soroló

„we both know i don’t have the balls to free fall through life with you.”

baljós árnyak. sőt, kibaszott sötétség. tipikusan az finálé volt ez, amikor még egy utolsót rúgnak a karakterekbe és belénk, hogy biztos, hogy sajgó fenékkel hagyjuk el a tetthelyet, és alig várjuk, hogy újra megagyaljanak minket. és mindenki kedve szerint gondolhat bele a kettős szakításba, red néni szánalmas kapálózásába, a vallásharc kibontakozásába, rátok bízom. mosolygást csak keretes szerkezetként a karácsonyi műsortól kaphattunk az elején és a végén, bár ez utóbbi inkább a könnycsepp-törölgetős szeretetet-sugárzós fajta volt, ahogy legördültek azok a csodálatos hangok a szívünkig. egy ilyen keserédes pillanat tudja csak igazán meghozni az ünnepi hangulatot... (+11.22.)

bánja-e az ember, ha vígjátékot várt és drámát kap? háááát, úgy tűnik, nem igazán... persze, sosem mindegy a színvonal, de talán itt a kulcsszó nem a ’mély’, hanem az ’őszinte’ volt. a történetek, a karakterek és a körítés hiteles volt (itt sok ezer mérföldnyire a kanapén, persze, de...), mint a főcímben a bőrhibás, szőrpihés, szeplős, tökéletlen arcok. megmaradt a korábban emlegetett erős érdeklődésem a szereplők sorsa iránt, amit nagyban segített a lost-os szerkezet is (minden részben láthattuk egy-egy karakter korábbi sorsát). valahogy vonzott, hogy mihamarabb indítsam a következő részt, talán a benne lapuló nagy dobogó szívnek nem tud ellenállni az ember. más testrészekről már nem is beszélve... fuck, miért hozzák ki a leszbikusok mindig a heteró férfiakból a perverz állatot...? so, jól beválasztottam a netflix portfólióból, egyből kurva magasra került az a sokszor megénekelt léc: nagyontetszett. belesajdul a szívem, ha arra gondolok, mennyi ideig kell nélkülözni a csajaimat...

„reboot the universe.”

time-travel is a bitch! meg kell hagyni, ezek az angolok nagyon értenek hozzá, hogyan kell finálét írni. jól meg lett csavarintva az eleje, a doktor ugrálásaival és fez-ével, úgy hoztak bizsergető izgalmakat, hogy közben nagyrészben egy térben, a múzeumban voltunk. és közben nem rágták a szákba az univerzum újra-alkotásának őrjítő folyamatát, elhadarták, te elfogadtad, so be it. mennyire jó már, hogy így visszacsatoltunk az évadnyitóhoz, hogy szépen kronologikusan visszamentünk a történeteken, az embernek kedve lett újranézni az évadot, hogy figyeljen ezekre a jelekre. de az alter-világ csillagtalansága is tetszett, ahogy mellékesen emlegettek szektát meg meséket. na, túl sokat fecsegek, így sosem fog megmenekülni a világ... kíváncsi leszek, az amy szülők visszatérésén kívül mi változott még meg a big bang 2 után. egyvalami biztos nem: ez is tele lesz kalanddal és meglepetésekkel. (+09.15.)

új ló, új szekér, de ugyanúgy fut, mint az eddigiek. nem is értem a tetten érhető fanyalgást. jók a sztorik? igen. jó a tempója? igen. van megcsavart mindfuck? hogyne. szép kerek ívet hoztak létre a különböző történetekből? jobban, mint eddig bármikor. könnyen megszerethető volt az új hős? geronimo! régi és új. kölcsönvett. és kék. nagyontetszett.

„we’re at a tipping point right now. civilisation’s about to fall into hell.”

brutális döntéseket kell meghozni nap-mint-nap, hát hogy lehet így élni... mert az emberiség megmentésének mindig ára van. és minden veszteség megöl belőled egy darabot. nézőként tiszteled, hogy mernek ennyire mélyre menni, kettős tudatállapotba kerülsz, egyszerre borzongsz és tetszik. apró elégtételek voltak a részben, például a felsővezetés arcának látványa, amikor kiderült, hogy miért is áldoznak fel annyi gyermeket. bár érdekelt a megoldás, de elintézték némi techno-blablával, nem is fontos, viszont nem tudták megállni, hogy ne kössenek ahhoz is szívfacsaró személyes drámát. csalódtam volna, ha igazi happyendet kapunk a végén, redukálta volna a sok szomorúságot. (+09.08.)

a nyitánynál elkapták a tökömet, és nem eresztettek a finálé végéig. a terveim szerint két részletbe néztem volna meg, de képtelen voltam leállni. jó ötlet, működő dráma, felkavart érzelmek, könnyű dicsérni. bár a második évad után azt mondtam, hogy jót tett a sorozatnak egy kis könnyebbség, most azt mondom, hogy jót tett, hogy komolykodtak. de ami még jobban állt neki, az a mini-formátum, az egy nagy történet egy lélegzetvétellel való elmesélése. bár sokak szerint ez megállná a helyét magában is, szerintem azért fontos volt, hogy már kötődtünk a karakterekhez. az újak meg kellően emberiek lettek, utálnivaló önző politikusok, vagy feláldozható gyalogok, akik mindent megtettek, hogy a körülményekhez alkalmazkodjanak, mégis elbuktak (kár, hogy peter capaldi minden megjelenésekor az ugrott be, hogy ő lesz a következő...). so. csak egyet mondhatok, kedves idetévedő űr-szemetek: el a kezekkel a gyermekeinktől. kedves földlakók, ti pedig válasszátok meg körültekintőbben a vezetőiteket... nagyontetszett.

