soroló

„the fire we’re watching with our own eyes is giving off nearly twice the radiation released by the bomb in hiroshima. and that’s every single hour. hour after hour, 20 hours since the explosion, so 40 bombs worth by now.”

a diktatórikus rendszerekben mindig fontosabb a párthűség egy pozíció megszerzéséhez, mint a hozzáértés -de ez kapóra jön a sorozat készítőinek, mert azzal, hogy ezeket a karaktereket ugyanúgy el kell látni információval, mint minket nézőket, így nem érződik falsnak, amikor tudós-emberek magyarázatokba kezdenek a magfúzióról vagy a robbanás tényleges hatásairól... úgy tűnik, hogy az első epizódot a névtelen hősöknek szenteltük, az igazi főszereplők most érkeztek meg, legalábbis ha a színészek pedigréjét nézem... az első központi bizottsági ülésnél még attól tartottam, hogy tovább fog tartani a tagadás és a mismásolás, de szerencsére stellan skarsgard karaktere hamar belátta józan ésszel, hogy hallgatnia kell a szakértőkre. sőt, gorbacsov is emberinek tűnt, ahogy megrendült attól, amit vázoltak neki, mint legrosszabb szcenárióként -mint ahogy mi nézők is elborzadhattunk ettől a horrortól. csoda, hogy maradt még bennünk egy csepp érzelem is, olyan hatásosan nyomtak minket is egyre lejjebb, rengeteg pillanatban meredhettünk megrendülten a képernyőre (ott volt a kórházi körkép, az első helikopteres oltás, a nyugat előtti lelepleződés, a város kiürítése és az önfeláldozó dolgozók előtti tisztelet-adás -egy ilyen jelenet is sokkolni tudna, nemhogy így sorban, ilyen töményen adagolva). (×05.14.)

„being vice president is like being declawed, defanged, neutered, ball-gagged, and sealed in an abandoned coal mine under two miles of human shit! it is a fate worse than death.”

érdekesen hullámzott az epizód azzal, ahogy változtak az erőviszonyok a jelölt-állító gyűlésen, és azzal is, ahogy egy cseppnyi melankóliát és drámát engedtek be a poénok közé... selina képtelen volt elengedni a hatalmat, és ennek érdekében bárki politikai ágyába hajlandó volt befeküdni, és ami nekünk nézőknek még jobb, hogy az igazi finisben, a kétségbeesett végjátékban kiengedhette magából az állatot... mindig furcsa érzés egy ilyen komédia-sorozattól, ha összeszorítja a szívet, de a selina/gary kapcsolat konklúziójával sikerült ezt is elérni... és látjátok, végül igazam lett, nem csak a törtető gonosztevők érhetnek oda a csúcsra, de a tiszta jóságból font lélekkel rendelkezők is. nem jó érzés egy ilyen pozitív üzenettel zárni egy cinikus show-t...? (×05.13.)

ahogy azt már többször is felvetettem, tisztelt bíróság, az idei évad nagy újítása az volt, hogy komolyan ráfeküdtek az aktualitások hajszolására -de ez volt az egyetlen módja, hogy felvegyék a versenyt a trump adminisztráció őrületével... idén talán kevesebbet nevettem hangosan, mint korábban, de ezt betudhatom annak is, hogy a legtöbb részt ebéd közben néztem a munkahelyemen, mert selina-ék egyébként a szokásos módon dolgoztatták a rekeszizmainkat, miközben letarolták amerikát a választási ígéreteikkel és kampány-túlzásokkal, plusz a cuki little richard-dal, ugye... néha nem örültem, hogy szétszedték frakciókra a csapatot, de aztán mindenki megtalálta a helyét a nagy bolondozások közepette, mert próbáltak egyensúlyozni az alkotók azzal, hogy mindenkire szántak még egy kis időt, hogy megnevettessen minket most utoljára...

a világban mindenhol jelenlévő politikai sárdobálás nevetségesnek tetszik kívülállóként, a hatalom-hajszolás csak halvány mosolyt tud csalni az arcokra -de mindez akkor még hatványozottabban vicces, ha ezeket a tetteket kispályások követik el, ha egy csapat hozzá-nem-értőre helyeződik a fókusz, akik tudatlanul verik le az összes morális akadályt, akik mindig a legkellemetlenebb szituációkba kormányozzák magukat... ha visszagondolok az elmúlt évekre azügyben, hogy melyik sorozat váltotta ki belőlem a legtöbb nevetést, biztos, hogy a veep dobogós helyezést ér el, tele volt szituációs poénokkal, amik előtt leborult a rekeszizmom, miközben okosan csavargattatták a karaktereket és a kínos szituációkat. és rengeteg minden velem marad örökre azokból, amiket átéltem ezzel a lökött bagázzsal, selina buldózer-stílusa, gary simulékonysága, jonah abnormális gondolkozásmódja, mike értetlenkedései, satöbbi, satöbbi... higgyék el, kedves polgárok, ezek a politikusok megérnek minden időt, amit csak rájuk tudnak szánni, meghálálják a beléjük fektetett bizalmat! (a politikából elsősorban a kirakat-embereket látjuk a való világban, pedig a háttér-munkások épp olyan fontosak -és szórakoztatóak, ahogy erre a sorozat rávilágított.)

