soroló

„barry, i gave you this monologue for a reason. to see if you were capable of playing a character with even the mildest set of balls.”

barry kétségbeesetten próbál emberi lenni, már fenn van a facebook-on, házibulikba jár, komoly kapcsolatot vizionál a jövőbe (ahol john hamm kedélyesen szarik egyet a vécéjébe), még régi katonatársakat is előás a múltból -aztán persze minden összekeveredik, mindenből balhé lesz, oda a szép lány és oda a kiegyensúlyozott jövő illúziója is... (kétszer is komoly utalásokat kaptunk arra, hogy milyen megaláztatások érik a kezdő színésznőket a meghallgatásokra várva.) (azért az öreg drámatanár tudja, hogy miként kell játszani a don juan-t, hehe.) (×06.25.)

„i know you’re not allowed to say it, but drugs are kind of cool. i mean, they’re cool before they wreck your skin... and your life... and your family.”

nem mindig vagyok híve a töredezett dramaturgiának, amikor egy narrátor segítségével ugrálnak a készítők a múlt és a jelen között, emelnek ki bizonyos mellék-szálakat, magyarázzák meg a kulcs-események hátterét, de itt egész jól működik ez a formula. valószínűleg azért, mert nem csak a jelen zúzása érdekel, hanem a mostani karakter-pillanatok mögött húzódó motivációk is, amiket a múltból lehet kicsemegézni... erősen érezhető az író szándék a határok túllépésére, punk attitűddel kiabálja bele a mocskot a prűdek szemébe, hátha felrázza őket kicsit az apátiából -ezért zoom-ol rá a fiú-öltöző összes péniszére, ezért van tele a történet perverzekkel, akik vagy transzszexuálisokra izgulnak vagy kiskorú lányokról csinálnak home-video-t, és ezért látjuk hősnőnket csorgó nyállal feküdni egy durva drog-trip után... ezek még mindig csak az alapok ahhoz, hogy igazán bántsák majd a lelkünket a későbbiekben, igaz, a brutalitással már ma sem fukarkodtak -ha mást nem nézzünk, hát egy srác arca szét lett verve, de nagyon durván... (a pilotnál még kapkodtam a fejem, de mostanra szépen kitisztult bennem a sulis ki-kicsoda -most már csak arra kell koncentrálnom, hogy ki kivel dug éppen...) (×06.24.)

„mailing a bullet? what fucking grade am i in, man?”

barry napról napra tanul, fejlődik, alkalmazkodik -nem is árt magára szednie egy kis érzelmi többletet, mert most nem sok teng benne (igaz, ha kiakasztják, akkor dühöngeni még képes -a pozitív érzésekkel van baja), és közben egyensúlyoz a különböző teendői között -mármint ha hagyják a nagyszájú csecsenek meg a hosszas panaszkodásra berendezkedett, leendő barátnők... az abszurdot most sem hanyagoltuk, a megfáradt csecsen bérgyilkos bevégeztetése erősen kimerítette ezt a humor-kategóriát... (×06.23.)

„you boys are young, black, gay, and poor. this world despises you. you get this disease, you die, they feel relieved that you’re getting what you deserve. and living in a world like that can make you feel desperate for love.”

felizzott a levegő, komoly csatatérré változott az epizód... a ballroom-ban a szokásosnál is hevesebbek lettek azzal az érzelmek, hogy elektra újra a nyeregben érezheti magát, és egy új csapatot hozott be az eddigiek konkurenciájaként (jópofa volt a retró bemutatás a kimerevedő képpel és a kiírt nevekkel). de damon-ék is a táncparkett mellett intézik a veszekedésük egy részét -mert persze az álom(meleg)-párt szét kellett tépnie az íróknak... de persze a ’legharciasabb csajszi a környéken’ címet csakis blanca kaphatja, aki (némi noszogatásra) szembeszáll az igazságtalanságokkal és a saját betegségével is (patti lupone kicsit karikatúrát hoz, de jól beleillik a nagy képbe, mint újgazdag ingatlanos) -és oh, mennyire csodálatos volt az evangelista nagy-beszélgetés, ahol blanca anyu elmesélte a múltja egy sötét fejezetét, és ahol megint megerősítették az egymás iránt érzett (családi) szeretetetüket (lehet hogy papi nem a legokosabb srác a környéken, de a szíve nagyon is a helyén van -és most a mi szívünket is megszakította egy kicsit...) (×06.20.)

„i’d love to play a priest that’s molesting little boys.”

elöntötte a gyász az epizódot, mégis sokkal viccesebb volt, mint a nyitány. de nem lehetett megállni nevetés nélkül az abszurdba hajló szituációkat, a kínzás jelenetet a fog-csiszolással és a betoppanó feleséggel, vagy az oda-nem-illő előadásokat a megemlékezésen. de barry folyton csodálkozó fejére is csak vigyorogva lehet ránézni. úgyhogy ja, ezúttal nem bánjuk a halált, mert előrelépést hozott a show-ba... (×06.18.)

