soroló

„this place is like somebody’s memory of the town, and the memory’s fading.”

aki nem él zacskóban, annak biztos, hogy összefutott a szájában a nyál, amikor először hallott erről a sorozatról -az hbo sötét átívelő krimit készít woody harrelson-nal és matthew mcconaughey-val? wow. lehet ennél még magasabbra srófolni az elvárásokat, amikor az ember elindítja a lejátszót? és aztán jön a gyönyörű főcím, majd öt perc múlva el is veszett a világában, ami aztán ott hömpölyög körülötte 60 percen keresztül, és imádja az egészet. valahogy afelett én elsiklottam, hogy a kegyetlenül sivár mély-dél lesz a helyszín, de ez a fakóság sokat hozzá fog adni a hangulathoz. működik az időugrálós szerkezet is, főleg, ahogy a végére kilyukadunk a csavarig, de rengeteg kérdést is felvet a karakterek kapcsán. ohhh boy, a karakterek, azok biza’ nagyszerűek, érdekesek, ellentmondásosak, és hát két ilyen színész kifacsarja belőlük a maximumot. valahogy minden olyan helyénvalónak tűnik (nézd meg milyen színészeket hoztak mellékszereplőknek is!), képtelenség, hogy ne állva tapsoljunk a nyolcadik rész végén. magasan lesz a zsinórmérték az idei újoncoknak. (++01.19.)

„i’m a new orleans musician, motherfucker. i’ll play ’till they ain’t got no gigs still standing.”

bármi más történhetett a részben, az ember mindig elszomorodott, amikor a lambreaux-családot mutatták. hozzám hasonlóan gondolom nektek is van ilyen élményetek, amikor az ember kettős érzéstől gyötrődik, mert nem akarja, hogy elmenjen egy szerette, ugyanakkor valahol mégis ott van benne a megkönnyebbülés utáni vágy. piszok nehéz ez a téma, és annyira realistán ábrázolják, hogy az ember szíve kifacsarodik. persze, davis most is szórakoztató, azt is jó látni, hogy talán egyenesbe fordul a magánélete (még a szomszéd melegek is visszatérnek!), mosolygunk sokat a klasszikus antoine felbukkanásán is, pia, örömzenélés, second line, taxi-fogás, bár itt nem szabad belegondolni, hogy miért is csinálja a parádét (nagy vízfejű iskolavezetések, pfüüh...). nem tehetsz mást, ülsz az ágya mellett, figyelsz, reménykedsz, vársz, amíg el nem jön a vég. (++01.19.)

„i am opening the door of exam room 5, and i’m eager to share with you my groundbreaking discoveries.”

ez az ötvenes évek, mégis mit vártál...? jól megfigyelhető volt, hogy csak addig volt érdekes a tanulmány, amíg a férfiakat dicsérte benne a doki, vagy megnyugtatta őket, hogy a kisebb is lehet ugyanolyan jó, akkor tört ki a parasztlázadás, amikor a nők egyenjogúságára, mitöbb, felsőbbrendűségére tértünk rá. vagy hogy egy nőnek is örömet okozhat a szex... ilyen az, amikor valaki meghaladja a korát, és képtelen felmérni, hogy hiába az ő nagysága, ha a körülötte lévők korlátot gyomra nem fogja ezt bevenni. nem véletlenül jöttek elő más nagyságok példaként, darwin és elvis… de a melegségből való kinevelés is brutálisat tud ütni a kegyetlenségével, és hidegrázós belegondolni, hogy ebből a szempontból nem múltak még el az ötvenes évek... (++01.19.)

az ember mindig megbecsüli a különleges szeretőit. messziről csodálod a szépségét, mert tudod, hogy óvatosan kell közelítened hozzá, néha kedves és szívet melengető, néha viszont hideg és távolságtartó. kínosan ügyesen kell eltalálni a megfelelő hangulatot. ez benned is bonyolult érzéseket kelt. elismered minden nagyságát, vonzódsz hozzá, ugyanakkor amikor eltaszít magától, akkor megkérdőjelezed a szerelmed nagyságát. de mégis mindig visszatérsz hozzá, és ez a legfontosabb. talán ha teljes szívvel kimutatod az érzéseidet, ő is így fogja viszonozni azokat: nagyontetszett. (úgy gondoltam, jobb egy ilyen átvittebb értékelést írnom, minthogy megint leboruljak a színészek, a bátorság és a korfestés előtt. remélem mindenkinek tetszett, köszönöm a figyelmet.)