„the children of time will gather. and one of them will die.”

ilyen pofátlanul feloldani a cliffhangereket! nincs para, csak a nézőcsábító légypapírt félre kellett tolni, hogy legyen hely az egyéb ötleteknek. oh, és azok csak jöttek, jöttek, sírnivalóan szépen következtek egymásból (de most komolyan, nem tudom megállni, egy példa muszáj: a torchwood első része óta az orrunk előtt van az a nyamvadt kéz, és most használják...). nagyon scifis volt az egész, tech-blablával, igazi főgonosszal, aki aztán persze jól megszívja. mert hát valljuk be, nem azért izgulsz, hogy túlélik-e, hanem a hogyan az érdekes. ami után aztán lehet az égbe öklözni, felemelni a lelked. utoljára a bsg utolsó félévadánál éreztem ilyen pillanatot, de tudjuk, hogy ott jött a pofára-ejtés a nagy örömködés után. és itt is csak félig adtak, aztán rúgtak egy jó nagyot valahova melltájékra. mert nem csak simán búcsúzkodtunk néhány szereplőtől. de ennek így kellett lennie. annyit azért nem változhatott az univerzum. a csók és a könny kéz-a-kézben járnak együtt. (+09.05.)

megint csak sikerült rám cáfolni. prüszköltem a vörös nőszemély ellen, magasan volt a mérce, de az írók jól tették a dolgukat. úgy hagyták meg donna (próbál finoman fogalmazni) nehéz személyiségét, hogy közben szerethetőre is formálták. olyan események közepébe dobálták, amiktől már nem lehetett az a felszínes nagypofájú nőszemély, akitől majd’ idegzsábát kaptam, és végleg lemondtam arról, hogy esküvőm legyen. de ami még furább, hogy a fináléban jöttem rá, hogy finoman, fű alatt, a doktort is jócskán megváltoztatták a kezdetek óta. hiába, kilencszáz év ide vagy oda, a környezetedben élő emberek hatással lesznek rád. vagy a drámai események. a veszteségek. és kijutott mindenből idén is bőven, maradtak az őrült kalandok, a szívfacsaró dráma, a magas színvonal. nagyontetszett. valahogy el kéne odázni az időt, hogy engem is óriási veszteség érjen - az ember néha nagyon tudja utálni azt, akinek eszébe jutott a regenerálódás annak idején...

„didn’t you learn anything from the blessed saint martha? siding with the doctor is a very dangerous thing to do.”

a szavak és a gondolatok ereje sokkal erősebb, mint az igazi fegyvereké. nem először tanítja ezt nekünk a doktor, de nem baj, ha sokszor a fejünkbe veri. ez a lényeg, az összes többi valahol mellébeszélés. írhatok akár arról, hogy mennyire szoktam szeretni az időugrásokat és az ellenállásba vonult hősök sztorijait (talán az sem véletlen, hogy bsg-s érzetem volt egy kicsit). vagy arról, hogy milyen sajnálatos, hogy semmissé tették a nagy pusztítást, több következményre vágyom. esetleg elviccelődhetnék dobby-n és a gyakorló-gömbökön (ugye nem kell magyaráznom egyik popokult utalást sem...?). de ezek csak szavak. csak nem a megfelelőek. sajnos én nem tudom olyan epikussá fokozni a finálémat, ahogy a sorozat rendre teszi... (+08.28.)

addig-addig utazgattunk együtt, míg a tardis szíve végleg az enyémbe költözött. tartottam magam a neten talált sorrendhez, és ez azt jelentette, hogy időről-időre meg kellett szakítanom a kalandokat. viszont arra nagyon is alkalmas volt, hogy lemérjem, hogy mennyire is szerettem meg a sorozatot - minden alkalommal bizseregve, vigyorral az arcomon zsizsegtem végig már a főcímet, úgyhogy a love-méterem magasan áll. mondjuk úgy könnyű, hogy nincs rossz epizód az évadban. kinőtt a gyermek-évekből, csak pont annyi infantilitás maradt benne, ami a báját adja. nem lehetek elég hálás martha jones-ért sem, ő is erőteljesen emelte a szerethetőséget. kár, hogy most már két lyuk lesz a szívemben... (nagyontetszett)

„it’s the loneliest thing in the world, waiting to be found.”

miért éreztem eső után köpönyegnek ezt a dupla-részt? oké, hogy a múlt héten letaglózott a sorozat, de még nem kaptuk meg a gyilkos kilétét. de talán nem is fontos, hogy ki volt -sokkal inkább, hogy hogyan hat hőseinkre a felfedezés. azokra a hősökre, akik a rész elején szerepet cseréltek (linden mosolyog! holder szomorú.). aztán jött egy apró pillanat, amikor mind a ketten felszabadultak, de a napfény piszok illékony dolog tud lenni. nem sok lehetősségük volt az íróknak, a lehetséges kettőből ráböktek valamelyikre, so what? kapott egy mondvacsinált indokot, monologizálhatott néhányat, amíg linden-nel nem játszottak hetedik-eset. mert van az a pillanat, amikor a hihetetlen a mocsok maga alá gyűr, amikor képtelen vagy tovább nyelni a sarat, és elbuksz. azt hitted, nincs még lejjebb a pokolban? (+08.16.)

