soroló

„you’re still gonna be two miracles short of sainthood.”

uhh, még sötétebbnek tűnik a jövőkép, amibe újfent bepillantást nyerhettünk az elején. de nincs mit csodálkozni ezen. a jelenben még a nyugalom hullámain szörfözünk egy ideig. igaz, mindenki másképp reagál a visszavonulásra. jesse-t már láttunk ilyen megzuhant állapotban, most is a drogok és a lüke haverok könnyű világába menekülne, de nem olyan egyszerű magunk mögött hagyni a démonokat (pedig egy jó startrek sztori mindenkit felvidít, nem...?). walter úgy tesz, mintha csupán egy jómódú vállalkozó lett volna egész életében egy szerető családdal. na, az ilyen álarcok szoktak könnyen törni millió darabra. ismét megmutatkozott, hogy ennél a sorozatnál a sarokba kell dobni a hagyományos elvárásokat. máshol beérték volna néhány jelentősségteljes csúnya nézéssel a két nagyágyú között, de itt nem, itt máris kibuktak azok a szavak, az a mérhetetlen feszültség, amire már régóta várunk. welldone, and welcome to the last ride of hell. (++07.08.)

„i just wanted to be a success. it turns out i was a success the whole entire time. as a father, a husband.”

a végére derül ki, hogy tényleg létezik, hogy megváltozik egy ember. bár vannak még kísértések az út mellett, de ha valaki a szívéből érzi, hogy mi a helyes, akkor nem lehet baj. a maga egyszerűségében lesz boldog. persze álmodozni sosem tilos... (az egyik legfurcsább jövőbe-tekintő befejezést kaptuk, amiben ott volt a dráma erőteljesen, mégis mosolyogva fogadtuk. a meglepi-színész-cunamiért meg külön pacsi!) (++04.17.)

valahol az ötödik rész környékén jöttem rá, hogy nem is értékeléseket írok az évadhoz, hanem kenny-féle bölcsességeket, ezt hozza ki az emberből a narráció, úgy látszik (vigyázz, költői túlzások előfordulhatnak a szöveg korpuszában, csak szólok...). ismét mertek nagyot fordítani hősünk életén, megmutatni az elején, hogy milyen egy sztár, ha a kispolgárságot választja, aztán visszatért az arc, de a végén, ahogy kellett, a szív győzött. jó volt az ív, megszokott a színvonal, mosolygás és komolyság vívta epikus harcát a képernyőn. tetszett.

(majdnem napra pontosan két évvel ezelőtt már megírtam a búcsúmat, és a véleményemen az extra évad sem változtatott semmit, úgyhogy leszek olyan pofátlan, hogy nem írom meg újra, hanem bemásolom azt. fuck you, inkább keressünk valami narkotikumot, és lazázzunk...) ha csak annyit írnék, hogy kenny fucking powers, az is elég lenne. kenny fogalom lesz, kultikus alak, ez látszik előre, a nagy sorozatos kézikönyv ’hogyan írjunk és játszunk szerethetően egy egoista bunkó sutyerák parasztot’ bekezdésénél danny mcbride képe lesz az illusztráció. persze a sok mellék- és vendég-karakter is emlékezetes volt, megértem például, hogy ennyi ismert arc jött szívesen bohóckodni. azt is bírtam, hogy különböző évadok különböző hangulattal bírtak, ilyet sem vállalnak be sok helyen (oké, weeds, de ott felemásabb lett az eredmény). erős leszek, nem sírok, de csak a kedvedért kenny, tanulok némi férfiasságot, de azért hiányozni fogsz, te kibaszott anyaszomorító. tetszett.

„christmas can suck this dick! fuck christmas!”

tudom, hogy sokan mondják, hogy pénz nem boldogít, meg a hírnév az ember fejébe száll, de csak akkor tapasztalja meg igazán valaki ezt, ha személyesen koppan egy nagyot. szeretet nélkül szart sem ér az egész, ez van srácok. és lehet, hogy csak a karácsonyi hangulat hozza ki az emberből ezt a szentimentalitást, de higgyétek el, nem férfiatlan dolog kimutatni néha a gyengébbik oldalatokat sem. (++04.17.)

„worst goddamn ’fix my marriage party’ ever.”

lesz, amikor azt érzed, hogy minden romokban hever, amikor mindenki keresztbe akar tenni a király terveidnek, a fantasztikus életednek. mert az emberek rohadtul irigyek. vagy rohadtul nem értékelik, amijük van. vagy rohadtul nem értékelik, amit te adsz nekik. és szembe kell nézned a többfrontos harccal. mindenki az ellenséged, aki a hírnév útjába áll. nagyok lesznek a veszteségek, de megéri küzdeni. talán. (++04.16.)

