soroló

„a man shouldn’t pay for doing the right thing even if he might have gone about it the wrong way.”

az érzelmeink gyakran felülírják a józan eszünket -mert minden emberben összetett érzések tombolnak, keveredik az aktuális lelkiállapot azzal a csomaggal, amit a múltból cipelünk magunkkal... a sorozat készítői spórolósan bánnak a múltak feltárásával, leginkább csak bedobnak némi sejtetést, hogy aztán később fejtsék ki a tényleges eseményeket... lee közrendőr most került sorra, bár arra számítani lehetett, hogy nem véletlenül hagyta el a délvidéket (kezd ráállni a fülem az akcentusokra, a fejvadász elnyújtott déli kiejtését azonnal kiszúrtam). a madame vele ellentétben még csak egy szemvillanást kapott, amikor a szűzlány származása került szóba, biztos, hogy neki is ott sötétlik a szomorúság a múltjában -az nem lehet véletlen, hogy ilyen hevesen reagál (egy késsel) a lányt ért sérelmekre... ah sahm-nál egy ideje tudtuk már, hogy miért érez felelősséget a testvére iránt, így nem volt meglepő, hogy ő megmentését választotta, és nem a szöszihez ment egy kis elcsent légyottra... de mai ling az egyetlen, aki félre tudja rakni az érzelmeit, és akkor is mozgásba lendíti az előre eltervezett gépezetet, ha pár pillanattal előtte csak egy hajszálon múlott is az élete. mert a lőporos hordónak fel kellett robbannia, a kínai negyed utcáit kínai vérnek kell borítania... (×05.18.)

„you got anything else to say to me right now? anything? that you might be forgetting? today? on this day?”

drámaivá fokozódott a viszony frenkie-vel -illetve, ha abból a szempontból nézzük, hogy sam elveszítette felette az anyai kontrollt, akkor mindenképp fájdalmas, ha viszont figyelembe vesszük, hogy mennyire önálló tud lenni a makacs lány, hogy nem veszik el attól, hogy kiröppen a kotlós mellől, már nem is olyan lehangoló az összkép... majdnem végig szólt a zene a mai részben, és a csúcspontot is szépen koronázta az acapella florence + the machine dal... van egy kis megnyugvás a végén, mert a szeretet bőven ott lakik a házban (és a legjobb barátokban), de egy születésnap mindig elgondolkodtatja az embert, hogy hogyan is tovább az életében... (×05.17.)

lehetett egy kicsit tartani attól, hogy milyen lesz ez az évad louie ck vigyázó kezei nélkül (tudjátok, azokat tartja mostanság a nadrágjában), de pamela adlon okosan maga köré gyűjtötte a barátait, és lenyúlt a lelke mélyére, hogy egy igazán őszinte és érzelmes tizenkét részt adjon át nekünk. érezhetően a saját korosztálya problémái foglalkoztatják szerzőként, a változó kor, a gyerekek kirepülése, a lelki bizbaszok. plusz tök érdekes volt látni, ahogy a filmforgatásokba is betekintést engedett a saját szemén át... minden héten sokat tudott adni a sorozat idén is, kirobbanthatatlan helye lesz a kedvenceimet felsoroló az év végi listámon.

„do husbands and wives need to be friends?”

nem kell mindenre megoldás, nem kell mindent megjavítani, ha el tudjuk fogadni a helyzetet a maga tökéletlenségében. és nekem megnyugtató lezárás ez, nincs szükség könnyes nyakba-borulásokra vagy a házasság giccses megújítására. simán csak érdekes volt hallgatni, ahogy ez a két ember elismeri, hogy nincs racionális magyarázat arra, hogy miért maradtak együtt ennyi éven át, igazából még a hagyományos szerelem sem alakult ki kettejük között, mégis egy olyan viszonyt sikerült felépíteni az évek során, amit vétek lenne eldobni... (×05.15.)

jól ráéreztem a pilot során, hogy milyen lesz a sorozat -mint egy jól működő kamara-darab, ahol a szellemes párbeszédekbe kapaszkodva hullámzunk végig két ember összetett kapcsolatán keresztül. csendes, intim és szerethető, pont mint egy nick hornby kötet...