sokan éreztették nemtetszésüket, hogy a szépen lekerekített két évad után van merszük folytatni a show-t, hogy öntenek még vizet az esőztető berendezésbe. pedig volt értelme újra megmártózni. és tényleg nagyon fura, hogy ennél depresszívebb sorozat nem nagyon van jelenleg a palettán, és nem is kíméltek minket (halott 12 éves prostik, börtön-szál), és mégis... mégis hétről-hétre alig várod, hogy fojtogassanak, hogy gyomron rúgjanak. fura állatfajta a sorozatnéző, mi? azért is, mert a legtöbben jól veszik a változások akadályait is, itt is mást kellett kapnunk, mint eddig, már csak az új történet miatt is, de a mellék-alakok ismét jól működtek (egy teljesen új közeget ismerhettünk meg, lenn, egészen az utca-szinten), szép organikussá alakult az egész. mondjuk holder és linden vannak annyira zseniális karakterek, hogy bármilyen körítéssel néznénk őket (nagyontetszett). de vajon fogjuk-e még...?

„-identify yourselves!

-you will identify first.”

lehet mosolyogni a két csapat egymásnak feszülésén, de azért nem volt semmi, ahogy egymásra licitálva a föld leigázásába kezdtek. de mindig van egy kiskapu... ahogy az írók is mindig a kezük ügyében tartják a kulcsát. de most egy szavam sincs, hogy nem végleges kiírás áldozatai lettünk. mert volt lehetősség igazi búcsúra, ami kellően szépre sikerült, david tennant bizonyíthatta, hogy nem csak a bohóckodáshoz ért. meg hát mindig meg lehet találni a lehetősséget, hiába mondják, hogy lezárult meg soha-soha-többé, a romantikus én csak fog dörömbölni odabenn, hogy nana... azt mondjuk nem tudom, hogy miért akarják minden év végén rugdosni a statusquo-t, de azt el kell ismernem, finálét írni nagyon tudnak... (+08.16.)

új év, új doktor, magasabb elvárások, amiket könnyed szökelléssel ugrik át. bocs, kicsit előreszaladtam, ugorjunk csak vissza (az időben). ott tartottunk, hogy mr.tennant ugyanúgy helyeslő bólogatást vált ki belőlünk, mint tette mr.eccleston. csak az írók nőttek fel jobban a feladathoz. egységesebb, kevésbé hullámzó lett az évad (megszámoltam, két részre mondanám, hogy középszerű volt, egyet utáltam, de azt meg utólag tudtam meg, hogy egy kissrác ötlete alapján írták, úgyhogy diszkalifikálnám. nem rossz arány ez...). mintha most hitték volna el, hogy lehet bátran, elrugaszkodva is írni. hogy a fene nagy pörgésben néha oda lehet csapni a lelkünknek is, örülni fogunk neki. egy másik dimenzióban talán keményebb fából faragtak, de itt (kis hümmögéssel) megadom a nagyontetszett-et. nyitott szívvel szállok vissza a tardis-ba is, bár egy mosolygós szöszi mellett kell majd helyet szorítania az új jövevényeknek.

„sovereignty association.”

fináléhoz méltó volt a feszültség, ami végig jelen volt az epizódban, így tudott igazán kicsúcsosodni egy (nagyszerű zenével megtámogatott) tetőpontba. még jó, hogy sorozat-veterán vagyok, és nem húzom fel magam az éles baltával vágott befejezéseken. de az addig vezető út is jó volt, valahogy úgy éreztem, hogy a bizalomról akartak ma leginkább beszélni. a hitről. hogy el akarunk hinni mindent, amiről úgy gondoljuk, hogy biztonságosabbá teszi a jövőt, megmenti a szeretteinket, válaszokkal szolgál. de persze az élet és a háttérben munkálkodó erők nem adják ilyen könnyen magukat. (egyéb érdekességek: a biológiai tech-dumával csempésztek be némi scifi-feelinget; a kisvárosi miliő vonzza a született feleségekbe illő megoldásokat; helena... szipp...) (+06.24.)

the emmy / the golden globe / (many more awards) / goes to... tatiana maslany! sok egyéb erénye van a sorozatnak (példák a végtelenségig: végig egyenletes színvonalat hozott, húzott magával, népiesen szólva etette magát, érezhetően átgondolt a történet, jók a mellék-alakok), de úgyis mindenki ezt emeli ki. mert azokon a csöpp vállakon nyugszik a siker. és látszólag könnyedén bírja a terhet. és nem is arról van szó, hogy átütő és hiteles az alakítása, hanem hogyha az ember belefelejtkezik az eseményekbe, nem jut eszébe, hogy most ugyanazt a színésznőt látja különböző alakokban. tényleg lenyűgöző a performansz. nagyszerűen szórakoztam az elmúlt öt napban, hagytam magam elvarázsolni és sodortatni, mindenképp egy szeretetteljes nagyontetszett a jutalom. jövőre is sikerül lemásolni a receptet, ugye...?

„jeez, even in zero gravity you’re an asshole.”

férfiálom? űrhajók, kábító fegyverek és lana dudái. ritka mennyiségű filmes utalás zsúfoltak ide a dupla fináléba. már eleve, az írók agyonnézhették a moonrakert (ami nálam a leggyengébb bond-film, ever, de ez most nem számít, mert üvölt a paródiáért), plusz volt itt természetesen sw, aliens, x-men és gyűrűk ura is. méltó korona került a marsi királynő ...izé, az évad fejére. (+06.23.)

fura ezt bevallani, mert eddig is bírtam ezt az őrületet, az egoizmus igen magas formáját, de nálam idén érett be igazán a sorozat. masszív erekció röhögés, popkult és egy legendás bajusz. mr.archer megmentette a humorérzékemet. nagyontetszett.