„every time a targaryen is born, the gods toss a coin and the world holds its breath.”

emlékszünk még arra a naiv kislányra, aki szó nélkül követte a bátyja utasításait? emlékszünk még dany arcára, amikor a dothraki-k bebizonyították, hogy a bátyja nem igazi sárkány? emlékszünk még arra az elégedettségre, amikor először kimondta a ’dracarys!’ szót? ott van még bennünk az az érzés, hogy messiásként vártuk a sárkányok anyját, hogy megérkezzen westeros-ra, mint jogos trónkövetelő? tudtuk persze, hogy az őrült király lánya ő, hogy a romlott vérvonal utolsó sarjaként még veszélyes lehet egyszer, de rajongtunk érte, akkor is, amikor hidegen bánt az emberekkel és akkor is, amikor megtalálta a nagy szerelem. de ennek most vége, a régi dany nincs többé, nem akarjuk már, hogy ő egyesítse a hét királyságot, sőt, már az sem akarjuk, hogy a végén az élők sorába tartozzon... és nem volt megalapozatlan a féktelen tombolása, mert ez nem csak a genetikájából adódott, hanem abból is, hogy az írók elvette tőle mindent, ami a talajon tartotta őt, a szeretteit és a bizalom érzetét, és az ezekből adódó elszigeteltség és a trauma a legrosszabbat hozták ki belőle (ez volt az a faktor, amivel még a legnagyobb konspirálók (varys és tyrion) sem számoltak)... hihetetlenül hatásosan omlasztották ránk a várost, levitték a nézőpontunkat az utcaszintre, hogy lássuk, hogy milyen árat fizetnek a közemberek azért, ha az uralkodó réteg az eszét veszti, de persze érzelmileg attól lett még inkább működőképes az egész rész, hogy egy ismerős arcot is végigkövettünk a pokolba (rengeteg vágatlan képsoron át) -még akkor is hatékony volt ez módszer, ha túl sokszor is hagytak minket kétségek között azzal a kérdéssel, hogy vajon arya túlélte-e a legutóbbi csapást (a hatékony tracking-shotokat már emlegettem, de emeljük ki azt is, hogy mennyire csodás képek voltak ma az epizódban, akár a nap világította meg hátulról a horizontot akár a sárkány-tűz)... a sorozathoz méltóan eléggé szembementek a konvenciókkal most is az alkotók, és nem is csak azzal, hogy az egykori pozitív karakterrel ilyen bűnöket követettek el, de azzal is, hogy a korábbi látszólagos gonoszt nem olyan kielégítő módon búcsúztatták, mint ahogy a nézők többsége az elvárna volna... de mindig is erről szólt a trónok harca, hogy félrerakjuk a berögződésekből fakadó elvárásainkat, hogy megtanuljunk örülni a váratlannak. és bizony most itt állunk a finálé küszöbén, nyitott szívvel várva, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen befejezés. magunk mögé dobtunk mindent, amit eddig cipeltünk, nincs már éjkirály és az sem számít, hogy végül ki ül a vastrónra. még abban is kételkedem, hogy egyáltalán létezik-e még a vastrón... (×05.13.)

„rbkm reactor cores don’t explode.”

’82-es születésűként természetesen nem emlékezhetek a korszak nagy eseményére, bár a nálam idősebbek sem tudhattak semmit a szovjet hírzárlat miatt. viszont tizenévesként már érdekelt a téma, úgyhogy kétszer is elolvastam frederick pohl nagyszerű könyvét, amiből sokat megtudhattam a körülmények hátteréről, az esemény drámaiságáról, az emberi felelőtlenségről. és most ezen elemek nagyját megkaptam ennek a mini-sorozatnak az első egy órájától is... igaz, a ’miért’-ekbe még nem mélyedtünk bele, csak egy-egy félmondatot lehetett elcsípni arról, hogy egy rosszul kivitelezett kísérlet állt a robbanás hátterében, leginkább a közvetlen reakciók kerültek a fókuszba... és félelmetesen hitelesen sikerült újra-kreálni a képernyőre a szovjet miliőt, a sokkoló látványt és az emberi inkompetenciát, ami természetes módon viszi fel a néző agyvizét... sok arcot követünk a hajnal zavarodott percei alatt, így személyesebbnek érződik a dráma, főleg, hogy a magánemberekre és a családokra is kitekintünk a furcsa színű füst alól... mesterien sikerült fenntartani a feszültséget ez alatt a szűk óra alatt, maga alá tudott gyűrni teljesen a nyomasztó érzete... nehéz azt mondani egy ilyen súlyos történetet tartalmazó epizódra, hogy ’szerettem’ nézni, úgyhogy inkább azt mondom, hogy annyira megbabonázott ez a kezdés, hogy azonnal indítottam volna a következő részt, ha lett volna rá lehetősségem... (×05.09.)