„plenty of pussy and cash for nasty old scottie pippen.”

az nem lehet, hogy nem tudsz mindent megvenni, ha szarásig vagy lóvéval. nem veheted meg a testvéred megbocsátását? nem vehetsz a feleségedtől szopást? nem vehetsz tiszteletet? hát mit kell még tenned, ha tele a zsebed zöldhasúakkal, ha egy kibaszott kúl medence feszít a hátsó kertedben, ha imádnak az emberek? és mégis érzed valahol az agyad hátuljában, hogy nem tökéletes minden, hogy könnyen megbotolhatsz még a vége előtt. (++04.16.)

„let the dick guide you, all right? the dick knows what it wants to wear.”

keménynek kell lenni, az élet minden területén. nem engedhetjük meg, hogy az anyabaszók hazugságokat terjesszenek rólunk, inkább bonyolódjunk mi hazugság-spirálba. muszáj versenyre kelni, hogy a legjobbak legyünk, hogy legyőzzük az aids-ed -mármint azokat, akik az aids-et tűzték ki a zászlójukra. meg kell mutatnunk mindenkinek, hogy mi vagyunk a királyok, legyen az néger kissrác, mexikói éhbérmunkás, vagy egy mamlasz haver. hogy baszkurálna a lelkiismeret? fuck that! (++04.16.)

„they’re will be no dick sucks tonight.”

máris jönnek elő a hírnév okozta negatív hullámok. nehéz ellenállni az őrült / drogos / szex-éhes rajongóknak. shit, még az asszony is elengedi magát, hát nem járna az embernek egy kellemes kényeztetés, ha már ennyire népszerű? az ilyen fürdőzős részek mindig működnek, fel kéne venni a listára, gyerek, kutya és óriás-csúszda mindig legyen a sorozatodban. nem is hangzik rosszul... (++04.16.)

„he took out his big fat dick and he started smacking you in the face with it. just smacking you all in the face. fucking smacking your nose. and fucking poking you in the ears.”

egy kibaszott sztár hogyan térne vissza, mint egy klasszikus sport-film analógiával. a megszégyenítés után jön a kőkemény felkészülés, majd a dicsőséges és felemelő győzelem. aki kételkedett benne, hogy kenny egy kibaszott főnix, az megnyalhatja az apró szőrös herécskéimet. stevie is back, bitches! (++04.15.)

„the only drug i get off on is my wife and kids and i get fucked up on them every single night.”

nem örültem neki, amikor bejelentette az hbo, hogy kérnek még egy évadot, mert olyan szép kerekre zárták danny mcbride-ék a harmadik végét, nem tudtam elképzelni mi újat lehetne még hozzáadni az eddigiekhez. aztán most meg megláttam kenny buta fejét, és elszállt minden kétségem... máris egy érdekes felütéssel kezdtük, kenny fucking powers, mint minta-apa, nyakig a kispolgári létben, és még mosolyog is hozzá??? aztán persze látjuk, hogy nincs már messze a tűréshatár, a robbanás-pont, mert ezt az életmódot egy sztár nem tűrheti sokáig. csak egy kis lökés kell, és minden visszabillen a normálisba. remélem ken marino egész végig marad, jól kiegészítené egymást a két elmebeteg anyaszomorító. let's do it motherfuckers, kenny fucking power is back! (++04.15.)

„i am so sick of seeing everything through wilfred-tinted lenses.”

azért a végén mindig meg tudnak lepni valamivel. és most nem is az utolsó percek wtf-jaira gondolok, hanem az előtte megtörtént halál-esetre, ott azért tátottam a szemem rendesen, hogy mernek így lezárni egy igencsak bonyolult viszonyt. pedig addig azt hittem, hogy a barátságról fogunk ma is tanulni. (++03.02.)

miért várnánk el egy húsz perces sorozattól, hogy vicces legyen? pedig nem kéne. és most nem azt mondom, hogy a wilfred alatt nem szoktam felhorkanni, de mintha az írók is rájöttek volna, hogy nem kell poénokat beleerőltetni mindenáron, és a sorozat, köszöni szépen, így is működik. persze maradtak kutyaságok azért benne erősen, de növelték a rejtély-faktort, és igen komolyan rámentek az érzelmekre, a karakterek közti viszonyokra. valahogy a maga lüke módján mindig is minőséget képviselt, és mindig jó elmerülni az absztrakt világában, kacagva vagy anélkül, egyre megy. tetszett. (csak az az egy mindblow-ing epizód hiányzott.)

