soroló

„what would poirot do?”

végre a doktor egyik régi vágya is teljesülhetett: találkozni mindenki kedvenc krimi-írójával. még jó, hogy a bbc-nél ennyire értenek ehhez a formulához, ehhez a korszakhoz, ehhez a britséghez. mert bizony űrbeli óriásdarázs ide, kilehelt cián oda, ez bizony egy klasszikus a.c. sztori volt, rejtélyes gyilkosságokkal, nyomozással, nagybeszéddel a végén, egy vidéki kúriában, lordok és szolgák között. és persze mikor máskor játszódott volna, ha nem a híres-neves nagy eltűnés idején. (azt hittem először, hogy a tardis-ban fog kuksolni tíz napig.) rusztikus éljenzés, vivát downton doktor... (+09.03.)

„it’s the hope that’s killing me.”

néha valami kicsiből indulunk ki. csak néhány másodpercen múlik, és teljesen megváltozik az életed. örülök, hogy nem felejtkeztünk el andy-zsaruról, csak az elején azt hittem, hogy nyomozós részt kapunk miatta, de aztán szépen egész lett a történet. egy érdekes kérdéssel foglalkoztunk, bele se gondolt az ember abba, hogy a hasadékon át nem csak jönni lehet. kicsit első évados hatása volt a résznek, egy torchwood-munkatársra koncentráltunk, az ő érzéseire, arra, hogy hogyan tud megváltoztatni egy drámai ügy. kár, hogy nem lehet szelektíven használni az amnézia-tablettát. (+09.02.)

„cinema may have saved their images, but it finished off the travelling shows. killed them.”

ki engedte timburton-t a forgatókönyv közelébe? méghogy utolsó leheletet lopó szellemek... volt némi nosztalgikus hangulata a karneváli cirkusz és a régi filmek miatt, pont úgy tünedeztek át a letűnt korok a sorozatba, ahogy a szellemek átjöttek a mi világunkba. ezen kívül jack kapitány újabb múlt darabkáját is megkaptuk, és ennyi, csendes retró epizód, de nem is kell mindig világot megváltani. (+09.02.)

„i’m running around in a wedding dress with what feels like a keg of lager stuck up my skirt.”

megláttam a címet az indítás előtt, ajjaj, esküvős epizód, de fogom utálni. aztán már a pre-title jelenetsor után fogtam a hasam a röhögéstől. így kell jól feloldani a feszengős nagyromanikát, tegyél egy űrlényt az ara hasába, aztán usgyi, fussunk, ahogy a doktor szokott. persze a végére kicsit befészkelte magát a szomorúság is, gwen arcán ott volt a teljes érzelmi skála, de azért maradtunk a könnyedebb vonalnál. úgyhogy hallgatok örökre legközelebb, ha kétségeim lennének. (+09.02.)

„the machine must embed military history and tactics but no name. she’s a generated anomaly.”

érdekes, hogy a duplarész után ezt az epizód tették, mert nagyon hasonló az alapgondolat, ez is tele van harcias szellemmel, a háború értelmetlenségével. de szerencsére mindig a doktor pacifizmusa győz. aztán persze itt van a címadó hölgy is, akitől azt vártam, hogy a doktor semmiből előkerülő utódja lesz, de ez a klónozós megoldás sokkal eredetibb, mint az én szegényes fantáziám. de. mint mindig, hálistennek, ott sötétlik a múlt, úgyhogy nem is lőttem olyan nagyon mellé a doktor igazi apaságával. reméljük látjuk még a szöszit (mert nem halhatott meg!). no, a csatáinkat megvívtuk, csak előre az új kalandok felé! (+09.01.)

„-50,000 years of bloodshed. and for what?

-for victory! sontar-ha!”

próbáld már meg egy katonának elmagyarázni, hogy ne vesse be a fegyvereit, hiábavaló lesz, nem képesek így gondolkozni. és most nem a krumpli-fejűekről beszélek... viszont pozitívnak vehetjük, hogy úgy gondolják az írók, ilyen esetben összefogna az összes atomhatalom a világon. de hogy mindig a fegyver az első megoldás, szomorú. megint a doktor volt a legemberségesebb az egész csapatban, nem rossz teljesítmény egy űrlénytől, bár őt meg a cinikus énem szívesen vádolná naivitással, hogy még egy dicsőséges halált hajszoló népnél is bepróbálkozik a béke szóval. látvány-fronton rendben volt minden, tetszett, hogy igazi scifis csavarokhoz nyúltak a nagy megoldás kérdésénél. (+09.01.)