„as the former president of the united states, truth and justice can gargle by balls!”

minna! a csupaszív finn követ-asszonynak vissza kellett térnie a finálé előtt még -és selina-nak el kellett fogadnia a kényszerű barátságát, és ez persze rengetek vicces súrlódást is jelentett... heh, katherine-nél nem emlékszem ilyen nagymértékű kifakadásra, azt hiszen az anyja végre elszakított benne valamit... jonah-t továbbra is arra használják, hogy az egyszerű emberek orrára koppintsanak -ma az oltásellenesek kapták meg a magukét... továbbra is azt érzem, hogy richard lesz a befutó a végén -nézzétek meg, milyen üstökös-szerűen emelkedik a karrierje... (×05.06.)

„a good relationship between the iron throne and the north has been the core of every peaceful, prosperous reign we’ve ever known.”

nem a halál az emberek legnagyobb ellensége -maga az ember a saját maga legnagyobb ellensége... mindenki tudta, hogy ez egy átvezető epizód lesz, meg kell gyászolni azokat, akik elestek az ostrom során, lelket kell önteni a túlélőkbe, és a jövőbe kell tekinteni -hogyan tovább...? apró karakter-pillanatokkal tették igazán értékessé ezt a kitöltőnek gondolt bő egy órát, összetörték a szívünket és melengették az ágyékunkat, de aztán a hangos mulatozásnál és a kéjes kacagásnál élesebb hang ütötte meg a fülünk -egy titokról kezdtek pletykálni az ódon falak között... cercei a maga amorális módszereivel felkészült arra, hogy megvédje a trónját, és ma is érzékeny sebeket ejtett az ellenfelein (leginkább dany-nek szúrt oda két fájdalmas halállal), de igazából a szövetség láthatóan önmagát fogja összeomlasztani... és jó volt hallgatni, ahogy a karakterek átbeszélik a problémáikat, hogy az olyan nagy előrelátók, mint varys, tyrion és sansa próbálják kigubancolni az örökösödési problémát (bizony, a szép vörös rengeteget tanult kisujj-tól az információk erejéről)... legyőztük a sötétséget, de az új hajnal hideg szelei nem hoztak boldogságot a hét királyság lakóira, és nem érezni azt, hogy valaha is beköszönthetne egy boldog új kor hajnala... (aki azon vinnyognak, hogy euron miként teleportálta át a hajóit, azok ugye nem tudnak térképet olvasni, vagy fogalmuk sincs arról, hogy sárkánykő a királyvárhoz vezető öböl bejáratánál fekszik, és csak vaktában okoskodnak...?) (×05.06.)

„i don’t think people are gonna buy that a guy who calls vaginas ’crinkum-crankums’ is gonna be able to pull off some sort of multimillion-dollar fraud.”

ahogy közeledünk a nagyobb tétek felé, úgy durvulnak el a kampányok, mindenki dobálja a sár-bombákat a másik felé, plusz még a trump-féle születési anyakönyvvel is viccelnek egyet -persze jonah és a családja kárára... érdekes kanyarokat tesznek idén az írók, beengednek egy kis drámát a sorozatba, aztán gyorsan el is viccelik persze (pedig hosszú évek óta először volt nyugodt beszélgetése selina-nak és az anyagias ex-férjének)... ahogy állnak most a dolgok, szerintem a végén richard-ból lesz az elnök -jól járna vele a nép, őszinte és nyíltszívű idióta... (×04.29.)

„-what do we say to the god of death?

