soroló

„we will defeat these terrorists, and we will make our society great again.”

lassan felfoszlik a megtévesztés függönye, és a karakterek rájönnek, hogy valami nem stimmel a világgal... és ezt persze különböző módokon teszik, nagyon tetszett például, ahogy coulson gyermeki örömmel áll hozzá a tudáshoz, hogy mindenért lelkesedik -igaz egy kicsit rá is tud kattanni az összeesküvés-elméletekre... vele szemben mack-nek jutott a nehezebb felismerés -de egyébként is arra használták őt (és a kislányát), hogy emberi szempontból is megmutassák a rendszer diktatórikus vonásait, amikor a fortélyos félelem igazgat (bocs, néha szeretem villogtatni a vékonyka műveltségemet)... szegény fitz-cen van még rajta leginkább a megtévesztettség maszkja, és ez csak azért nem zavaró, mert ian de caestecker-nek jól áll ez a hideg szerep is (és egyébként is, csókolhatja mallory jensen-t is elizabeth henstridge után, felháborító!)... szóval továbbra is elégedett vagyok ezzel a kifordított világgal, most is szépen elegyedett az izgalom, a humor és a dráma -megspékelve mindezt egy rakás utalással a valódi shield-univerzumra. (#04.12.)

„for 10 minutes today, chuck didn’t hate me. i forgot what that felt like.”

nagyon szeretem, ahogy vince gilligan rendez, hogy odafigyel minden apró részletre, a kamera-szögekre, a tükröződésekre, a fényekre és a színekre. azt tudtuk előre, hogy kezdésben viszont megint nem lesznek színek, viszont arra nem nagyon számíthattunk, hogy a fahéjas sütik között megállítják egy pillanatra a szívünket -és most azt akarjátok mondani, hogy csak jövőre láthatjuk ennek az idősíknak a folytatását...? az évad fő fonalát pontosan ott vettük fel, ahol tavaly eldobtuk, chuck még mindig a felvett vallomással molyol, jimmy lelkében dúlnak a viharok (amit ma egy-két mennydörgés kíséretében egy akadékoskodó katonán vezetett le), kim meg rágódik a nagy ügyén még pár sort... eközben mike csendesen teszi a dolgát, ahogy kell, és fura módon azt érzi az ember, hogy órákon át el tudná nézni, ahogy mikrotevékenységeket folytat (mondjuk hogy szétkap egy autót, vagy trükközik egy nyomkövetővel), ami a mai rohanó világunkban egészen szokatlan dolog... de tudjuk jól, hogy ez a sorozat sohasem a sprinteléséről volt híres -de nem is baj, mert a maratoni tempó a sorozatok világában mindig kifizetődőbb... (#04.11.)

„we’re in a kill zone now.”

már nem először használják ezt a sorozat fináléinál: egy kicsit előkészítenek, majd robbantanak (ezúttal szó szerint), majd levezetnek, és vázolják, hogy mi várható a folytatásban... annak örültem, hogy sikerült tényleges feszültséget és tétet az epizódba préselni, mert sajnos ritka vendégek voltak ők idén. viszont le kellett írnunk egy hősi veszteséget is, és bár érett a búcsú, azért egy kicsit szomorú, hogy el kell válnunk a karaktertől (plusz én percekig rágtam a körmöm saul miatt, mert rohadtul nem lehetett követni, hogy melyik kocsiban ült az öreg szakállas)... be kell valljam, hogy megvezettek pár résszel ezelőtt az írók, mert meggyőztek arról, hogy végre rászánták magukat, hogy dar adal-t tegyék meg gonosznak, de a végére inkább visszafordították az öreg konspirátort az úton, és inkább rákenték a katonaságra az egész gebaszt... de ezekben a kifordításokban erősek voltak idén, mert az elnöknőről is a végére derült ki, hogy nem érdemelte meg a belé fektetett bizalmat... (#04.10.)