„so this is all in the context of what was, to all intents and purposes, a mutually fulfilling sexual experience.”

óh, új szitu van, a hirtelen jött szexuális élmény megváltoztatta a hangnemet, mások a mosolyok és a hangsúlyok, bár persze azért nem ugrott vissza minden a sínre, az együttlét szokatlan intenzitása is lehet elidegenítő hatású... de mindenképp a fényesebb oldalon landoltunk, így akár pozitívan is tekinthetünk a zárás elé... (×05.15.)

„maybe that’s what we expect marriage to be, a perpetual-motion machine that never runs out of energy, but we have kids and we have a mortgage and we have your mum and my mum and we have the school run and we have work and no work. i mean, how can you not get ground down by it?”

hüh, most mentünk először igazán mélyre, egészen a kapcsolat kezdetéig, ami egyáltalán nem indult extrán (’nem volt partnerem, jól jött valaki a szexhez’), és talán nem is folytatódott sohasem extrán, unalom, depresszió, veszekedések -lehet-e ezekből a darabokból összerakni egy működő jövőképet? szerintem egy kapcsolat egyik legfontosabb pillére az őszinteség, ez már megvan a kedvenc házaspárunknak, erre kéne felhúzniuk a jövőjüket... (×05.15.)

„i don’t really like black and white movies. i mean, i can see that they’re good, some of them. but i just... there’s something about them that feels a bit like eating your greens.”

egy olyan embernek, mint amilyen én is vagyok, aki szenvedélyesen tud rajongani dolgokért, mindig szívfájdító hallani, ha valakinek nem tetszik az imádata tárgya... újabb összezördülések a piszkos kocsma-asztal felett, és ebből csak a legkisebb probléma volt a filmes preferencia... érdekes felvetés az, hogy egy rosszul működő, darabokban lévő házasság jobb-e annál, mintha nem lenne házasság egyáltalán... (×05.15.)

„the fire we’re watching with our own eyes is giving off nearly twice the radiation released by the bomb in hiroshima. and that’s every single hour. hour after hour, 20 hours since the explosion, so 40 bombs worth by now.”

a diktatórikus rendszerekben mindig fontosabb a párthűség egy pozíció megszerzéséhez, mint a hozzáértés -de ez kapóra jön a sorozat készítőinek, mert azzal, hogy ezeket a karaktereket ugyanúgy el kell látni információval, mint minket nézőket, így nem érződik falsnak, amikor tudós-emberek magyarázatokba kezdenek a magfúzióról vagy a robbanás tényleges hatásairól... úgy tűnik, hogy az első epizódot a névtelen hősöknek szenteltük, az igazi főszereplők most érkeztek meg, legalábbis ha a színészek pedigréjét nézem... az első központi bizottsági ülésnél még attól tartottam, hogy tovább fog tartani a tagadás és a mismásolás, de szerencsére stellan skarsgard karaktere hamar belátta józan ésszel, hogy hallgatnia kell a szakértőkre. sőt, gorbacsov is emberinek tűnt, ahogy megrendült attól, amit vázoltak neki, mint legrosszabb szcenárióként -mint ahogy mi nézők is elborzadhattunk ettől a horrortól. csoda, hogy maradt még bennünk egy csepp érzelem is, olyan hatásosan nyomtak minket is egyre lejjebb, rengeteg pillanatban meredhettünk megrendülten a képernyőre (ott volt a kórházi körkép, az első helikopteres oltás, a nyugat előtti lelepleződés, a város kiürítése és az önfeláldozó dolgozók előtti tisztelet-adás -egy ilyen jelenet is sokkolni tudna, nemhogy így sorban, ilyen töményen adagolva). (×05.14.)

„discussing a malfunctioning marriage is depressing and time-consuming, and imagining a future with jenny from the tea shop and nigel from the bank is quite liberating.”

azért jó látni, hogy próbálkozik a férj, még ha nem is a hatékony módszerekhez nyúl -eleve nem mindenkinek áll jól a borotvált pofa... próbálják könnyedebben felfogni a dolgokat, fantáziálnak, anekdotáznak, felemelkednek kicsit a dolgok súlya alól... örülök, hogy nem csak konkrétan van szó a házasság problémáiról, de úgy alapvetően a családi lét hátulütőivel is foglalkozunk -nekem nincs gyerekem, de látom a környezetemben, hogy mennyi időt és energiát emésztenek el, így meg tudom érteni, amikor valaki azt mondja, hogy titkos vágya, hogy kiszabaduljon ezekből a béklyókból... (×05.14.)