-not today.”

hogyan lehet legyőzni a halált? és hogyan lehet egyetlen gigászi csata-jelenetbe sűríteni az éjkirály elleni történet-szál tetőpontját? mindkettő lehetetlen feladatnak tűnt, de most itt állunk az epizód után feldarabolva, kifacsarva, kiégve, és már tudjuk, hogy bár igencsak szűkösen, de át lehet érni a túloldalra... azzal mindenképp jó lóra tettek a készítők, hogy a végletekig feszítették a feszültséget, az elején néhány hosszú beállítás során még egyszer megnézhettük az elszánt és elgyötört arcokat, majd érezhettük a kétségbeesést az első lovasroham után, aztán átszakadt a gát, és elemi erővel csaptak le a képernyőre a megállíthatatlan borzalmak... szerencsére az írószobában is tudták, hogy változatosabbá kell tenni a konstans gyilok-pornót, ezért volt külön csatájuk a levegőben a sárkányoknak, és ezért bujkálhattunk (meglehetősen hosszasan) arya-val a könyvtárban (ez utóbbival végleg magunkhoz öleltük a horror műfaját, de szerencsére nem az olcsó jump-scare-es változatát)... a nagy forgatagban nem volt könnyű követni a karakterek sorsát, de azért egy-egy hősies tett és fájdalmas halál rendre gyorsított a szívverésünkön (igazság szerint egyszer volt, amikor ténylegesen a levegőbe öklöztem: minden idők legjobb dávid és góliát interpretációjánál). de azért bőven volt hely arra, hogy néhány hullámmal feldobjanak a nyomasztás legmélyéről -még ha fájdalom is párosult ezekhez az érzésekhez, nagyon elégedett voltam a karakter-ívekkel, főleg azzal, ahogy a fő halottak megkapták a feloldozást... utólag belegondolva nem kis teljesítmény, hogy a kimerítő első egy óra után még mindig tudtak tekerni a feszültség-fokon a végére (mondjuk ramin djawadi is erősen besegített ebbe), sikerült elérni, hogy megfontolja az egyszeri néző a bukás gondolatát is, annyira sikerült felsrófolni a kilátástalanság érzetét. de persze e tetőpontot előugrott a megfelelő megoldás, és csak a néma csend maradt velünk a füstölgő csatatéren -és most még jobban fel vagyok ajzva mint eddig, mert megöl a kíváncsiság, hogy lássam, hogy hogyan lépnek túl azon a túlélők, hogy legyőzték a halált. (hmm, azért is kalapot emelnék a zeneszerző úr előtt, mert nem felejtette el, hogy melyik zenei témának kell beúsznia, amikor megjelent a vörös papnő a színen...) (nem lepődök meg azon, hogy sokan húzzák a szájukat amiatt, hogy néha nehéz volt kivenni a sötétségből, hogy mi is történik, de szeretném ezt a háborgó tengert megkérdezni, hogy ők miként valósították volna meg azt a csatát, aminek muszáj volt sötétben és hóviharban játszódnia -már csak a cím és az ellenség miatt is...?) (×04.29.)

„i just found out from my stupid stepfather-in-law that math was created by muslims. yeah. and we teach this islamic math to children. math teachers are terrorists.”

jól tud időzíteni az hbo -vagy robert mueller direkt most adta át a jelentését, hogy reflektálni tudjon a show-ra... eddig csak kerülgettük a valóságot selina-ék körül, most viszont egyértelmű, hogy trump-ék árulása ihlette a kínai szálat, hogy kínunkban nevetni tudjuk azon, hogy külső erők beavatkoznak egy demokratikus(nak gondolt) választásba... olyan szépen együtt volt a csapat az elején, most meg szép sorban mindenki leszakadozik, nem örülök, még akkor sem, ha ezzel új kombinációk jöhetnek létre pengeéles párbeszédekre... (hehe, ki gondolta volna, hogy marjorie tökéletesebb gary lesz gary-nél...) (×04.22.)

„we didn’t mean to interrupt. we were just looking for somewhere warm to contemplate your imminent death.”

itt az utolsó lehetőség, hogy még kicsit megmelengessük a szívünket, mielőtt a hideg halál végképp átveszi az uralmat a gondolataink felett... és lehet, hogy sokan fel sem fogják, hogy mennyire fontosak ezek az utolsó karakter-pillanatok, hogy ne csak egy lelketlen darálás legyen, mire elérünk a csatajelenetekig, hanem igenis törődjünk azokkal a karakterekkel, akik küzdenek és meghalnak a csatamezőn... az egyik legjobb példa erre jamie lannister, aki megkaphatta ma tőlünk az utolsó feloldozást, aki őszinte megbánásával és lovagiasságával végleg a sírba tette azt a betegesen arrogánsan romantikus testvér-szeretőt, akit a kezdet kezdetén megismerhetünk... de az az utálatos, komplexusos kölyök theon greyjoy is már rég a múlté, aki annak idején felgyújtotta deres-t, most minden erejét arra öszpontosítja, hogy megvédje a várat holtak seregétől... minden korábbi súrlódásuk ellenére sansa csupa szépet mond tyrion-ról, már csak a hideg északi keménységet kéne levetnie deres úrnőjének, hogy végleg a szívünkbe költözzön... igen tudom, hogy már múlt héten is előhoztam a stark gyerekek érzelmi deficitjét, igaz, most ehhez az állapothoz kaptunk egy erős kontrasztot azzal, hogy arya ebben a végső órában nem akart érzelem-mentes maradni, sőt, nagyon is érezni akart valamit -valami tüzeset... de mindenki szüksége volt néhány bátorító szóra az utolsó éjelen, egy kis vidám összeborulásra mielőtt minden betakar a borzalom. higgyétek el, nekünk nézőknek is szükségünk volt erre... (florence welch egyik dalát (seven devils) már felhasználták korábban a sorozat egyik előzeteséhez, most felénekelhetett egy új dallamot is a végefőcímhez -csak mert a készítők belátták, hogy a különleges hangja milyen csodásan passzol a sorozat hangulatához.) (×04.22.)

