 13 részbe, két jó, egy közepes és csak egy gyatra, nem is rossz arány. kicsit mintha távolodtunk volna a gyerekes szemlélettől, nem tudom, mennyire a fenyegetettség árnyékában dolgoztak az írók. viszont titkon azért mindenki reménykedett benne, hogy közelebb kerülünk a sith-ek bosszújának nyitó-jelenetéhez, hogy az elrablással fejezzük be (mint a ’the’ nélküli tarkakowski produkció). vagy legalább ashoka történetét lezárják -azért az fura, hogy a tavalyi kiemelt figyelem után idén egyetlen jelenetet kapott, azt is yoda fejében. idén sem tértünk vissza a nagy csaták mezejére, inkább a lélek-konfliktusok kerültek a középpontba, de mivel ezek működtek, ezért egy tetszett-et ki tudok osztani, az erővel sikerült ezt szépen feltornázni a végén, srácok. (ohh, most jöttem rá, miben volt jobb idén az évad: nem volt robot-humor!)

(újfent megúszom, hogy meg kelljen erőltetnem magamat, néhány apró módosítás, és lássuk, mit írtam tavaly...) tudjátok mi volt a legnagyobb baja a sorozatnak? hogy a cartoon network-re készült... így túlságosan meg kellett felelni olyan elvárásoknak is, amelyek így pocakosodó, szőröstalpú ősrajongóként már nehezen tolerálhatóak. persze dave filoni-ék is érezték ezt, valószínesíthetően ők is szívesebben vittek volna bele még több mélységet, elmentek egészen a lehetséges határig. persze máshol meg nem jutott volna rá ennyi pénz, szóval valamit valamiért (itt jegyezném meg, hogy elképesztő látni, hova fejlődött a technika 5 év alatt, a textúrákon, a mimikákon, a szemeken nagyon látszott a különbség). de sajnos így csak részben élvezhettem ki. azt is sajnálom, hogy egy idő után lementünk mikroszintre, el-elmaradoztak az elképesztően látványos csaták, kevesebbet foglalkoztunk a klónokkal, a háborúval -ha már lucas oly’ felelőtlen módon ignorálta a filmekből is. persze egy rajzfilmhez képest sok elgondolkodtatást és drámát nyújtottak nekünk, anakin-t és szépen vezették az úton, finoman taszigálták a bukás felé. de azért mindenképp bele kell kalkulálnom az értékelésbe, hogy sokszor csak a starwars iránti szeretetem lökdösött tovább, ha fárasztottak a gyerekes dolgokkal, vagy ha teljes érdektelenségbe fulladt egy-egy szál. de azért szomorú belegondolni, hogy nem lesz már olyan lusta vasárnap délelőtt, amikor felharsan az átalakított főtéma, és hadarni kezd a narrátor-bácsi. erős inkábbtetszett. az erő legyen dave-ékkel, hogy a disney ne nyomja agyon az új sorozatukat.