„sex is the one thing that separates you from everyone else in my life.”

ez volt az első komolyabb összezördülés a házaspárunknál -bár lehet hogy azért nem éreztem ez sem olyan drámainak, mert rosamund pike nagyon visszafogottan játszik az elejétől kezdve, chris o’dowd-t meg annyiszor láttam már vígjátékokban korábban, hogy nehezen veszem komolyan... a férfi karakter egyébként most volt a leg-hornby-sabb, ahogy makacsul beleállt valami hülyeségbe, ami igazából csak az ő fejében létezik (a popcsajokos rob gordon egy egész köteten át ezt csinálta)... tetszik az, ahogy feszegetik a szex témáját, hogy ki meri jelenteni hornby, hogy igenis az az egyik legfontosabb összetevője egy kapcsolatnak... (×05.14.)

„when you’ve been married for a few years and everything’s gone off a bit, the fantasy is you come home and your partner says he’s met someone else and is moving out.”

egyre több repedés találni ennek a két embernek a szövetségében, ami eleve egy döccenővel indult (lásd a két választott szakmát: orvos és zene-kritikus -persze nick, mi más lenne, ha nem zenebuzi, mint te)... de még a kételyekről is másképp gondolkodnak -és persze a férfi próbálja azt mutatni, hogy ő az elvek mentén élő mintaszobor, akinek a fejében sosem fordult meg egy szikrányi bizonytalanság sem. ugyanmár... (×05.13.)

„what’s the point of being married if there’s no sex, no feeling, no passion, no nothing?”

jó kis visszatérő trope a másik házaspár, akik referencia-pontként szolgálnak, akikhez hozzá tudják mérni az életüket hőseinknek... könnyen lehet, hogy nem csak a megcsalás okozta a legnagyobb törést, hanem simán csak más lépcsőfokon járnak lelkileg -én is kaptam már meg azt, hogy gyerekes maradtam, míg az aktuális párom rengeteget komolyodott hozzám képest, hiába voltunk egyidősek, nem egyszerre léptünk át a következő életszakaszba... (×05.13.)

„being vice president is like being declawed, defanged, neutered, ball-gagged, and sealed in an abandoned coal mine under two miles of human shit! it is a fate worse than death.”

érdekesen hullámzott az epizód azzal, ahogy változtak az erőviszonyok a jelölt-állító gyűlésen, és azzal is, ahogy egy cseppnyi melankóliát és drámát engedtek be a poénok közé... selina képtelen volt elengedni a hatalmat, és ennek érdekében bárki politikai ágyába hajlandó volt befeküdni, és ami nekünk nézőknek még jobb, hogy az igazi finisben, a kétségbeesett végjátékban kiengedhette magából az állatot... mindig furcsa érzés egy ilyen komédia-sorozattól, ha összeszorítja a szívet, de a selina/gary kapcsolat konklúziójával sikerült ezt is elérni... és látjátok, végül igazam lett, nem csak a törtető gonosztevők érhetnek oda a csúcsra, de a tiszta jóságból font lélekkel rendelkezők is. nem jó érzés egy ilyen pozitív üzenettel zárni egy cinikus show-t...? (×05.13.)

ahogy azt már többször is felvetettem, tisztelt bíróság, az idei évad nagy újítása az volt, hogy komolyan ráfeküdtek az aktualitások hajszolására -de ez volt az egyetlen módja, hogy felvegyék a versenyt a trump adminisztráció őrületével... idén talán kevesebbet nevettem hangosan, mint korábban, de ezt betudhatom annak is, hogy a legtöbb részt ebéd közben néztem a munkahelyemen, mert selina-ék egyébként a szokásos módon dolgoztatták a rekeszizmainkat, miközben letarolták amerikát a választási ígéreteikkel és kampány-túlzásokkal, plusz a cuki little richard-dal, ugye... néha nem örültem, hogy szétszedték frakciókra a csapatot, de aztán mindenki megtalálta a helyét a nagy bolondozások közepette, mert próbáltak egyensúlyozni az alkotók azzal, hogy mindenkire szántak még egy kis időt, hogy megnevettessen minket most utoljára...