„bitch, this isn’t the ’80s. you need to catch a dick.”

azt mondják az amerikai kritikusok, hogy a sorozat hitelesen ábrázolja a mai tinik életét -hát ha ez igaz, akkor én most nagyon megriadtam... mert oké, hogy a tizenévesekben mindig is ott volt rengeteg frusztráció és világfájdalom, és mindig is küzdöttek azzal az átmeneti korszakkal, amikor meg kell találnia mindenkinek az új formáját, amiben átléphet a felnőttkorba, de a mai fiatalokat annyi input éri, hogy sokkal radikálisabban reagálják le a problémáikat és a látszat-megoldásaikat. és ez nem csak egy öreg kecske kioktató mekegése, érezhető, hogy a mai világ erős kihívások elé állítja a tiniket, minden át van szexualizálva, minden héten új dizáner drogok mossák át a piacot, kevesebb a gátlás, több a dráma. de az sem egészséges, ha valaki azért önpusztít, mert nem akar érezni semmit, az összes gondolatot ki akarja űzni a fejéből... örülök annak, hogy egy tabló lett a sorozat, és nem egy karakterrel esik meg a sok borzalom, hogy a narrátor hősnőnk kicsit kívülálló ebben a forgatagban. igaz, mi nézők is kívülállók maradtunk nagyrészben ebben az első órában, nem hagyták a készítők, hogy a hibás döntésekkel megpakolt karaktereket már most közel engedjük magunkhoz. inkább csak egy perverz kukkolást engedtek meg nekünk ebbe az idegen közegbe, sodortattak minket a látványos romok között úgy, hogy még nem kristályosították ki a történet irányát egyértelműen... az angolok évekkel ezelőtt lezárták már a saját hiteles tini-sorozatukat, a skins-t, úgyhogy ideje volt amerikának is villantani valamit, és az hbo segítségével még egy bátor lépést is tehetek előre, hogy igazán a kendőzetlen valóságot spricceljék a tévé képernyőjére, tabuk nélkül. (a mondanivalót erős vizualitás húzta alá (főleg a drog-mámoros részeknél kezdett veszett pörgésbe a kamera), és mindenképp hangsúlyoznunk kell, hogy a csodásan kikevert színekért egy hazánkfia, rév marci operatőr arathatja le a babérokat.) (×06.17.)

„look, there’s always a million reasons not to do something, barry, but if you want it go for it.”

bill hader-t természetesen a saturday night live-ból ismerem, mint a legtöbben a tévénézők közül, és nagyon bírom, amikor paródiákba, impressziókba kezd, mert zseniálisan le tudja venni a színész-társai hanghordozását. és most itt van a saját sorozatában, ahol íróként és rendezőként is kivette a részét a kreatív munkából, és meglepő módon a szokásos vigyoriságát egy faarcra cserélte. és nem is áll neki rosszul ez az új szerep... ez az első fél óra tényleg csak az alapokat adta el nekünk, azt a minimál-szinopszist, amivel az hbo-nak is pitch-elhették a show-t, azaz hogy milyen szórakoztató azt nézni, hogy egy ptsd-ben szenvedő ex-katona és aktív bérgyilkos a színházművészet felé fordul, mert a színpadon érzi azt a pluszt, ami kihozza a depressziójából... viccesnek nem mondanám ezt a kezdést, de majd biztos erősödik a humor a későbbiekben, és az is lehet, hogy a most még egész jól működő visszafogottabb tempót is felpörgetik majd hader-ék. mindenesetre engem érdekel a hogyan-tovább... (×06.14.)

„we have a saying around here: either get busy living, or you get busy dying. and you’ve got a lot to live for.”

hogy tudja valami ennyire tökéletesen ötvözni a szívszorító aids-drámát és a pozitív életigenlést...? 1990-ben járunk, tombol a vírus a meleg-közösségben, a közvélemény viszont továbbra is egy méretes kő alatt él, és nem akar tudomást venni az egészről, a szegényeket tömegsírba hantolják, az egyház önmegtartóztatásra int csupán -nem csoda, hogy az eddig békésnek megismert hőseink is radikalizálódnak, és bele akarják kiabálni a világ arcába a kétségbeesésüket. főleg mivel blanca is érintett, de az anyatigrisről tudjuk, hogy ki fog tartani, erős lesz a gyermekei miatt addig, amíg bírja -rádásul még a betegsége alatt sem esik visszább az optimizmusa, naivan azt gondolja például, hogy majd madonna segít abban, hogy a felszínre kerüljön a pózolós szubkultúrájuk... angel egy hozzá elég passzoló mellékszálat kapott, aminek az is lehet a vége, hogy betör majd a divatszakmába, de könnyen csúnyán el is bukhat az út során -mint ahogy ma sem csak örömből állt a fotózás, volt benne megaláztatás is bőven... biztos ezernyi apróságról tudnék még írni (marie antoinette lefejezése!), de elégedjetek meg azzal a tudattal, hogy piszok erősen tért vissza idénre is a sorozat, nyomás megnézni, hátha ti is kicsit ragyogni fogtok tőle, mint én. (×06.13.)

