soroló

„let’s face it, not every choice we make is blessed with moral clarity. especially in our business.”

szembemenni a konvenciókkal? egy pörgős évadot egy lelkizős nyugis résszel zárni? az íróknak már megint van tökük, de ez a húzás nem biztos, hogy kifizetődő lesz. érdekes, hogy kétszer jártunk idén amerikai földön, és mind a kétszer olyan magánéleti zűrbe bonyolódtunk, ami nem állt jól a sorozatnak. mert persze, gyászoljunk meg egy színészt, oké, foglalkozzunk carrie gyermekével is, de itt volt egy komoly mother-issue, némi szívzűr quinn-nel, és az idézetben is emlegetett morális dilemma -lepaktálhatunk-e egy terroristával, ha abból érdekünk származik. és ez így együtt too much. még a lassan csordogálást is el tudom nézni, de ezzel a lötyögő feszültségtelenséggel nem tudok mint kezdeni. azért nem volt teljesen elveszett az epizód, mert a színészek mentették a menthetőt, őket jó volt nézni, ahogy fáj nekik, ahogy csalódnak, ahogy konspirálnak. és talán ez egy jó átvezetés lesz az ötödik évadhoz. (++12.23.)

a minap az jutott az eszembe, hogy az rtl annak idején ’a belső ellenség’ alcímmel kezdte vetíteni a sorozatot, én meg most keresgélhetem azt a belső ellenséget pakisztánban... nem tudhattuk előre hogy mit kapunk ettől az évadtól -miután az előző vége egy lórugással felérő változás hozott. de szerintem nem sokan csalódtak. a cia vs terroristák fő-vonal megmaradt, viszont nagyon jót tett neki, hogy kiléptünk az amerikai kontinensről -jól állt neki a pakisztáni forgatag. néhány résznyi felvezető után megérkezett az a bizsergető feszültség is, ami annyira magával tud ragadni a sorozatban. nem igazán van mostanában olyan show, ami ennyire megugrasztaná a vérnyomásom. és persze most is ott voltak a morális kérdések, és a karakterek sem csak papírmasé bábok voltak, akiket csak ide/oda rángatnak az írók. szóval. sosem árt, ha frissíteni szeretnél a sorozatodon, a lényeg, hogy ésszerűen tedd, hogy ami jó, és működik, az megmaradjon. és itt pontosan ez történt. nagyontetszett.

„bármikor bármiben tévedhet.”

talán azt a legérdekesebb megnézni itt a végén, hogy mennyit változtak a karakterek az első rész óta. hétfőn ferenc megbékélt a sorsával, nem érdekli az emberek véleménye, csak az, hogy letegye a terhet. az sajnos nyitva marad, hogy a lányával hogy alakul a viszonyuk, de nem lennék meglepve, ha azt is sikerülne rendezni ezek után. / kedden is szembeötlő a változás -bár orsolya hangjában még mindig ott van az a penge-vékonyságú cinikus él, de azért sok mindenben más, mint kezdetben. elszállt belőle a düh, érzi, hogy tud másképp viszonyulni az emberekhez, a szüleihez, andráshoz. egészségesebb lett az öntudata. / ha azt nézzük, hogy az elején misi csak vonogatta a vállát, most viszont határozottan kiállt magáért (ahogy halljuk, az iskolában is), szerdán is tetten érhető a változás. vissza mer szólni, kicsit már arra is veszi a bátorságot, hogy összekacsintson andrással, jót tett neki ez a pár hét szerintem. fel van készülve a további változásokra. a szülei is mások, tamás tényleg komolyodott, petra meg megtört szegény, de meg kell tanulnia továbblépni. báááár... olyan jó volt látni, amikor bátorítóan megfogták egymás kezét -én még nem írnám le ezt a kapcsolatot. / féltem a csütörtöktől az előző heti rész vége óta -hogy virág a szokásos módon reagál majd, dühből és dacból, de ő már nem ugyanaz a virág, mint korábban, sokkal belátóbb, ismét azzal az éleslátással rendelkezik, ami olykor/olykor kibújt a harapós énje alól már korábban is. egy dolog nem változott, még mindig végtelenül cuki... / és andrás maga változott-e? nehéz erre válaszolni, tele van kételyekkel, egyfolytában vizsgálgatja, méricskéli magát, hogy elég jó ember-e, hogy megfelel-e a szakmájában, hogy vajon az ő viszonya hogy alakul majd a fiával. hogy a könnyebb utat válassza-e. de talán nem kell ahhoz túl nagy optimistának lenni, hogy azt mondjuk, kedves andrás, maga pont úgy jó, ahogy van... (heti megfigyelés: sokszor eszembe jut, hogy hogyan kattoghat egy író agya, hogy nekem eszembe jutna-e egy karinthy novella, a sakk-analógia, egy bugyuta székely vicc, és valószínűleg nem, és ezt szépnek és izgalmasnak találom.) (++12.18.)

van az a híres római mondás, miszerint mindenről a nők tehetnek. hát idén ezt arra módosítottuk, hogy mindenről a szülők tehetnek... minden részben kiemelt szerep jutott a szülő/gyerek viszonynak, és ez egy olyan alap-fundamentuma a lelkünknek, hogy érdemes volt vele foglalkozni ennyi részen és ennyi héten át. és nem csak a pácienseknél használták ezt fel, hanem sokkal többet megtudhattunk andrásról is ezen keresztül, mint mondjuk tavaly(előtt) a szerelmi nyűglődésén át... az évad-kezdés előtt természetesen volt bennünk drukk, hogy az új karakterek vajon mennyire fognak a szívünkhöz nőni, hogy lesznek-e annyira érdekesek, mint az előző generáció, pedig bízhattunk volna jobban a készítők kezében, ami eddig is bizonyított. mindegyik ülés érdekes volt, és a színészek sem vallottak szégyent, legyenek öreg rókák vagy kezdők, énekesnők vagy direktorok. az első szezonban a szerda volt a kedvenc napom, idén a csütörtök, azt hiszem vonzódom a problémás ifjú lányokhoz... ismét üdítő volt magyar hangokat hallani, látni budapestet a háttérben (gondolom most direkt volt a jelenetek többsége nappali fényben felvéve, kicsit a hangulat is másabb lett tőle). és jó volt egyben tartani, három hétbe sűríteni a hét hetet. de most szörnyű belegondolni, hogy elfogyott, hogy mehetek az örkénybe, ha mácsait akarom látni és hallani... nagyontetszett.

„this is who i am. i can’t change.”

az ember próbálja úgy elindítani a sorozatzárókat, hogy ne gondoljon arra, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy új részt nézhet, hogy valaminek eljött a vége, de képtelenség ezt megállni. ráadásul sutter-ék nem segítették, hogy továbblendüljünk ezen az érzésen, egyből a nyitányban jax szálakat varr el, a gyomrunk is összerándul a fájdalomtól. pedig még van egy óra hátra. itt a végén sem maradhattak el a klub-ügyek, ennyi idő után lezárul az ír kapcsolat is, és persze nem bírják megállni, hogy egy szokásos autós-üldözést bele ne tegyenek. de tegyenek csak, mosolyogtam ezerrel a szokásos túlzásokon. egész a feléig jutunk, mikor ismét fájdalmasan szúrni kezdett az oldalam -mikor jax bevallja nero-nak, hogy mit tett éjszaka, és megteszi az utolsó lépéseket. it's a fine day to exit. az egyértelmű volt, hogy hogyan kell végződnie a sorozatnak, és volt egy kép a fejemben, hogy mi lenne számomra az ideális (azt éreztem, hogy annak a sziklafalnak szerepelnie kell az utolsó útnál (én oda is képzeltem a véget)). ...de elégedett vagyok azzal, ami megvalósult, volt benne stílus és érzelem, coolság és túlzás, pont azok a dolgok, amiket szerettünk a sorozatban is. legszívesebben még órákon át püfölném a billentyűket, csak ne kelljen elengednem a show-t, de nem tehetem. véget ért az út. (++12.11.)

tudtuk, hogy minden megváltozik. abban a pillanatban tudtuk, amikor az előző évad végén kirajzolódott a kaszás a végefőcímet jelezve. tudtuk, hogy az a jax, aki megpróbál jó lenni, aki ki akar szállni, aki annyit épült az elmúlt években, nincs többé. ezért kellett az évad eleje, hogy ezt a tomboló dühöt leképezze. hogy aztán a sok szörnyűség, amiket hősünk elkövetett ezerszeres erővel csapódjanak le, amikor megtudja az igazat. hogy minden hiábavaló volt. hogy elért egy olyan pontjára a pokolnak, ahonnan nincs visszaút. és igen, az egész szituáció olyan mértékű erőszakot hozott magával, amire egy idő után már csak vállvonogatással tudott reagálni az ember, ahol mindennapossá váltak a fontos halálok. de igazából úgy meg volt ágyazva ennek az egész vérfürdőnek, hogy még ezt a makulát is el tudom nézni. meg tudjuk, hogy képtelen vagyok tisztán látni, ha motorfüstről van szó. én most is imádtam, ahogy jax próbált taktikázni, zsonglőrködni a különböző érdekcsoportokkal, bandákkal, barátokkal és ellenségekkel. szerettem a meghitt pillanatait, a csendes drámáit és a szívre mért mélyütéseit. nagyontetszett.