a világban mindenhol jelenlévő politikai sárdobálás nevetségesnek tetszik kívülállóként, a hatalom-hajszolás csak halvány mosolyt tud csalni az arcokra -de mindez akkor még hatványozottabban vicces, ha ezeket a tetteket kispályások követik el, ha egy csapat hozzá-nem-értőre helyeződik a fókusz, akik tudatlanul verik le az összes morális akadályt, akik mindig a legkellemetlenebb szituációkba kormányozzák magukat... ha visszagondolok az elmúlt évekre azügyben, hogy melyik sorozat váltotta ki belőlem a legtöbb nevetést, biztos, hogy a veep dobogós helyezést ér el, tele volt szituációs poénokkal, amik előtt leborult a rekeszizmom, miközben okosan csavargattatták a karaktereket és a kínos szituációkat. és rengeteg minden velem marad örökre azokból, amiket átéltem ezzel a lökött bagázzsal, selina buldózer-stílusa, gary simulékonysága, jonah abnormális gondolkozásmódja, mike értetlenkedései, satöbbi, satöbbi... higgyék el, kedves polgárok, ezek a politikusok megérnek minden időt, amit csak rájuk tudnak szánni, meghálálják a beléjük fektetett bizalmat! (a politikából elsősorban a kirakat-embereket látjuk a való világban, pedig a háttér-munkások épp olyan fontosak -és szórakoztatóak, ahogy erre a sorozat rávilágított.)

„every time a targaryen is born, the gods toss a coin and the world holds its breath.”

emlékszünk még arra a naiv kislányra, aki szó nélkül követte a bátyja utasításait? emlékszünk még dany arcára, amikor a dothraki-k bebizonyították, hogy a bátyja nem igazi sárkány? emlékszünk még arra az elégedettségre, amikor először kimondta a ’dracarys!’ szót? ott van még bennünk az az érzés, hogy messiásként vártuk a sárkányok anyját, hogy megérkezzen westeros-ra, mint jogos trónkövetelő? tudtuk persze, hogy az őrült király lánya ő, hogy a romlott vérvonal utolsó sarjaként még veszélyes lehet egyszer, de rajongtunk érte, akkor is, amikor hidegen bánt az emberekkel és akkor is, amikor megtalálta a nagy szerelem. de ennek most vége, a régi dany nincs többé, nem akarjuk már, hogy ő egyesítse a hét királyságot, sőt, már az sem akarjuk, hogy a végén az élők sorába tartozzon... és nem volt megalapozatlan a féktelen tombolása, mert ez nem csak a genetikájából adódott, hanem abból is, hogy az írók elvette tőle mindent, ami a talajon tartotta őt, a szeretteit és a bizalom érzetét, és az ezekből adódó elszigeteltség és a trauma a legrosszabbat hozták ki belőle (ez volt az a faktor, amivel még a legnagyobb konspirálók (varys és tyrion) sem számoltak)... hihetetlenül hatásosan omlasztották ránk a várost, levitték a nézőpontunkat az utcaszintre, hogy lássuk, hogy milyen árat fizetnek a közemberek azért, ha az uralkodó réteg az eszét veszti, de persze érzelmileg attól lett még inkább működőképes az egész rész, hogy egy ismerős arcot is végigkövettünk a pokolba (rengeteg vágatlan képsoron át) -még akkor is hatékony volt ez módszer, ha túl sokszor is hagytak minket kétségek között azzal a kérdéssel, hogy vajon arya túlélte-e a legutóbbi csapást (a hatékony tracking-shotokat már emlegettem, de emeljük ki azt is, hogy mennyire csodás képek voltak ma az epizódban, akár a nap világította meg hátulról a horizontot akár a sárkány-tűz)... a sorozathoz méltóan eléggé szembementek a konvenciókkal most is az alkotók, és nem is csak azzal, hogy az egykori pozitív karakterrel ilyen bűnöket követettek el, de azzal is, hogy a korábbi látszólagos gonoszt nem olyan kielégítő módon búcsúztatták, mint ahogy a nézők többsége az elvárna volna... de mindig is erről szólt a trónok harca, hogy félrerakjuk a berögződésekből fakadó elvárásainkat, hogy megtanuljunk örülni a váratlannak. és bizony most itt állunk a finálé küszöbén, nyitott szívvel várva, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen befejezés. magunk mögé dobtunk mindent, amit eddig cipeltünk, nincs már éjkirály és az sem számít, hogy végül ki ül a vastrónra. még abban is kételkedem, hogy egyáltalán létezik-e még a vastrón... (×05.13.)