„warriors have only two paths: get killed or get better.”

eléggé nyomasztó lett a zárás azzal, hogy most nézhettük végig, hogy milyen egy lélektelen munka-spirálba ragadt kuli-munkás élete -méghozzá hősünk szemén keresztül... és elképesztőek a körülmények, érzeni véled az emberek bűzét, a mindennapi fájdalmaikat, és akarod, hogy ah sahm minél hamarabb kikerüljön ebből a spirálból. de ő egy makacs ember... további borongásra adott lehetőséget lee közrendőr kómája is, plusz a főnöke is elég gyászos helyzetben van ugye... a külön-utasság után végül az ír vonalat is megfelelően csatlakoztatták bele a főszálba -egy bunyóval, hogy máshogy... mert hősünknek hiába fáj még mindig a nagy verekedés (testileg és lelkileg egyaránt), azt nem bírja nézni, hogyha a népét terrorizálják... mr.leary lesz a jövő nagy gonosza, azonban most még egész érdekesen árnyalni kezdték azzal, hogy a négerek felé megengedőnek mutatkozott a kocsmában -azaz nem is igazi rasszista mocsadék ő, inkább csak egy túlságokba eső nacionalista... bár ah sahm az utolsó képsorokon újra felhúzta a fekete öltönyt a vörös díszzsebkendővel, azért kellően megbolygatták az írószobában a statusquo-t ahhoz, hogy várakozásokkal tekintsük a jövő felé (pl. nagyon érdekel, hogy milyen lesz majd a polgármesterné, ha még jobban meg kell keményítenie a lelkét üzletasszonyként.) (×06.08.)

manapság már a történelmi sorozatoknál is elvárás, hogy legyen valami csavar az alap-felállásban, valami ’hook’, ami fel lehet kelteni a nézők figyelmét a sűrű sorozat-tenger hullámai közt. mondjuk vegyük a késő vadnyugatot, de a poros kisvárosok helyett költözzünk egy metropoliszba, a banditákat váltsák fel az utcai bandák, és dobjunk az egészre egy kulturálist csavart a kínai közösséggel... persze ezek az új elemek még nem garantálják, hogy egyedi lesz a végeredmény, de mindenképp érdekesebbé teszik a történet esetleges sablonjait és típus-karaktereit... összességében szórakoztató lett ez a kezdő évad, kicsit felszínes és maximálisan maszkulin, kellően becsomagolták egy jó adag drámákba a tökös verekedős-jelenetek... nem tagadva meg a cinemax-os vetítését, az erőszak mellett az erotikát is a csúcsra járatták az évad elején, aztán azért visszább lett fogva a csupasz bőrfelületek aránya -miután már meg lettek fogva a töküknél fogva nézők... nem vagyok arról meggyőződve, hogy bruce lee pontosan ezt a korhatáros szórakozást álmodta meg a hetvenes években, amikor jegyzetelni kezdte a sorozat alapjait, de szerintem eléggé büszke lenne erre a végeredményre, ha láthatná.

„we’re on dangerous ground right now, because of our secrets and our lies. they’re practically what define us. when the truth offends, we lie and lie until we can no longer remember it is even there. but it is still there. every lie we tell incurs a debt to the truth. sooner or later, that debt is paid. that is how an rbkm reactor core explodes. lies.”

végignéztük a baleset közvetlen következményeit, befejezésként pedig okosan egy tárgyalásba ágyazták a készítők okokat, így megkaptuk a teljes krónikát végül -csodásan működött ez a dramaturgiai szerkezet, legfeljebb csak annyi bajom van vele, hogy most szívesen újranézném az első részt így, hogy már többet tudok azokról a dolgozókról, akik az erőműben teljesítettek szolgálatot azon a végzetes éjjelen... tételesen végigvettük a hibákat, amik a robbanáshoz vezettek, ismét úgy lett megmagyarázva minden, hogy a laikusok is értsék a tudományosabb tételeket is -de az egész sorozaton végighúzódó üzenettel együtt lett igazán erős ez a finálé, mert a hibás elvekre épülő rendszert kritizálták leginkább a készítők, ahol minden háttérbe szorul az üres eszmék oltárán, ahol lehet hazudni, ahol nem kell hozzáértés, és ahol persze spórolni kell, mert az erős birodalom látszatát fenn kell tartani. és egy önfeláldozás is kevés ahhoz, hogy lelepleződjön ez a romlott rendszer... (azért az sem kis teljesítmény, hogy úgy volt egy reaktornyi feszültség az epizódban, hogy pontosan tudtuk, hogy mi fog történni.) egy szép mementóval zártuk le a történetet, ahol jutott pár mondat azoknak is, akiknek a szálát nem volt idő lezárni a mozgóképen (bányászok), vagy azokra is, akik dramaturgiai okokból kimaradtak a sorozatból. (×06.04.)