„i guess your machine didn’t get my letter of resignation, harold.”

no, nem odázhattuk tovább a dolgot, vissza kellett térnünk a hetiügyekhez kicsit. de ha már van ez a kényszer (mert szegény zombinézők végleg elfordulnának), akkor legalább csináljuk piszok stílusosan -gondolták az írók. és mivel tudnánk igazán felidézni a klasszikus felállást, ha nem azzal, hogy újra badass-é tesszük mr.reese-t. először azt hittem, hogy maradunk a minimál-díszletben (repülőn akciózni mindig jó), de aztán ügyesen be lettek vonva mr.finch-ék is. és ha már kiszórakoztuk magunkat a pofás evőeszköz bunyókon és a cool egysorosokon, akkor akár el is gondolkozhattunk azon, hogy miről is szólt ez a rész: a nemzetbiztonság drogügyletbe fektet be, hogy tőkéhez jusson, hoppáhoppá... welcome back, my friend, ready to action? (++01.18.)

„no single agent is that important.”

hát lássuk, mit csinál a csapat coulson nélkül -összezár, és mindent megtesz, hogy megmentse a főnököt. ötletes volt, hogy így párhuzamosra vágták a két kihallgatást, lehetett látni, hogy a különböző módszerek hogyan hatnak. és persze utána jöhetett az erőszak vs lélekre ütés kérdése is. hogy lényeges-e, hogy hogyan tért vissza coulson? maga a technikai része szerintem nem nagyon, összerakták, piszkálták az agyát, sowhat, az már sokkal inkább, hogy fury igazgató miért ragaszkodott hozzá annyira, hogy megmozgatta érte az eget és a földet is. valamint, hogy ez a tudás most milyen hatással lesz a kedvenc öltönyösünk jelenlegi lelki állapotára. jó volt kicsit átívelni, most megint hetiügyezni fogunk...? (++01.18.)

„i can think of five other reasons i wanted to be your friend: boob, boob, vagina, butt cheek, butt cheek.”

próbálom elképzelni, ahogy a csajom bejön a szobába falcons mezben. ááááhhh, képtelenség... érdekes dolog ez a csapat-hűség egyébként, bár most ezt itt csak nagyon érintőlegesen kapargáltuk. inkább kicsit jobban behoztuk a képbe coach-ot, úgy tűnik már nem lehet kirobbantani a sorozat kanapéjáról többet (ehhh, ez angolul sokkal frappánsabban hangzott volna, coach-couch, na mindegy....). (++01.18.)

„-look, i know it’s hard, but the hard is what... makes it good.

-is that from ’a league of their own’.”

semmi baj nincs azzal, ha tanulságot szeretnének nekünk átnyújtani, ha kedves és többnyire vicces múltbeli történetekbe csavarják őket, sok szeretettel. (++01.18.)

„the return of the ass crack bandit”

ez is egy nyomasztó esős délutánnak indult. nem akartam kimozdulni az irodám nyugalmából, de a gyönyörű nők igéző tekintetétől mindig elgyengülök. egy szörnyű bűntény után kellett járnom, amit az iskolájában követtek el egy fém fegyverrel. az agyam nehezen tudta felfogni a kegyetlenség ilyen mértékét, de ott kellett lennem, ha bármit is tehetek, hogy megfékezzük ezt a gyalázatot... oké, megköszörülöm a torkomat, elég ebből a rekedt noir-hangból. commu-s színvonalú stílus-paródiát kaptunk (mármint az epizódban, nem abban, amit az előbb összebénáztam itt feljebb), a nyomozós thrillerek rengeteg kellékével. cool, cool, cool volt. (++01.18.)

„this little piggy went to market. this little piggy... stayed home. this little piggy right here had roast beef. and this little piggy had none. and this little piggy cried, whee...!”