„i can’t remember the last time we didn’t speak sarcastically to each other.”

na jó, hornby eddig bírta visszatartani az igazi személyiségét -megvolt az első zenekaros hivatkozás a sorozatban... és azon sem lepődtem meg, hogy aktualitást is vitt bele a párbeszédbe -valósnak érzem azt, hogy a brexit is komoly törést tud okozni manapság egy brit házaspár kapcsolatában... most realizáltam igazán, hogy mennyire zseniális a sorozat alapötlete, azaz hogy nem magát a házassági tanácsadásokat látjuk, hanem az előtte lezajló, sokkal kötetlenebb beszélgetéseket... (×05.12.)

„our sexual relationship is usain bolt with a groin strain.”

nekem elég hívószó volt nick hornby és stephen frears neve és a két színpatikus színész a kamera előtt, hogy belevágjak ebbe a falatnyi új sorozatba, függetlenül akár a témájától is -és ebben az első tíz percben pontosan azt kaptam, amit ettől az alkotó gárdától elvártam, szellemes párbeszédeket, okosan adagolt információkat erről a két beszélgető emberről, a helyzetükről és jellemükről. szerintem minden kis színház már most emelheti a telefont, hogy megszerezze a jogokat, mert érezhetően csodás darabot lehetne szerkeszteni ebből az alapanyagból. (×05.12.)

„you can’t negotiate peace with your cock between your legs. and you can’t go to war if you don’t have the stones to look your enemy in the eyes.”

oh, tök hangulatos volt a kezdés a kínai újév-ünneppel, a dobokkal, a ritmikus szex-mozdulatokkal, és a baljóslatú érzettel, hogy valami történni fog. és még a főcím előtt az arcunkba is robbant egy rúd dinamit -a kínai negyedben kitört a háború. és az első véres lépést máris követte az ellencsapás, és már nem kell sok, hogy hullák borítsák be a tong-ok által uralt teljes környéket... nem meglepő, hogy az ennek háttérben lévő konspiráció egészen a felső körökig vezethető vissza, mert egy alávaló politikusnak érdeke, hogy egymásnak essenek a bevándorlók, hogy ő uszító kampányt folytathasson -nincs új a nap alatt, és mondhatjuk ezt aktuál-politikai áthallásnak is, hiszen nap-mint-nap találkozunk ezzel a mentalitással és retorikával manapság is, kishazánkban is... érdekes élmény ilyen közelről végignézni egy amorális rendőr mélyrepülését, de elég mélyre nyomják az írók ahhoz, hogy tényleg szimpatizálni kezdjünk vele, minden hibája ellenére... hősünk hol máshol tárná fel a múltja titkait, mint egy fürdőkádban, egy alapos szexuális aktus után... (×05.11.)

„-i couldn’t help but notice this house is filled with women.

-oh, yes, flooding with estrogen. wall-to-wall vaginas. it’s like a matriarchal dystopia.”

egy rész -három történet: egy intim beszélgetéssel kezdtük, mert nem tudjuk elengedni a szellemet -egész addig jó irányba haladt a beszélgetés, amíg phil a maga ütvefúró módján szét nem csapta az egészet; aztán egy kis anyáskodás jött, a durvábbik fajtából, mert max korosztálya már csak abból ért, ha leüvöltik a fejét; és aztán jön egy furcsa kirándulás egy csapat spoken word-ös kölyökkel, akik csodásan odatették magukat a színpadon (pamela meg segíti őket a kamera-szögekkel és a vágással, hogy hatásosabb legyen a mondandó)... (×05.10.)