„aegon targaryen, sixth of his name, protector of the realm, all of it.”

nagy kört jártunk be azután, hogy egy király ellátogatott deresbe -most a cél előtti utolsó forduló kezdetén egy újabb uralkodó érkezett az északi fővárosba... sok idő eltelt azóta, ez leginkább azon érhető tetten, hogy milyen sokat komorodtak a stark-gyerekek a hosszú út során, borúlátóak lettek és mosolytalanok, hidegek, mint az északi szél... igaz, ez fakadhat a származásukból is, hiszen jól érzékeljük a barátságtalan hidegséget, amit észak lakói kimutatnak a délről érkezettek irányába, akiket nehéz meggyőzni a makulátlanokkal, a dothraki-kkal vagy a sárkányokkal... ez utóbbiak szintén nincsenek a jókedvüknél, nem szívlelik a hideg vidéket, ráadásul az anyjukat is erősen csábítja egy szőrös fickó... kicsit talán túl hosszúra nyúlt a közös sárkány-röptetés, de kellett már ide a nyitányba is valami piszok látványos jelenet, és ezzel letudtuk ezt is. korhatáros tartalom sem ártott, ezért az éjkirály egy vérfagyasztó installációt hagyott hátra figyelmeztetés gyanánt, a csupasz női testek kapcsán meg mindig számíthatunk bronn-ra, aki gyaníthatóan a bordélyokban éli mindennapjait... nem mondhatjuk, hogy a sorozat készítői felrúgták volna a hagyományokat csak azért, mert ez az utolsó körük, vagy mert a holtak serege erőltetett menetben masírozik délre, a mostani nyitány szűk ötven perce pont olyan volt, mint a korábbi évad-kezdések, elhelyeztek minket a karakterek mellett, felhúzták a hangulati ív alapjait, és elláttak egy hónapra elegendő lelkesedés-munícióval... (×04.15.)

„oh! you want me to think about the children, you hog-fingering fucks? well, i did think about this. i considered it, and i cried, and yeah, suck my cock, i even prayed a little, and here i am. so you can back the fuck off, you hypocritical cunts, before i show up to the piss puddle that is your house and protest your husband whacking it to your daughter’s seventh grade yearbook.”

...mert a veep-nél a maguk ízlésesen ízléstelen módján az abortusz-poénoknak is oda tudnak csapni... dübörög az előválasztási kampány, ahol selina több sikertelen kísérletet követően megtalálja a maga útját a választók szíve felé: a keményen odaszólogatós őszinte énjét kell hoznia csupán... jonah viszont meg sem próbálja másképp, bár az ő egyszerű őszintesége egész máshogy csapódik le az emberekben... (×04.15.)

„well, science tells us that it will be difficult but within five years, i want america to put a man on ellen degeneres.”

hmmm, nyamm, rég éreztem már ilyen kényelmetlen feszengést egy vígjáték-epizódban, mint most selina szanaszét-szórt beszéde alatt, pedig esküszöm, hogy nagyon bírom ezt a fajta kényelmetlen humort... szépen gyűjtik a színész-skalpokat az írók, a (dicsőségesen) visszatérő hugh laurie mellett itt bohóckodott nekünk ma rhea seehorn és william fitchner is... jonah környékén meg a mee-too mozgalom orrára akarnak egy kicsit koppintani az írók egy ellen-szervezkedéssel, azaz az ’engem nem’ mozgalommal, hehe... (×04.08.)

„-ma’am, we’re tracking a school shooting in spokane, washington.

-muslim or white guy?

-don’t know yet.

-which is better for me?

-white guy.

-fingers crossed.”

hjaj, hálistennek julia louis-dreyfus jól van, és semmit sem kopott a komikusi vénája a megpróbáltatásai során, és istentelenül élveztem is ezt a nyitányt, pont azt a kreténséget hozta, amit elvárok a sorozattól, de sajnos elkéstek egy kicsit -ugyanis a hosszú hiátusuk alatt végig a szemünk előtt tombolt az imbecillitás császára, donald trump, és őt egyetlen író és komikus sem tudja felülmúlni a hülyeség-versenyben. nem, még a saját (mostoha)testvérét feleségül vevő jonah sem... (azért kellenek azok a közmondásos tökök, hogy az amerikát beárnyékoló lövöldözéseket ilyen vicces kontextusba helyezzék...) (×04.01.)