vannak meghatározó események, amik beépülnek az emberiség kollektív tudatába. tanulunk róluk. olvasunk rólunk. bennünk élnek. az ilyen eseményekből készülő mozgóképes alkotások mégis elemi erővel tudnak letaglózni minket, ha megfelelően vannak elkészítve -és most határozottan állíthatjuk, hogy a leninről elnevezett atomerőműben bekövetkezett hírhedt balesetet bemutató mini-sorozat a műfaja egyik legkiemelkedőbb alkotása lett. és ehhez sok összetevő gondos összeillesztése szükségeltetett -mert elolvashatjuk a száraz tényeket az események menetéről és a kétségbeesett kármentésről, de sokkal inkább megterheli a lelkünket, ha átmos minket a tévéből áradó intenzív feszültség, ha nyugtalanít a zörejekből és éteri hangokból kikevert zenesáv (szerzőjére, hildur guðnadóttir-ra érdemes lesz odafigyelni ezentúl), ha a gondosan megtervezett dramaturgia fokozatosan adagolja a magyarázatokat és a borzalmakat, ha az alázatos színészi munka is mélyíti a beleélési faktorunkat, és ha minden egyes szürke tömblakást és rozoga zil-t hitelesnek érzünk... nagyon nehezen tudom csak most össze-sakkozni a mondataimat, mert szeretném pontosan átadni, hogy milyen sokat adott érzelmi alapon a sorozat, hogy öt héten át megrendítő módon törte össze a lelkemet apró darabkákra. de eközben azt is kellően ki kéne hangsúlyoznom, hogy az intellektusa is épp’ ilyen magas szinten volt jelen a gyomorba-markoló képsorok mögött, hogy elsősorban azt akarta bemutatni az alkotó, craig mazin, hogy egy rosszul működő, poros dogmákra épülő, hazugságokkal körbebástyázott autoriter rendszer (és az azt kiszolgáló emberek) mennyire nem tudnak megbirkózni egy ilyen végzetes eseménnyel. mert az egy ilyen rendszernek halála, ha beismeri, hogy hibázott... az ilyen hiperrealista történelmi művek egyfajta mementói az eseményekben résztvevőknek, és ez most különösen igaz ennél a sorozatnál, ami szívből jövő emléket állított a sokszor eltitkolt és letagadott áldozatoknak. az igazi hősöknek. és nagy öröm látni, hogy nagyon sok embert megindítottak a szívbemarkoló képsorok, hogy sokan a sorozat hatására elkezdték mélyebben is beleásni magukat a témába, így biztosított, hogy sosem felejtjük el a történteket, és azokat, akik a saját életüket kockáztatták az emberiségért.

„i don’t know what the hell kind of boxing this is, but if they could all fight like this, we’d be in some deep shit.”

elsőre furának tűnhetett, hogy az epizód elején egyből megkaptuk a párbajt, de aztán kiderült, hogy a következmények épp’ olyan fontosak, mint a látványos összefeszülés -maga a bunyó szépen volt felvéve, váltogatva a perspektívákat (néha beugrottunk a pofonok közé, máskor meg felszálltunk, és onnan néztünk le). sokféle kimenetele nem lehet egy ilyen összecsapásnak, de az érdekesebbet választották az írók azzal, hogy nem ah sahm hagyta el győztesen a titkos föld alatti küzdőteret (bár így az ellenfelének adták a tipikus ’van damme pillanat’-ot is, tudjátok, amikor a félholt karakter összegyűjti minden maradék erejét, és legyőzi ellenfelét)... a felépülés agóniáját nem csak a feszültség fokozására használták, de a hagymázas lázálmok közé befértek a kínai flashback-ek is, amikkel ah sahm gyermekkorára (és a nővérével való viszonyára) lehetett rávilágítani... oké, hogy kell továbbra is a kavarás a háttérbe, de a villamos-pálya építés körüli problémák most kicsit kilógtak a kínai negyedes drámák közül... (×06.01.)

„so, nandor has 200,000 descendants. still far fewer than, uh, genghis khan.”

tartogattak még meglepetést taika-ék a fináléra is, nagy történelmi távlatokból bújtak ki a frenetikus csavarok -kiderült, hogy laszlo mindig is nemezise volt nadja titkos szeretőjének, gregor-nak, és guillermo is megérthette végre, hogy miért megy neki olyan könnyen a vámpír-ölés... néha meglepően emberi érzelmeket tudnak mutatni ezek az ősöreg vérszívók, legyen szó a család-tagok iránti izgalomról vagy a mardosó féltékenységről... (×05.30.)

ahogy a vámpírok sem igazán változnak az örökké tartó életük folyamán, úgy a róluk készült dokumentum-sorozatról is elmondható, hogy ugyanazt nyújtotta a fináléban, mint az első epizód során -mind a tíz rész pompásan szórakoztató kis vér-csepp volt, ahol mindig megleptek minket az alkotók valami istentelen ötlettel, amivel új-és-új szituációba dobták ezeket az ősi lényeket és guillermo-t... bár nagyon hasonló a végeredmény a film-változathoz, a karakterek miatt egyedi hangot kapott mégis ez az adaptáció (ha már hangok, jól sikerült eltalálni az akcentusokat is, itt csengenek a fülemben a jellegzetesen kiejtett szavak)... örömmel tölt el a tudat, hogy jövőre kaphatok még további ízelítőt ebből a gyászos társaságból...

