soroló

„if i wanted an opinion from an asshole, i’d ask my own.”

ha előre felhívjátok a figyelmemet arra, hogy melyik karakternél melyik hangszerre kell majd fülelnem, azzal csak elterelitek a figyelmem a sztoriról... ohhh... ez a péter és a farkas... pedig még általános iskolás koromban láttam is az egész darabot a kopottas művházunkban... és ahogy most elindítottam a youtube-on, ez maga a darab, ami szépen rá lett húzva a mai epizódra, így már még jobban tetszik ez az aranyos kis ötlet (plusz tegyük még hozzá, hogy mesélőnek meg visszahozták billy bob thorton-t, haveri alapon)... a zenei anyag játékosságán túl olyan ’haladós’ epizódot kaptunk, ahol a kedvenc rendőrnénink elkezdte felfűzni a stussy-rejtély körüli szálakat, ahol emmit-et megkísértette a nagy vagyon, és ahol ray-nek megint nagyon rossz napja volt (szegény örök romantikus alkat, és ez az állásába került, és kiderült az is, hogy con man-nek is pocsék, mert a nem túl meggyőző álcájával csak tízezer dollárt sikerült kicsikarni a bankból)... kicsit talán túlzásba vitték az ötlet-szobában ma a határ-feszegetést, mert elszörnyülködhettünk egy légkondi által betört koponya közelijén, plusz mr.varga (egyébként is extrém) karakterét nem értem, hogy minek kellett bulimiássá is tenni -vagy hogy miért kellett ezt nekünk ennyire megmutatni...? (#05.11.)

„you don’t have to be willing to die to really live.”

azt mindenképp az írószoba javára kell írni, hogy megpróbálják a rossz szituációkból kihozni a legjobbat... mert bár az ember értetlenkedik az öngyilkos osztag elszántsága felett, de mivel monty-n keresztül mutatják be a szomorú szituációt, így átélhetővé válik (és végre el merték engedni jasper kezét -szegény jó sok szaron és nézőriasztó lelki változáson húzták keresztül az évek során, megérdemelte már a búcsút)... raven-nél azt sajnáltam a legjobban, hogy a feliratoknál odatévedt a szemem alessandro juliani nevére, így könnyen ki tudtam találni, hogy ki lesz az angyal raven vállán becca ördögével szemben, de jó érzés volt visszaemlékezni a kapcsolatukra -és úgy tűnik, hogy elkezdtek visszatáncolni az általam már biztosnak elkönyvelt karakter-búcsúktól... na de még lesz sírás, mert ahogy azt vártam, az év végére újra száz főre akarják csökkenteni az égiek létszámát, de ehhez előtte még kellett ez a ’túl-kell-lenni-rajta’ epizód... végülis a kivitelezéssel itt sem volt sok bajom, mert bellamy-nak kellett lennie a hősnek, jaha-nak a makacs ragaszkodónak, abby-nek meg az idővel belátónak. és tulajdonképpen az sem volt baj, hogy clarke-tól hallottuk az érveket, hogy ő miért hozta/támogatta a maga rossz döntését -egy kicsit sajnálom is már őt, hogy mindig ilyen nehéz életről/halálról döntő szituációkba keverik az írók... (#05.11.)

„your lives are mechanically programmed -stimulus, response, stimulus, response, stimulus, response.”

számtalan kétes dolgot tettek már az igazi hazájukért, embert is öltek már, mégis úgy érzem, hogy ha van két ember, aki megérdemli a boldogságot, az elizabeth és philip -mert ők nagyon keményen megdolgoztak ezért a házasságért, ezért a szerelemért... úgyhogy persze olvadt a szívem a titkos esküvői jelenetnél, ami annak ellenére volt szép, hogy lenyestek róla minden giccses külsőséget. plusz beengedték a ceremóniával a sorozatba a vallás egy másik vetületét... nem is baj, hogy más szögből is látjuk a vallásos embereket, mert a végére sikerült nagyon felhúzniuk tim atyával, akiről kiderült, hogy mennyire egy kétszínű féreg, aki a titkos kis naplójába írja le a kegyetlen szavait -mert úgy gondolja, hogy paige sokkal nehezebb dolgokon ment keresztül lelkileg, mintha megerőszakolták volna... (no, azt hittem hogy nem fogok tudni érdemben írni az epizódról, mert nem igazán éreztem egy egységes gondolatot ebben a háromnegyed órában, inkább csak továbblöktek az írók minden szálat egy kicsit -és újdonság hiányában nehéz újat mondani. ilyenkor jönnek az ilyen típusú a vatta-szövegek, mint ez...) (#05.10.)

