soroló

„the bloodiest chapter in the long and violent history of the midwest region.”

oh, én imádom azt, amikor egy csatornánál bíznak annyira a sorozatuk készítőjében, hogy szabad kezet adnak neki mindenben, és ő ezt azzal hálálja meg nekik, hogy teljesen elveszíti az eszét, és minden őrültséget bedobál a forgatókönyvbe... azt hiszem a nagy példaképp coen tesók eddig is jól szórakoztak az utódjukon, de ma igazán, teli torokból röhöghettek egy nagyot, mert a tanítvány utolérte a mestereit, mind a művér, mind az abszurditás mértékében. mondhatjuk, hogy a ’cowboyok és űrlények’ alkotói most megnézhették, hogyan is kellett volna csinálniuk, hogy működjön a filmjük... mert egy nagy és véres mészárszék hogyan máshogy lenne fölvéve, ha nem western-esen, kimerevített képekkel, vérbefojtott törvény-szolgákkal, akik sokkal keményebbnek érezték magukat, mint amennyire ildomos lett volna, így dicstelen véget kellett érniük... aztán a harcok hevében az is bajba került, akiről tudjuk, hogy meg fogja érni a tisztességes öregkort, így vártuk, hogy mit fundálnak ki az írók, mi lesz a mentőöve, és hát, izé, szóval, muszáj olyannak lennie, ami hihető...? egyébként is szórták el a morzsákat már idén a csészealjakról, szóval miért ne? dakota határos abszurdisztánnal... (nekem az idokolatlan narráció is működött, főleg, amikor behozta a bizonytalanság-faktort is –valahogy így történt, talán ezt gondolta, hehe.) ($12.12.)

„the proof is in there. he’s responsible for the outbreaks of bubonic plague here and in san francisco.”

soderbergh tényleg sportot űz abból, hogy nem azon van a fókusz, akire számítanánk (mondjuk azon, aki éppen beszél), de ez a kiszámíthatatlanság nagyon erős képi feszültséget hoz. mondhatjuk, hogy az írók is elveszítették a fókuszt, mert ma is rengeteg szál került elő, fontos események, különösebb kohézió nélkül. talán a veszteséget tudnám elővenni, mint halvány rendezési elvet. bár ha azt nézzük, hogy gallinger-nél az a szomorúság, amit a felesége újbóli visszaesése és kórházi kezelése után érez, egyből annulálódik, amint a sógornője szexi hálóruhában megjelenik az ágya mellett; vagy hogy mr.barrow már látszólag elmerül az anyagi hullámok és hazugságok alatt (amit én még mindig nagy mosollyal konstatálok), de aztán boldogan hagyja el az epizódot, akkor be kell látni, tényleg nem elég erős ez a gondolati fonal. abba viszont még nem merek belegondolni, hogy dr.thack hogyan fog reagálni az őt ért veszteségre... (lucy-nél viszont kétesélyes a dolog, mert hiába egy családtagjáról van szó, láttuk azt, hogy milyen a viszonya az apjával.) a mai legcukibb szálból (tom+harry) viszont csak egy dolog hiányzott -egy istentelen dugás... ($12.12.)

„the dead are gone, clarke. the living are hungry.”

nekem tetszik az a világ, ahol ifjú lányok vezetik a népet nagy összefogásban... de tényleg, és nem érződik benne semmi lányregényes, hogy azért a hősnő a kompetens, mert vele tudnak azonosulni az olvasók / nézők, hanem mert úgy alakították clarke sorsát, hogy elhisszük róla, hogy képes kiállni, és jó döntéseket hozni (szerencsére csak egy rész kellett, hogy raven is belássa ezt). a földiek főnökénél, lexa-nál ezt a folyamatot nem láthattuk, viszont az itt van a szemünk előtt, hogy mennyire kompetens vezető, aki nem fél a kemény döntésektől, ugyanakkor el is tudja tenni a kardot, ha a közös érdek úgy kívánja. sajnáltam, hogy csak kicsit tudtunk betekinteni a helyiek kultúrájába, mert aztán kitört a viszály, hozhatnának be folklór-elemeket még (és megint hallottunk egy új népről, reméljük ők is turnéznak majd a show-ba). kellett ez a rész, hogy felépüljön a bizalom, a törékeny béke, hogy clarke túl tudjon lépni a fájdalmán, és végre mindannyian arra koncentráljanak, ami a legfontosabb: a hegyben rekedt társaikra. akik végre összeszedték minden leleményüket, és komoly lépéseket tettek, így adva egy végső lökést a mentőcsapatnak. ($12.11.)