...és ezt a vérgőzös epizódot egy nő írta? hát hova fajul ez a világ... kezdetben madame delphine volt a középpontban, na mondom, végre foglalkozunk vele, de aztán a többieket is helyzetbe hozták. sebaj, addig is megtudtuk az öreglány motivációit: szadista a szentem, és ennyi... bár a méltó utódainak sem kell szégyenkezniük, mert az nem lenne elég stílusos, ha írásba rögzítenék a békét, tudják ők is, hogy a történelmet vérrel írják. na de ennyivel...? a leghatásosabb kínzás díját mégis cordelia viheti haza az öncsonkításával. élvezetes volt átvágni ezen a több hektoliter véren, de még mindig nem látjuk a medence túlpartját, bár nem érzem, hogy ez olyan nagy baj lenne. (++01.17.)

„we’ll be a family. you, me, the baby and your not-that-weird-looking vagina.”

na ilyen az igazi pofátlan reboot! jobban mondva az majd jövő héttől jön, most csak előkészítettük a terepet a fülledt nyolcvanas éveknek. ez persze nem jelenti azt, hogy ne röhögtük volna tele a kispárnánkat már most is. komolyzenés nyitó-montázs? hehe. fbi-féle profi letartóztatás? hehehe. kihallgatások? hehehehe. nekem nem volt bajom a folytonos félresikerült kémesdivel sem, de az íróknak biztos, hogy jót fog tenni, hogy valami új irányba kanyarodnak. (az tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy játékos típus, de a vice city az all time favourite játékom, úgyhogy ha azt a hangulatot fogják hozni mostantól (lásd a fetrengős összefoglalót a végén), akkor biztos, hogy erős nyáladzás lesz itt hétről hétre részemről...) (++01.17.)

„we’re just careening at warp seven into a barren asteroid called ’we’re all fucked’.”

további kalandok a különutasokkal... nem közeledtek ma sem az álláspontok, mert bár találkoztak a srácok, azért mindenki szenved tovább. illetve jeannie nyélbe üt egy tuti bizniszt, amiről üvölt, hogy még jár érte majd visszavágó, illetve marty idejét épp nem a pénzkeresés köti le, hanem a fiával foglalkozik (nagyon helyes!), vagy nőben van (kitűnő!), vagy furákat álmodik (whaat?). az meg milyen már, hogy kiröhögünk egy bekattanást és leszúrást...? (ja, és mindig is tudtam, hogy ezek a lifecoach-ok bullshit mesterek, ezt ők sem gondolhatják komolyan...) (na, a rész annyira volt összeszedett, mint én most...) (++01.17.)

„i spent 1 dollar on this ring. will you go on the worst date ever with me?”

először is gratula és respekt a golden globe-okért. aztán, a protokolon túl: jéé, előszedték a fogadást, kábé a pilot-ból! és mire használják? várj, ne mond ki, tudom ám, itt van a nyelvem hegyén... ezaz! kapcsolat-építés! még a végén tényleg lesz valami hőseink között. az őszinte charles is maradhatna egy kicsit, bár a hagyományos verziója is vicces. (++01.17.)

„the slap of a thousand exploding suns.”

mert a nagy pofonofonnak vissza kellett térnie. ez a rész szerintem annak nem tetszett, aki ’90 után született és/vagy nem látott boldog ifjúkorában egy csomó gagyi kungfu-filmet. vagy legalább a killbill felét. mert jól levették és jól eltúlozták a stílust, miért lenne baj, ha néha kicsit paródiába hajlunk, mondhatni bekukkantunk a kikacsintás-erdőbe… (külön virtuális fej-bucik barney régi csajainak felvonultatásáért, vagy a boyz ii men poénért.) (++01.16.)

„i’m in news, you moron. i don’t have to prove it, i just have to print it.”

két klasszikussal kezdeném: ’a tudás hatalom’; illetve: ’there’s no news like bad news.’ (elliot carver). a média-mogul, aki mindent tud, aki mindenkit sakkban tart. ha már átteszünk egy történetet a jelenbe, azt csináljuk igazán aktuálissá. és mégis volt egy pontja a történetnek, amikor elhitették velünk, hogy mégsem ő az epizód gonosza. és itt jön a képbe a moffat-faktor, amit sokan képtelenek elfogadni: ez a faszi egy jóindulatú pszichopata, aki képes teljesen váratlan húzásokra. még akkor is, ha ügyesen kifarol belőlük, de valahogy nála mindig könnyen jön a wow-faktor. felépíteni egy új karaktert és megszerettetni a nézőkkel, majd teljesen kifordítani őt? persze, miért ne. becsajoztatni sherlock-ot? hogyne, kérlek. az eddigi kedélyes hangulatot komorba fordítani erre a részre? csak nehogy minden új alakuljon, ahogy vártad volna, mikor lenyomtad a play-gombot. és annak a legjobb, aki szívesen vesz részt az elmebajos játékában. btw, elme, örülök, hogy hagyják az absztrahálós képességünket kibontakozni azzal, hogy egyre jobban belemerülünk az agyakban zajló különleges folyamatokba. intelligenciára vall. (++01.16.)