„do you have empathy? can you imagine how somebody else might feel?”

uhh, vajon mit tudhatnak a készítők a disney fejeseiről, hogy ennyi pénzt ki tudtak zsarolni belőlük egyetlen epizódra...? de tényleg durva volt látni, hogy money-shot követ money-shot-ot, és legtöbb esetben magasan a ’tévés-gagyi’ szint felett lettek megalkotva a látványos jeleneteket. és volt itt minden, lángoló fúrótorony meg légi-ütközet -és persze még kellett apró is a csomó apróságra, a teleportációtól a virtuális pajzs általi arc-levágásig (ja, coulson még mindig nagyon cool a kis játékszerével)... és akkor jöhet a szokásos mantra, hogy a veszett tempó, a menekülések, a verekedések mit sem érnének, ha nem lenne érzelmi alapra helyezve az egész -és ez most azért nem üres frázis csupán, mert ennek a félévadnak pont ez a kulcsa: az érzelmek... és oh, dicsértem már számtalanszor mallory jansen-t, de ma tényleg végigzongorázta a teljes érzelmi skálát a teljes boldogságtól a szikrázó gyűlöletig, és azt tetszett a legjobban (bár lehet hogy ezt csak beképzeltem), hogy az arcával is máshogy játszik most, hogy emberré változott -illetve ’emberré’, mert hogy szuper-inhumánná tették inkább, amihez még nem tudom, hogy állok hozzá, majd a finálé eldönti... és nem csak aida érzelmei voltak kulcsfontosságúak, de a fitz-simmons is erős pillanatokat hozott, és nagyon szerettem azt is, ahogy may és coulson köröznek a téma körül, de senki sem mondja ki a tutit... (#05.10.)

„-something happened to the cluster?

-there was a protest in india, a riot over water in nairobi. but mostly i was just worried about you.”

bár hatvan perc sok idő egy sorozatepizódra, azért nagyon sok mindent be is kell szuszakolniuk watchowski-éknak egy-egy részbe -ráadásul úgy, hogy azt érezze a néző, hogy mind a nyolc karakterre elég rivaldafény esik... oké, mivel mostanában nagyon sok időt töltenek egymás fejében a srácok, már kevésbé különülnek el a sztorijaik, de azért ma majd’ mindenki kapott néhány percet külön, amikor a személyes vonala is haladhatott előre egy kicsit. főleg hogy most az elején letudtuk a nagy közös jelenetet a múzeumból való meneküléssel, pörgősen, izgalmasan (és egy kicsit humorosan, köszi lito!), aztán belementünk a magánéletekbe, miközben voltak helyek, ahol ezeken a magánéleti vonalakon keresztül csorgatták át a főszál néhány cseppjét (pl. lito nyomoz, de közben az ő múltjáról is megtudhatunk dolgokat; vagy riley is egy olyan sráctól kér segítséget, aki egykor kötődött hozzá). és beleférnek még mélyebb mondanivalók is azokról a helyekről, ahol általánosan nehezebb az élet (afrikai vízhiány, indiai elnyomás). de szerintem a legtöbb néző velem együtt megelégedne azzal is, ha hosszasan csak azt mutatnák, ahogy sun tai chi-zik a háztetőn. mert lehet hogy sok mindenre kell időt szánni, de a védjegyszerű zenés montázsok és kilassított képek nem maradhatnak el... (#05.09.)

„mr.mcgill, i have only one more question for you. do you hate your brother?”

ennyi jogászkodással foglalkozó személy egy sorozatban, mégis alig-alig töltjük az időnket a tárgyalóteremben? hát most jó nagyot lendítettünk ezen az arányon... szoktam mondani, hogy a tárgyalásos drámák a gyengéim, mégis elég kevésszer nézek ilyet mostanában -pedig ha jól van összerakva egy ilyen zárt helyre szorított jelenetsor, akkor az nagyon tud működni. most is azt éreztem, hogy egyre közelebb húzódom a képernyőhöz, majd meglepődve tapasztaltam, hogy milyen hevesen ver a szívem... igen, ennyire akartam, hogy jimmy mesterterve működjön, hogy sikeresen rá tudja csukni az arrogáns chuck-ra az ajtót. mert tudtuk, hogy valami slippin’ jimmy-s húzás következik majd abból, hogy a néger segítőtárs nekiment chuck-nak a lépcsőn -persze a legtöbbünk arra számított, hogy megszólal a telefon a zsebében, de ennél fifikásabbak voltak az írók... és azt kell mondanom, hogy nagy elégedettség volt látni az idősebb mcgill összeomlását, főleg hogy ma sem tették szimpatikusabbá -ahogy forgatta a szavakat a meghallgatáson (vagy akár előtte, amikor magában gyakorolta a ’szerető testvér’-t), vagy ahogy az aids-hez hasonlította a saját állapotát... de egyébként még elképzelhetőnek tartom, hogy valamennyire közelebb rángatják hozzánk -ha máshogy nem, hát a volt feleségén keresztül... (mike-mentes epizód, de most nem baj, rá kellett szánni az időt jimmy-ékre.) (#05.09.)