„if death has no cost, life has no worth.”

szegény clarke-nak sosem fognak begyógyulni az arc-sebei, mert mindig újabbakat szerez -és akkor még a lelki sebekről nem is beszéltünk... el nem tudom, mondani, hogy mennyire örülök annak, hogy az írók nem csak hangoztatják, hogy a tetteinknek következményei vannak, hanem tökösen lépéseket is tesznek ezügyben. mert az nem lehet, hogy finn csakúgy megöljön egy csomó ártatlant, köztük gyerekeket is, aztán csak tovább őrlődjön clarke és raven között. úgyhogy én reménykedtem, hogy azt a befejezést kapjuk majd, ami tényleg be is következett, főleg, amikor elkezdtek gyülekezni a jelek, hogy tényleg meglépik az írók (legfőképp a flashback-ek voltak ezek, mert miért pont most szednék elő azt a történetet, hogy hogyan került finn a börtönbe...?). bár az utolsó tíz percet már ki lehetett sakkozni az előzőekből, mégis hatott, főleg mert a legnehezebb utat választották az írószobában: nincs megmentés, nincs tárgyalás, nem a vadak teszik, hanem olyan, aki igazán érezni fogja a súlyát a tettének. (a hegy ma kimaradt, de ezt az epizódot rá kellett szánni egy főszereplő búcsújára.) (ha hetiben néztem volna, itt jönne a félévad-értékelő, de mivel most mindjárt megyünk tovább, így ettől eltekintenék ez esetben.) ($12.11.)

„i have faith, too. in my daughter.”

szóval a túlélés érdekében minden eszköz megengedett? a kellően kegyetlen doktornő és az elnök nem éppen szimpatikus fiacskája mindenképp így gondolják, miért sajnálnának 47 embert feláldozni, hiszen ők nem az ’ő fajtájuk’. és a hegyi embereknek kell fennmaradniuk, mert... ööö... miért is kiváltságosok ők...? persze az sem megoldás, ha feladjuk, és gyáván elkullogunk, inkább valami okos megoldás kellene, rosszabb esetben egy vakmerő terv... jó volt a feszültség a két kancellár között, és végre abby a jó oldalon áll -a lánya mellett. csodálkoztam volna, ha clarke nem főz ki valamit, és persze centiken múlott, de csak sikeres lett az ötlete (bár én már hamarabb vártam, hogy a villany-bot ilyen felhasználására rájönnek -btw, tök jó utalás volt, hogy lincoln ugyanúgy volt kikötve, mint egy évaddal ezelőtt). az is jó, hogy jasper-ék végre szervezkedni kezdtek, hogy nem ringatják magukat végre vakságba, hogy kihasználják a társadalom által megkérdőjelezett szaktudásukat (a.k.a. az osonást és a tolvajlást). bár finn érezhetően átérzi a tettei súlyát, nem lennék meglepve, ha meglépnék a következő részben a búcsúját. ($12.11.)

„-i’m not really a jedi yet.

-well, then be a pirate jedi!”

tetszik, hogy ennyire össze akarják kötni ezt a sztorit a clonewars világával -főleg, ha ilyen szerethető karaktereket húznak elő, mint hondo. kicsit eltávolodtunk a főszáltól, csak ezra-t küldték egy kis kalóz-kalandra. ami érdekes, az a srác lelkiállapota, hogy kicsit besokallt az elmúlt időszaktól. úgyhogy most úgy gyakorolhatott, hogy nem érezte, hogy gyakorol. ($12.11.)