(ehh, máris meg kell küzdenem az évad-írással, igazságtalanok ezek az angolok...) a sorozatozás egyik nagy kérdése: jó-e az, ha fókuszt váltanak, ha egy picit más úton indulnak el, mint amin előtte jártak, tudja-e majd követni a nép ezen az ösvényen is? persze korántsem olyan drámai a helyzetünk jelen esetben, mint ahogy sokan állítják, nem a sötét erdőbe menetelünk mindahányan. persze, tény, hogy másabb volt az évad, mint az eddigiek, az első az újdonság varázsával és a karakterek közti kémiával vett le a lábamról, a második úgy él az emlékezetemben, mint egy angol buldog, ami letépte a fejemet, miközben továbbra is élvezettel néztem a karakterek közti kémiát is. és most itt a harmadik kör, amiben a karakterek közti kémia került a középpontba. oh, wait... szerintem bátor húzás volt apró módosítgatásokkal egy új pályára állított sherlock-ot elénk rakni, és itt most elsősorban a karakterre gondolok, aki még mindig egy jól funkcionáló szociopata, mégis színesebb lett az érzelmi telítettségtől. amint láthatjátok, én eddig sem a nagy rejtélyes nyomozás miatt követtem a két jóbarát kalandjait, így nem is panaszkodom, hogy háttérbe szorult ez a vonal. két rész piszkosul elszórakoztatott, a harmadik meg a csavarjaival és bátorságával nyűgözött le, tehát nem kérdés, hogy a csalódás faktort kizárhatjuk az ügymenetből. nagyontetszett. aztán nehogy megint két évet kelljen várni, srácok, mert hiányozni fogtok... (kacsint)

„all of which is suggestive of... murder! sorry, did i say murder? i meant to say marriage. but, you know, they’re quite similar procedures, when you think about it. the participants tend to know each other and it’s over when one of them’s dead.”

ha ekkorára hízik valaminek a rajongó-tábora, jobban előjön, hogy mennyire másért nézik az emberek a sorozatot. valószínűleg én azért szórakoztam ennyire ezen a részen is, mert eddig is a karakterek voltak azok, amik leginkább megfogtak, és hát a karakter-piszkálás van leginkább a középpontban ismét. lehet, hogy másoknak jobban hiányzik egy mélyebb nyomozás, de szerintem érdekes kísérlet ez, hogy megnézzünk egy emberibb sherlock-ot is. aki sokkal jobban kimutatja az érzéseit, még ha nyelnie is kell néhányat, és aki még mindig ideális párost alkot a doktorral. és mondani is felesleges már, mennyire rendben volt a vizualizáció ma is, és nem csak a vágási ötletek, de a nyomozások is kaptak egy ilyen gellert (tárgyaló-terem az internet-chat leképezésére!). extraként még az időrenddel is játszottak nekünk. van, amikor a magánélet sokkal jobban esik, mint bármi más. (az csak nekem vicces, hogy sign of three című epizódot a három író együtt írta...?) (++01.16.)

„i don’t shave for sherlock holmes.”

tényleg tudni akarjuk, hogy mi a bűvész trükkje? más szemmel néznénk rá, ha kiállna, és elmondaná, hogy csinálta...? én örülök, hogy joker-eset húztak, lehetett így is, úgy is, nem releváns. inkább játszanak velünk, az mindig élvezetesebb... nem könnyű dolog két év után visszatérni. mert mi van, ha megkopott a szerelem? ha túl nagyok az elvárások a régi szép emlékek fényében? piszok nehéz dolguk lehetett moffat bácsiéknak ezek miatt. szerintem jó döntést hoztak azzal, hogy megetetnek minket. szerették a megfigyelésekkor kiíródó feliratokat? adjunk nekik dögivel; szoktak viccelődni sherlock látens melegségén? hát viccelődjünk mi is. de egyébként is, bőkezűen osztogatták a poénokat, az ember másfél órás vigyorral ült végig tulajdonképpen. hogy emellett elsikkadt, hogy ez tulajdonképpen egy nyomozós-sorozat? üsse kavics, én beértem ezzel a nem túl mély, james bond-hoz illő terror-elhárítással is (hát brit-brit, nem mindegy...?). úgyhogy csak lazán, srácok, soha rosszabb visszatérést. (++01.15.)