bevallom, hogy az elején nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. a pilot-nak kétszer is nekiugrottam, mire a folytatás mellett döntöttem. mert bár bírtam a hangulatát, nem tudtam komolyan venni ezt a motoros kultúrából adódó keménykedést. szép lassan kezdett meggyőzni. direkt előkerestem az akkori jegyzeteimet, hogy az évad vége felé már miket írtam róla: ’okos és hangulatos. hiteles.’. a második végén ezt már így fokoztam: ’pontosan ilyennek kell lennie egy jól megírt, hangulatos, szerethető drámának. erő, ész és bátorság.’. és itt már megadtam rá a maximális pontot is. ahogy onnantól kezdve minden évadra. elég sok sorozatot nézek, de ha az elmúlt években azt mondtam (vagy gondoltam), hogy a ’legjobb dráma jelenleg a tévében’, akkor mindig a samcrow jutott elsőre eszembe. csak ajánlani nehéz másoknak, mert hogy tudod szemléletesen magyarázni, hogy egy olyan motorosokról szóló sorozatot ajnározol, ami hihetetlenül ügyesen van felépítve, ugyanakkor mélységesen emberi, de a szíve mellett a töke is kellően nagy, és tök jó arcok prezentálják. oké, ez eddig egész szépen hangzik, de ekkor jön a kérdés, hogy ’de miről szól?’. most mondja azt az ember, hogy az életről? egy tanmese a tetteink következményéről? egy különös család megpróbáltatásairól? egy antihős felemelkedéséről és bukásáról? gyúrjátok össze az egészet egybe, és ha valamilyen fura oknál fogva az én hülyeségeimet olvassátok, mielőtt megnéztétek volna a sorozatot, akkor most kurva gyorsan szaladjatok innen bepróbálni. mert megéri. hátha ti is olyan fantasztikus élményeket kaptok tőle, mint én. én mindenesetre hálásan köszönöm kurt sutter-nek, hogy ennyi éven át beengedett a kifordult elméjébe, hogy az egekig magasztalhattam, vagy hogy anyázhattam, ha épp gonosz volt. ...fuhh, érzem, hogy kavarog még bennem egy csomó minden, sokára fog még ez leülepedni... nagyontetszett.

„the thing that’s really interesting about new york is it’s one of the most public cities in the world and it’s one of the most private. you can do some of your best work and do it totally under the radar.”

az igazi nagy művek vége mindig összetett érzelmeket közvetít. mert a tökéletes boldogság fals érzést kelt, kell bele egy kis szomorúság, valami olyan plusz, ami megmozgatja az embert (az a fajta szomorkodás, amit azért érzel, mert a mű véget ért, az nem ér). talán most vállalták a srácok a legnehezebb feladatot, mert ny annyira összetett város, annyi zenész izzadságcseppje van a folyóban, hogy félő volt, hogy nagyon kell szaladni. és ehhez jött, hogy mégiscsak itt a vége, vissza is kell nézni az eddigi utunkra. de szépen összeállt egésszé, dave szokás szerint kiszemezte a hetvenes évek rockolását és a hiphop-ot (oké, hogy autentikus ny, de azért meglepő választás részéről), de azért a negyvenes és hatvanas évek is ott csillogtak a mélyben. örülök, hogy megint egy kicsi, független, lepukkant de mégis legendás stúdiót választottak, valahogy megint személyesebb lett ettől az egész. mélyen emberi. (++12.06.)

tudjuk le a nagy szavakat az elején, hogy ne zavarjanak tovább: aki csak egy kicsit érdeklődik az amerikai popkultúra iránt, annak kötelező megnézni ezt a sorozatot -függetlenül attól, hogyan viszonyul a foo fighters-hez. mert az alap-koncepció (’vegyünk fel nyolc számot nyolc városban, nyolc stúdióban, vendég-zenészekkel’) rengeteg extra réteget kapott a készítés folyamán. mert az egy dolog, hogy egy rakás elkötelezett embert ismerhettünk meg, akiknek az élete a zene, de beváltotta azt az ígéretét is, hogy elmélyíti az ismereteinket az amerikai zenei kultúráról. és keresve se’ találhattunk volna jobb túravezetőt dave grohl-nál, az igazi zenebuzinál, aki benne él ebben a világban sok éve, aki imádja a zenét, akivel szívesen ülnek le beszélgetni az interjúalanyok. egy hiteles ember, tele szívvel és humorral. rendezőként sem vall szégyent, be tud vonzani. nagyon szívesen emlékszem vissza ezekre az egy-egy órákra, amikor elmerültem a nagybetűs zeneiségbe. a leginkább várós sorozatom volt az elmúlt nyolc hétben, doku-cuccként véghezvinni ezt nem kis teljesítmény. legszívesebben elkezdeném elölről, de türtőztetem magam, elég, ha meghallgatom a dalokat, máris jönnek elő az emlékek. nagyontetszett.

„the truth is a powerful thing.”

mindig fontos az előadás közben, hogy mennyire érezzük, hogy a báb-játékos ott van a háttérben. sejtettük, hogy hova akarnak eljutni az írók az évad végéig, a kérdés az volt, hogy hiteles lesz-e az út, vagy érezzük majd rajta, ahogy nyomják át a karaktereket, hogy a beleférjenek a megfelelő formába. annyira tutyimutyi volt az elnök karaktere végig, hogy benne volt ez a befejezés, az önkéntes dicstelen távozás -ez ugye azért kellett, hogy frank-et a legkönnyebben el lehessen juttatni abba a pozícióba, aminél feljebb már nemigen tud lépni. szép utazás volt ez az elmúlt két évben, pedig csak néhány ajtónyit költöztünk át a fehér házban. de az a legjobb, hogy nem csak az előrehaladás volt érdekes, hanem az is, ha kitekintettünk az út szélére. ma is ott voltak ezek a szép jelzőkövek, claire megzuhanása, az öreg machinátor pálfordulása, és a kedvencem, frank nagyjelenete az írógéppel. mind erős színészi teljesítménnyel, de hé, ez azért nem újdonság. az viszont az lesz, ahogy mostantól minden játékszabályt megváltoztatnak. mert máshogy kell játszani a legfölső szinten. (++12.03.)

itt van ez a szörnyű hely, ahol manipulatív, gerinctelen alakok csatároznak önös érdeküktől vezérelve -és mi mégis szívesen járunk ide hétről/hétre csodálni őket. ahogy emelkedik egyre a kártyavár, megyünk magasabb szintekre, úgy lesz egyre érdekesebb a játszma. én legalábbis idén nagyobb buzz-t éreztem magamban, bár visszafogtam a nézési tempómat, de a legvárósabb sorozataim közé tartozott az elmúlt hetekben. mert érdekesen tudják tálalni a politikát. bár van egy csomó negatív tulajdonságuk is, mégis olyan karaktereket kapunk, akikre érdemes odafigyelni. és minden tiszteletem az összes színészé, de persze kevin spacey előtt szeretnék leginkább fejet hajtani, ezt a szerepet rá öntötték, úgy tesz minket cinkos-társává, hogy igazából nem is tudom, mikor kéne jobban félnünk tőle, mikor szigorúan odacsap, vagy mikor mézesmázosan kenetteljes. de a választót nem érdekli, hogy csinálja egy politikus a trükkjeit, ha elégedettnek érzi magát, akkor a megfelelő helyre fogja tenni az x-et. nagyontetszett.