„i’m never gonna be like that cop dog. i’m never gonna save anyone from a house fire or provide my partner with a weekend-long nose blizzard.”

tartalékolták jenna-t, hogy most 100%-osan robbanthasson. ennyit ryan távolság-tartásáról, most mindent borítottak néhány találkozással, apró neglizsékkel és egy édes csókkal. mellesleg jókat röhögtem ma wilfred rex jerry lee-vé válásán. (++03.02.)

„that glory hole shit out there... that... was... beautiful. pussy without a name or face or personality is the perfect kind of pussy.”

itt a tavasz, dagad a fasz... persze azon kívül, hogy igencsak kanosak voltunk ma, azért érintettek egy csomó érdekes témát is. például a tenyésztést, ahol könnyen lehet, hogy rokonnal kell csinálnia az állatnak, meg egyébként is, ne korlátozzák már, hogy ki kivel szexelhet. és a keverékek alsóbb-rendűek...? (++03.01.)

„never try to mind-game the master.”

meglepően sokat foglalkozunk idén wilfred eredetével, nem ehhez vagyok szokva (lásd korábbi bejegyzések). igaz, most is elvicceljük, egy nagy játékká alakítjuk a rejtélyt -nagyon helyesen. nem kell a szomszéd faluig rohanni némi szívatásért, még dákón-vágó is megirigyelné a srácok teljesítményét. (++02.25.)

„this is a guy who has sex with reindeer.”

csak azért tudtam túllépni a még mindig fennálló karácsony-csömörömön, mert jól tudtam, hogy a karácsony megfelelő táptalaj a családi vitákhoz, amikre erre a résznek épülnie kellett. a fene se’ tudja eldönteni, mit gondoljon ryan-apuról az ember, mi a szándék és mi az ügyvédi logika. jól kiegészítették a drámát wilfred santá-hoz való (kutya-logikus) hozzáállásával, és a rajz-rejtélyen is csavartak egy picit. soha rosszabb ajándékokat. (++02.24.)

„the prince is never short of popularity.”

hát mi lenne angolabb, mint behozni a sorozatba őkirályi szentségét és az egész buckingham-i pereputtyot. és ezzel párhuzamosan jöhettek az amerikai rokonok, hogy kellően nagy legyen a kontraszt. hogy hogyan tudták megnyerni paul giamatti-t, azt nem tudom, de nagyszerű volt minden pillanatban a morgós milliomos playboy(!) szerepében, de mikor nem az. (akinek még örültem, az janet mongomery volt, akinek a végefőcímig nem tudtam voltam megmondani a nevét, de azt tudtam, hogy ismerem és azt is, hogy most is gyönyörű arca van). feldobta az epizódot a nagy családi összeesküvés, amivel a királyi család jóhírét védték. és persze sokkal szegényebbek lennénk a maggie smith/shirley maclane közös jelenetek nélkül. hogy ezek mellett nem tudtuk meg, hogy kit választ mary? nem számít, majd jövőre. (személy szerint örülök, hogy a karácsonyi különszám nem karácsonykor játszódott, így jöhetett az igazán aranyos és a karaktereknek kijáró happyend a tengerparton.) (++02.23.)

lehet örök szerelmet fogadni, de az mindig kopni fog idővel. a sorozatokkal is könnyen így járhat az ember. már nem tud lekötni úgy, mint korábban, már jobban felfeslik a ruhája, így kilátszódnak a hibái, de azért még mindig szívesen merülök el a világában, olyan meg sohasem lesz, hogy valahol minden írói döntéssel egyetértesz. ha már mindenképp szeretnél egy szappant a kezed ügyében tartani, az legalább ilyen mívesen legyen elkészítve, mint ez itt. (nagyon halvány) tetszett. érdekes egyébként ez a kiszeretős jelenség, meg hiába a változás az egyik sarokpontja a sorozatnak (avagy hogyan söpri el az arisztokratikus régi világot a modern új), a sorozat érdemben mégsem változik (és vannak dolgok, amik hálistennek konstansak, a gyönyörű jelmezek, az épületek, a fényképezés, maggie smith). csak kopik a báj, halványodik a charme. van ez így. és még azt sem mondhatom, hogy nem próbálják kihozni a maximumot a kényszer-helyzetekből (lásd mary). de az érzelmekkel nehéz vitatkozni…