„as today’s tragedy has reminded us, we are at war.”

most komolyan csináltak nekünk egy karácsonyi epizódot...? igaz, hogy a legenda szerint az első világháborúban is elhallgattak a fegyverek karácsonykor, de úgy tűnik, hogy starlingban nem ilyen kifinomultak a harcoló felek -illetve a gonosz nem tud nyugodni. ráadásul kiderül, hogy bond-gonoszi tervei vannak, és meg van győződve róla, hogy az emberiség megjavításáért teszi a borzasztó dolgait. mármint tényleg, tényleg borzasztó dolgokat, belelövet a gyerekek közé, fenyegeti oliver szeretteit, sőt, még az eljegyzést is tönkreteszi... mert, khhmm, essünk túl rajta, a szeretet ünnepe környékén kicsit túlteng a szeretet az epizódokban, és a srácoknak pont most kell megbeszélniük, hogy ’merre tart a kapcsolatuk’, aztán persze az egész arra megy ki, hogy jobban izguljunk a végén, hogy mi lesz a szöszivel (illetve azon, hogy mit találnak ki az írók a megmentésére).egyébként a harcnak vannak pozitív hozadékai is -például, hogy megtudhattuk, hogy john barrowman-nek milyen jól áll a zöld szín... ($12.10.)

„feliz navidad! time for a real war on christmas.”

most komolyan csináltak nekünk egy karácsonyi epizódot...? az a szerencséjük, hogy nem lógott ki az egészből, mert kerestek olyan témákat, amik illettek az ünnepi hangulathoz -és most nem elsősorban a trickster ajándékaira gondolok, hanem a nagy család-egyesítésre, mert mi másról szólna az ünnep, ha nem arról, hogy a családok összejönnek. és megbocsátanak egymásnak -hogy egyből ugorjunk a következő fontos mai témára, mert többen is könnyítettek ma a lelkükön. patty talán megnyugszik, és újra mosolyogni fog; iris is végre kimondta, ami a szívét nyomta hetek óta, úgyhogy welcome wally, és ezzel vissza is értünk a családi témához (volt még egy megbocsátás, mert barry is eljutott a túllépésig, aztán majd persze ezt vissza fogják csinálni, mert wells2-től nehéz lépéseket követelnek az írók). no, de nézzük, hogy milyen ajándékokat kapunk: örülök, hogy a képregényekhez hasonlóan itt is ki-be járkálnak a gonosztevők, és néha egyesítik is erőiket (kacsint), és jó páros volt a weather wizard / trickster csapat, mert míg az egyik túl komoly, addig a másik teljesen lüke, és csak szóviccek jönnek ki a száján. és ez utóbbit (mark hamill élőszereplős joker-ét) mindig baromi élvezetes nézni és hallgatni. ($12.10.)

„this is how s.h.i.e.l.d. works. you make a plan, plan turns to rubbish, we make a new plan. oh, just to be crystal clear, this is the part where the plan turns to rubbish.”

kezdhetem azzal, hogy ’ejj, megint milyen pörgés volt itt’, de inkább az volt a feltűnőbb, hogy milyen vicces volt az epizód -telenyomták popkult utalásokkal (tatooine, power rangers), meg felröhögős egysorosokkal, és ez sokat segített az élvezetében. pedig történtek itt drámai dolgok is. például, hogy simmons-nak most együtt kell élnie azzal a tudattal, hogy bár lash megmentette őt, aztán viszont kinyírt egy csomó inhumánt. vagy nézzük az egész idegen-bolygós szálat, ahol kiderült, hogy szegény will-en már nincs mit megmenteni, hogy az egykor virágzó bolygó belviszály miatt pusztult el, és hogy milyen kemény döntéseket kellett hozniuk fitz-nek és coulson-nak. és hogy milyen véget szántak ward-nak az írók -mert amikor elkezdett monologizálni, már akkor sejthető volt, hogy búcsúzunk a karakterétől -mert aki arról értekezik, hogy mennyire megváltozott, hogy magasabb céljai vannak, annak nem sok szokott hátralenni. az a szerencséje a színésznek, hogy ragaszkodnak hozzá az írók... jó kis félévad-finálé volt ez, az idén megszokott pörgéssel, amit az utolsó percekre még fel tudtak fokozni, amikor végre bear kiengedhette a fortissiomo-t az összes hangszerből... ($12.10.)