„carve us out a kingdom, cesare. and be both king and pope.”

ez cesare epizódja volt, minden jelenet rá épült. a vágyaira, a leleményességére. minden úgy történt, ahogy kellett, a meggyőző csatának, a családtagokkal való beszélgetéseknek, catherina sforza megalázásának, micheletto búcsújának. sodortak az események, és én mosolyogtam, mint egy gyermek. a vége meg olyan volt, mint egy színházi előadás csúcspontja -cesare mondatai után jöhetett volna a függöny. és a vastaps. (+06.17.)

ha visszagondolok az évadra, nem jut eszembe egyetlen jelenet sem, ami ne tetszett volna, az azért nem semmi... szépen hagyták kiteljesedni az elmúlt húsz részben lefektetett alapokat, a vérfertőzést, a sforza-nénivel való nézeteltérést, cesare megérését és felemelkedését. ez mindenképp a gyermekek évada volt, talán nem is kár, hogy rodrigo (és szerelmi élete) háttérbe szorultak, jeremy irons így is uralt minden jelenetet, amit megtisztelt jelenlétével. talán csak azt lehet sajnálni kicsit, hogy della roveré-re sem jutott így idő, az a konfliktus lezáratlan marad most már. ha a kaszában kéne pozitívumot találni, talán annak kell örülnünk, hogy nem kellett végignéznünk hőseink halálát... nagyontetszett.

hjaj, de utálom ezt, amikor egy nagyon megszeretett családtól kell búcsúzni. mert amilyen viszálykodva indult a kapcsolatunk, most olyan nehéz elengednem őket. talán ez lesz az egyike azon kevés sorozatoknak, amit első körben elkaszáltam, aztán meg az egekig magasztalom. ebből is látszik, hogy az egymásra találásnál fontos rengeteg szempont, a megfelelő időpont és hangulat, többek közt. aztán ha a csillagok kedvező állást mutatnak, és végre utat talál a szívedhez az alkotás, akkor már csak a készítőknek kell tartani a színvonalat, és áradni fognak a bókok, jogosan. történet, intrikák, karakter-vezetés, puskaporos feszültség, olajozottan haladt minden az útján. köszönöm a felfedezett tehetségeket (holliday grainger, francois arnaud, lotte verbeek, sean harris), a magyar mester-emberek munkáját, a színvonalas szórakoztatást. nagyontetszett. (azért akadna a bürök a torkán annak, aki rábólintott a kaszára...)

„you just sent the most powerful man in westeros to bed without his supper.”

oh, méltó volt ez a finálé az évadhoz, nagyon is méltó. benioff-ék szépen lecsapták azokat a labdákat, amik miatt a túl-lelkes könyvolvasók hisztiznek már egy hete -a vendégek megölésének szörnyűséges tettének hangsúlyozását; a farkas-fej odavarrását; az otthagyottnak tűnő sárkány-üveg pengét. de persze minden jelenetnek megvolt a funkciója és/vagy haszna, de ezen illene nem meglepődni így harminc rész után. természetesen a párbeszédek is magasan szálltak, de lehet, hogy a lannisterek-nek fizikai képtelenség rossz szövegeket adni a szájába. a dráma sem maradt el, jon és ygrette bemutatták minden idők egyik legdurvább szakítását, de arya első gyilkossága sem volt semmi. nem csorbítja az érdemeit, hogy nem kaptunk nagy cliffhangereket, mert tudni kell szeretni a ’hogyan-tovább’ befejezéseket is, meg szép paralel volt ez így dany-vel a végén az első évadra. (+06.10.)

buta fanboyságnak hangzik az az ömlengés, ami hétről hétre kicsusszan a billentyűzetem alól, pedig megmondanám, ha valami nem tetszene, vagy nem érezném működőképesnek. de hétről-hétre el tudnak varázsolni, magukkal ragadni ebbe a sötét világba. ha a legnagyobb erényt kéne mondani, nem tudok erősebb érvet annál, hogy ismerem a történetet, mégis meg tudják dobbantani a szívem, amikor kell. de nagyon. ezek után csak adminisztrációs célból kell kiírnom az évad értékelését, ugye...? (nagyontetszett) és most magzati pózba merevedve kivárjuk azt a kilenc hónapot...

„you are not to talk to cece, you are not to look at cece, and you are not to have eye conversations with her. or i will bust you. hard.”

esküvő, szakítás, összejövés, minden, ami egy tisztességes romantikus sorozat fináléjában megtalálható. és ezeknél sokkal-sokkal több. mert a várható fordulatok is kaptak váratlan gellereket, taylor swift-eket. az egész ’szabo’-vonal meg fekveröhögős volt, szellőzőstül, borzostul, cotton eye joe-stul. szép korona az évad fején. (+05.18.)

egy jó sorozat fejlődik, organikusan nő, de úgy, hogy az eredeti ízei megmaradnak. mint őkelme itt. amióta tavaly schmidt és nick formába lendültek, azóta nincs megállás, és idén is gyalult a henger, sőt, winston is felzárkózott a másik két őrült pasi mellé, és persze a csajoknak is vannak jó pillanataik. úgy romantikus, hogy nem bántó, úgy vicces, hogy a taknyod folyik hétről-hétre. talán a legszórakoztatóbb húsz perc jelenleg a tévében. nagyontetszett.

„pawnee is no longer the fourth most obese city in america. we'’e now ninth.”