„...until we win one of those new nobel prizes.”

hát ez sem lett egy vidám menet... pedig volt itt esküvő meg egy nagy felfedezés előszele, de az esküvőről tudjuk, hogy sosem töltődik majd meg valódi érzelmekkel, a kísérletezésbe meg megint bele kellett halnia egy ártatlan embernek. és egyébként sem ellensúlyozhatták volna a többi szörnyűséget, az abortuszt, a tévképzeteken alapuló brutális pszichiátriai kezelést, a drog-függőség legyőzhetetlenségét (most nem elvonás volt, hanem a túl sok szertől kvázi mániás depressziós tüneteket prezentált a doki), a nagy lélek-gyötrést. és az a zseniális, hogy még mindig itt vagyunk, ebben a barbár világban, nézzük az agyműtéteket, együtt szenvedünk hőseinkkel, és nemhogy tűrjük, de még élvezzük is... (egyébként igazi vízválasztós finálé volt ez, ahol szándékosan mindent borítottak az írók, akik szeretnek minden évad elején a romokban lubickolni...) (++10.22.)

steven soderbergh-nek igaza lett -több szempontból is. érdemes volt a tévére szavaznia az igazi nagy hollywood-i csillogás helyett, mert itt nem kellett kompromisszumokat kötnie. kábelen nem csak a producerek megengedőbbek, hanem a nézők is, akik kíváncsiak a kísérletezésre, akik nem várják el, hogy a könnyebbik utat válasszák. nekem is meg kellett küzdenem az első résszel. mert szokatlan volt, hogy egy múltban játszódó történethez ilyen modern audiovizuális eszközök kapcsolódnak. és itt is igaza volt soderbergh-nek, most már el sem tudnám másképp képzelni a sorozatot, annyira egységet alkotnak az összetevői. persze már az elején érezni lehetett a különleges hangulatot, azt meg már régóta tudtuk, hogy cliwe owen nagyszerű színész, de meg kellett várnom, hogy leteljen az ismerkedési időszak, és a szívembe tudjam zárni, minden szokatlansága ellenére. a kompromisszum-készség teljes hiánya ellenére. és most itt belemehetünk szakmai részletekbe, hogy mennyire kimunkált volt minden szokatlan beállítás, vagy kitérhetünk arra, hogy sikerült megszerettetni egy arrogáns, beképzelt és drog-függő főszereplőt (akiből még doctor house cinizmusa is hiányzik), vagy hogy a többi karaktert is milyen jól kezelték, és akkor még ott lenne a korszakábrázolás hitelessége is, a századforduló minden szörnyűségének brutalitásával, társadalmi problémáival, de... de inkább kiosztom a legmagasabb kitüntetésemet (nagyontetszett), és megyek, hogy terjesszem a világban a knickerbocker kórház jó hírét...

„will you make a wish?”

várj, még előbb elszívok egy szál cigit, hogy még egyszer végig-futassam magamban a gondolatokat... mimi leder megadta az alaphangulatot a francia dalra összevágott kör-kapcsolással, aztán jött a ’nothing else matters’ apocalyptica-féle feldolgozása, majd a fehérruhások végrehajtották a nagy tervüket, és amikor összeraktad, hogy mire is készülnek ezek az őrültek, nora már meg is látta a művüket a konyhában, és vele együtt te is összetörtél... annyira sokkolt a jelenet, hogy kevin személyes drámája közvetlenül ez után kevésbé tudott működni, pedig átérzem azt, hogy ő mit veszített el október 14-e óta. de kellett az, hogy visszaérjenek mapleton-ba, hogy igazán a szívemhez kapjak megint. pedig azt hitte az ember, hogy lindelof-ék már nehezen tudják fokozni azt, amit felépítettek az elmúlt részekben, de sikerült nekik, le voltam taglózva, miközben az égő épületeket néztem. ami furcsa, hogy a sorozat egy kis engedményt tesz végül a karaktereinek, reményt rak a küszöbre, egy halvány mosollyal enged minket utunkra. mindenki emberből van, mindenkinek van szíve. néha az íróknak is... (++09.09.)

nagyon vártam, hogy láthassam végre a finálét, de rettegtem is tőle, mert tudtam, hogy akkor kell írnom valamit az évadról is. piszok nehéz. mert ilyen furcsa sorozat még nem nagyon készült. volt már olyan, ahol bedobtak a verembe, és szép lassan váltak láthatóvá a kapaszkodási pontok, és ettől működött az egész. itt viszont csak forgunk odalenn a sötétségben, addig üvöltve, míg már majdnem megsüketülünk. és mégis nagyon élvezzük az egészet. és ez a legnehezebben érthető aspektusa a sorozatnak, hogy nem csak hajlandó vagy hétről-hétre kiállni a gyomrosokat, hanem alig várod, hogy újra átélhesd. és tudom, hogy nem mindenki érezhet így, de van egy szűk réteg, amibe hálistennek én is beletartozom, akiknek megadatik ez a mazochista élmény. és fogalmam sincs, hogy lehetne terjeszteni jobban az igét, mert ha azt mondom, hogy ez a legjobb értelemben vett melodráma magasfoka, azzal csak elfordítom az embereket. lehet, hogy csak max richter zenéjét kéne megmutatni nekik, ha az nem lágyítja meg a szívük, akkor nincs remény. köszönöm mr.lindelof, hogy újra a televízió felé fordult, és ismét valami unikálissal lettünk gazdagabbak. nagyontetszett. (és köszönöm carrie coon és margaret qualley felfedezését, justin theroux újra-felfedezését.)

„i don’t wanna remember it.”

örökké nem eshet, nem, az nem lehet. az is csavar, hogy nincs csavar. az ügynél visszatértünk a kiinduló-pontra, egy fájdalmasan szomorú zongorával aláhúzott bevallással. de azért meg tudtak lepni. nem gondoltam például, hogy a másik ügyet képesek ilyen cinikusan lezárni, egy régi ismerős visszahozásával bemutatni, hogy a politika mennyire nem fér össze az igazsággal. de aztán a végével is megleptek. mert talán arra kevesen számítottak, hogy egy ennyire kiábrándítóan sötét sorozatnak megadatik, hogy pozitív legyen a végkicsengése, hogy reményt adjon a hőseinek és nekünk (bár én bevallom, egész az utolsó beszélgetésig nem gondoltam azt, hogy ennek a kapcsolatnak más irányba kéne fordulnia, aközben viszont már vágytam rá). a változásokkal együtt könnyebb elfogadni, hogy vége. nem lesz több megoldandó ügy. talán még a napfény is utat tör a felszakadozó felhők között. (wow, jonathan demme-et hogy sikerült megnyerni rendezőnek? és vajon az ő ötlete volt, hogy a végén recitálják a főcím ikonikus képeit?) (++09.03.)

igazságtalan lett volna, ha nem kapjuk meg ezt az évadot a tavalyi vég után. mondjuk rá is telepedett annak a lezárása erre hat részre. volt egy ügy (kicsit alibinek, vagy hogy reflektáljon linden érzéseire, egy szomorú mese volt a magányos kirekesztettségről), de hőseink lelkivilága volt a középpontban. talán ezért is volt nehezebb nézni, mint az eddigieket, még inkább roskadt ránk a nyomasztó súlyával. és rányomta a bélyegét a két karakter viszonyára is -és nagyon utáltam, hogy össze kellett veszniük, sőt ocsmányságokat kellett egymás fejéhez vágniuk, hogy nem működhetett köztük a szokásos kémia (talán holder egyszer sem mondta, hogy ’yo, linden’, pedig mindig azt imádtam a legjobban...). ez lehetett az oka, hogy ilyen nehezen rágtam át magam ezen a pár részen (oké, közben 2 hétig külföldön voltam, limitált idővel, de ha megerőltetem magam, beleférhetett volna. de nem akartam.). valahogy nem jött az a bizsergés, amit az elmúlt nyarakon éreztem. persze most is minőségi volt, és hatott a dráma, talán túlságosan is, ezért lesz csak ’tetszett’ az értékelés. a könnyeim áztatják arcomat.

furcsa, de rengeteg pozitív élményt fel tudok sorakoztatni a sorozat mellett -pedig a hangulatában nem sok pozitívumot lehetne találni. sosem értettem, hogy miért csináltak belőle nyári sorozatot, bár abba sem merek belegondolni, hogy mi lett volna, ha nyomorúságos téli éjszakákon kellett volna néznem. szóval az első évadot szépen összegyűjtöttem az eresz-csatornában, és egyszerre bombáztam szét vele a lelkem. a mai mainstream nyomozós sorozatokhoz képest bátor húzásnak éreztem, hogy merték két évig (26 részen át) elhúzni a nyomozást, semmi technikai vacak, csak két nyomozó bulldog-kitartása és esze vitte előre az ügy megoldását. plusz az áldozat családja sem csak bábu volt a háttérben, hanem aktív részese a történetnek. a második évad úgy maradt meg az emlékezetemben, aminél alig vártam, hogy jöjjön az új rész, és a tetőtéri szobámban szorongtam rajta harmincöt fokban. és nagyon működött. a harmadiknál már az ügy nem tudott annyira lekötni, viszont kaptunk újabb jó karaktereket, plusz ott volt benne a televíziózás egyik legsötétebb ékköve, az a tizedik rész, aminek megnézése közben (és utána is még jócskán) nem kaptam levegőt. (és szerettem játszani az ’eső’ szóval minden rész utáni összefoglalómban, mégha néha csak csikorogva sikerült beilleszteni…) szép (és drámai) emlékek, de kellett még valami, ami felülemeli a sorozatot az átlagból: nem sok olyan párost tudnék emlegetni, ami ennyire jól működött volna, mint hőseink. ehhez kellett a jó szövegkönyv, és kellett mireille enos és joel kinnaman is, akik lecsupaszították a lelküket, sminktelenül mertek elénk állni. de a mellék-szereplőkkel sem fukarkodtak, michelle forbes, billy cambell, brent sexton, elias koteas, peter sarsgaard, joan allen, és most csak a legnagyobbakat soroltam fel... szeretni nehéz egy ilyen hideg világot, tisztelni viszont kötelező. nagyontetszett. nyugodj békében rosie larsen.