biztos vagyok benne, hogy az elmúlt tíz epizód után minden értékelőben leírtam a ’pörgés’ szót... mert ez az igazság, nem álltunk le egyetlen percre sem, baromi jó volt a tempója eddig az évadnak, és ez dobott az élvezeti faktoron is -mert ja, idén ősszel ez volt a legszórakoztatóbb heti sorozatom, a drámai pillanatok ellenére is végig ott volt benne a fun faktor, ami ráadásul okosan is volt összetéve, nagyon szépen összeértek a szálak a végére. nem hiszem, hogy kéne ennél több ajánló-levél, pokoli szórakoztató képregény-adaptáció, mire vársz még, irány bepróbálni!

„–i don’t know whats happening.

–me neither.”

esküszöm, remegtem, mikor elindítottam az epizódot, mert rettegtem attól, hogy milyen érzelmi megterhelést fognak rám zúdítani. elfelejtettem, hogy lindelof-nak azért van szíve is -nem is kicsi. de ha még benne bíztam is volna, a guilty remnant-ban nem tehettem... szerencsére végül nem robbantottak, sőt nem is öltek meg senkit, magukat sem (ezek voltak a legnagyobb félelmeim), csak igencsak hatásosan felhívták magukra a figyelmet –tönkre-téve egy édenkertet. de attól még, hogy az ő tevékenységük nem adta meg azt az elborzasztó katarzist, mint a tavalyi fináléban, az még nem jelenti azt, hogy ne borzongtam volna meg az összes érzelmi csúcsponton. azaz jó sok helyen kúszott végig a libabőr. mert lehet, hogy érdeklődve figyeltük év közben, hogy vajon hogyan fog összeállni a mozaik, de a srácok az írószobában nagyon biztos kézzel rakták a darabkákat egymás mellé, így a fináléban hiánytalanul hoztak össze minden szálat, még a korábban jelentéktelennek tűnő apróságoknak is megvolt a helyük (lásd tücsök). úgyhogy nem is tudom, hogy mi volt az a pillanat, amikor leginkább szúrni kezdett a szemem sarkában, mary csodája, a murphy család sokkja, a hazatérésről szóló ének, vagy az utolsó jelenet, ahol minden egyes szereplőnél a levegőbe csaptam, hogy ’ő is itt van, vele sincs baj, huhh’... de szerencsére nem kell választanom, mert az egész adott egy tökéletes élményt. köszönöm. (hetven perc, és egyszer sem jutott eszembe, hogy az órámra nézzek, hogy azzal foglalkozzak, hogy feszít a hólyagom. viszont mikor nora furakodott a bébi után, akkor fel kellett ülnöm, és ledobni magamról a takarót, úgy befeszültem...) ($12.10.)