„do you know how many cars there are on planet earth? 800 million. imagine that. if you could control them, you’d have 800 million weapons.”

oh, martha jones, mindig öröm látni téged! évad közepi kötelező duplarész régi ellenségekkel, akik szokás szerint kicsit megmosolyogtatóan viccesen néznek ki, mégis elhiszed, hogy itt bizony baromi nagy bajban van az emberiség. még hogy mi vagyunk a legharciasabb népség a galaxisban... először azt hittem, hogy valami széndioxid-kibocsátás ellenes, globális felmelegedéses hablatyot kapunk, de sokkal inkább az uniformizált technológia kritikája ez - hogy ennyire rábízzuk magunkat a gépekre. örülök, hogy vastagabb szerep jut a sokat emlegetett unit-nak is, jobban érezni tőlük a nagyszabást, talán a bizodalmam is meglesz, hogy az emberiség megtesz mindent az idegen fenyegetettséggel szemben... (+09.01.)

„i was brought back like jesus really, but without the beard, you know.”

egy olyan aspektusát vették elő a zombi-létnek, amit nem nagyon szoktak feszegetni: amikor az élőhalott tudatában van az állapotával, és kurvára utálja az egészet. érdekesebb lett így owen karaktere, ráadásul az art-filmes szerkezet és rendezés is hozzátett sokat. a nyitás olyan volt, mint egy jobb fajta mozi-előzetes, később többször a klippes-hatás dominált. először azt gondoltam, hogy lekötött volna a beleírt mission impossible nélkül is, de aztán azt a részt is a haláltól való félelemre futtatták ki. és itt jön ki az erőssége a résznek, hogy miközben figyelsz és élvezed, közben az agyad egy része gondolkodik, a saját halottaidon, a saját halálodon. mert valljuk be, mindannyian kurvára félünk. (+09.01.)

„only in suffering do we recognize beauty.” (marcel proust)

ha a doktor megküzdött a sátánnal, itt miért ne lehetne legyőzni a halált. szó szerint, a nagybetűst. jól kijátszották a cliffhangert, valami ilyesmire számítottam, kesztyű kettő, feléledés, gebasz, nagy gebasz. a körítés a történethez igazítottan néha horror-hangulatba fordult, lehetett sokat futni a weevil-ek meg a kaszás elől. meg egy önjáró kesztyű is okozott némi pánikot. gondolom megrágjuk még majd párszor, hogy owen akkor most hogy is van ez... (+09.01.)

„think about when you run a virus scan through your computer, yeah? the software works its way through the files and when it finds a trojan or a virus or whatever, identifies it and then deletes it. that is what this stuff does to the human body.”

oh, martha jones, feldobtad a napomat! tök jó, hogy így kihasználják a karaktert, ha már a doki mellől kiebrudalták. és itt is hozza a nagyon szerethető formáját, okos és kedves és szép, jack kapitánnyal meg nagy az összhang, maradhatna egy darabig a csapattal. ja, hogy ügy is volt? csak a szokásos, az ember idegen játékhoz jut, hát kísérletezik egy kicsit, hátha lesz belőle valami anyagi haszna. hogy ebbe belehalnak? ez komolyan kérdés...? láttam interjút alan dale-lel, egy cukipofa, miért mindig ilyen szemét alakokat játszik...? a végét csak azért nem emlegetem, mert owen többször sérült már meg az elmúlt másfél év alatt, mint jack kapitány az összes háborúban, amiben részt vett... (+08.31.)