(okosan egy olyan történet-szálat választottak az írók, amivel jól össze lehetett foglalni az idei évet.) hello, ez itt a pawnee híradó, és benne megnézhetik, hogyan csap össze a szex-mániás leslie knope az elégedetlenkedő tömegekkel. betekintünk a városfejlesztési osztály sötét titkaiba is bert macklin nyomozó segítségével. maradjanak velünk a reklám után is. (+05.08.)

van szépsége a változatlanságnak is. kérdezzék csak meg erről ron fucking swanson-t. megnyugtató, hogy ha pawnee-ba látogat az ember, mindig ugyanazt kapja. a szeretett ismerős arcokat, nagy nevetéseket, ötletparádékat. olyan jó lenne még sok évig ide kirándulni, reméljük futja majd rá a költségvetésből. nagyontetszett.

„there is no greater victory than to fall from this world a free man.”

picsába a történelemmel -mondom ezt én, majdnem történészként és happyend utálóként. méltó lezárás lett a sorozathoz, kellően heroikus, epikus, odacsapós érzelembomba, ami szúr, valahol a szemed és a szíved között félúton. na jó, visszavonom, mégiscsak jó volt ez így. csak most még túl friss és túl mély a seb. (+04.13.)

szomorkodtunk tavaly év végén, hogy elvették tőlünk a rómaiakat, de szerencsére idén megfelelő pótlás érkezett -bár inkább csak férfi-oldalon, tenném hozzá halkan. méghozzá jól ismert történelmi szereplőket mutattak be, forgattak ki a maguk módján, új színt víve a palettába. utolsó évad révén jobban éreztették a nagyszabást, ehhez kellett a hideg és könyörtelen crassus és a sunyi alattomos caesar is. velük lett nagyobb a tét, amivel ráfordulhattunk a minden elemében lehengerlő fináléra. ha már a csatornánál a befejezés mellett döntöttek, legalább itt a végén nem garasoskodtak. bár számomra sohasem kizárólag a látvány adta el a show-t. nagyontetszett.

fura, de különösen sok emlék fűz a sorozat nézéséhez. szerintem a vasárnap estékről még sokáig a spartacus fog eszembe jutni. abba is fura belegondolni, hogy csak egy üres ámde látványos szórakozásnak éreztük az elején, aztán ezt a héjat milyen zseniálisan sikerült feltölteniük karakterekkel, intrikákkal. és nagyon a szívünkhöz nőt. én személy szerint imádtam a túlzásait, maximálisan egyetértek azzal a koncepcióval, hogy ha már megtehetjük, akkor ne spóroljunk semmin, tűnjünk ki a tömegből a sok(k)-faktorral. és az egyedi hangulathoz igenis hozzátartoztak a porba hulló fejek és a ringó csöcsök is. és ez a hangulat talán még jobban fog hiányozni, mint azok a hősök, akikkel együtt szenvedtünk és örültünk, harcoltunk és basztunk négy éven át. halálbamenők, szóljon a fanfár a halhatatlan lelketekért: nagyontetszett.

„hey, sometimes life throws a couple swings at you. but we’re gallaghers, okay? and there’s two things that we’re really good at: knowing how to get back up and knowing how to party.”

előre is bocs, de magánügyekkel foglak fárasztani titeket, mert személyes érintettséget éreztem a rész alatt, többször is. volt egy apám, akit hasonlóan nem lehetett lebeszélni az italról, és van egy számomra fontos lány, aki soha nem képes felvenni a telefont, ha hívom. tudom, hogy a két dolog nem egy kategória, csak ezek jártak a fejemben. de. annak ellenére, hogy most is kellően megvolt a dráma (frank kórházi jelenetei, ian búcsúja, fiona stációi jimmy elérhetetlensége körül), valahogy megint a feelgood szájíz maradt meg a végére. és ebben igazán zseniálisak gallagher-ék. reméljük a nagy változások után is azok lesznek. (+04.13.)

évad-összefoglalót írni egy sorozatról, ami mindig ugyanazon a hőfokon ég, sosem okoz csalódást, mindig magával ragad, megnevettet, megsirat? hát nem könnyű. olvasom itt/ott, hogy idén elvetették a sulykot, hogy túldurvulták, de ez nettó balfaszság, pontosan ugyanazt kaptuk idén is, mint az elmúlt két évben. szürreális, persze, ugyanakkor hiperreális is, így van, ez volt, ez lesz, reméljük még jó sokáig. szeretek nevetni, szeretek sírni, akár egyszerre is, gallagher-ékkel mindig izgalmas együtt élni. nagyontetszett. (na, megyek, bedobok két felest, mert ezt most kurvára nem sikerült értelmesen összeraknom, hátha az alkohol segít.)

„here’s the recipe for your mother’s pasta sauce. fill your dress full of the neighbor’s tomatoes, add five bottles of homemade red wine... drinking as you go... finish off with a fistful of garlic and three pounds of ground varmint.”

mindig meglepődik az ember, amikor érzelmeket is adagolnak az őrült humor mellé, pedig jól áll ez is a sorozatnak. ahogy a fingós gollam-szerű ükanya is. vagy a néma-filmes betét. (+04.08.)

nem tűnik túl nehéz feladatnak, hogy évről évre, részről részre hozzák a színvonalat, pedig biztos izzasztó kamra az író-szoba. de hálistennek ebből az izzadság-szagból hozzánk nem jut el semmi, természetesnek tűnik, hogy ennyi humorral és ötlettel töltik meg az epizódokat folyton. röhögésből idén is a dobogón, csont nélkül: nagyontetszett.