azt hiszem, nincs bátrabb ember most hollywood-ban damon lindelof-nál. és itt most nem elsősorban arra gondolok, ahogy lepergeti magáról a támadásokat, és azzal bizonyítja a tehetségét, hogy egy tökéletes művet tesz le az asztalra, hanem arra, hogy senkitől sem zavartatva tér le az útról. mert nem értettük az okokat, amikor először jöttek a hírek, hogy mennyi minden fog változni idén a tavalyi hibátlan évad után, de be kell látni, hogy mi nem láthattuk át a folyamatot, ami az ő fejében már megvolt. hogy teljes bizonytalanságban tart minket, ahol minden epizód egy kis ajándék, mert teljesen kiszámíthatatlan, hogy melyik aspektust vesszük elő, hogy milyen fénytörésből gondoljuk újra az egészet. és ahogy fentebb is írtam, minden csodálatosan összeállt a végére, a sok különböző szög és forma egy gyönyörű egység lett. az első pár résznél azért kicsit furán éreztem magam, mert tavaly megszoktam, hogy kemény gyomrosokat kapok a sorozattól, hogy minden héten egy órás érzelmi hullámvasútra visz, és idén egy kicsit másabb volt ebben is, nem mentünk talán annyira mélyre, de az érzelmi bevonódás ugyanúgy nagyon erős lett. és ez a legfontosabb, hogy a szívre ütnek nagyokat, az írás, a rendezés, a zene és a színészi játék mind ezt szolgálják ki. de olyan hihetetlenül erősen, hogy közelébe se’ érhetett egyik sorozat sem idén -nagyontetszett. (az első szájhúzás után még azt is megértettem, hogy miért cserélték le a fantasztikus főcímet, sikerült megszeretni az ideit is, főleg képi szempontból.) (miután mindezt megírtam, jött a hír, hogy az hbo kért egy befejező évadot a sorozathoz. teljes szívből köszönjük!)

„-she was proud of her bronze medal?

–it’s quite beautiful, close up.

-why would a person just show someone their butthole?

-what? no! a real bronze medal.”

van olyan, amikor mindenki rosszul reagál a problémákra -de tényleg mindenki (jimmy vedel, gretchen biszexé változna, becca féltékenyen iszik, edgar szakít, paul meg a beleit üríti). aztán a végére valahogy mégis eljutunk egy megnyugtató pontra. és most valahogy a poénok is jobban ültek út közben, mint az elmúlt pár részben. és úgy tűnik, hogy tendencia lesz, hogy a fináléban kínos parti és karaoke van. nagyon helyesen. ($12.10.)

nagyon csínján kell bánni a drámával a vígjátékokban, mert át lehet lépni azt a lélektani határt, amikor már zavarja a nézőt, hogy ilyen sötét helyekre viszik a karaktereket, hogy több napfényt igényelne. és hát gretchen betegsége nagyon nagy árnyékot vetett az évadra, alig jöttünk ki belőle egészségesen. ennek ellenére nem volt rossz az összhatás, főleg, hogy az ember már felkészült egy idő után a borongós időre. csak a régi lelkesedést kevésbé érzi dideregve az esernyő alatt -halvány tetszett.

„-look, without the treatments, we’d die. what are we supposed to do?

-die.”

össze akartak zárni karaktereket, így bevetették az ultimate weapon-t, a ködöt -ami azért nem tűnik erőltetettnek, mert közben meg is magyarázták, hogy ez tényleg egy fegyver, és ezt is gyorsan rákenték a hegyi népségre, úgyis van már elég a rovásukon. és közben még van pofájuk előadni a mosolygós ártatlant, akiknek az élete egy hajszálon függ... szerencse, hogy jasper-nek felnyitották a szemét, így miatta nem kell háborognom. és a többi ’vékony-jeges’ karakternél is próbálkoztak a biztonságos irányba lökni őket, abby-nek még mindig kellenek a noszogatások, de rendben lesz, finn meg... persze clarke-kal zárták össze, egy kicsit ködösítették a könnytől csillogó szemét, de ettől még nem tért vissza a bizodalmunk a srácba. a blake tesókat bezavarták egy garázsba (olcsó díszlet ötletes felhasználása!), ahol máris lincoln-ba futottak némi sötétben eltöltött feszült percek után -mondom én, hogy nem tökölnek az írók. már azt is tudjuk, hogy ki a vad népség vezetője (imdb-znem kellett az ifjú hölgyet, pedig nem is volt olyan rég a fear-dead...). úgyhogy úgy érzem, nem kell sok idő a háború eszkalálódásáig. ($12.09.)