„he could help me find unimaginable happiness.”

back to square one. újra az öngyilkosság szélén, de ismét visszatáncolunk (bár biztos találnék olyan elméletet a neten, hogy nem...). felgöngyölítettük a szekta-szálat, és ezzel megkaptuk az utolsó magyarázatokat is, amik nagyon érdekesen működnek: kielégítőek, ugyanakkor baromi lehangolóak. nem kellenek mindig bonyolult válaszok, normálisnak lenni unalmas; megnyugtató, amikor megérkezünk valahova, amikor le tudunk mondani a hamis álomképről. de. látni a valóság képeit, az borzasztóan rá tud telepedni a hangulatra, máshogy fáj így a vége, mint elképzeltem. örülnék, ha meg tudnám fogadni a nagy tanácsot (magadba keresd a boldogságot), és nem állnék ellent a bölcsességének. igyekezni fogok, mert tudom, hogy ez az igazság. elégedett vagyok a lezárással, mert olyan volt, mint a sorozat -vagy mint az élet, boldog és szomorú, kéz-a-kézben. (++08.25.)

még jó, hogy ilyenkor vissza szoktam olvasgatni -emiatt csinálom elsősorban ezt a blogot, ugye-, mert majdnem szó szerint azzal kezdtem ezt az évad-értékelőt, mint az előzőt. de hát ha most is elmondható, hogy nem igazán akartak viccesek lenni az írók, sőt, most mondható el igazán, egy heréletlen kan bátorságával vállalták be a komolyságot és a drámát. sokkal többet foglalkoztunk a nagy rejtéllyel is, de mint kiderült ez csak ügyes figyelem-elterelés volt, hogy átlássuk a nagy egészet. de nem ártott, hogy az eszünket is kicsit használjuk, mert így elterelték a figyelmet arról is, hogy mekkorákat ütöttek a szívünkre. nehezen tudok dönteni, hogy milyen értéket kapjon, mert nagyon a határon billeg, de az ember mégiscsak kivételezik a kis kedvencével, nem? nagyontetszett.

egy srác, aki jelmezbe öltözött embernek látja a szomszéd kutyáját? hát milyen alapsztori már ez -gondolta mindenki négy évvel ezelőtt, és egy masszív réteget leszámítva gondolja ma is. mert nem való mindenkinek a sorozat. mert a húsz perces hossza ellenére csak akkor vicces, amikor ő akar az lenni (szegényen örökre rajta ragad ez a biléta: ’a sorozat, ami mer komolykodni’). néha nagyon nyakatekert sztorikat hozott elő a sarokból. és nem félt lemenni kutyába. makacs egy jószág, na. hogy miért szerettük meg mégis? mert hatalmas szíve volt, mert ordenáré és beteg módon is tudott vicces lenni, ha akart, a szeleburdi lükesége miatt, mert finoman vezetett a tanulságok felé. mert szerettük azt a játékot, amire invitált. mert szokatlan volt, kiszámíthatatlan és egyedi. egy különleges barát. hjaj, nem szeretem, hogy annak idején címkéket kezdtem aggatni a sorozatokra, mert be kell rakni azóta is mindent valahova, mikor eljön a zárás, és ezzel a fajta-besorolással be kell korlátozni azt, amit nehezen lehet. megnéztem, két tetszett, két nagyontetszett évad, merre dőljek? tök fölösleges dilemma, ez csak egy pecsét mementónak. (nagyontetszett, mert mindenki a boldog végre vágyik, nem?)

„everyone in this place is sad and mad. i mean, i get it. we’re in prison. it sucks. but we should be leaning on each other... finding support in our fellow criminals... so we’re not isolated. i need a friend.”

annyi dologgal kellett foglalkozni itt a végén, hogy még másfél órába sem fért bele flashback, sőt, néhány pillanatot nem számolva végig a lichfield-ben töltöttük el perceinket. azt nem mondanám, hogy végig vidáman és mosolyogva, mert megint sikerült narancsszínbe csomagolni egy csomó komoly mondanivalót (pl. a börtön a legmagányosabb hely, kikerülés után sem egyszerűbb a volt rabok sorsa). de pont ezt a kettősséget szeretjük a sorozatban. ahogy fáj ránézni a két vöröshajú öreglányra, de mégis mosolyogsz, ahogy játsszák a nagy ellenállót és közben az orgazmusról csevegnek. frappáns feloldása lett a gonosz négernéni szálának is, ahogy sorban tértek észhez az apostolai, és lecsapott a voodoo ereje. de caputo is ezt érezhette, egy kellemes napot egy kurvaszar követett, this is life, dude. nem kell mindig cliffhanger a végére, az is kielégítő tud lenni, ha csak elautózunk a naplementébe. (++08.17.)

börtönben lenni még mindig jó. nekünk nézőknek. még akkor is, ha kicsit kevesebb fény világított idén, sötétebbek voltak az árnyékok. örültem, hogy pennsatucky-t új irányba vitték idén (és érdekes maradt), hogy új gonoszt kaptunk. ennyire karaktert már rég utáltam, zseniálisan zsigerien hozták ki, hogy ez embernek minden mondata után ökölbe szoruljon a keze. és vitte magával a többieket is, élezte az ellentéteket. ami jó, mert történetet generált, de én őszintén mondom, ha csak üldögélnének a karakterek, némi interakcióba lépve egymással, azt is imádnám. mert még mindig tömve van a lichfield nagyszerű karakterekkel, rabokkal és őrökkel. ahogy láthattuk is idén, nem kell mindig chapman-nek a középpontban lennie, hogy maximális legyen az élvezet. most is ott volt a sorozat az ’amint lehet, indítani kell a lejátszást’ csoport előkelő helyén, úgyhogy még gondolkoznom sem kell az értékelésen: nagyontetszett. és már megint azt érzem, hogy piszok mód hiányozni fognak a csajok a majd’ tíz hónapos hiátus alatt. de hát ez a szerelem...

„i did it for me. i liked it. i was good at it.”

szerettem, hogy walter utolsó küldetésére volt felfűzve az egész részt, lenyestek minden felesleget róla. és hogy működött a nagy terv. az elején még megleptek, hogy mi is volt a célja a swartz házaspárral (yo badge and skinny!), de aztán végre fel lett használva a ricin, és jöhetett minden idők legkielégítőbb gépfegyver-ropogása. valahogy így kell befejezni egy sorozatot, hogy a néző elégedetten áll fel a kanapéról, eljutottunk a végső pontig, még a szomorúság és a búcsúzkodás ellenére is mosoly ül ki az ember arcára (jesse utolsó, katartikus jelenete és a szeretett kémiai felszerelések ölelésében záruló kép miatt elsősorban). és ugyanakkor nem tagadták meg önmagukat, nem rohantak, megfontoltan lépkedtek a végzet felé. velünk együtt, kéz a kézben. (++07.10.)

az építészek érezhetnek ilyet, amikor a sok egymásra rakott téglából egyszercsak kialakul a ház formája, a kis darabokból egész lesz. szerintem minden sorozat-íróra jó hatással van, ha ki van tűzve egy cél-dátum, mert kiterítik a lapjaikat, és nyílt kártyákkal kezdenek játszani, sőt, ha van elég kurázsijuk, akkor betolják az összes zsetont az asztal közepére. megszabadultunk a sallangoktól, a gátaktól, és határozott irányt vettünk a pokolba. végleg kifejlődött az a halálfejes lepke, akit walt annak idején heisenberg-nek keresztelt el, és akinek a tettei komoly kereszteket helyezett minden körülötte lévő vállára. erős volt a történet, működött a hatalom-átvétel, működött a lebukás, és működött az elbukás is. furcsa ez, hogy az ember annak tud örülni, ha még feketébbre festik a festik a vásznat. nagyontetszett.