szerintem nem titkok, hogy nem igazán voltam oda ezért az évadért, mert annak ellenére, hogy elismerem azt az írói törekvést, hogy minél jobban reflektáljanak az aktuális világpolitikai eseményekre, nem éreztem azt, hogy az lenne a megfelelő út a sorozat számára, hogy kilúgozzák belőle az esszenciáját: a karfa-markoló feszültséget, a vállat nyomó súlyos téteket, a gyomorszájon vágó személyes drámákat -és megpróbáljanak a house of cards után loholni, hogy a washington-i politika mocskában megmártózzanak kicsit... nem állt jól a sorozatnak ez a módosított irány, és nem vagyok benne biztos, hogy szívesen mennék tovább velük ezen az úton legközelebb is... azt persze nem lehet kijelenteni, hogy ne lettek volna idén is működő dolgok, de ezek inkább a múltból örökölt elemek voltak -mondjuk a színészek, akik továbbra is magas szinten teljesítettek, főleg rupert friend mutathatta meg a tehetségét az összetett karakter-változásával (már csak ezért is volt értelme visszahozni quinn-t)... hjaj, sosem jó érzés az, amikor egy régi kedvenc nézése nyűggé válik, amikor tologatod csak kedvetlenül, mert tudod előre, hogy nem azt fogja nyújtani, amit elvárnál tőle, ami az igazi erőssége lenne...

„on the way over here, i saw a man take a shit in the street. and in that moment, as if it were like a near-death experience, i flashed upon every piece of shit i have ever seen on the streets on new york that i assumed was from a dog. and guess what. that shit’s not from a dog. at least not all of it.”

oh, azt hiszem utoljára láthattuk együtt a négy csajt -egy fürdőszobában, hol máshol... és úgy tűnik, hogy a legrosszabb legjobb barátnők sosem jutnak már közös nevezőre, az elmúlt évek megrágták a kapcsolataikat. és persze az egójuk sem segíti a közeledést... viszont! kellemesen felmelegedett a szívem attól, hogy hannah és jessa végre tudott közeledni egymáshoz... kicsit furának érzem azt az ötletet, hogy az örök urbánus hannah kiköltözzön vidékre, de ha újra-és-újra megrágja magában ezt az ember, akkor rájön, hogy nem is olyan elvetendő gondolat ez. (#04.10.)

„they once had a lincoln. now a reagan.”

áh, szóval akár össze is lehet fűzni a vegyifegyvert és a mezőgazdasági szálat -mert mindet lehet arra használni, hogy a szovjet népnek rossz legyen, és így amerika (még nagyobb) fölénybe kerüljön a hidegháború kétes frontjain. merthogy a gabona jórésze az usa-ból került át az orosz anyaföldre, így lehetséges, hogy felmerült az amcsikban, hogy tegyenek valamit a szállítmányokkal, ami megbetegíti vagy megöli az ’ellenfeleiket’ -de lehet hogy ez csak a szovjet paranoia hagymázas rémálma volt (bár bizonyítéknak ott van az, hogy elizabeth talált egy kísérleti telepet egy csomó növénnyel meg bogárral)... de majd hőseink jó utánajárnak ennek a rejtélynek, ál-bajuszban, ahogy náluk szokás. megmosolyogtató volt, amikor a megfigyelésük alatt tartott család oroszul kezdett vitatkozni, és a bocsánatkérésükre érkező ’we understand’ mondat elizabeth szájából mennyire kétértelmű volt -mert persze hogy megértik, a nyelvet is... örülök, hogy paige-el minden szinten szintet léptek -hogy a családjával nem egyhelyben járnak a matthew-probléma körül, hanem tevékenyen próbálnak kitalálni valami megoldást (egy kis kémtrükköt tanult az érzelmek kontrollálásához, ez majd jól jön később is, ha a családi útra lép a kiscsaj), de a sráccal is továbbléptek már -eljutottak egészen a tapizós fázisig... (#04.08.)

„have you ever experienced absolute loss?”