„nature abhors a paradox. it has to heal itself.”

az ilyen nagyívű történetek lezárására csak egy út van: ha az érzelmeken át közelítik meg. én végig mosolyogtam ezt az utolsó 40 percet, és nem azért, mert vicces lett volna, simán csak jó volt nézni. a sok utalás miatt (régi nyomozati anyagok kerültek elő, meg olivia cool képessége), és persze a kapcsolatok miatt. az évek óta fejlődő apa/fiú szeretet, walter és astrid nosztalgiázása, szívet melengető dolgok ezek. ugyanakkor kellő mértékben epic is volt, ahogy a terv megvalósult. nincs jogom bántani, nagyítóval keresni a logikai bakugrásokat (időutazós sicifnél olyanok mindig vannak), a lágy rajongói szívem nem engedné. (+01.19.)

az előző évad végén kaptunk egy kis ízelítőt, hogy mi vár ránk idén, szép sötét jövőképet. még a fringe eddigi etapjaihoz képest is lehúzósabb hangulatút. és persze, hogy fura volt, hiszen az írók a szokásuknak megfelelően egy teljesen új vonalat találtak ki, idén elmaradtak a nyomozások (ezt némiképp pótolták a tárgy-kereséssel), így a heti-ügyek drámai hátterei sem erősíthették a felépítményt. nem ugrálhattunk az elmúlt években megszokott párhuzamos univerzumok között sem. ugyanakkor nem is volt igazi rajongó, aki nem élvezte még ezt a hidegebb utolsó kört is, ahol még egy kicsit az oly' megszeretett hőseinkkel lehettünk. én ugyanúgy vártam minden szombat estét, mint az elmúlt években. csakazértis nagyontetszett. az odaáti énem viszont hiányolta belőle a gusztustalanságokat, de egy kis medvecukor majd jobb kedvre deríti...

olyan furcsa visszagondolni a kezdetekre. letöltöttem a pilot-ot, aztán idő hiányában (másfél óra!) megnézés nélkül letöröltem. így járt másodszor is. harmadszorra már elindítottam végre a lejátszás, sőt még két részt abszolváltam, aztán annyiban maradt a dolog. jóval később folytattam csak, de meggyőzve nem lettem, inkább egy különleges nyomozós sorozatot láttam benne, heti-ügyekkel, gusztustalanságokkal. aztán valahogy megszerettem a hangulatát, nem is ez a jó kifejezés, inkább a bőröm alá mászott, és ott ragadt. persze ekkor már a karakterekhez is kötődni kezdtem, minden fringe-néző imádja walter-t, az őrült poénjaival és drámai mélységével, minden fringe-néző fülig szerelmes oliviá-ba (és így anna torv-ba). és amikor a hozzám hasonló nézőket magukkal rántottak az írók, akkor vették elő igazán a nagy ecsetet, és kezdték felfesteni a nagyobb képet, és gyönyörűen épült és állt össze az univerzum. ahogy mindig, most is ezeknél a nagy átíveléseknél, a cliffhangerekkel gonoszul tűzdelt hosszú történeteknél lettem igazán megfogva. és nem nagyon érdekel, hogy hány felé indultunk, miket változtattak meg a készítők egy-egy tollvonással, szerintem ez egy scifi-sorozat velejáró evolúciója volt. a legfontosabb az, hogy ha majd visszagondolok a sorozatra, akkor a hangulata, az íze fog bevillanni, a mélyben dolgozó igazi emberi drámák, az agyfacsaró wtf-ok, és a nagyszerű karakterek. meg egy-két képernyőre épp hogy beférő csúnyaság. és hogy a vállvonogatástól hogy jutottam el a feltétlen szeretetig. nagyontetszett. (és itt szeretnék külön köszönetet mondani a fox-nak, hogy ennyi éven át elnéző mosollyal vette tudomásul, hogy hullik ki a zsebéből a pénz...)

„first electricity, now telephones. sometimes i feel as if i were living in an h.g. wells novel.”

hát végül elért a vihar downton-ba is. és most nem a háborúra gondolok (mert nagyon helyesen az csak a záró-akkordban csendült fel, így kellett elvágni az évadot). bomladozik szét az eddig megismert csapat, ki új munkát szerez, ki menekül a piszkos dolgai elől. és gondolom lesznek, akik a frontra kerülnek, vagy egyéb nyomorúság esik meg velük. de nem biztos, hogy azoknak jó, akik maradnak a házban, magukba zárva a titkaikat, féltékenykedésüket, csalódottságukat. sötét a hangulat, sehol a fényes jövő ígérete, nincs új jövevény, aki egy kis fényt hozott volna az árnyékok közé. (**12.31.)

a pilot-nál leírtakat szorozzátok meg héttel, és kijön, hogy mit gondolok az évadról. mert pontosan ugyanolyan színvonalú volt minden rész, a boldog békeidők hangulata egy royce rolls sebességével rántotta végig az embert a vidéki anglia minden szépségén. a háttér-emberek (operatőr, zeneszerző, díszletes, kosztümös) és a színészek lelke egyaránt ott égett minden pillanatban. egész egyszerűen jól esik nézni. nagyontetszett. közel vagyok hozzá, hogy megszeressem a tízes éveket is (eddig nálam kicsit hátrányban voltak), ehhez a legjobb medicinát találtam meg, azt hiszem.