miért szeretjük az elbukás-történeteket? miért nézünk szívesen olyan karaktereket, akiket meg kéne vetnünk a tetteikért? az anti-hősök aranykora ez az évszázad, és az egyik legjobb példa erre walter white. nem lehet egyszerű úgy nyúlni egy figurához, hogy a nézőket a sok szörnyűség ellenére érdekelje a sorsa, ha nem is szimpatizál vele, de kötődjön hozzá. és hát walt gyönyörűen fel volt építve ez alatt a 62 rész alatt -illetve le volt építve. egy esetlen lúzer lelke mélyéről bújt elő a kapzsiság, a sok kis komplexus, a hatalomvágy, és rántott magával mindenkit egyre mélyebbre. tényleg mesteri volt ez a következetesség, ezért nem értem, hogy miért nem tudott teljesen magával ragadni. hogy miért nem tudtam hozzá annyira kötődni, mint mondjuk a valahol testvérinek mondható samcro-hoz. mert működött intenzív daraként, de lehet, hogy a heti várakozás fokozta volna a ragaszkodást? mert nincs semmi baj a lassabb tempóval, a megfontolt építkezéssel, csak nem tudtak bevonni minden szálba ugyanakkora intenzitással? valószínűleg sokat fogok még ezen merengeni egy-egy borongós napon. az viszont kétségtelen, hogy a kapott élményt már senki nem veheti el. a borzasztóan magas színészi jutalom-játékok örömét. a feszültségtől összeizzadt pólókat. a hihetetlen képi világ csodálatát (talán egyszer sem írtam le michael slovis operatőr nevét, és ezt itt a végelszámolásban meg kellett tennem. plusz a védjegyszerű alsó beállításokról is a sorozat fog még sokáig az eszembe jutni (főleg akkor, ha olyan anyagon is keresztüllátunk, amin nem is kéne)). tanáriasan rá kell néznem a naplóra, és sajnos az az egy csillagos ötös nem tudja felhúzni az eredményt. tetszett. bár ilyen jó lettem volna kémiából, akkor nem kellett volna rettegnem egyik félévkor, hogy meg lesz-e a kettes...

„i’ve been watching you. all of you. all of your lives. with 1,000 eyes and one.”

úgy megszoktuk a sárkányokat, hogy már nem is tekintjük őket fantasy-elemnek, ezért hőkölünk hátra attól, ami bran-ékkal történt ma, mert ott aztán kaptuk a fantasztikumot két marokkal... a realistább részek hozták azt, amit könyv-olvasóként elvártam, drámaian, megállva egy-egy pillanatra a szépségében gyönyörködve. azt nem tudhattuk előre, hogy hol lesz a földre dobva az utolsó szál, hogy mi fér bele még ebbe a sűrű masszába, és mit raknak félre a jövő évi főzetbe, és azt hiszem jól döntöttek. így is volt, ami talán egy kicsit kapkodásnak tűnhet, még fanatikus rajongóként is ki kell mondani, hogy tyrion túl hamar került a fogdából az árnyékszékre. de ha az ott lezajlott párbeszéd intenzitására gondol az ember, máris elhalványulnak ezek a gondolatai. ha már intenzitás, a párbaj is brutális volt, nem mintha eddig úgy ismertük volna a készítőket, hogy csipkekesztyűben forgatnák az ilyesmiket... hát szálljunk fel egy hajóra, sok hónapnyi hánykolódás vár ránk, mire újra partot érnénk. valar morghulis. (btw, boldog apák napját...) (++06.16.)

nyár végi / ősz eleji hétvége lehetett, emlékszem szép napsütéses délután volt, amikor a ’kardok vihara’ ezen fejezeteit olvastam a füllesztő tetőtéri szobámban, és imádtam minden sorát. ez a rész ragadott leginkább magával eddig a könyvekből, így nagyon vártam, hogy mozgóképpé formálódjanak. és nem kellett csalódnom. szépen építkeztek ezekre az erős alapokra, kicsit még túl is teljesítve azt a színvonalat, amit eddig megszokhattunk tőlük. nyoma sincs már az esetleges pénz-szűke ötletes elrejtésének, az hbo pénztárcája végleg hatalmasra nyílt, de tudjátok mit, ezekkel a karakter-pillanatokkal még olcsójános üzemmódban is működne valószínűleg. így viszont felejthetetlen lesz az összhatás. nagyontetszett.

„only a moron would ever live anywhere other than pawnee, indiana.” (leslie knope, multiple occasions.)

oh, wow, pawnee-ban megadják a módját, ha fináléról van szó. ismét belefért egy utazás a büdzsébe, nem beszélve az ismert arcokról (decemberist, john hamm, michelle firstlady obama (hogy szerezték meg...?), virtuális lil'sebastian). mint mindig, idén is arra készültek az írók, hogy nincs tovább, és ismét ki kell magukat írniuk ebből a csapdából szerencsére, de tényleg szépen lezárták, eljutottak a karakterek egy újabb állomásra, a koncert fináléja frenetikusra sikerült (bazdmeg, duke silver belépőjénél majdnem leestem a kanapéról), és aztán jött a csavar a mindig működő időugrással. egy percig sem aggódok, hogy jövőre ne sikerülne megugorni a szokásos lécet, így bekerülni a legfontosabb városiak panteonjába. (++06.09.)

van egy egyszerű mércém a sorozatokhoz: mi az, amit azonnal látnom kell, ha minden feltétel adott (van szabadidőm és van felirat), és mi az, amit probléma nélkül tologatok el akár több napon át. a pyrex volt idén az egyetlen sitcom, amit a mostazonnalakarok kategóriába esett, így nem hiszem, hogy túl sokat kéne magyaráznom az értékítéletemet (nagyontetszett). még mindig tudják hozni a fergeteges poénokat úgy, hogy erőteljesen megjelentek az érzelmek is a palettán, de nem erőszakosan, csak olyan édes szeretetteljesen. egy újabb ’kiváló dolgozó’ plecsni kerül fel a falra, immár a hatodik, talán már nem is számolják, talán már jerry larry terry össze is tört néhányat belőlük…

„if you think that my daughter is marrying this kid in this fleabag fake friggin’ church, you’re all out of your goddamn minds.”

szoktam mondani rosszindulatúan, hogy minden fináléba kell egy esküvő, de ide most annyira passzolt a majdnem-ceremónia, hogy nincs kedvem ezért házsártoskodni. össze lehetett hozni a kiscsapatot, jöhettek a szülők (milyen szájkarate ment, atyaúristen), és persze mindenféle krachnak be kellett ütnie, ahogy egy jó vígjátékban kötelező. a gyengébb idegzetűek meg majd elfordulnak -vagy összeesnek... (++06.08.)

szkeptikus voltam, mielőtt nekiálltam volna a sorozatnak, mentősökkel vígjáték, egy általam egyáltalán nem ismert csatornán? és baszki, hatalmas szórakozás volt mindegyik epizód. hangosan felröhögős humorral tömve, szerethetően idétlen karakterekkel elővezetve, csak okosba, jó dumákkal. vannak kiváltságos alkotások, amik isten segítő keze által jönnek létre, és egyszerűen minden működik bennük. nagyontetszett. végtelenül szomorú leszek, ha a nézettség alacsony szinusz-görbéje elgázolja a show-t.

„the ottomans just brought the next holy war to my doorstep.”

horgolás-órán sem fűzik szebben össze a szálakat, mint itt sikerült az íróknak, ahogy (szinte) mindenkit egy helyre tereltek. majd felültették a feszültséget egy száguldó ló hátára, és mi lelkesen kapaszkodtunk a sörényébe. és mégis, az ágyúgolyók árnyékában sikerült meghallanunk a karaktereket is. végre megtudtuk nico teljes nevét (hehe, ötletes csavar), jól kapta az ívet a rambó király, lorenzo ismét régi fényében tündökölhetett, leo meg lehetett szerelmes, haditechnikai zseni, a nép megmentője és kíváncsi gyermek egy személyben. úgy tűnik, specialitásuk lesz, hogy felizgatott állapotban hagynak minket állva minden év végén -amikor körkapcsolásba kezdtek a karaktereknél, már volt egy gyanúm, hogy nem sül el már idén az az ágyú, és mire rántottam egyet az egéren, hogy lássam, hány perc van még hátra, addigra vége is lett... (++06.03.)

nem kellett sok, csak be kellett látniuk az írószobában, hogy mi a legnagyobb erényük, és abból a maximumot nyújtani: el kellett merülni a kaland-filmes hangulatban, hogy a néző egy percig se’ gondolja azt, hogy történelmi sorozatot néz. ez működgetett már tavaly is, de most éreztek rá igazán az ízére, a délamerikai küldetéssel hozták be igazán azt a b-filmes érzést, ami olyan nagyon szerethető. és szerettük is, én legalábbis nagy élvezettem néztem végig ezt a tíz epizódot, magával tudott ragadni, elröpítve egy fantasztikus utazásra. néhány ujjal azért kapaszkodtunk az itáliai csizmán zajló intrikák realitásába is, de szerencsére ezen a téren sem vallottak kudarcot az alkotók. az a baj, hogy a kezdeti bizonytalan lépések nagyon sok embert riasztottak el, akik most így kimaradnak ebből az élményből. zsigerből fogok dönteni, és nem fogom szégyellni, mert az ember mégiscsak szórakozásból néz sorozatokat: nagyontetszett. remélem jövőre a keleti orientáció is hasonlóan fog működni.