„rbkm reactor cores don’t explode.”

’82-es születésűként természetesen nem emlékezhetek a korszak nagy eseményére, bár a nálam idősebbek sem tudhattak semmit a szovjet hírzárlat miatt. viszont tizenévesként már érdekelt a téma, úgyhogy kétszer is elolvastam frederick pohl nagyszerű könyvét, amiből sokat megtudhattam a körülmények hátteréről, az esemény drámaiságáról, az emberi felelőtlenségről. és most ezen elemek nagyját megkaptam ennek a mini-sorozatnak az első egy órájától is... igaz, a ’miért’-ekbe még nem mélyedtünk bele, csak egy-egy félmondatot lehetett elcsípni arról, hogy egy rosszul kivitelezett kísérlet állt a robbanás hátterében, leginkább a közvetlen reakciók kerültek a fókuszba... és félelmetesen hitelesen sikerült újra-kreálni a képernyőre a szovjet miliőt, a sokkoló látványt és az emberi inkompetenciát, ami természetes módon viszi fel a néző agyvizét... sok arcot követünk a hajnal zavarodott percei alatt, így személyesebbnek érződik a dráma, főleg, hogy a magánemberekre és a családokra is kitekintünk a furcsa színű füst alól... mesterien sikerült fenntartani a feszültséget ez alatt a szűk óra alatt, maga alá tudott gyűrni teljesen a nyomasztó érzete... nehéz azt mondani egy ilyen súlyos történetet tartalmazó epizódra, hogy ’szerettem’ nézni, úgyhogy inkább azt mondom, hogy annyira megbabonázott ez a kezdés, hogy azonnal indítottam volna a következő részt, ha lett volna rá lehetősségem... (×05.09.)

„as the former president of the united states, truth and justice can gargle by balls!”

minna! a csupaszív finn követ-asszonynak vissza kellett térnie a finálé előtt még -és selina-nak el kellett fogadnia a kényszerű barátságát, és ez persze rengetek vicces súrlódást is jelentett... heh, katherine-nél nem emlékszem ilyen nagymértékű kifakadásra, azt hiszen az anyja végre elszakított benne valamit... jonah-t továbbra is arra használják, hogy az egyszerű emberek orrára koppintsanak -ma az oltásellenesek kapták meg a magukét... továbbra is azt érzem, hogy richard lesz a befutó a végén -nézzétek meg, milyen üstökös-szerűen emelkedik a karrierje... (×05.06.)

„a good relationship between the iron throne and the north has been the core of every peaceful, prosperous reign we’ve ever known.”

nem a halál az emberek legnagyobb ellensége -maga az ember a saját maga legnagyobb ellensége... mindenki tudta, hogy ez egy átvezető epizód lesz, meg kell gyászolni azokat, akik elestek az ostrom során, lelket kell önteni a túlélőkbe, és a jövőbe kell tekinteni -hogyan tovább...? apró karakter-pillanatokkal tették igazán értékessé ezt a kitöltőnek gondolt bő egy órát, összetörték a szívünket és melengették az ágyékunkat, de aztán a hangos mulatozásnál és a kéjes kacagásnál élesebb hang ütötte meg a fülünk -egy titokról kezdtek pletykálni az ódon falak között... cercei a maga amorális módszereivel felkészült arra, hogy megvédje a trónját, és ma is érzékeny sebeket ejtett az ellenfelein (leginkább dany-nek szúrt oda két fájdalmas halállal), de igazából a szövetség láthatóan önmagát fogja összeomlasztani... és jó volt hallgatni, ahogy a karakterek átbeszélik a problémáikat, hogy az olyan nagy előrelátók, mint varys, tyrion és sansa próbálják kigubancolni az örökösödési problémát (bizony, a szép vörös rengeteget tanult kisujj-tól az információk erejéről)... legyőztük a sötétséget, de az új hajnal hideg szelei nem hoztak boldogságot a hét királyság lakóira, és nem érezni azt, hogy valaha is beköszönthetne egy boldog új kor hajnala... (aki azon vinnyognak, hogy euron miként teleportálta át a hajóit, azok ugye nem tudnak térképet olvasni, vagy fogalmuk sincs arról, hogy sárkánykő a királyvárhoz vezető öböl bejáratánál fekszik, és csak vaktában okoskodnak...?) (×05.06.)