„but we could be happy, couldn’t we?”

a jó terrorista altatja a figyelmet, majd a megfelelő pillanatban csap le. akárcsak ezek a gonosz terrorista írók. az első negyven percben carrie választása a címszerepben, kis romantika, néhány érv a cia mellett. aztán jön két temetés, és az átlagos, a dolgokat nem túlagyaló néző még mindig nem gyanakszik. na, ekkor kell mindent a darabjaira robbantani. nem elég, hogy bátor húzás, tépni az amerikaiak sebeit, de jó alapot nyújt a jövőnek. a terv összeállt, a szálak felfűződtek és/vagy elvarródtak. a terrorista és a néző boldog. hőseinknek rossz. megint. és most nincs is választásuk, alkalmazkodni kell. (**12.21.)

más lett az évad, mint az előző, ezt tudtuk jól, hogy így lesz. hiszen kivették az egyik mozgatórugót, a brody körülötti bizonytalanságot, a macska/egér-játékot. de talán így még kiszámíthatatlanabb lett az egész. és nálam ez az egyik legfontosabb tényező a homeland esetében, hogy fogalmam sincs, hogy hova fognak vezetni, nem is akarom tudni, csak elmerülök benne, és naivan az írók kezébe adom magam. persze nem felejtkezhetünk el a másik zseniális dologról sem, ahogy képesek bizsergető feszültséggel megtölteni minden egyes pillanatot, legyen az terrorista-kergetés, vagy csak egy egyszerű párbeszéd. amihez hozzáadjuk még a színészi kvalitásokat, máris megvan a minőségi szórakozás receptje. nagyontetszett. fura lesz jövőre, hogy újra egy másfajta homeland-et kapunk majd, de erős a szerelem, kétlem, hogy csalódás érne.

„somewhere along the line, the fake life that we created as a cover for me to kill became real. it’s not fake to me anymore. i don’t want to lose it.”

nem igazán volt finálé-hangulatom, ennek talán az lehet az oka, hogy egyenletesen magas volt minden idei epizód színvonala. pedig történt bőven esemény ma, elsősorban a maria nyomozós vonal teljesedhetett ki, kacskaringókkal és egy brutális vége-csavarral -amit jól érzékel dex a vége-monológban is, mindent megváltoztathat. ja, ne felejtkezzünk el a meglepetés-flessekről sem, amikkel tovább erősítették az idei múltba-nézés feelingjét. másokkal ellentétben én örülök a hanna-szál nyitva hagyásának, mert jó karakternek tartom (mégha ma a hidegebb oldalát vette is elő), azt meg tudjuk, mit jelent nekem yvonne (még a börtönben smink nélkül is). (**12.20.)

hálásak lehetünk az íróknak, hogy ennyi év után is tudnak spirituszt lehelni a sorozatba -de még hogy...! és nem kellett sok, hogy igazán naggyá tegyék ezt az évadot, csak megfelelően kellett kijátszaniuk az adu-ászaikat. deb tudását maximálisan kihasználták, kifacsarták vele a karakterekből az igazi drámát. és hogy nem csak deb lelki kötéltáncát élvezhettük, hanem dex további épülését is. amihez kellett egy új, női karakter is, aki végre méltó párja volt a plasztik-királynak, úgyhogy tessék folytatni az utat a karakterrel. az évad-gonosz is meglepőre sikeredett, bőven túllépve a maffia-kliséken, sokszínű és baromi stílusos karaktert hozva. nem rágom tovább, az egyik legerősebb, legszerethetőbb évadot kaptuk, ami egy ilyen magas színvonalú sorozat esetében a dicséret magasfoka. nagyontetszett.

„hiányozni fog ez a szoba. komolyan. bírom ezt a hangulatot.”

felkavarták a dolgokat az utolsó részekre, és most nem csak arra a megszokott érzésre gondolok, amikor benyúlnak a szívedbe, és csavarintanak egyet rajta, hanem a szerkezetre. laura bujkál, helyette apa/lánya-kapcsolatot kapunk hétfőn. kedden egy arogáns bigott vallásos faszon háboroghatunk máté helyett. péntekre tevődik át a laura-szál konklúziója. a többiektől meg simán csak szívfájdítóan búcsúzunk. csütörtökön nem rágják a szánkba, hogy mi lesz a civakodó, de (ahogy a mai példa is mutatta) szerethető párunk sorsa, az optimista/pesszimista (megfelelő aláhúzandó) énünkre akarták bízni. talán zsófi karakterétől a legnehezebb megválni, nagyon a szívemhez nőt a kis mocskosszájú. plusz, hogy még jobban élvezem a napját, leszerződtették mellé a mindig nagyszerű lászló zsoltot is (joker-es pólóban!). hjaj, nehéz a búcsú, inkább kibeszélném magamból, jó...? (**12.15.)

köszönöm. (nagy szavak jönnek!) a magyar mozgókép-kultúra meg van mentve! és nem kellett hozzá más, mint alázat. odafigyelés. a megfelelő alapanyag kiválasztása. jó szereposztás. igényes szakemberek (végre olyan fényelési és hangmérnöki munka, hogy nem zökkenek ki a beleélésből). hitelesség. természetesség. szerethetőség. tudom, sokan legyintettek a bemutatás előtt, mi érdekes lehet abban, hogy két ember beszélget húsz percen át -hát nagyon sok. bármilyen napszakban, agyi éberségben, hangulatban ültem is neki, egyben egy heti adagnak, vagy napi bontásban, mindig működök, mindig beszippantott a világa, fájdalmas, élveboncolós élvezetet okozott. gyógyultabbnak érzem magam igaz, függő lettem, de reméljük arra kapok majd orvosságot hamarosan. nagyontetszett. (és ez nem a hazafias, elnézős, hátbaveregetős fajta, hanem szívből jövő, simán odatenném bármelyik amerikai/angol értékelés mellé.)