„i don’t believe in types. i believe in people.”

szeretném megköszönni tom-nak a fenti mondatokat, legyszívesebben pólóra is nyomtatnám, a saját életfilozófiám esszenciája is ez. olyan jó lenne azt gondolni, hogy a történetünk óta eltelt majd’' száz év, és a világ másmilyen lett. hogy nem okoznak gondot a származási különbségek, hogy az emberek nem gondolkoznak már népekben, típusokban, de mindannyian tudjuk, hogy ez önámítás lenne. talán még rosszabb is lett a világ -ha a romantika kihalását nézzük, akkor mindenképp. ismét repkednek a pillangók downton-ban, ami az én papír-száraz lelkem is megtölti egy kis melegséggel. de egyszerűen jó nézni mr.moseley esetlen közeledését, mrs.crawley időskori udvarlóját, tom gyanúsan véletlen találkozásait, és azt az egyre növekvő uszályt, ami mary körül lengedezik. így elnézi az ember azt is, hogy kicsit furán oldanak meg bizonyos szálakat (edith, anna). (++02.23.)

„vive le difference!”

everybody loves mary. azért volt jó a kissé idillisztikus disznómentő-akció, mert sokkal természetesebbnek látszott karakter (és a színésznő is), mint általában. és megint jól jött a felszabadultság az epizódba a sok drámai vonás mellé. reméljük a betegség és az ápolás még szorosabbá fűzi a két szeretnivaló idős hölgy barátságát. és reméljük nem valami fondorlatos dráma forog az írói fejben az anna-szállal kapcsolatban. edith-nél kicsit többet vártam, jobban elmélyedni a korabeli abortuszok elborzasztó világába, de maradt a hagyományos fordulat, úgyhogy némiképp viszolyogva kimondhatom: pregnant-szál, ehhh... fogalmazhatnék finomabban is, de sajnos nem vagyok politikus... (++02.22.)

„mr. lloyd george is more concerned with feeding the population than rescuing the aristocracy.”

nem kell ajtóstul rontani a házba, érzékeltessük finoman a változás szeleit -vigyünk egy színesbőrű jazz-énekest az arisztokrácia közé. még szerencse, hogy downton-ban nem olyan elvakult sznobok élnek, mint az éttermek fontoskodó beengedő-emberei (kéz ökölbe szorul...). ma mégis, ha mondhatom így, a klasszikusokat élveztem a legjobban -ha vidékiesen fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy az öreglányokat... ms.hughes apró győzelmét mr. barrow felett, teszem azt. vagy az igazi letarolós párbajt a levélkés felett. de fura módon a földszinti szerelmi sokszögtől sem áll égnek a hajam... (++02.22.)

„i’m a yorkshireman, my lord. this is where i belong.”

úgy tűnik, minden évben lesz egy szál, amitől tikkelni kezd a szemem, amikor hangsúlyossá válik. milyen kár, hogy már másodszor mr.bates is érintett benne. de legalább a többiekkel nincsenek gondjaim. talán ez az a sorozat, ahol a legnagyobb a fluktuáció a karaktereknél, folyton mennek el, jönnek újak. persze lehet így is frissen tartani valamit, csak nem ez a megszokott. de próbálok nem olyan maradi módon gondolkozni, mint mrs.pattimore (akinél persze már aranyosan túlzásokba esnek a rage against the machine-jével). de számomra érdekes ez a földkezelési biznisz is, itt is lehet nézeteket ütköztetni. (++02.22.)

„there is no such thing as a marriage between two intelligent people that does not sometimes have to negotiate thin ice.”

mint egy kóválygós másnap... két aktus is volt az előző részben lezajlott nagy társasági eseményen, most ezek következményeit hosszasan rágjuk és emésztjük. annak kifejezetten örültem, hogy tom a megfelelő emberhez fordult, és mrs.hughes-ból kőkemény mrs.wolf-ot faragtak, aki problémákat old meg. az viszont kifejezetten bosszantó, hogy anna-t ebbe az irányba vitték el. na, de nézzük inkább a crawles-lányokat. edith kapcsolata aranyos lenne, ha nem érezném folyton, hogy valami sötét dolog ólálkodik a háttérben (nem bízom már mr.fellowes-ban...), mary-nél meg meglepően hamar hozták be a szerelmet, annyira, hogy ő maga lepődött meg a legjobban, de persze ez nem lenne a kedvelt rusztikus angliánk, ha azonnal a jó vágányra terelődnének a dolgok. ahol még a néger-kérdést is csipkekesztyűben kezelik... (++02.21.)