(hápp, háááááápp, 2500. post...)

„you have broken just as many laws, and the only difference is, i didn’t wrap myself up in the american flag and try to convince people that i was a hero.”

olyan ez, mint mikor veszel egy technikai eszközt, és meglepődve tapasztalod, hogy sokkal több funkció van benne, mint gondoltad. szerintem mindenki meg volt győződve róla, hogy a nagy tárgyalás azért van, hogy lelepleződjön a világ számára a gép, hogy hallassa a hangját a kisember, aki nem akarja, hogy belelássanak a mindennapjaiba. aztán mindenkit átvertek. téged is, valld be. pedig ott volt a szemünk előtt a megoldás, csak nem akartuk észrevenni. mint mikor kreálnak egy ál-hírt, hogy eltereljék a figyelmet. kell valaki, akit a középpontba helyeznek, akit ki lehet kötözni a falu főterére, hogy a nép a köpködése közben ne vegye észre, hogy kirabolják a kamráját. (még szerencse, hogy nem én írom a sorozatot, akkor a fentiekhez hasonló zavarosság uralná...) várható volt, hogy feszíteni fogja a feszültség az epizódot, húztak minket fel-fel-fel a nagy csavarig. hogy aztán az egész társaságot srapnel módjára szórják szét, hogy jövőre össze kelljen rakni a darabokat. nem tudom, hogy van-e tökéletesebb búcsú egy radiohead számnál. (++05.17.)

a múltkor lapozgattam a blogon, és megakadt a szemem azon, hogy tavaly ilyenkor azt írtam a kritikában, hogy ’ennyi’ hiányzik, hogy az általam adható legmagasabb kategóriába lépjen a sorozat -hát idén meglett az az ’ennyi’. nem tudom, hogy csinálják kis-nolan-ék az írószobában, talán több fehér táblán dolgoznak, mint máshol, de mesterien vannak összefűzve a szálak, mindig érzed az isteni kezet, ami az események mögött van, még akkor is, ha épp egy kevésbé érdekes hetiüggyel bekkelik ki a hetet. lehet, hogy megirigyelték az abc-től a kettéosztott évadokat, de itt is jól elkülöníthető a két fél, a földhözragadtabb és noir-osabb hr elleni harc az igencsak bátor karakter-halál meglépésével, és a második, kicsit a valóságtól elemeltebb, filozofikusabb, tudományos/fantasztikusabb isteni csata a mesterséges intelligenciákkal. és mindkettő nagyon működött. a női szakasz végleg beilleszkedett, kár, hogy ezzel a rendőrosztagot szorították háttérbe, de mindennek ára van. próbálom erőltetni a nyúltagyam, hogy volt-e nemszeretem rész idén, de nem jut eszembe egy sem. nagyontetszett. ha minden network-sorozat fel tudná magát küzdeni erre a szintre, akkor nem fordultam volna el ennyire az országos tévéktől. (ja, és asszem ez a sorozat tartja nálam a legkülönbözőbb helyeken nézés rekordját...)

„we must overcome the magic of ragnar lothbrok, which threatens our power and survival. the gods have spoken, and i have listened. we must cut and kill in such a frenzy none can survive.”

mindig a felszín alatti feszültség a leggyilkosabb. mert amikor már kitört, az megnyugvást is hoz magával, de amikor csak gyűlik-és-gyűlik, az nehezen viselhető. floki került az epizód előterébe, és annyira fel volt építve a pálfordulása, hogy az ember kénytelen volt bizakodni, hogy az nem lehet, nem lehet, hogy... ezzel szemben ragnar meglepően passzív volt, az egész epizódban alig szólt pár szót, az isteni igazságtételnél is csak a legvégén lépett a tettek mezejére, hogy aztán kitörjön belőle minden. fináléhoz méltó lezárása volt ez az idei fő szálaknak, jövőre jöhetnek az új utak (kár, hogy donald logue-ról tudtuk, hogy ősztől a gotham-ben fogjuk nézni, így várható volt az elveszejtése). (++05.03.)

ha megtaláltad a helyes ösvényt, csak követned kell, és az istenek örvendezni fognak. tavaly kellett pár rész, mire megjött a sorozat saját hangja, kiteljesedtek az ízei, így idén már végig ezen a hőfokon éghettünk. még ha bátrabb harcos is lennék, akkor sem tudnék belekötni semmibe, érdekesek voltak a skandináv és az angolföldi események is, mert hogy athelstan segítségével kitárult a viking világ, sokat időztünk a keresztények között is, sosem árt megismerni mindkét oldalt. jól ballanszíroztak az arányokkal, intrika, magánélet, csaták, népszokások, rendre, tömören, érdekesen tálalva. nagyontetszett. köszönjük az újabb fegyvert, amivel koppinthatunk a történelmet nem szeretők orrára, hogy mennyire hülyék is ők...

„i hate the penis. ugly fucking skin stick. always trying to get in where it doesn’t belong.”

mennyire rányomta már a bélyegét a nagy amerikai tél az idei sorozatokra -éljen a természettől kapott extra hangulat! úgyis ritkán örülhetünk az élet apró dolgainak. mondjuk, ha leszarják a haverok, hogy kivel kefélsz, az jó érzés. vagy ha valaki segít, miután elcsúsztál a vékony jégen, az jó érzés. vagy az áradó testvéri szeretet, az szívet szorítóan jó érzés. aztán úgyis jönnek majd a karmikus kibaszások az élettől. mert a genetika egy orosz rulett. mert nem mindenki bírja elviselni, hogy szeretik. mert a szenvedélyeid úgyis maguk alá fognak gyűrni. muszáj azt gondolnod, miközben csapkodod magad a kurva hidegben, hogy eljön egyszer a tavasz. (j.d.morgan nagyon jó helyre jött, plusz lesz itt még itt dichen lachman is, úgy tűnik john wells-ék szerint kell még indok, hogy jobban várjam az undok januárt...) (ja, és köszi az exitmusic-ot!) (++04.09.)

...most már tényleg ciki, hogy minden évben bambán ülök ilyenkor a monitor előtt, és fogalmam sincs, hogy miről tudnék írni. a véleményemet ismeritek, odavagyok a sorozatért, ami minden évben, minden részben, minden percben ugyanazt a magas színvonalat hozza, ugyanazt a hangulatot, felváltva nevettet meg és vág pofán, so... (rányomtam a sorozat tag-jére, már csak kíváncsiságból is, tavaly kurvára ugyanezt írtam, éreztem valahol legbelül...) keressünk valami eltérőt, valami kicsit mást idénről: más volt az íve, ezaz!, először csak lebegtünk, aztán bumm, hogy lehúztak a mélybe, bár, ha belegondolok, hogy frank már a kezdettől cipelte lomhán a drámát, akkor ez sem áll meg annyira, shit. meg egyébként is tudjuk, lehúznak, mosolyogsz, ilyen ez a cucc. áh, beugrott egy szar analógia: drog! tudod, hogy lesz rossz is benne, mégis kurvára élvezed. ehh, faszom, hagyni kell jövőre is nyökögnivalót, nagyontetszett, satöbbi, már itt sem vagyok…

„how to forgive your father by deborah hitler. it’s on sale for $7.99.”

valamit érezhettek az írószobában, hogy ez lesz az utolsó. ezért lett esküvő. ezért láthattuk hipotetikusan hope-ot főiskolásként. ezért volt egy édes visszaemlékezés a kezdetre. ezért köszönt be néhány régi visszatérő arc (helló!). ezért lett keserédes a hangulata. persze gond nélkül lehetett volna innen tovább vezetni a történetet, de könnyebben elfogadja az ember ezt a véget, ha előtte percekig tapsikolt a meghatottságtól. (++04.09.)

volt egy erőteljes sitcom-deficitem ebben a szezonban, valahogy terhesnek éreztem, hogy ezeket a húszperceseket is bele kell szuszakolni a táncrendembe. így a hope sem esett olyan jól, mint egykor. vagy ennyire megérezte volna az írószoba greg garcia hiányát? vagy a kettő kombinációja? sosem fog már kiderülni. viszont jó szível nem tudnám odaadni a szokásos érdemjegyet, egy kicsit le kell rontanom az átlagot srácok, ugye nem gond? tetszett.

ma kora délután keresgélni kezdtem a neten, hogy kicsit hangulatba kerüljek a fináléra, és a néhány cuki kis dal mellett beugrott még egy csomó idétlen poén, már tudtam, hogy miért tologattam két napot a rész megnézését -én nem akarom elengedni ezt a sorozatot. fura ez, mert alapvetően tikkel a szemem a buta emberektől, de ez a nem túl magas intelligenciával megvert család annyira szerethető volt, hogy nem lehetett nem imádni. egyszerű volt a humora, na és? működött. volt egy egyedi világa, amit nagyon jól belaktak a hasonló poénokkal, a visszatérő arcokkal, utalásokkal. az meg szerintem senkit sem érdekelt, hogy hipphopp eltértünk az alap-felállástól, nem a kisgyerek nevelése volt a középpontban, hanem épp annyira a nagyszülők, a bolt és mawmaw melltartója is. apropó, nagyon szerettem, hogy nem toporogtunk sitcom-osan egyhelyben, hanem igenis volt haladás, elég csak sabrina és jimmy kapcsolatát megnézni. annak ellenére, hogy az utolsó évadban megfáradtam kicsit (lásd feljebb), azt kell mondanom, hogy baromira fog hiányozni ez a családom. meg a bolt dolgozói. és natesville összes lakója. nagyontetszett. drága hope, sok sikert az életben, kelleni fog a szerencse, ha már mást nem örökölhettél ettől az imádnivaló kelekótya családtól. cupp.