„not so fast, pocahontas.”

tulajdonképpen van haszna annak, hogy ennyire elfordították tőlünk finn-t -erős érzelmeket váltanak ki belőlünk... mert nincs ember a földön, aki ne gyűlölte volna meg szerencsétlent egy pillanat alatt, bár én már a nehezen összegyűjtött élelmiszer felgyújtásánál kiabáltam a monitorral, hogy ’nemár, te köcsög’, és akkor még hol voltunk a vietnámi filmeket idéző drámai végtől, a teljes kontroll-vesztéstől... pedig annak idején még maximálisan az ő pártját fogtam, józan észszerűség volt a karakterében, és aztán mindent eldobtak (szerencsére a darabkáit bellamy és murphy vették fel...). pedig van olyan, hogy egy karakter nem száz százalékig szimpatikus, mégsem akarjuk nekifutásból kitépni a gigáját, ilyen például abby, aki a fellobbant szülői érzései miatt csinál hülyeségeket -még jó, hogy ott van mellette raven, hogy kicsit helyretegye. kár, hogy jasper-re már rég nincs ilyen hatással monty, bár mondhatjuk, hogy szegény srác nem az eszével gondolkozik mostanság. pedig, ha tudná, hogy a hegyi emberek milyen gátlástalanul használják laborpatkánynak... lincoln-nal is pont azokat a kísérleteket végzik, amikre számítottunk. ja, és a mai többszörös ’nagy találkozások’ között volt egy meglepő is. nem mondhatjuk, hogy egy helyben topognának az írók... ($12.09.)

„to survive, we do what we must.”

több szempontból is örömteli, hogy jaha kancellár elvétette az érkezési pontot -mert így be lehet mutatni egy újabb vad-kultúrát, és nagyon jól néz ki a wasteland ábrázolása (és a fehéren világító homokot rendre a zöldellő fákkal vágták párhuzamosan, hogy a szemünk hőköljön egyet a kontraszttól). a megmentő csapat kitérőt tesz -finn legnagyobb bánatára, és így a mi bánatunkra is, mert pár rész alatt annyira idegesítőre sikerült gyurmázni a srácot, hogy azt el sem tudom mondani (és nem, nem érdekel, hogy a szösziért aggódik)... clarke és anya nagyon jó párost alkottak, úgy húzva egymást, hogy közben egyre erősebb tisztelet alakult ki köztük -kár, hogy ennek ilyen radikálisan kellett véget vetni. mert bizony a bárka-táborban sajnos nem csak az értelmesek élték túl a zuhanást... raven szála jó, ahogy elfogadja a sérülését (némi segítséggel, de ugye ez nem egy szerelmi szál csírája...?), de ott van mellette a katona-néni feszültség-generátornak, tényleg,akár őt is használhatnák energia-forrásnak, nem lenne kár érte... ($12.09.)

„did you know there was more than one?”

megtévesztő volt a cím, mert mindenki a sith-ekre asszociált egyből róla... de helyettük kaptunk két új inkvizítort -és itt már megint lucas bácsi kell elővenni, mert pont ezért a hülye ’csak kettő van belőlük’ szabály miatt kell újabb és újabb gonoszokat kitalálni. akik azért erőhasználók, és jól bánnak a vörös fénykarddal. (de miért kaptak operaénekes zenei témát az új inkvizítorok?) (creepy, elhagyatott űrállomásokat minden gyerek-sorozatba...!) ($12.09.)

„i want these motherfuckers stopped, same as you.”

lehet, hogy saul berenson a világ legdühösebb embere, de pont ezért szeretjük, főleg, ha ilyen letaglózó dühkitörései vannak, mint a mai részben is, ahol már egy kicsit meg is sajnáltuk simlis allison-t (na jó, túlzok, valahogy nem lehet ezt a nőt igazán utálni, mert bírja az ember, ahogy helyezkedik, ahogy előadja az ártatlant két cigi-slukk között, közben meg trükközik ezerrel). egyből a legerősebb jelenettel kezdtem, de voltak itt még nagyszerű pillanatok ezen kívül is. bár mi tudtuk, hogy quinn túl fogja élni, azért szörnyű volt látni az agonizációját, főleg úgy, hogy nem elsősorban őt mutatták nekünk, hanem carrie arcát, ami, nos, ismerjük carrie arcát, hogy hogyan reagál a drámai pillanatokban, és mindig megszakad a szívünk, ha ezt látjuk. de a terroristáknál is tudtak feszültséget generálni a lelkiismeretes társukkal. az alapítványi részlegen is több érdekes dolog történt, kezdjük rögtön saul esküszegésével (aminek még lehet következménye), de az erős amerika-kritikára is felkapta az ember a fejét. (nem lehet véletlen az sem, hogy elhangzott a ’párizs’ szó is, bár nem tudom, hogy eleve beleírták, hogy ott is történt sajnálatos esemény, vagy utólag illesztették bele az a mondatot.) ($12.08.)