„our memories define us.”

tényleg ennyi lenne a személyiségünk - emlékek összessége? ilyen könnyen megvezethető az emberi agy? már a nyitó-jelenetnél felvontam a szemöldököm, ki ez a fickó, aztán amikor kiderült, hogy mindenki ismeri, majd bevetette a kézrátételes trükkjét, már mosolyogtam, mert sejtettem, hogy ebből valami jót fognak kihozni. jöttek is sorban: a cici-kidobós tosh, a cukor-kedves owen, és a ráadás, jack szomorú gyerekkora. dicsérendő, hogy nem csak gusztustalan űrszeméttel jönnek mindig az írók, hanem ilyen különlegesebb, eszet és lelket piszkáló lényekkel is. (+08.31.)

„have you ever eaten alien meat?”

munkából kifolyólag voltam kutyatáp üzemben, szóval tudom, hogy mit adunk szerencsétlen állatoknak. ezek után nem szívesen mennék parizer-gyárba... az milyen már, hogy az ember egy bálna-forma élient sajnál meg... mondjuk biztos, hogy így járna az a szerencsétlen, aki emberek közé keveredne, a kegyetlenségünknél csak a kapzsiságunk a nagyobb. ...az miért van, hogy minden űrlényes részből azt vezetem le, hogy az emberek szörnyűek...? féltem az elején, hogy mi lesz, ha egy középszerű ember helyezünk a középpontba, de aztán elkezdett működni az epizód hamar. (+08.31.)

„if your ood is happy then you’ll be happy, too.”

itt egy naiv, kiszolgáltatott lény, biztos szívesen szolgálna minket -így az ember, te meg nem győzöl szégyenkezni, hogy ebbe a fajba tartozol... ez a némán tűrt szolgaság predesztinálta az ood-okat, hogy visszatérjenek a sorozatba, hiszen még a doktor is megmondta, hogy a jelenben is van rabszolgaság a földön, csak most ázsiai tömegtermelésnek hívják, szóval példa-statuálásra tökéletesek. meg sosem árt, ha jobban bemutatnak egy fajt, főleg, amelyik nem akar elnyomni és leigázni minket, csak élni békében. sose feledd ember, az elnyomásnak mindig lázadás lesz a vége. (+08.31.)

„the romans haven’t even got a word for volcano. not until tomorrow.”

utazási tanácsok az ősi rómába: 1. ne beszélj latinul, azzal csak összezavarod a tardis-t. 2. mindig legyen nálad vízi-pisztoly, sosem tudhatod, mikor támad meg egy tűz-lény. 3. ha választanod kell 20.000 ember és világ között, sose hezitálj. 4. ha beindítasz egy tűzhányót, legyél mentőkabinba. 5. bármi gyanúsat észlelsz (kővé változó emberek, márvány áramkör-rajzok), gyanakodj egyből idegen életformákra. 5. figyelj oda történelem-órán, ne akkor menj, amikor valami tragikus esemény van kilátásban... jó volt a korrajz, ahogy scifisen kiforgatták a történelmet, kicsit fantasy-s gellert kapott a jósoktól, és persze most is nagyon működött a dráma. soha rosszabb ’kötelező évad eleji töris epizód’-ot. (+08.31.)

„the fat just walks away.”

hát eljött az idő donna visszatérésére, de mivel már megtért és nem hisztizik megállás nélkül, most sokkal elviselhetőbbnek tűnik. az mondjuk nem tudom, hogy vele jár-e, de jó adag fellelhető volt az infantilis ámde működő humorból. vagy csak a témából adódott - mert a fogyókúra-mániások kaptak egy szép nagy virtuális pofont (űrlény-tálalásban, persze). de nem csak rohantunk, meg olvadoztunk a kis zsír-babák láttán, bizony belengettek nekünk egy nagyon érdekes átívelést egy szép szöszivel, de psszt... (+08.31.)

„-he’s a frozen soldier from 1918.

–nobody’s perfect.”

egy kis szelet régi torchwood, szeretjük az ilyet. mint az idő-paradoxokat. és persze a kis drámákat, amikre most már kijelenthetjük, hogy nagyon ráfeküdtek idén. mert oké, megmenekült a világ, de sokkal bizsergetőbb belegondolni az emberi oldalába. hogy itt van egy valaki, akinek évente van egy napja élni, aki nem akar hős lenni, csak rendes egyszerű dolgokat csinálni, randizni és szerelembe esni. és persze ott a japánlány, aki évente egy napot láthatja a fiút, akibe beleesett, és akiről tudja, hogy el kell engednie, ha nem akarja a világ pusztulását. ki az, aki sajnálná tőlük az utolsó éjszakájukat...? (+08.31.)