„just look at the map, though. he’s getting closer.”

tök kedves gesztus ez moffat bácsiéktól, hogy kacéran a szánkba ejtenek egy cseppnyi kis édes előételt. köszönjük, és jó étvágyat. (++01.15.)

„you hate everything! i can’t be the only thing you like.”

még néhány szokásos kanyar a pokolban, aztán észbekaptak az írók, hogy finálé-time, és valami happyend-szerűt kerekítettek a végén. ami persze hat az emberre (megint a zenével segítettek ki), de én inkább ismét a személyesség felé húznék. mert ez a ’nincsenek ambícióid’ duma olyan ismerősnek tűnik a múltamból. sajnos az a típus vagyok, aki bele tud kényelmesedni egy kapcsolatba, ami megvan, azért nem kell küzdeni, és ezt nem értékelik a csajok, érthető okokból. persze itt végülis nem ez az igazi indok, mégcsak nem is a ’sötét lélek’, ami megint csak egy kifacsart női logikás magyarázat. nem akarom bántani a nőket, de látjuk shos-t egy másik srác szájában matatni, so... legalább legyetek őszinték, csajok. no, jó itt lelkizni veletek, nem kell mindig mélyelemzés a sorozatokról... (++01.15.)

ijesztgettek itt fiúk/lányok, hogy milyen rossz ez az évad, pedig ez nem is igaz. oké, ez lesz a sorozat 'birodalom visszavág'-ja, sokkal több sötét színnel volt festve, mint az első etap, széttartóbb is volt, külön utakon botladoztak hőseink, mélyebbre mentünk (elég csak a betegségre gondolni), de, de, de. a karakterek szerethetőek maradtak, emberiek (igen, attól még, ha valaki épp a hisztis korszakát éli, az nem azt jelenti, hogy utálkozva kell elfordulnod), megmaradt a bájos esetlensége. talán tényleg azok állnak ki a sorozat mellett, akiket hozzám hasonlóan vonz a tökéletlenség, mert ha kidugom a fejem a paplan alól, ott is pont azt fogom látni nap-mint-nap. van pocakja? kicsi a melle? rossz a frizurája? tényleg számítanak ezek a dolgok? tetszett.

„mom, i did something really bad and i really stuck a q-tip far down my ear.”

adam-nek kellett elcsesznie ezt a kapcsolatot, mert túl jóra és túl kedvesre lett írva és kasztingolva a szerep, hogy csak úgy elhittük volna, hogy képes lenne helyette hannah-t választani. aki csak merül egyre-egyre alá, még szerencse, hogy most már a finálé jön, reméljük ott eléri a kád alját, és megpróbál felúszni. a barátnői csak kicsit vannak jobb helyzetben, valahogy az embernek almodóvár-t van kedve kiforgatni: lányok a teljes idegösszeomlás szélén... (na, most nem panaszkodhatom a darabolásra, a két partival és a nagy találkozással meglett az összefűzés érzete, talán ilyesmi hiányzott múltkor.) (hmmm, megálltam egy pillanatra, hogy akartam-e valamit még írni, mire leesett, hogy a megalázó szexjelenetben fel sem tűnt a drámaiság mellett a cici-villantás, csak most utólag realizáltam, vissza is adom a perverz-igazolványomat...) (++01.15.)

„one, two, three, four, five, six, seven, eight.”

lehet, hogy mégiscsak jobb, ha nem erőltetnek be mindenkit egy-egy epizódba? mert kicsit darabos lett így, hogy nem volt semmi vezérelv, csak haladtak tovább a karakterek történetei. bár, ha belegondolok, sok sorozatnak ilyen a szerkezete, fura, hogy ez így most ennyire szemet szúrt. sebaj. nem lett egy vidám eresztés ez most, kényszerbetegség, boldog ex, félrelépés a palettán, talán csak adam járt jól, de neki meg tudjuk, hogy hannah mellett a helye, így ott későbbre tolódik maximum a drama... (++01.15.)