„it’s exciting to think of nellie melba singing at downton.”

az opera nem való mindenkinek -mert mindig szomorú a vége. úgy utálom az írókban ezt a kegyetlenkedő hajlamot... itt egy szép és kedves pár, akik boldogok együtt -hát dobjunk be közéjük egy bombát, hadd szenvedjenek, a nézők meg hadd mondják, hogy ’nenenenene’, én szadista, ők mazochista, szép csapat... pedig olyan jó hangulatban indult minden, még mary jégszíve is olvadt egy picit, újra élet volt az ódon falak között, bájcsevejek, dohányfüstbe burkolt kártyapartik, felszabadító lovaglások. de aztán kellett a gyilkos vég, mert még leszólják a szerzőt, hogy nem elég operai a szerkesztése... (oh, és megwikiztem, hogy tényleg híres énekesnő volt a mai fellépőnk, éljenéljen a történelmi hitelesség!) (++02.21.)

„nothing’s as changeable as a young man’s heart. take hope and a warning from that.”

kicsit aggódtam, hogy mrs.o'brien távozása után (ezek a hűtlen színészek...) nem lesz megkavarva az ürülék az éjjeli edényekben, de sikerült visszacsábítani egy hozzá hasonló (és thomas-hoz pont passzoló) kellemetlen nőszemélyt. az is kétséges volt, hogy ennyi halál után utat törhet-e a romantika a sűrű sövényeken, de úgy tűnik, eljött az ideje lady edith kivirágzásának, valamint bízhatunk az ifjú (és meglehetősen aranyos) rose-ban is. vagy a konyhában szövődő románcokban. az idősebb generáció máshogy mutatja meg a szívét, tele vannak jószándékkal, kedvességgel, megbocsátással. (ja, és nem nagy ügy, de azért a semmiből előkerülő levél kicsit hand of god fordulat, nem...?) (++02.20.)

„the price of great love is great misery when one of you dies.”

az első mosolyom a rész alatt? maggie smith bebotorkált a képbe... személy szerint én örülök neki, hogy nem a közvetlen gyász-időszakot kaptuk meg intenzíven, hanem ugrottunk kicsit az időben, így a haláleset praktikus problémáival tudtunk már foglalkozni (mi lesz a birtok kezelésével? mi lesz az örökséggel?), és a szemünk előtt indulhatott el a gyászból való kilábalás is. a többi rész a szokásos downton-i rusztikus hangulatot hozta, zajlanak a kis játszmák, szócsaták, évelődések, romanticizálások (habár: a valaha készült legkevésbé nyálas valentin-napi epizód...?). és telik az idő szépen. nem vagyok egy divat-mániás, de azért a londoni részeknél feltűnt, hogy a ruhákkal is beléptünk a nagyon-húszas évekbe. és akkor az edényes mixerről még nem is beszéltünk... (++02.20.)

„the beast with four matt damon heads who fellated you one night, each head performing a different, specific, oral task.”

hümm, évadközi részben foglalkozunk a nagy rejtéllyel, ez új, nem mintha bármi újat megtudtunk volna... de sosem ez volt a lényeg, ahogy most sem, csak leásni a mélyre, mert a ki-vagy-mi-wilfred-nél sokkal fontosabb a daddy-issue, amin egy picit sikerült oldani. azért az már junkie-sági bizonyítványért kiállt, ha egy mondat és egy kopasz fejtető alapján egyből vágtam, hogy lance reddick lesz a mai vendég, nem? (++02.19.)

„like a cry for help from your subconscious.”

azért jó, ha egy sorozatban inszomniába merül egy epizód, mert kihúzzák vele alólad azt a bizonyosságot, hogy amit látsz, az a valóság (ez most egy kicsit viccesen hangzik egy olyan sorozat esetében, ahol a főhős ember formájú kutyával beszélget, ugye...). és itt is megvolt ez az érzés, bár az már gyanús volt, hogy dexter apukáját mindig az ébredések előtt húzták elő. egyébként valakinek megárthattak a klasszikus nyomozós cuccok, ez főleg wilfred gyilkosság-bevallós jeleneténél csúcsosodtak ki. vagy csak túl sok volt a scooby doo... (++02.18.)