(◄◄) na ezért kell alkalmazni olyan nagyszerű színészeket, mint ray wise, ha azt szeretnénk, hogy igazán hatásos legyen a drámai jelenetünk... az már egy más kérdés, hogy egyből a szívbemarkoló kezdés után átbillentünk a túloldalra, mikor is nyakig merültünk andy sperma-problémájába... és egy jelentős darabot kiharapott az epizódból a lucy-féle dráma, amiben az a jó, hogy cseppet sem drámai, ellenben szórakoztató intermezzó. mint ahogy azzal sincs bajom, hogy sokat szöszmötöltünk a rejtélyes utazó újságíróra való felkészüléssel is, mert attól lesznek emberiek a karaktereink, hogy ilyen apró/cseprő dolgok foglalkoztatják őket. btw, az étterem egy tök jól használható helyszín, mert több szálat is lehet oda futtatni párhuzamosan, csak át kell svenkelni az egyik asztaltól a másikig... josie is visszatért végre, hogy egy szexin kidobja a szép lábait a rafinált új ruhájából, valamint hogy tovább építsék a rejtélyes hongkong-i vonalat... volt még egy visszatérőnk, akiről azt hiszem már első nézéskor is elég egyértelmű volt, hogy ki lapul az álca alatt, most viszont már tökéletesen látom a vonásait a bajusz alatt... (#04.08.)

„society is to blame. high society.”

könnyen ki tudják váltani belőled a szimpátiát egy gonosz karakter irányába az írók -csak gazdagok közé kell keverni szerencsétlent, és máris nem érzed olyan szörnyűnek őt... kulturálisan is neveltük a gyerekeket a mai részben, legalábbis nem hiszem, hogy sok rajzfilm van még, amiben elhangzik egy opera-részlet -de hé, ha már valaki frakkot hord egész életében, akkor legyen kulturálisan is érett... (#04.08.)

„i am a consultant to your department of agriculture. and i tell them everything about the broken system in the soviet union.”

egyből az arcunkba robbant a nyolcvanas évek már a főcím előtt, és nem csak a zene miatt, de az amerikai középiskolákban mindig ott kísért john hughes akkori szelleme... aztán egy zseniális montázzsal néztük meg a hidegháború két fő ellenlábasának az életviszonyait -ezzel exponálva azt, hogy az idei évadban valószínűleg fontos lesz a mezőgazdaság. mert pl. philip-ék is egy ezen a területen dolgozó szakemberrel játsszák a következő nagy long con-jukat. ráadásul megnézhetjük majd a túloldalt is, mert szerencsére oleg-et nem állítottuk parkolópályára, hanem követtük egész moszkváig, ahol a hátára kapaszkodva belevethetjük magunkat az omladozó szocializmus bürokratikus korrupciójába... egy kicsit azért paige-el is foglalkoztunk, és henry is jó szokásához híven felbukkant egy pillanatra... valamint a gyilkos kóros szál is kapott egy nagy fura coda-t -el sem akartam hinni, hogy tényleg meg mertek húzni egy tíz perces néma jelenetet, amiben annyi történik, hogy hőseink (és segítőik) ásnak. és ásnak. és ásnak. szürreális ezt a szikár tarrbélaizmust egy amerikai sorozatban látni... (tudtam én, hogy ismerős valahonnan a szovjet mezőgazdász felesége: irina dvorovenko volt a kevés jó dolgok egyike a flesh and bone-ban.) (#04.07.)

„we’ve got to find the one-armed man.”

(◄◄) jó mélyen belemerültünk mind a magán-életbe, mind a nyomozásba -de ez már csak így szokott lenni a sorozat-évadok ezen szakaszában... persze rázhatna a hideg a szerelmi háromszögektől, de elég ízlésesen vezetik őket, mondjuk humort adnak hozzájuk (lucy piperkőc csütörtöki faszija minden megmozdulásában nevetséges), vagy karakter-pillanatokkal veszik el a szappanoperás élt (bár lara flynn boyle nem egy színész-istennő, de szerettem azt, ahogy kifakadt laura sírjánál)... a sheriff-nél is zajlott az élet, jöhetett egy újabb csörte albert-tel, és leland is érdekes adalékkal gazdagította a mitológiát... eközben fenn északon michael parks megmutatta a francia akcentusát -és ha végiggondolom, hogy hogyan beszélt a kill bill-ekben (ahol két karaktert is játszott), már kezdem érteni, hogy miért ő tarantino egyik kedvenc színésze... (#04.07.)