„’but, but, but.’ you’re like a nonstop but machine. that reminds me, have you ordered the nonstop butt machine?”

mindig is furcsának és kissé nevetségesnek tartottam, hogy a folklórunkban ennyire szexuális lényeknek számítanak a vámpírok -és most a sorozatban rá is játszottak ennek az abszurditására... óh, csodásak voltak laszlo pornó-filmjei, mert tökéletesen elkapták a különböző évtizedek látványát és témáit, viccesek voltak a ház orgiára való felkészülésének párbeszédei is, és bár tudnám feledni colin robinson és nandor extrém ruháit a partiról, de sajnos már beleégtek az agyamba a bőrövek és dildók garmadái... (×05.30.)

„we use biorobots.”

zajlik a rom-eltakarítás -ezzel már csak nem tudják annyira összeszorítani a lelkem, mint eddig. hmmm, de... igaz, már apróságoktól is könnyen fel lehet kavarodni -elég csak egyetlen légi-felvétel arról, hogy beszántják a salátákat a földeken, hogy belenyilalljon az emberbe, hogy minden tönkrement a környéken, nem csak az emberi életek... és persze ott sötétlett az az igazán felkavaró szál is a mai epizódban, amikor is egy pár fős egységet kiküldenek az elnéptelenedett településekre, hogy irtsák ki az életben maradt állatokat. és ezt az alapvetően is megterhelő sztorit azzal fokozták a készítők, hogy egy kölyök szemszögébe helyeztek minket, akinek meg kellett keményítenie a lelkét ahhoz, hogy végre tudja hajtani a feladatát -és mi végigkövetjük ezen a pokoli úton... nagyon hatásosak voltak a tető-szerkezet megtisztítását bemutató jelenetek is, az apró mosolyok, amikor azt hitték a főszereplőink, hogy néhány robot bevetésével elég áldozatot hoznak, de persze a sugárzás mértéke és a legfőbb vezetés mismásolása megint arra az útra terelte őket, amivel a legnehezebb lesz elszámolniuk a végén -emberi életeket kellett kockáztatniuk újra. és karfa-roppantóan feszültre sikerült az a kvázi vágatlan jelenet, ahogy egy kiskatonával együtt mi is kilépünk a tetőre, és lélegzet-visszafojtva nézzük végig, ahogy a sziszifuszi munka rá eső részét elvégzi... néha viszont csak pár képpel, és egy minimális félmondattal is össze tudják törni a szívünket -felesleges mutatni egy halott csecsemőt ahhoz, hogy maga alá gyűrjön az elmondhatatlan fájdalom érzete, elég hozzá a tudat is... (×05.28.)

„i did apply for my american citizenship back in 1992. for five reasons and five reasons only: johnson, jordan, bird, barkley, ewing. the starting lineup for the 1992 u.s. olympic men’s basketball team. the dream team, baby.”

nadja kedves vámpír-anyuka, végre foglalkozik a kis teremtményével, akiről kiderül, hogy a ’hihetetlen család’ vérszívó tagja is lehetne -egy félénk kislány, akit mindenki levegőnek néz, így a szuperképessége persze az, hogy láthatatlanná tud válni... eközben nandor gyönyörűen bukik el az állampolgársági küszöbben... (×05.27.)

„-this is the fourth such incidence of violence in san francisco in as many weeks, am i right?

-we don’t really keep count.”

le tud-e peregni rólad, ha egy ellenséges társadalomban élsz? be tudsz-e illeszkedni úgy, hogy nem csak vegetálsz csendesen, de előbbre is lépsz? ezek fogalmazódtak meg bennem, miközben próbáltam megfejteni, hogy madame ah toy miért akarja ennyire megvetni a lábát az ingatlan-bizniszben. persze nem olyan egyszerű nőszemély ő, képtelen nyugodtan nyeli a fehér férfiak keserű piruláit, inkább karddal torolja meg a sérelmeit... a gazdag fehérek egyébként is megvetendő népségnek voltak ma ábrázolva, ez főleg abban a (kissé didaktikus) jelenetben csúcsosodott ki, mikor a polgármesterné rápirított a szalon-rasszista urakra, emlékeztetve őket a kellemetlen indián népirtásra... de valószínűleg miss penny-ből csak a keserűség buggyantotta ki a szavakat, hisz’ épp’ egy nagy veszekedésből érkezett a partiba -elillant a rózsaszín köd az ah sahm-mal való kapcsolatáról, és most meg kéne nézniük, hogy hogyan tovább, de nem nagyon látják a közös jövőt... és hősünknek nem elég ez a problémája, hanem a ’munkában’ is elég sok a baj -egy rövid de látványos összecsapást kaptunk a rész elején (ha már olyan csúnyán elvágták a bunyót előző epizód végén), és most készülhet a srác egy még keményebb összecsapásra is... megraktuk a tüzet a mai epizódba, elkezdtük felforralni a vizet, ám a várható robbanás a későbbiekre maradt... (×05.25.)

„welcome, vampires from near and far, to this here grand vampiric council, to judge over these three accused.”

na, csak úgy kanyarintották jemaine és taika a sztorit, hogy beleírhassák a film-béli alteregójukat a sorozatba is... de egyébként is nagy volt az ismert vámpír-arcok előfordulási százaléka az epizódban, még ha rob, tom és brad nem is értek rá -szerencsére azért wesley-t el lehetett csípni egy skype-beszélgetés erejéig, hehe... (ha valaki nem emlékezne, evan rachel wood a true blood-ban játszott, denny trejo meg a from dusk... filmváltozatában. tilda is alakított már vérszívót, de róla alapvetően is tudjuk, hogy közéjük tartozik, azért nem öregszik évtizedek óta...) (×05.24.)