„i’m a chinaman who’s never been to china. i was born in san francisco, but i’m sure no fucking american. i don’t belong anywhere.”

eddig urbánus környezetben töltöttük csak az időnket, most jött el a pillanat, hogy a sorozat teljesen keblére ölelje az igazi western-létet. de mondhatnám azt is, hogy most ásták elő magukból az alkotók a mélyben szunnyadó tarantino-t. de baj-e az, hogy leemelték a polcról az aljas nyolcast egy kis ihletért? nem, nem igazán... akár mondhatjuk azt, hogy ez egy filler epizód volt, szűkös, zárt terekbe zárt a feszültséggel felpumpált road-trip, de érezhető, hogy a két kínai barátunk lelki útjára hatással lesz ez a kis kitérő -legalábbis a kisfőnöknek biztos jelenteni fog valamit, hogy megrebegtették a szívét, és nekünk is sokat jelent, hogy láttuk őt megint emberien, érzékenyen viselkedni, plusz a lelkébe is jobban beleláthattunk azzal, amikor a gyökértelenségéről beszélt... plusz a szélesebb amerikai közvéleményt is megismerhettük, azt, hogy nem csak a nagyvárosban nézik le a kínaiakat. és még egy külön-utas jövőképet is láthattunk, azt, hogy a lehetőségek földjén igenis boldogulhat mindenki, ha keményen dolgozik -még akkor is, ha a környezete lenézi azért, mert a távol-keleten látta meg a napvilágot... (×05.04.)

„people aren’t sharing. women don’t talk to each other.”

szóval néhány késő-negyvenes nő a menopauzával kapcsolatos bánatairól diskurál (hol egy pohár ital kíséretében, hol a jakuzziban pucérkodva), és ehhez nekem harmincas pasinak nem sok közöm kéne hogy legyen, mégis tök élvezem a szellemességét -egész addig, amíg meg nem jönnek a férfiak, és meg nem ölik a hangulatot... eléggé beleálltunk az egész évadon át húzódó szellem-szálba, mondjuk értem, hogy ezzel is az elmúlásról akar beszélni pamela, ahogy az egész epizód légkörét meghatározta ez az érzés, a döglött kisállattal és a múltból előkerült tárgyakkal (sőt, még phil is egy virrasztásra tartott épp, amikor beköszönt a lányokhoz)... (×05.03.)

„i don’t think people are gonna buy that a guy who calls vaginas ’crinkum-crankums’ is gonna be able to pull off some sort of multimillion-dollar fraud.”

ahogy közeledünk a nagyobb tétek felé, úgy durvulnak el a kampányok, mindenki dobálja a sár-bombákat a másik felé, plusz még a trump-féle születési anyakönyvvel is viccelnek egyet -persze jonah és a családja kárára... érdekes kanyarokat tesznek idén az írók, beengednek egy kis drámát a sorozatba, aztán gyorsan el is viccelik persze (pedig hosszú évek óta először volt nyugodt beszélgetése selina-nak és az anyagias ex-férjének)... ahogy állnak most a dolgok, szerintem a végén richard-ból lesz az elnök -jól járna vele a nép, őszinte és nyíltszívű idióta... (×04.29.)

„-what do we say to the god of death?