„my ascension removes me from the disc and the loop. i’m near final stage. some mornings, i can see the infernal plane.”

szerintem ilyenkor az a legjobb megoldás, ha nincsenek elvárásaid, megpróbálod csitítani a szívdobogásod, veszel egy nagy levegőt, és úgy indítod a lejátszás. hagyod, hogy az írói szándék vezessen. aztán örülsz, ha meglepnek. én például nem számítottam rá, hogy az elején ennyire elmerülünk az őrült elme mélyére. fura dolog ez az agy egyébként, néha nem tudhatod, mitől kattan át benne valami, és jössz rá a megoldásra (igen, a zöldfülű megoldásra célzom...). meglett a gyilkos, ebben követtük a nyomozós sorozatok hagyományait, azonban nem varrtak el minden feldobott labdát, de ez rendben van így, sosem fog előkerülni az összes csontváz a mocsárból. a sok szörnyűség ellenére a befejezés szép pozitív gellert kapott, de azt is baromi érdekes megnézni, hogy a kezdeti (aka ’90-es évekbeli) isten-tagadó rust meddig jutott az évek alatt. talán nekem is van remény... (++03.11.)

van az a pillanat, amikor annyira behatoltál már a láp-vidékre, hogy teljesen megszűnik a külvilág, és már csak a legfontosabbal tudsz foglalkozni: a gondolataiddal... ritka, amikor ennyire áldott legyen egy projekt. amikor az író úgy dönt, hogy a megálmodott története jobban működne mini-sorozatként, mint az eredetileg tervezett regény-formátumban. amikor van egy ifjú rendező, aki mindent belead, hogy egy egyedi és egységes hangulatú képi világgal nyűgözzön le. amikor sikerül megszerezni két jónevű színészt, akik az amúgy is érdekes karakterekből kihozzák a maximumot, sőt megközelítőleg életük alakítását préselik ki magukból. amikor sikerül olyan helyszíneket találni, amik jól leképezik a történet hangulatát, és kevésbé elhasználtak a vásznon. amikor egy csatorna teljes mellszélességgel áll ki egy szerelem-gyermek mellett, és hagyja kibontakozni a nem túl tapasztalt alkotókat. valahogy így kell a huszonegyedik században létrehozni egy alkotást, kiforgatott panelekből egyediséget kovácsolni (filozofikus, karakter-centrikus nyomozós sorozat, ahol mellékes a nyomozás...?). nagyontetszett. örülök, hogy gyönyörű egységes kört kaptunk, nagyon várom, hogy jövőre merre lapozunk az antológiában, de bloody hell, úgy hallgattam volna még rust elmélkedéseit úgy százhuszonhét epizódon át...

„it has to be my fucking music that i’m making. i mean, if it isn’t music that i love, that i make, that i wanna play, what the fuck is the point?”

tudtam előre, hogy ez lesz a legszomorúbb mardi gras epizód... pedig, ha tanulhattam valamit a new orleans-iaktól, az az, hogy hogyan fogadjuk el az elmúlást. csak ne hiányozna az öreg annyira a gyönyörű kosztümből (és akkor erre még rátettek egy lapáttal a lövöldözéssel is, mert mindig van valami faszfej, akinél fegyver van, el sem hiszem). az epizódhoz nem lehet sokat hozzátenni, a végén is pont úgy folytak az események, ahogy megszoktuk, semmi hivalkodás, csak az anyaszomorító élet. azt mondjuk sosem gondoltam volna, hogy annie képes lenne kihagyni a legszentebb ünnepet. vagy hogy davis megkomolyodik. oh, wait... és így kellett, hogy vége legyen, még egy dal, még egy pillantás mindenkire, aztán a csönd. ...and the saints are the world champions! (++01.28.)

hálás vagyok az hbo-nak, hogy kaptak a készítők öt részt, hogy lezárják a sorozatot, de pont idén sikerült újra mélységesen beleszeretnem a show-ba, úgyhogy igencsak kevésnek érzem ezt az öt részt. szoktam túlozni számtalanszor, de most teljesen őszintén mondom, hogy minden epizód végén arra eszméltem, hogy felbukkant a vége-főcím, és én akarnék még, még, még. pedig nem volt más, mint az elmúlt két évben, valami lelki rezgés lesz itt a háttérben, számtalanszor bizonyosodott már be az ilyen. hjaj, miss new orleans already... nagyontetszett. oké, félre a búval, most igyunk egyet, és szóljon a funky!

hülyén szoktak rám nézni, amikor kifejtem, hogy new orleans a kedvenc városom, mert ugye sosem jártam még ott a fizikai valómban. de az ember szerintem attól még pontosan tudhatja, hogy mihez vonzódik igazán. a sorozat segített nekem mélyíteni a képet. erősített a szerelmen ezzel az egész zenés őrülettel, ugyanakkor meg is riasztott a sok erőszak láttán. és persze tudja az ember, hogy a dramaturgiához is kellettek ezek a pontok, mégis annyi valóság sugárzik a show-ból, hogy az ember kénytelen figyelembe venni, hogy nem ez a legbiztonságosabb hely a földön. de az egyik legérdekesebb, az tuti. ha félrerakom a város, a zenék és a hangulat iránti mániámat, akkor be kell látnom, hogy nem tudnám mindenkinek nyugodt szívvel ajánlani, hogy nézze a sorozatot, sőt, már akkor is nehéz helyzetben vagyok, ha el kell mesélni, hogy miről szól -egy csomó karakter hétköznapjai a katrina hurrikán után. ugye...? biztos, hogy sok ember ízlelőbimbóját nem mozgatja meg, de aki csak egy kicsit ráérez, kétségkívül hozzám hasonló szerelembe esik. bár az is tehet vele egy próbát, aki tudja értékelni a magas fokú realista karakter-építést. és bár tudom, hogy középtájon egy picit eltávolodtunk egymástól (talán túl sötét lett a színe), de például a mai napig emlékszem, hogy egy lusta vasárnap délutánon indítottam az első részt, a nap annyira sütött, hogy a sötétítő függöny sem segített sokat, de azért meredtem a monitorra, és imádtam minden percét. az ilyen utazásokért éri meg sorozatbuzinak lenni. és ha van sorozat, amit biztos, hogy újra fogok nézni, akkor itt az egyik nyertes. nagyontetszett. köszönöm az hbo-nak a kitartást, az egész stábnak az elkötelezettséget, köszönöm a zenéket, köszönöm trombone shorty-t, köszönöm lucia micarelli-t, köszönöm wendell pierce-t. life is short, let’s play a song. zulu, baby! nola forever. whodat!

„i am opening the door of exam room 5, and i’m eager to share with you my groundbreaking discoveries.”

ez az ötvenes évek, mégis mit vártál...? jól megfigyelhető volt, hogy csak addig volt érdekes a tanulmány, amíg a férfiakat dicsérte benne a doki, vagy megnyugtatta őket, hogy a kisebb is lehet ugyanolyan jó, akkor tört ki a parasztlázadás, amikor a nők egyenjogúságára, mitöbb, felsőbbrendűségére tértünk rá. vagy hogy egy nőnek is örömet okozhat a szex... ilyen az, amikor valaki meghaladja a korát, és képtelen felmérni, hogy hiába az ő nagysága, ha a körülötte lévők korlátot gyomra nem fogja ezt bevenni. nem véletlenül jöttek elő más nagyságok példaként, darwin és elvis… de a melegségből való kinevelés is brutálisat tud ütni a kegyetlenségével, és hidegrázós belegondolni, hogy ebből a szempontból nem múltak még el az ötvenes évek... (++01.19.)

az ember mindig megbecsüli a különleges szeretőit. messziről csodálod a szépségét, mert tudod, hogy óvatosan kell közelítened hozzá, néha kedves és szívet melengető, néha viszont hideg és távolságtartó. kínosan ügyesen kell eltalálni a megfelelő hangulatot. ez benned is bonyolult érzéseket kelt. elismered minden nagyságát, vonzódsz hozzá, ugyanakkor amikor eltaszít magától, akkor megkérdőjelezed a szerelmed nagyságát. de mégis mindig visszatérsz hozzá, és ez a legfontosabb. talán ha teljes szívvel kimutatod az érzéseidet, ő is így fogja viszonozni azokat: nagyontetszett. (úgy gondoltam, jobb egy ilyen átvittebb értékelést írnom, minthogy megint leboruljak a színészek, a bátorság és a korfestés előtt. remélem mindenkinek tetszett, köszönöm a figyelmet.)