„he’s become a massive prick. which is ironic, because he doesn’t have one.”

hogy képes egy vámpír a hatékony tudatmódosításra, ha nem terhelheti a gyomrát hagyományos módon alkohollal vagy droggal? hát olyanok vérét kell szívnia, akik már naturális módon magukhoz vették ezeket a szereket... a báró felébredt a padláson, és egyből meg is mutatta a csikó-csapatnak, hogy miként bulizik egy töketlen vén trotty -hát vérpezsdítően! (hülye kis poén volt, de jót mosolyogtam azon, hogy a hangmérnök kiesésével romlott a dokumentum-filmünk hangminősége...) (hihetetlen, hogy doug jones mennyire tud játszani a testével és a kezeivel -ja igen mert persze ő bújt a báró aszott bőrébe, ki más lenne hajlandó egy ilyen gumiruhában bohóckodni...) (×05.24.)

„i have met gregor in many incarnations. soldier, spy, wax seller, monger, carpet monger, suitcase monger, fishmonger, fly monger. he mongers a lot in his lives.”

az emberek nem csak táplálék-forrásként ismeretesek a vámpír-társadalomban, de komoly kockázati tényezőként is számolnak velük -mert okozhatnak fizikai sérüléseket is, vagy akár lehetnek olyan kispolgáriasan unalmasak is, amibe bele tud halni az egyszeri vérszívó könnyedén... (ja, és azt is megtudtuk, hogy az emberi táplálék milyen veszélyeket is hordoz -blöeeeheheh...) (×05.23.)

„we’re going to party and dance and form a power alliance with the manhattan vampires so that we can crush the humans. no offense.”

szegény vámpírjaink nagyon lemaradtak ott a staten island-i elkülönülésben -nem tudják például, hogy a köpeny már nem menő a new york-i felsőbb körökben... bohóckodtunk egy kicsit egy boszorkányból készült elátkozott sapkával, de az is jópofa volt, amikor nick kroll elkezdte sorolni a crew-ja tagjait... (×05.22.)

„-i want to know when this will be over.

-if you mean when will chernobyl be completely safe, the half-life of plutonium-239 is 24,000 years. so perhaps we should just say, ’not within our lifetimes’.”

pörögnek egyre a napok előre, időben távolodunk a baleset időpontjától, de a helyzet mégsem lesz egy pillanatig sem megnyugtatóbb... elviselhetetlenül realistán mutatták meg nekünk ma a legsúlyosabban fertőzöttek utolsó kálváriáját, ahogy konkrétan szétolvadt a testük a sugárzás hatására -és a 6-os számú kórház légkörét még ezen felüli drámákkal is súlyosbították, az aggódó feleséggel, aki a felelőtlenségével saját magát is veszélybe sodorta, valamint a tudós asszonnyal, aki kihasználta az utolsó perceket, hogy információkat szerezzen a robbanás körülményeiről (jut eszembe, jellemző a szovjet hanyagságra, hogy nem igazán őrizték a kórházat, némi vesztegetés és könyörgés után simán be lehetett jutni a legveszélyesebb szobákba is)... újabb önfeláldozó embereket is kaptunk a tulai bányászok szénporos arcával, hogy ismét fejet hajthassunk azok előtt, akik milliók életét mentették meg, kockáztatva a sajátjukét, akár embertelen körülmények között is... azt hiszed, hogy annyira megrendítettek már az eddig látottakkal, hogy már kevésbé fognak hatni rád a következő képsorok, de mindig találnak rá módot, hogy visszanyomjanak abba a lélek-szívó nyomorúságba, amit az első perctől kezdve érzünk a sorozatot nézve. (×05.21.)

„-so, are all you werewolves indians?

-fucking twilight. no, we’re not all indians.”

igen komoly összefeszülések voltak a mai részben, és nem csak a címadó büdös kutyákkal, izé, vérfarkasokkal, de a kedvenc energia-vámpírunk is megtalálta a nemezisét egy érzelmeket lecsapoló dög képében. (vanessa bayer-t mindig jó látni az snl-en túl is. ja, a fő-farkas meg dave volt a flight of the conchords-ból, jemaine-ék nyomják a nepotizmust keményen, mi...?) (×05.21.)

„what a big bloody cheeky jerk, coming here, telling us to take over the whole of staten island just by ourselves, while i bet he’s having a lovely bloody nap up there!”

oda-nem-illő helyekre kell beilleszteni a vámpírokat -ez a fő humorforrás... elkezdték meghódítani a srácok az új világot -a városi tanács nagytermében... de persze mindenki a maga módszereit követi, legyen az a nyájasabb út, vagy inkább jöhetnek a vámpír-hipnózis ősi trükkjei... nadja meg közben sajnálatból új-vámpírt hoz létre -vagyis véletlenül teljesíti a báró akaratát, és hódítani kezdi staten island-et... (×05.20.)