-not today.”

hogyan lehet legyőzni a halált? és hogyan lehet egyetlen gigászi csata-jelenetbe sűríteni az éjkirály elleni történet-szál tetőpontját? mindkettő lehetetlen feladatnak tűnt, de most itt állunk az epizód után feldarabolva, kifacsarva, kiégve, és már tudjuk, hogy bár igencsak szűkösen, de át lehet érni a túloldalra... azzal mindenképp jó lóra tettek a készítők, hogy a végletekig feszítették a feszültséget, az elején néhány hosszú beállítás során még egyszer megnézhettük az elszánt és elgyötört arcokat, majd érezhettük a kétségbeesést az első lovasroham után, aztán átszakadt a gát, és elemi erővel csaptak le a képernyőre a megállíthatatlan borzalmak... szerencsére az írószobában is tudták, hogy változatosabbá kell tenni a konstans gyilok-pornót, ezért volt külön csatájuk a levegőben a sárkányoknak, és ezért bujkálhattunk (meglehetősen hosszasan) arya-val a könyvtárban (ez utóbbival végleg magunkhoz öleltük a horror műfaját, de szerencsére nem az olcsó jump-scare-es változatát)... a nagy forgatagban nem volt könnyű követni a karakterek sorsát, de azért egy-egy hősies tett és fájdalmas halál rendre gyorsított a szívverésünkön (igazság szerint egyszer volt, amikor ténylegesen a levegőbe öklöztem: minden idők legjobb dávid és góliát interpretációjánál). de azért bőven volt hely arra, hogy néhány hullámmal feldobjanak a nyomasztás legmélyéről -még ha fájdalom is párosult ezekhez az érzésekhez, nagyon elégedett voltam a karakter-ívekkel, főleg azzal, ahogy a fő halottak megkapták a feloldozást... utólag belegondolva nem kis teljesítmény, hogy a kimerítő első egy óra után még mindig tudtak tekerni a feszültség-fokon a végére (mondjuk ramin djawadi is erősen besegített ebbe), sikerült elérni, hogy megfontolja az egyszeri néző a bukás gondolatát is, annyira sikerült felsrófolni a kilátástalanság érzetét. de persze e tetőpontot előugrott a megfelelő megoldás, és csak a néma csend maradt velünk a füstölgő csatatéren -és most még jobban fel vagyok ajzva mint eddig, mert megöl a kíváncsiság, hogy lássam, hogy hogyan lépnek túl azon a túlélők, hogy legyőzték a halált. (hmm, azért is kalapot emelnék a zeneszerző úr előtt, mert nem felejtette el, hogy melyik zenei témának kell beúsznia, amikor megjelent a vörös papnő a színen...) (nem lepődök meg azon, hogy sokan húzzák a szájukat amiatt, hogy néha nehéz volt kivenni a sötétségből, hogy mi is történik, de szeretném ezt a háborgó tengert megkérdezni, hogy ők miként valósították volna meg azt a csatát, aminek muszáj volt sötétben és hóviharban játszódnia -már csak a cím és az ellenség miatt is...?) (×04.29.)

„you know, they built the great wall to keep out savages like the fung hai.”

esendőnek ábrázolni egy karaktert mindig erény -és az ír rendőrünk most bőven megkapta ezeket a perceket, és nem csak azzal, hogy jól megagyalták egy sötét sikátorban, hanem azzal is, hogy olyannak ábrázolják, aki tisztában van a városi vezetőség problémáival, és aki valószínűleg elfogadta már azt is, hogy szenvedély-beteg... szóval a humanizálás erény, de abból is jól ki lehet jönni, ha bizonyos helyetekben az alkotók az ellenkező irányba indulnak, és szándékos túlzásokba esnek -főleg a keménység terén. ez köztudomásúlag vékony mezsgye, de a szélsőségek tudnak szórakoztatóak lenni -mondjuk az inkább felpaprikázó, ahogy a rendőrfőnökből igazi mocskot faragnak (aki például abban leli örömét, hogy lehugyozza a frissen lelőtt hullát), de attól igenis mosolyognia kell az embernek, ahogy a nő-gyűlölő kemény mongol legény kivérzik egy ártatlanul mosolygó nő keze által... visszatérve a humanizálásra, egész jó munkát végeztek ma az írószobában, mondjuk azzal, hogy a kisfőnököt már ne csak egy mosolygós őrültnek lássuk ezután, vagy azzal, hogy a polgármester-asszonyt is sikerült felemelni a tipikus női karakterek sorából, akik csak a romantikus vonal miatt kellenek (azaz van elég drámai háttere)... szóval építkezünk szépen, félreraktuk a látványos verekedéseket is ezúttal, sőt, még a szeretkezés is ruhában zajlott... (×04.27.)