„i’d prefer you happy, honey, but if you can’t be, you need to pretend at it better than you’re doing... ”

olyan kis ártatlan arca volt kristen bell-nek még 2014-ben, hogy simán elhisszük neki, hogy ő egy megszeppent kislány a gonosz vadnyugaton, így tényleg meglepetésként érkezett az a fordulat, hogy hátsó szándékaik vannak a testvérével a táborban -kihúzva alólam a hosszú monológot, hogy milyen szépen akarják bemutatni egy ártatlan lány elmerülését a mocsokban... kimért bullock visszatért a városba, és egyszer-egyszer lefeslett róla már az eddig látott kimértség, mondjuk akkor, amikor az özvegy közelébe kerül, de akkor is keményebb hangot ütött meg, amikor faszt méregettek mr.swearengen-rel... színészileg hálás volt ez a rész, főleg a végefelé, amikor trixie kiadhatta magából a kurvák nagy fájdalmát (’hogy emelkedhetnék én ki a mocsokból?’), és mr.utter is megzuhanhatott kicsit a szívemet a temető-jelenetnél (plusz nagy örömömre jane sem üvöltözött végre senkivel, sőt, egész emberi volt a betegek között)... (azt nem nagyon értettem, hogy minek kellett végig elmeséltetni a szemtanúkkal azt, hogy mi történt vad bill-lel, amikor mi végig átélhettük már a jelenetet...) (×02.21.)

„her gutter mouth and the widow in an opium stupor. a conversation for the ages.”

no, végre jobban foglalkozunk azzal a pozitív hőssel, akit főszereplőnek gondoltunk már az elejétől kezdve, mégis eddig eldugták a háttérbe -áh, semmi, megint csak pár perc jutott neki ma is... igaz, látványosak voltak azok a percek, mert bullock belefutott a környék vadvilágába, és nem is jött ki sérülések nélkül az indián támadásból... de inkább a táborban töltöttük most is az időnk nagyrészét, küzdve a fejlődő himlő-járvánnyal, és meglepő volt látni, hogy mindenki félre tudta tenni az ellenszenvét és az önérdekét, és a település kvázi vezetői összefogtak az ügy érdekében, nagyobb balhék nélkül... több szál is csordogált ezek mellett búvópatakként, nem felejtettük el az atya epilepsziáját, az özvegy még mindig remeg és izzad az elvonási tünetektől, és még a korban ismeretlen fogalom, a depresszió is ott ólálkodik a lebujok mélyén (az alkoholizmusra utaló félmondatokról nem is beszélve)... (szinte semmit sem kaptuk eddig az indián kultúrából, úgyhogy jó volt látni, hogy a fehérek azért ismerik a szokásaikat, és bullock-ék megfelelően búcsúztak az elhunyttól.) (×02.17.)

„what’s the verdict?”

lassan lépdelünk előre a karakter-építésekkel, de ha azt nézzük, hogy csak napok teltek el a pilot eseményei óta, így nem is várhatunk nagy változásokat. a múltkor az özvegy lett aktívabb, ma mr.bullock-nál láthattunk új érzelmi megnyilvánulásokat -a felfortyanó dühöt, ami nem csak az arcára ült ki, de minden egyes megszólalásában is tetten érhető volt. meg is lesz a következménye, mert ebből a dühből merítkezve aktívabbá is vált... de nem tűrhette az igazságtalanságot, ami a barátjával történt, a vadnyugaton még nehezen tudták elengedni az ilyesmit... mr.swearengen annyira félti a kis szemétdombját, hogy bármilyen machinációba belemegy, csakhogy nyugta legyen a keletről érkező államiságnak, jó neki ebben a zavarosban, ahol egy röpke szopás ígéretével el lehet intézni egy bírósági tárgyalást is... örülök annak, hogy a tábori nők egyre több önállóságot mutatnak, trixie a szokásos manipulációk helyett emberségesen viselkedik az özvegy és a kislány jelenlétében, kim dickens joanie-ából meg csak úgy árad a dacosság... (mr.farnum padló-súrolós monológjáról az jutott eszembe, hogy színházban is tök jól megállná a helyét a jelenet -egyébként simán el tudnék képzelni egy ilyen típusú darabot egy színpadon -persze kevesebb káromkodással kísérve...) (×02.07.)