„there’s nothing in the world more powerful than a good story. nothing can stop it. no enemy can defeat it.”

...hmm, szóval azért nem pusztulhatott el az előző részben a vastrón, mert azt sárkánytűzben kovácsolták, így csak egy sárkány tud ártani neki... a harangszó utáni drámai történések drámai kezdést predesztináltak a finálé kezdetére, és meg is kaptuk, ahogy a ’győztesek’ döbbenten nézik a hamuval belepett romokat. de tyrion-nak ennyi nem volt elég, neki bizonyosság kellett ahhoz, hogy végleg összetörjön a szíve -és az övével együtt a miénk is... de mindenki bizonyosságra vágyik, jon arra, hogy dany lelkében a tettei ellenére is megtalálja még a jót, dany pedig arra, hogy benne bízzon mindenki, hogy kemény kézzel képes lesz egy új világot felépíteni az előző romjain... egy kicsit sajnáltam, hogy nem jutott idő a tetteinek bemutatására, szükségem lett volna arra, hogy jobban érezzük a jelleme despota vonásait. de ez a sorozat nem az, ami azt adja, amit szeretnél, mint ahogy arra is vágytunk már hosszú évek óta, hogy dany ott álljon a vastrón mellett, de nagyon nem így képzeltük el a körülményeket. és sokakkal ellentétben még mindig azt mondom, hogy ez a kiszámíthatatlanság jó dolog... mint ahogy az új uralkodó megválasztásánál is húztak egy merészet az alkotók -és azért trükkös ez a döntés, mert könnyen meg lehet indokolni, hogy miért logikus, mégsem volt egyértelmű választás (és a többiek ellen ugyanígy fel lehet sorakoztatni érveket és ellenérveket, úgyhogy azt sem lehet mondani, hogy bármelyik nemes úr/hölgy megfelelőbb választás lett volna)... ha már martin papa egyik múzsája mindig is tolkien volt írás közben, így megbocsátható a sorozat-változatnak is a hosszan kitartott, gyűrűkurás befejezés, ahol mindenki megkapta a megfelelő búcsúját, csendesen útnak-eresztettük a karaktereket, becsuktuk a nagy saga utolsó kötetét. szép kört írtunk le végül, hisz’ pontosan abban a fal melletti erdőben ért minket az utolsó kép, ahol az egész sorozat elkezdődött... abszolút kielégítő volt ez a zárás, bár nem facsart ki úgy érzelmileg, ahogy szerettem volna, de szerencsére csalódást sem okozott. (örültem, hogy ma a legtöbb színészi terhet peter dinklage vállára helyezték, mert ismét csillogtathatta azt, amiért annyira megszerettük az elmúlt nyolc év során.) (örültem, hogy az epizód második felébe azért a könnyedebb hangulat is be tudott lopózni mondjuk edmure tully szokásos bénázásaival, vagy egy kis meta-poénkodással (westeros még nem érett meg a demokráciára) vagy az újra-alakult kistanáccsal. apropó! nem csak a stark-ok nagy diadala volt ez a finálé, de a kisembereké is, tyrion-nal olyanok osztoznak az asztalon, mint bronn, ser davos, sam és ser brienne, akik nem azok a tipikus nemesek, akik a királyi udvarban szoktak lebzselni...) (×05.20.)

most hogy a sok évtizedig periférián lévő geek kultúra mainstream-mé vált, most érezni igazán, hogy az emberek kétféleképpen fogadnak be egy kulturális terméket. vannak akik racionálisan szeretnek végiggondolni mindent, biztos logikai lábakat akarnak a történeteknek, és megpróbálják kikövetkeztetni a szálak kifutását, a rejtélyek feloldását. ők azok, akik hangosan csalódnak mostanában a nagy népszerűségnek örvendő produkciók környékén (legyen az marvel, dc, starwars vagy a trónok harca), mert nem az elvárásaiknak megfelelően kanyarítják az írók a történeteket, nem illik bele a film/sorozat az általuk megalkotott dobozba. velük szemben vannak azok az empirikus alkatok, akik érzelmileg akarják megélni ezeket a popkultúrális mega-eseményeket, akik befogadóbban állnak a végeredményhez, és elégedettebben is állnak fel a végén. mert úgy érzik, hogy nem mindig fontosak a logikai bakugrások, ráadásul nem is akarják kisajátítani a történeket, érzelmileg akarnak végigmenni az úton. én már tudom egy ideje, hogy szerencsére az utóbbi kategóriába tartozom, de gondolom, hogy a hosszas felvezetőből is sejtettétek, hogy ide akarok kilyukadni... és nem arról van szó, hogy ne lennék tudatában annak, hogy sietős volt az évad tempója, hogy bizonyos helyeken ne szerettem volna én is, hogy tovább nyújtsák a karakter-pillanatokat, de könnyen el tudtam fogadni az összes epizódot, kíváncsian ültem le eléjük hétfő hajnalban, és mindig jól behúzott magába, felhőtlenül szórakoztam. ’kikapcsolt aggyal’, mondhatjátok ti kritikus szemléletűek -és nem is tagadom, hogy a bennem gyakran felbuzgó gyermeki lelkesedés elsöpörte az összes kritikus élt, de a sok megkeseredett fröcsögést látva nem bánom, hogy a mai napig ott bújik bennem ez a naiv és elfogult kisfiúcska, aki nyitott szívvel azt mondja minden alkotónak: meséljetek még!