„only men need to be loved, sweetheart. women need to be wanted.”

a rész első harmada után le akarod írni, hogy lám, elbukott a kisherceg, minden darabokra hullik, aztán jön egy jó kis sutter-csavar, és vigyorogsz ezerrel, mert elfelejtetted, hogy a samcrow-t nézed. méghozzá igazi esszenciális változatot, kis akcióval, durvulással, női manipulációval, és rengeteg igazi mély karakter-drámával a két zenés montázs között. aztán a végén rájössz, hogy tényleg minden hullik szét darabjaira és a kisherceg is a szakadék szélén táncol. (**12.11.)

mit tegyen az ember, ha már tavaly is kikiáltotta a sorozatot a legjobb (jelenleg futó) drámának, erre idén rátesznek még néhány lapátot...? hát örüljön, bazdmeg, és ennyi! mert minél jobban fáj a karaktereknek, a néző annál jobban élvezi. és most nem csak egy jó adag szart öntöttek a nyakukba, hanem még jól gyomron is vágták őket, hadd görnyedjenek térdre. baromi érdekes kísérlet ez, hogy mit tesz alapvetően jószándékú emberrel a kalapács súlya. hogy a benne szunnyadó ördögöt hozza-e ki. van-e megváltás, vagy mindahányan elbukunk a gyengeségeink miatt? mások kegyetlensége kihat-e ránk? komoly lélek-búvár mélységek ezek. és mi ezer örömmel veszünk részt benne. nagyontetszett. nehéz lesz kivárni a jövő őszt, nem egy megnyugtató lezárás ez, megannyi kérdés a széteső klub körül. de kiböjtöljük, úgy ám.

„we’re probably kind of fucked up from having that kind of a dad.”

alattomos lajos! bemelegíti a rekeszizmomat a karácsonyi készülődés őrületével, aztán a magányról kezd mesélni nagyon hatásosan, lecsapó drámával, amy poehler-rel, kínával, egy csippetnyi feelgood-dal a végén. fura egy ember, annyi szent. (**10.29.)

jól állt a sorozatnak, hogy összefüggőbb történeteket mesélt nekünk az öreg székely, mégha így eléggé hanyagolva lettek a standup-betétek (és nagy bánatomra a főcím is). érezhetően kilábalt a tavalyi depresszióból, bár persze nem lett egyből minden happy, de talán könnyebb volt nézni idén. továbbra is nagyon egyedi, nagyon öntörvényű, de én megveszek ezért a kopaszodó csúnya vörös emberért még mindig. a szívemből szól, a képembe mondja az igazságot, néha megnevettet, néha pofánvág, de csak makarenkói célzattal. nagyontetszett.

„i know about the plan.”

amikor az egyik őrült találkozik a másikkal... meglepő csavarral lezártuk az amanda-szálat, plusz ott volt az esküvő is (amikor ugye ’a nő’ nem a főhősé lett, ilyen se sűrűn fordul elő), egész finálé-hangulat lett tőle. nem maradhatott el a ’nagy rejtélyen’ való csavarás sem, tulajdonképpen akkor ki tudja, titkolja, felejtette el, vagy mi? frak you, kedves írókáim! (**10.06.)

olyan természetességgel hozza a sorozat a jó / nagyszerű / zseniális epizódokat, hogy az ember bele sem gondol, hogy milyen erős cuccot is tol. pedig annyi meglepő fordulat, odabaszós mindfuck, felvigyorgós poén, filozófiai mélység volt itt az elmúlt hetekben, hogy nem is szabadna elgondolkodni az értékelésen. mielőtt wilfred lehugyozna, miközben alszom, gyorsan nyomok rá egy ’nagyontetszett’ pecsétet. hogy olyan bátornak mutassam magam, mint a sorozat.

„worst of luck with your boyfriend. really hope it doesn’t work out.”

finálé? a múltba nézünk és a jövőbe tekintünk. lezárunk dolgokat és új fejezeteket nyitunk. kicsit smárolunk, vedelünk, szíveket törünk össze, kínos párokkal találkozunk. a tető-jelenettel pedig koronázzuk a hangulatot. most komolyan nélkülem élik tovább az életüket a srácok? megyek sírni a sarokba... (**09.12.)

talán még nem lőttem el minden muníciómat, talán még maradt néhány szokásos mondatom az ’agyondícsérő’ kategóriából. so, ez milyen imádnivaló kis cucc volt! jöhet ide a hangulat, a karakterek, az életszerűség, a szókimondás, de én igazán a dumákat és a párbeszédeket éltetném. az egy dolog, hogy a gátlásaimtól fogva nem tudnék soha ilyen szellemes lenni, de még egyedül, fejben megfogalmazva is nehezen mennének ezek a laza egysorosok, gyilkos riposztok. tényleg csak a tipikus mtv-ségbe tudok belekötni, a túl sok zenébe (a kiírást már megszoktam), a szex közbeni ruhaviselésbe, a kisípolt káromkodásba. ejj, ez a szerethetőség-faktor hogy felhúzza az értékelést -nagyontetszett.... ha már nincs america, és nincs ez sem, akkor mit fogok nézni, ha igazi, hihető, 20-as srácokra vágyom...? tudom, nehéz ez a sorozat-biznisz, de fuck you, csak ennyit mondanék tömören. most megyek és kiverem bánatomban.