„ma’am, listen to the thunder.”

hmmm, elizabeth sarnoff (lásd még: lost) és alan taylor (lásd még: minden átkozott hbo sorozat ever) neve azért eléggé nyálcsorgató volt a számomra egyből az elején -aztán kiderült, hogy arra szövetkeztek ők most, hogy végképp előkészítsék a terepet a nagy változásokhoz, megfontolt tempóban... bár például azt elérték, hogy mrs.garret-tet sokkal élettel-telibbnek láthassuk, mint az eddigi mámoros dülöngései során, és furcsa módon ehhez a férje halála kellett -de szerencsére az is hamar kiderült, hogy nem fog elveszni ezen az istentelen földön, ahhoz túl okos nő ő... tudtuk, hogy túlságosan böki már sokak egóját vad bill jelenléte, hallhattuk, hogy mr.swearengen is feni rá a kését, mégis váratlanul érkezett a halál hírnöke a háta mögé... mr.bullock is talán aktívabb lesz most, hogy be lett vonva az arany-keresős bizniszbe az özvegy mellé, mert hiába főszereplő ő, eddig alaposan eldugták az írók, inkább csendes megfigyelő volt csak -de sebaj, mert közben megismertük a miliőt és a szociális viszonyokat a táborban, felhelyeztük a sakkbábukat, jöhet a haddelhadd! (×02.06.)

„get all the trust beat outta you. then you know what the fucking world is.”

oh, ez kellett ennek a sártól ragadó proto-településnek és a sorozat dinamikájának: konkurencia... mert azt eddig is láttuk, hogy mr.swearengen veszett tud lenni, ha a bevételeit félti, de most fog igazán őrült dolgokat csinálni, ha a mulatni vágyó népek átszoknak a puccosabb miliővel kecsegtető szembe-szomszédhoz (plusz örömmel veszünk minden nagyszerű színészt, aki csatlakozik a show-hoz, és hát kim dickens-t annyi kedvencemben láttam már korábban, hogy mindig dobban a szívem, ha felbukkan valahol) (ja, jut eszembe a szembe-szomszédról, feltűnően gyakran élnek a készítők azzal, hogy a hotel minden ablakából rá lehet látni az utcára, így onnan kémlelnek és elmélkednek a szereplők). én a rivalizálásnak a konspirálós aspektusát várom a legjobban, mert az új arcok sem nyeretlen kétévesek, ők is tudják, hogy kiépített kém-hálózatra van szükségük, ha oda akarnak szúrni a kellemetlen ellenfélnek... bezzeg szegény gazdag fiú, élete végéig naiv maradt, esélye sem volt beleszokni a farkas-törvények közé -ezek után érdekes lesz, hogy az ópium fogságából nehezen szabaduló felesége aktivizálja-e magát. (×02.03.)

„how’s that pussy lotion feel? should i try some on my ass?”

megfontoltan csak egy napot haladtunk előre, így minden mai cselekedet a pilot eseményeiből eredt -de ez a visszafogottság jól illik a timothy olyphant által játszott (egyik?) főszereplőhöz, aki nem csak a dühét képes szépen kordában tartani, de még a járásában is van valami kimértség... persze nem azt akarom mondani, hogy semmi sem történt ma, mert az apróbb tetteik által is formálódnak a karakterek előttünk, mr.swearengen-ről hamar kiderült például, hogy nem csak az italban és a punci-bizniszben érdekelt, de effektíve minden piszkos ügyletben, ami a környéken történik, csak jó gengszterhez híven ezt nem igazán akarja világgá kürtölni. igaz, elég csak mindenhol megjelennie a maga fenyegető valójával, és azonnal mindenki összeszarja magát a helyiségben... jól össze lehetett ma kötni az eseményeket a doki személyével, de mellé elfértek a korabeli kis színesek is, a kurvák ápolása és az idegnyugtató szerek gazdag alkalmazása... de egyébként sem akarják romanticizálni ezt a sártól dagadó istentelen környéket, itt az emberek jókat finganak, miközben részegen hugyozzák oldalba a sátrakat a sötétben (és így lehet, hogy nick offerman is beugrott, hogy teljes pőreségében közszemlére tegye magát)... (×02.02.)

„-that’s all i say on that subject except next round’s on the house. and god rest the souls of that poor family.

-amen.