„i’m in news, you moron. i don’t have to prove it, i just have to print it.”

két klasszikussal kezdeném: ’a tudás hatalom’; illetve: ’there’s no news like bad news.’ (elliot carver). a média-mogul, aki mindent tud, aki mindenkit sakkban tart. ha már átteszünk egy történetet a jelenbe, azt csináljuk igazán aktuálissá. és mégis volt egy pontja a történetnek, amikor elhitették velünk, hogy mégsem ő az epizód gonosza. és itt jön a képbe a moffat-faktor, amit sokan képtelenek elfogadni: ez a faszi egy jóindulatú pszichopata, aki képes teljesen váratlan húzásokra. még akkor is, ha ügyesen kifarol belőlük, de valahogy nála mindig könnyen jön a wow-faktor. felépíteni egy új karaktert és megszerettetni a nézőkkel, majd teljesen kifordítani őt? persze, miért ne. becsajoztatni sherlock-ot? hogyne, kérlek. az eddigi kedélyes hangulatot komorba fordítani erre a részre? csak nehogy minden új alakuljon, ahogy vártad volna, mikor lenyomtad a play-gombot. és annak a legjobb, aki szívesen vesz részt az elmebajos játékában. btw, elme, örülök, hogy hagyják az absztrahálós képességünket kibontakozni azzal, hogy egyre jobban belemerülünk az agyakban zajló különleges folyamatokba. intelligenciára vall. (++01.16.)

(ehh, máris meg kell küzdenem az évad-írással, igazságtalanok ezek az angolok...) a sorozatozás egyik nagy kérdése: jó-e az, ha fókuszt váltanak, ha egy picit más úton indulnak el, mint amin előtte jártak, tudja-e majd követni a nép ezen az ösvényen is? persze korántsem olyan drámai a helyzetünk jelen esetben, mint ahogy sokan állítják, nem a sötét erdőbe menetelünk mindahányan. persze, tény, hogy másabb volt az évad, mint az eddigiek, az első az újdonság varázsával és a karakterek közti kémiával vett le a lábamról, a második úgy él az emlékezetemben, mint egy angol buldog, ami letépte a fejemet, miközben továbbra is élvezettel néztem a karakterek közti kémiát is. és most itt a harmadik kör, amiben a karakterek közti kémia került a középpontba. oh, wait... szerintem bátor húzás volt apró módosítgatásokkal egy új pályára állított sherlock-ot elénk rakni, és itt most elsősorban a karakterre gondolok, aki még mindig egy jól funkcionáló szociopata, mégis színesebb lett az érzelmi telítettségtől. amint láthatjátok, én eddig sem a nagy rejtélyes nyomozás miatt követtem a két jóbarát kalandjait, így nem is panaszkodom, hogy háttérbe szorult ez a vonal. két rész piszkosul elszórakoztatott, a harmadik meg a csavarjaival és bátorságával nyűgözött le, tehát nem kérdés, hogy a csalódás faktort kizárhatjuk az ügymenetből. nagyontetszett. aztán nehogy megint két évet kelljen várni, srácok, mert hiányozni fogtok... (kacsint)

„i was born in the desert.”

feszültségben kezdtük, amíg brody ki nem jutott az épületből. aztán a második legjobb dologhoz nyúltak, amihez értenek -beszéltették a két főhőst. aztán jött a fordulat, amire nem mondanám, hogy váratlan volt, inkább azt furcsállja az ember, hogy most már megengedték az íróknak, hogy meglépjék. hogy lezárjanak egy fejezetet a sorozat történetében. ezután már csak a lecsengetést kaptuk meg, egy kis fújást a dráma után, valamint építkezést a jövőre nézve. ami még homályos, de nem aggódom, eddig is jó kezekben voltunk. (+12.15.)

hogy milyen lenne brody nélkül a sorozat, ami köszönte szépen és működött. megnéztük, hogy lehet-e fokozatosan építkezni -nálam igen, de úgy érzékeltem, többeknek ebbe beletört a svájci késük. pedig szépen lekövethető volt az ív és a szándék, ahogy lerántottak, majd csavartak egy nagyot rajtunk, aztán a küldetéssel lőttek egyre feljebb, dobbantották a szívünket, majd megállították egy pillanatra. ha már idén nem lehetett a macska/egér-játékra építeni, ezzel az iráni nagy tervvel megfelelő pótlékot találtak. és arra is lett megoldást, hogy brody-t sokáig az oldalvonalnál kellett tartani: saul-t tették a középpontba, és ez igazán nagyszerű döntésnek bizonyult. eddig is tudtuk, hogy minden szakáll-rezdülésben ott a színészi játék teljes arzenálja, de most igazán kitehetett magáért mandy patinkin. a végét tekintve viszont érdekes döntés volt, hogy az évad elején ennyi időt rászántak a brody-családra, illetve elsősorban dana-ra, és már tudni, hogy jövőre nem nagyon lesznek, ha lesznek egyáltalán, de én azért megnézném őket most az új szituációban. carrie idén is a pokol legmélyéig utazott, gondolom jövőre sem lesz könnyebb az élete, itt is várakozó állásponton vagyunk, hogy oldják meg az eddig meglepően nem zavaró terhes-szálat. és az egész sorozattal kapcsolatban ott vannak a kérdések, bár aki sok sorozatot nézett már, az többször is megtapasztalhatta ezt az innen-meg-hogyan-tovább érzést. addig is megjutalmaznám ezt az évadot egy (gyenge) nagyontetszett-tel, mert a hullámzóbb felhajtóerő ellenére alig vártam hétről-hétre, hogy indíthassam a lejátszást.

„everything i do is for my sons.”

az ilyen helyzetekben sajnálom, hogy nem dohányzom, mert most jó lenne kimenni egyet rágyújtani és kitisztítani a fejemet. mert ahogy várhattuk, sutterbácsi egy isteneset baszott rá. persze ő nem az az író, aki szép egyenesen kormányozza a falnak az autót, hanem kitérőket tesz, majd autót cserél és várja, hogy élvezd a becsapódást. mert oké, hogy számítottunk a halálra, de nem az által, aki elkövette, és nem ilyen brutális kegyetlenséggel (bár sutter-ről van szó, szegény galamb is hogy bánta az elején...). és még úgy is megrendítő volt, hogy már percekkel előtte lehetett tudni, hogy baj lesz. jax tervei be szoktak érni, de mostanában az élet nevű kegyetlen ribanc mintha folyton keresztülhúzná azokat. rettegve várhatjuk az végső felvonást, hogy most az utolsó morális mankó is ki lett húzva a lába alól. mert hiába van tisztában azzal, hogy mivé változott (lásd a hibátlan kezdő monológot), ha az érzelmei nem engedik majd a megváltó felszínre. már múltkor is kérdeztem, hogy jöhetnek-e sötétebb napok charming-ba, de most egyértelműen látszik, hogy igen. fájni fog... (+12.12.)

láttátok az évad elején azt az előzetes, amikor a srácok egy leomló téglafal előtt motoroznak blacksabbath-ra? a falon gemma, clay és tara festmények voltak -szétrobbanóban. talán nagyobb volt a rejtett spoiler, mint gondoltuk...? igen, úgy fogunk emlékezni erre évadra, mint ahol elhullott néhány kulcsszereplő. és az a zseniális, hogy egyik halál sem volt öncélú, mindezzel csak tovább mélyítették az egyre sötétebb képet. és ha azt nézzük, hogy a folyamatot jax-nél már tavaly elindították egy halál-esettel, hát zúgjanak fanfárt a motorok az átgondoltság előtt. még úgy is, hogy jax mellé azonos fontossági szintre emelték idén az élete két legfontosabb nőjét, és az ő harcukat. nem örültem neki, hogy így kifordították tará-t a korábbi önmagához képest, de elismerem, hogy volt értelme, pontosan belepasszolt a kirakósba. meg ez nem az a sorozat, amit azért néznék, mert a karakterek csupa szépet tennének és ezért megkapják a maguk jutalmát. nem, itt alámerülni kell a fájdalomba, a sötétségbe, ahol csak egyetlen remény van, hogy velünk nem fognak ilyen szörnyűségek történni sosem. nagyontetszett.