„hand me a cracker and spread it up with ’i can’t believe it’s not menopause’.”

most miért kell rámhozni a szívbajt...? oké, vicceljünk a betegségekkel is, de azért óvatosan bánjunk már a srácokkal, mert nem szívesen veszítenék el senkit -főleg gary-t nem (érte még selina-t is felpofoznám, hogy végre észrevegye az önzőségét!)... azt hittem találtak az írók egy új utat az elnökség helyett ms.meyers-nek, de csak félrevezettek minket -illetve ezért is csak személy szerint mike-ot tenném felelőssé... (oh, catherine mennyire csodás volt, hogy nem bírta mosoly nélkül, amikor értesült az anyja állapotáról, hehe...) (#05.08.)

„the painting is still the painting. but what we see is not what people saw hundreds of years ago. how we see changes. the same is true for our ears. the music of mozart was not heard by the people of his time the way we hear it today. why? because our senses, including our common sense, are evolving. and i think that is because of people like you.”

miután az előző évad során rájöttek a srácok, hogy hogyan kell bizonyos szituációkban kihasználni a többiek képességeit, mára már mesterei lettek ennek a tudásnak, és bármilyen veszélyhelyzetből ki tudják vágni magukat -szerencsénkre ezt igen látványosan szokták prezentálni watchowski-ék nekünk nézőknek. és nem csak arról van szó, hogy a dinamikus vágással és a zenével izgalomban tartanak minket, hanem tényleg érdeklődve várja az ember, hogy milyen trükköt fognak bevetni a túlélésért, ha épp’ az a tét. és most erősen szorult a hurok, úgyhogy szükség volt a teljes csapatra... az egyetlen, ami talán egy picit piszkál most már ezekben a jelenetekben, hogy a hacker-csapat túl könnyen tör fel mindent, mert ez egy túl kényelmes megoldás írói szempontból. de sebaj, mert ha van is bennük hajlam a kényelemre, azért többnyire kellően csavaros aggyal ülnek neki a szövegkönyvnek, így egyre többet tudhatunk meg a mitológiai háttérről, az agy-összekapcsoltakról, sőt, megismerhetünk új (és szexi) karaktereket ezzel a csodás veleszületett rendellenességgel... de elkelhet majd minden segítség az új arcoktól is, mert a harc a gonosz szervezet ellen még korántsem ért véget... (#05.08.)

„two infant twins are born. one of them will grow up to cure cancer, but only if the other one dies now. you don’t have to kill the baby yourself, but you do have to nod to make it happen. do you nod?”

keményen állom én az ütéseket -elviselem, ha megrázó történeteket hallok, jól tudom kezelni, ha szórakoznak az agyammal, de azt nem hagyom, hogy a kedvenc tévés párosomat tönkretegyék... persze eddig is érezhetőek voltak a repedések nora és kevin kapcsolatán, de valahogy mindig jól lefedték ragtapaszokkal ezeket a mikro-sérüléseket, mert (nagyrészben) őszinték voltak egymással, és jól működött az intim életük. de csak gyűltek-és-gyűltek a sebek, amik most kegyetlen módon szakadtak fel ott az ausztrál hotelszobában. és kurvára fájt nekünk is, ahogy elvérzett a szívünk... (és ugye nem kell mondanom, hogy milyen minőségben volt ez átültetve a képernyőre, carrie és justin a lelkük legsötétebb bugyrait rakták ki elénk, miközben a háttérben baljóslatúan lángolt a legújabb testamentum és a plafonról ömlő tűzvédelmi vízcseppek közé könnycseppek keveredtek)... a nagy veszekedés előtt is jól sodort az epizód érzelmi színusz-görbéje, bár talán túlságosan építettek a kételyeinkre nora szálán; kevin-nél meg az volt a legnagyobb bajom, hogy nem mutatták meg egyből a fényképet, így ki lehetett találni, hogy mi is történik vele épp’ -ennek ellenére (köszönhetően a zenei főtémának is) mégis hatott a nagy ráeszmélése... (hétről/hétre ámulok, hogy mennyire zseniálisan használják a zenéket a sorozatban, hogy minden egyes dallamnak jelentősége van, és hogy képesek folyton meglepni a dal-választásaikkal: ma például a pozitív zenei anyag erős kontrasztban állt a sötét lehúzós hangulattal.) (#05.08.)