„how can i prove to you that i’m not an alien?”

meglátni az embert az űrlényben, megtalálni az emberséget magunkban, még ha három galaxison túlról is származunk. kicsit fringe-es érzésem volt, ahogy a heti-ügy személyes drámáján keresztül mutatták be az alien-invázió hátterét. és úgy tűnik, hogy nem csak az amerikaiak vesszőparipája a terrorizmus, nem is baj, ha beszélünk róla, szépen beépült ide is a sejtekbe szerveződős alvó-ügynökös robbantós rosszfiúskodás. (ugyanakkor cseppnyi humor megmaradt az évadnyitó keverékéből, plusz továbbra is hangsúlyozzák jack kapitány keménykedését.) (+08.31.)

„get two time agents in the same room together, it’s always about the size of the wrist strap.”

micsoda stílusos kezdés! már a hal-emberes nyitány, jack kapitány belépőjével. a kissé komor és melankolikus első évad után fura ez a sok humor, dehát az 51. századi emberek már csak ilyen furák. örülök, hogy foglalkozunk jack kapitány múltjával (ami a jövő, ugye, hülye paradoxok...), és persze az sem maradhat ki egy szép összefüggő történetből, hogy merre is járt a főnök, és mi is történt a távollétében. sosem baj emellett, ha egy színes vendég-arccal emelik egyből az elején az évad fényét, mégha úgy vágták is körbe a standart nagypofájú átverés-bajnok űr-kovboj sablon mentén. pozitívak az előérzeteim a későbbiekkel. az erő (és az időutazók védőszentje) legyen velünk. (+08.30.)

„children love war games.”

kezdetben azt hittem, hogy oktatást kapunk, hogy a mai gyerekek meg a videojátékok, blablabla, de aztán inkább az erőszakos emberiség kritikája lett ez, akiket a legvérmesebb népségnek tartanak a galaxisban. pedig mi is vágyunk a békére, csak jól rejtegetjük ezt az érzést... ki mondta, hogy egy gyerek-sorozatban nem lehet az űrbe menni? (geek apróság: manapság vannak még egyáltalán játéktermek...? és komolyan az emberek olyan hülyeségekre fecsérelik az idejüket, mint a laser-tag...?) (+08.30.)

„listen, luke. when weirdo nuns turn up on your doorstep asking about freaky glowing alien gizmos, one thing you never do is tell them you got one.”

nem baj, ha tanítjuk a gyerekeket görög történelemre, bár ebből annyi tudás fognak felszedni, mint egy xéna-epizódból... de azért volt izgi, volt dráma, beszéltünk a válásról, és az egészet belengte valami őszies nosztalgikus hangulat (valószínűleg a rusztikus vidéki anglia és az idős emberek szerepeltetése okán). mondjuk, hogy ez volt az évad történelmi epizódja...? (+08.30.)

„what's funny? the wife gave me cabbage and bean tartlets last night. yet another reason to despise jamie oliver.”

(na itt már tényleg csak formaság a pilot kitétel.) hogy mivel riasszuk el a potenciális nézőket, akik a doctorwho felől érkeztek? hát a puki-lényekkel. mondjuk az is igaz, hogy inkább itt szagoskodjanak, mint az anyasorozatban... az elején megvolt a bevezető íz, aztán gonoszkodtak a gonoszok, nyomoztak a jók, az igazi kalandfilmes hangulat csak a második felére érkezett meg. inkább ez utóbbihoz kéne tartaniuk magukat, és mindenkinek rendben lesz a bélműködése. (+08.30.)