-and pussy’s half-price next 15 minutes.”

törvényen kívül eső porfészkek, az arany bűvöletében elvesző emberek, svindlisek, szerencsejátékosok, férfias túlzások, olcsó whiskey és feslett kurvák -a vadnyugat. egy jól ismert terület mindannyiunk számára, mégis szívesen látogatunk vissza-és-vissza a porba, amikor meg akarjuk keményíteni a lelkünket egy letűnt korral, egy maszkulin világgal... feltérképeztem egy újabb fehér foltot a műveltségemben, régi adósságom törlesztése ez most, de itt volt az ideje, hogy lóra pattanjak, és nyugat felé vegyem az irányt... egy pilot-ról mindig nehéz megmondani, hogy merre fog utána haladni a show, de azt már most tisztán érezni, hogy a készítő david milch szeret bíbelődni a karakterekkel, tulajdonképpen ez az első óra is csak egy nagy tabló volt, ahol gyorsan fel lettek kenve a vászonra az arcok, egy-egy vonással jól körüljárva a lényegüket... azért jó tizenöt év késéssel belekezdeni egy show-ba, mert minden arc ismerős lesz valahonnan, megnyugtató tudattal lehet így nézni a sorozatot, hisz’ tudod előre, hogy mindenki nagyszerű alakításokra képes -ugyanakkor frusztráló is tud lenni, amikor nézed-nézed a monitort, és az istennek nem tudsz rájönni, hogy honnan is ismered azt az alakot... (azért az nem semmi, hogy sikerült megnyerni a western-veterán walter hill-t a rendezésre.) (no, pamela malcomson azért a végén biztosította a kötelező hbo-s csöcs-kvótát...) (×02.01.)

„we were both shepherds.”

(◄◄) a birkás befejezésre emlékeztem, arra viszont nem, hogy a srácok egy szép összefoglalót adtak a teljes sorozathoz -musical formában... az is dereng, hogy anno nagyon hirtelennek érződött a lezárás, most már tudom, hogy belefáradt az alkotói csapat a megterhelő melóba, ami a színvonal megtartásához elengedhetetlen volt, és megértem, hogy miért lyukadtunk ki végül a világ túlfelén ilyen radikálisan... (kétértelműségből jutott mára is egy adag, mel adta elő a házassága válságát bret-nek és jemaine-nek úgy, mintha ők lennének a nagy változást elszenvedő gyermekek...) (##11.24.)

nem sok mindent változtattak a srácok a második körre, ugyanazzal a bájos esetlenséggel bolyongtak new york utcáin, mint korábban -talán csak abban éreztem egyenetlenséget, hogy nem minden epizódba kerültek igazán bugyi-eldobós klasszikus dalok...

biztos, hogy a humor formájának az egyik alappillére, hogy hol születik meg, és könnyű megfigyelni, hogy a nagyobb szárazföldi területektől elkülönülő szigeteken egy különleges, alternatív verzió jön létre. az angol humort már nagyon régóta megkülönböztetjük a többi vicces formátumtól, de ezzel a sorozattal a kiwi humort is feltehettük a vicc-térképre... nem tudom, hogy azért mert az elmúlt nyolc évben bret és jemaine csak a dalaikkal volt jelen az életemben, vagy azért, mert alapvetően ők ketten zenészek, de az biztos, hogy a zenés részeket élveztem legjobban ennél az újranézésnél. de szerintem nem is az volt a cél, hogy sztori-szinten akarják elérni, hogy a földön fetrengjünk a röhögéstől, bár azért a sok kifordított helyzet-komikummal próbálkoztak derekasan. és még mindig jól tud esni az esetlen indie-s bája, főleg mert a csóróság a zenekar egyik kulcs-jellemzője is... nem bántam meg az ismétlést, szívesen költöttem el az ebédeimet az elmúlt hetekben új-záland negyedik legfontosabb duójával (és díszes vendégszereplő-csapatával).

„one goldfish, please.”

(◄◄) jönnek/mennek a csajok a srácok körül, de úgy igazán még mindig nem sikerült megtanulni csajozni... értettem egyébként a csattanó lényegét (azaz hogy mindenkinek máshol van a határ a freaky-ségben), de ez a rész most kevésbé akart működni nálam... (##11.24.)

„they came, they saw, they conchord. a couple of cool guys took to the stage and wowed the audience with music and up-to-the-minute styles. move over, refrigerators, here’s what’s cool.”

tényleg van egy kis időcsúszásuk az új-zélandiaknak -bret a stylist-olás után úgy nézett ki, mintha a magyar neo zenekar egyik tagja lenne, egyenesen 1999-ből... azért ennyi idő után már könnyű ráérezni, hogy egy bizonyos témát miként fognak kiforgatni -de a lényeg, hogy még így is vicces tud lenni mondjuk a zselé = kemény-drog poén... (lucy lawless-t szívesen látnám többet bohóckodni -egyébként mint emblematikus kiwi, ő sem maradhatott ki a mókából.) (##11.24.)

„garfunkeling”

(◄◄) baszki, most találtam meg a régi jegyzeteimet a sorozat első nézéséről! igaz, csak szavakat meg tőmondatokat véstem fel, de jó látni, hogy sok dolog hasonlóan tetszett 2010-ben, mint ma. ennél a résznél akkor is a szétcsúszott prime minister-t emeltem ki, az indokolatlan távol-keleti karaoke-t, meg persze a jemaine-féle tribute szexet... (##11.23.)