„you were worried sick about the wrath of a bloated and inept bureaucracy, but feel totally comfortable having crossed a spiteful and vindictive megalomaniac with unlimited funds.”

oh, egy pillanatra sikerült elérni, hogy megsajnáljam gavin belson-t... mert a kiskorú ügynek azonnal meglett a következménye -de szerencsére nem sokáig kell majd nélkülöznünk a nagy állatbarát ceo-t, mert egy zseniális fordulattal egy vadiúj felállásban élvezhetjük majd a társaságát... zseniális, mert okosan kapcsolja be a múlt eseményeit a jelen csavarjaiba (és olyan jó hallani, hogy nem felejtették el a készítők peter gregory-t sem). eközben szépen görög tovább a polip-receptes app-poén is, már monica-t is magával sodorta a lendülete. ja, és kiderült az is, hogy a gyűlölet felhasználható a csajozáshoz... (#05.08.)

„don’t think because i didn’t lose my temper i’m not angry or i’m lacking a plan.”

titeket nem ingerel folyton arra a sorozat, hogy szaladjatok megnézni a wikipédián, hogy melyik karakter milyen mitológiából lett átemelve...? oké, nekem könyvolvasóként még mindig markáns előnyöm van az újoncokhoz képest, de azért gonosz módon úgy vannak összerakva bizonyos jelenetek, hogy összezavarjanak egy kicsit -mert tudják jól, hogy nem merek megbízni a megbízhatatlan memóriámban (gondolok itt pl. arra, hogy mr.szerda ’hammer-t’ emleget, majd felszalad a kamera az égig, ahol villámok cikáznak a felhők között -erre én: de hát ő nem...?). azért is juthat ez eszembe, mert továbbra is finoman adagolják nekünk az új karaktereket, és továbbra sem csak úgy, hogy shadow-ék interakcióba lépnek velük (jé, az öreg szlávok éltek talán a legélénkebben a fejemben az olvasás óta). mert továbbra is működő szerkesztési elvnek tűnik a történelmi távlatokba helyezés (ami azért ma egy kicsit másképp valósult meg, mint a pilot vikinges zúzása, mert anansi anakronisztikusan kilógott a 17. századi képből, és gyanútlanul felvázolta a hallgatóságának az afroamerikaiak jövőképét a rabszolgaságtól a jelen rendőri brutalitásáig (és úgy tűnik, hogy nem az élteti, hogy az emberek imádják, mert simán feláldozta a hívőit))... remélhetőleg a nézők többsége sem fog elpártolni azért, mert nincsen minden letisztázva, hogy shadow-val együtt sodródunk bele ebbe a világon-túli-világba. és nem tehetünk semmit az ellen, hogy ő nem szeret sokat kérdezni... (#05.07.)

„what happened to the neanderthal? to the denisovans? to homo asiaticus and naledi? homo sapiens happened. we came along and we wiped all of them out.”

egész az epizód utolsó jelenetéig azt gondoltam, hogy ez az a sorozat, ahol a főszál sokkal kevésbé érdekel, mint, izé, mint bármi más... mert most is csodás volt, ahogy körbejártuk a világot, kicsit belestünk az összes karakter életébe, aztán persze össze is kapcsoltuk őket egy-egy fontos pillanatra. és ma is sokkal jobban élveztem azokat a kis apróságokat, amik megestek egy indiai lakásban vagy egy berlini klubban, mint hogy azt nézzem, hogy will a heroin segítségével próbál ellenállni a nagyon gonosz embernek, hogy megelőzze az le-és elbukásukat. a közös pillanatokat meg könnyű szeretni, mert mindig jól vannak vágva, és gyakran jelentőségteljesek is a sorozat mondanivalóját tekintve -de lehet hogy csak azért írom ezt, mert a lito/capheus interjú teljesen a hatása alá vont (de persze a védjegy-szerű montázsok sem maradhattak ki)... szóval jöttek az utolsó percek, amikor végre sikerült visszavágni a kellemetlen ellenfélnek, és végre azt éreztem, hogy igen, nekem kell ez is, akarom látni a nyolcak összefogását a gonoszok ellen. és gondolom nem véletlenül hozták be nomi-ék segítségével az evolúciót sem, úgyhogy a sorozat mitológiája is egy fokkal jobban izgat már. hmmm, felfokozott izgalmak, jó kilátások egy új évad elé... (#05.07.)