„bad name for a ship.”

hát mi bajuk van ezeknek az angyalokkal...? az elején még nem tudtam, hogy mire futunk ki, töris karácsonyi epizód, oké, alter-univerzumos epizód, oké, űrhajós epizód, na jó, most már álljunk meg. jól játszottak a párhuzamokkal a két szomorú sorsú hajónál. apropó, meglehetősen sok vendégszereplő áldozta fel magát a végső túlélésért, jött is a sok kalandozás és futás közben az a szívbe tépő dráma, amihez annyira értenek a doktor háza táján. pedig jó arcokat szedtek össze (kyle minogue, mint a doktor társa?!?!), és jó volt az a kiszólás is, hogy nem mindig azok élik túl, akik megérdemlik. nem múlhatott el az ünnep némi űrkaland nélkül, még ha a londoniaknak tele is van vele a hócipőjük. hát költözzenek más bolygóra, de allons-y! (+08.29.)

„the hat, the coat, the cricket-y cricket stuff... the stick of celery. yeah.”

egy kis kedveskedés a régi rajongóknak. mert ők érzik át igazán, mit jelent, amikor bekukkant az ötödik doktor, őnekik szólnak az utalások is. mi, gyarló új rajongók, beérjük a tízedik lelkesedésével és a régi arcok elképzelt vigyorával. (+08.29.)

„didn’t you learn anything from the blessed saint martha? siding with the doctor is a very dangerous thing to do.”

a szavak és a gondolatok ereje sokkal erősebb, mint az igazi fegyvereké. nem először tanítja ezt nekünk a doktor, de nem baj, ha sokszor a fejünkbe veri. ez a lényeg, az összes többi valahol mellébeszélés. írhatok akár arról, hogy mennyire szoktam szeretni az időugrásokat és az ellenállásba vonult hősök sztorijait (talán az sem véletlen, hogy bsg-s érzetem volt egy kicsit). vagy arról, hogy milyen sajnálatos, hogy semmissé tették a nagy pusztítást, több következményre vágyom. esetleg elviccelődhetnék dobby-n és a gyakorló-gömbökön (ugye nem kell magyaráznom egyik popokult utalást sem...?). de ezek csak szavak. csak nem a megfelelőek. sajnos én nem tudom olyan epikussá fokozni a finálémat, ahogy a sorozat rendre teszi... (+08.28.)

addig-addig utazgattunk együtt, míg a tardis szíve végleg az enyémbe költözött. tartottam magam a neten talált sorrendhez, és ez azt jelentette, hogy időről-időre meg kellett szakítanom a kalandokat. viszont arra nagyon is alkalmas volt, hogy lemérjem, hogy mennyire is szerettem meg a sorozatot - minden alkalommal bizseregve, vigyorral az arcomon zsizsegtem végig már a főcímet, úgyhogy a love-méterem magasan áll. mondjuk úgy könnyű, hogy nincs rossz epizód az évadban. kinőtt a gyermek-évekből, csak pont annyi infantilitás maradt benne, ami a báját adja. nem lehetek elég hálás martha jones-ért sem, ő is erőteljesen emelte a szerethetőséget. kár, hogy most már két lyuk lesz a szívemben... (nagyontetszett)

„it is your fault! all of you! you voted saxon! you did this!”

először is: köszönöm, hogy feloldottuk a torchwood-anomáliát. másodszor: nem tudom, hogy s.moffat innen vette-e az ihletett az ő moriarty-verziójához, de sok a hasonlóság, mindkettő egy idétlenül őrült, ugyanakkor hihetetlenül veszélyes nemezis (ha már a ki-volt-előbb kérdésnél járunk: repülő anyahajó...?). és az egész részt belengte ez a kettősség. nevetsz a osbournes-on és a teletabikon, a saxon-féle túlzásokon, a következő pillanatban meg hümmögsz a veszély-helyzetek felett, hogy innen-meg-hogyan-tova (vagy: mosolyogsz a politikusi hatalom kritikáján és bánkódsz gallifrey szomorú históriáján). harmadszor: pacsi a zeneszerzőnek, hogy beépítette a dobolást a témákba. negyedszer: szépen összeépült az évad, volt bőven utalás az elmúlt epizódokra, de végül idén is ugyanoda lyukadtunk ki, mint eddig minden fináléban: le akarnak igázni minket. (+08.28.)