elég élénken él bennem, hogy 2011 tavaszán három pilot-ot is bemutattak, amik intrikálós/kardozós premisszával kecsegtettek, de csak a trónok harca volt az egyetlen közülük, ami elsőre megragadta a figyelmemet -és aztán nem is engedett el nyolc éven át (a másik kettőről: a camelot-ot egy rész után üvöltve dobtam félre, a borgias-zal pedig egy kis szusszanás után újra próbálkoztam, és végül megszerettem azt az istentelen családot is)... a westeros-i (és essos-i) míves história könnyen megadta magát, mert merész volt, mégis realista, és láthatóan nagy gonddal készítették el, figyelve az audiovizuális élményre, és a megfelelő hangulati elemek megragadására. az első évad utolsó két részét már rokonoknál néztem meg, ugyanis nyárra leköltöztem a balatonra dolgozni. aztán finálé után pár nappal már újra is néztem az évadot, ezúttal szinkronosan az unokaöcsém kedvéért, és ezzel párhuzamosan megrendeltem a könyveket is. úgyhogy csak egy múló nyár kellett, hogy egészen mélyen beleszeressek george rr martin világába -pedig akkoriban nem faltam mindennap a fantasy irodalmat, sőt, eléggé eltávolodtam a műfajtól, annak ellenére, hogy tizenévesen nagyon szerettem... a második évad már mást élményt nyújtott így, hogy alaposabb ismereteim voltak az alapanyag kapcsán, de ugyanúgy szerettem nagyon minden pillanatát, maximum csak kevesebb meglepetést tudott okozni. és rá is szolgált a sorozat erre a masszív szeretetre, kevés olyan hosszú történetet tudok mondani, amiknek minden egyes pillanata leköt, a thrones volt az egyik nagy tévés kivétel. de ez nem csoda, hisz’ annyi mindent lehetett szeretni benne, a legendássá vált kiszámíthatatlanságát, az ’asztakurva!’ pillanatait, az ezernyi szálra szétfutó történetét, a csendes karakter-építéseit, a folyton csillogó színészi játékot, a zenei finomságait, azt, hogy magasról hugyozott a prüdériára, vagy azt, hogy minden egyes elköltött dollár látszott a képernyőn az egzotikus helyszínek és gondosan épített díszletek mellett/alatt (nem véletlen, hogy ennél a sorozatnál váltottam először nagyobb felbontásra, és imádtam, hogy milyen jól mutat a tévémen)... rengeteg élményt kaptam ezalatt a nyolc év alatt -és sokan mások is így voltak ehhez, egészen szürreális érzés belegondolni abba, hogy egy ilyen típusú sorozat felérhetett a csúcsok csúcsára, egy sárkányokkal és óriásokkal kacérkodó fantasy, ami nem takargatja az emberek hibáit (vagy az intim testrészeiket) sem (az már egy más kérdés, hogy a túl nagyra hízott, sokfelől érkezett rajongó-sereg milyen toxikussá vált a sorozat végére)... szóval köszönöm ezt a nagy kalandot, mind martin papának, mind a sorozat alkotóinak, köszönöm, hogy újra megszerettették velem a műfajt, köszönöm, hogy bebizonyították a világnak, hogy el lehet mosni a tévézés és a mozizás határait, és olyan minőséget hozni az otthonaikba, ami alól kevesen vonhatták ki magukat... most még nem érzem, hogy az őrségünk végleg véget ért, túl friss még az élmény, amit fel kell dolgozni, de rövidesen eljön majd az idő, amikor valamivel be kell töltenem a westeros alakú űrt a szívembe -mondjuk egy újra-nézéssel...

„i think the main purpose for the baron’s visit is to find out whether we as vampires have populated america. but as you can see, the place is fucking massive.”

azért a nézőkben mindig ott van a kétely, amikor egy filmet sorozattá adaptálnak, hogy milyen ihlet szállhatta meg a készítőket -hogy bővíteni akarják a filmes alapötletet vagy csak minden vagyoni lehetőséget ki akarnak szívni az eredeti ötletükből... szerintem jemaine clement és taika watiti nem vádolhatóak azzal, hogy eladnák magukat néhány ősi érméért, simán csak szerelmesek az ál-dokus vámpíros bohóckodásukba, ezért bővítették ki a kisfilmjüket egész-estéssé, és ezért hozták át a komplexusos vérszívókat amerikába is... aki bírta a film humorát, az szerintem a pilot után is elégedett kéj-vigyorral az arcán állt fel a tévé elől, mert pontosan ugyanazt kínálja ez az adaptáció is, a karakterek is hasonlóak, életképtelen halhatatlanok, akiket jól kiegészít egy új alfaj is, a mindennapi életből jól ismert energia-vámpír... nem arról van szó, hogy minden héten le fogunk esni a székről a röhögéstől, de fél órákra simán benevez az ember egy kis sötét szórakozásra... (×05.19.)