„you are the cushion.”

a jessa-központú, őt kicsit rehabilitáló epizód milyen lenne, ha nem őrült és fókuszálatlan. ismét elhagyjuk newyork-ot, csak hogy lássuk, hogy vidéken is akkor barmok laknak, mint a városban. a szép szöszi igen komolyan küzd a daddy-issue-jával, a mellette oldalkocsizó hannah-nak jutnak a szürrealitások (8 másodperc az élet, izé a szex, izé a „szex”; minden párbeszéd rosanna arquette-el). fura, hogy lena szereti ennyire megtörni az ívet, valószínűleg a kizökkentés a cél. (++01.15.)

„women under 18 and over 40 are the best at relationships, ’cause the young ones they can still maintain enough insecurity to be vulnerable, which is attractive. and the older ones, they don’t have these bullshit expectations of what a relationship needs to be or doesn’t need to be, you know?”

fiúk vagy lányok? egyre megy, egy csapat önértékelési zavarral küzdő szerencsétlent nézünk -és ez jó nekünk... hannah nagy lehetősség előtt, de csak részben értem meg a problémáját, mert rám a szoros határidő ösztönzőleg szokott hatni, viszont én is tuti blokkolnék, ha valaki most azt mondaná, hogy ’írj. azonnal!’. jó kritikaként fogom fel marnie drámáját, mert a lányok igenis hajlamosak az ilyen külsőségekbe beleesni (’jaj, olyan menő életet meg puccos sznob barátaid vannak, persze, hogy belém rakhatod a péniszed...’), bármilyen szánalmas közhelynek is hangzik. az meg külön jó ötlet volt, hogy összerakták a két őrülten fura fiút. (++01.14.)

„oh, everybody acts like i’m nuts. i’m not nuts, i just want to feel it all.” (fiona apple)

(el tudom képzelni, hogy zajlik egy lena dunham-féle casting: ’melyik sármos férfiszínésszel is óhajtok most kavarni egyet...?’) az évi kötelező hannah-központú epizód? kicsit olyan volt, mint egy rózsaszín lányregény, gazdag jóképű orvos kikeféli a lelket is szegény lánykából, how original. rajta volt ez a máz egész a lelki öklendezésig, ami viszont nagyon nem olyan volt, mint az olcsó füzetekben. a szomorú zongorás végtől meg woodyallen-hangulatom lett, de hé, hát úgyis newyork-ban vagyunk már, egy csapat neurotikus gyűrűjében, nem? (++01.14.)

„it’s like having a clit in your butt.”

(próbálom illusztrálni, mennyire is lettem perverz vénember: én az ágyon, fekve, a laptop az ágy mellett egy széken, tökéletesen funkcionáló szemüvegem van, de mikor jessa kirakta a jobbik cicit, ösztönösen felpattantam, hogy jobban lássam. hát ennyire...) naggggyon szeretem ezt a klasszikus felállást, amikor egy vacsora közbeni gondtalan csevejből káosz és anarchia alakul ki rövid idő alatt, pedig élőben biztos utálnám átélni, de a monitor mögötti világokban mindig működik (a calif ennek a nagymestere, de szorgalmas uncsitesó tanítvány még lehet ez a show). főleg, hogy most dupla adagban kaptuk meg a desszertet. csodálom, hogy a nehezen magyarázható házasság eddig húzta, de a kötelező tányérdobálás után a legjobb lezárás kapta a szál, ahogy a drámából ismét humor transzformálódik. meg cicik. és oasis. (++01.14.)

„i usually hate when you wear your nipples out in public like that, but you look so beautiful, hannah.”

na igen, valami ilyesmi a drog-használat, mint amit olyan jól leképzett az epizód: az elején kurva vicces, de aztán lesújt a dráma. tanulságos lecke lehet ez mindenkinek... ahogy a művész-lelkektől való óvás is megfogadandó, mert az elborult elméjük valószínűleg nem csak a műveikben fog megmutatkozni, hanem az ágyban való teljesítményükben is... (hehe, most jött ki, hogy jon glaser milyen jó színész, mert tökéletes ellentéte volt a pyrex-féle nárcisztikus jamm-nek.) (++01.14.)