„there’s no such thing as justice anymore.”

negyvenöt percet rászánni az nyilvánvalóra...? szinte biztos volt, hogy ki lesz a tízparancsolat gyilkos, és hát ő is lett, erre kellett pár perc, mire rávezették, majd aztán szép lassan összerakták nekünk, hogy hogyan is zajlott ez az öt év, és miért is követte el ezeket a bűneseteket. nem arra gondolok, hogy ’sok benne a sötétség, amit végre kiengedett’, hanem hogy az igazság-érzete nem bírta tovább, és ezért vadászott az általa bűnösöknek vélt emberekre. és szépen összeért ez azzal, hogy akkor kattant be, mikor a fia eltűnt, és hogy mi is volt az oka, hogy elvitték a fiát -hogy megadják az utolsó lökést. lelkileg még oké is lenne az egész, ha nem sokalltam volna, hogy egy egész részt rászántunk a kibontására, a kelleténél többször néztem az órámra, na... (valahogy idén vizuálisan is laposabb a sorozat, nem? sehol az őrült kamera-mozgások, az egyedi látószögek. alfonso gomez-rejon merre jár...?) ($12.08.)

„what kind of man do you want to be?”

olyan régen emlegettem már a lost-ot a sorozat kapcsán, hát itt volt az ideje, mert a kezdés elég lost-os lett ahhoz, hogy szóvátegyem... az első pillanattól lehetett érezni, hogy a kissrác hook lesz, de nem is baj, hogy a kedvenc kalózunk eredet-történetet kapott, amiből kiderült, hogy a szokásos ’szülői probléma’ áll a tettei hátterében (daddy issue, jelen esetben). így megértettük, hogy min kell túllépnie ahhoz, hogy hős válhasson belőle. mert megint itt tartunk, boncolgatjuk a ’hős’-ség kérdését, aminek egy fontos kitétele, hogy úgy kell döntened, hogy hős leszel. és így ismét forgattunk egyet a rulett-keréken, mert emma kifehéredett, killian is a jó oldalt választotta (a szerelmet a bosszú helyett), kellett hát valaki, aki visszaesik, akit újra lehet utálni -így rumple lett az, aki nem bírja ki, hogy ne legyen hatalom a kezében és a sötétség a szívében. és ez a karakter-ide-oda-forgatás kezd kicsit fárasztó lenni, főleg így, hogy nem állnak szilárd alapokon ezek a változások, csak az írók kénye-kedve szerint megy a dolog (arról már nem is beszélve, hogy belle már megint éppen szerelmes...). plusz rumple mesterkedésével annulálták hook önfeláldozását, és ez kicsit levesz az egyébként érzelmileg működő jelenet értékéből. (u.i.: több zelena poént minden részbe!) ($12.08.)

kicsit tartottam ettől a félévadtól, mert nem tudtam, hogy mennyire fog működni emma gonoszosítása, hogy jennifer morrison megbírkózik-e a szokatlan feladatával, de egész jól működgetett az új dark one szála, a szöszi is meglepően meggyőző volt, bár segítettek neki az írók, hogy láthattuk a különböző fázisait az átváltozásának, és igazság szerint nem is kellett annyira gonosznak lennie, inkább csak megkérdőjelezhető döntéseket kellet hoznia -a szerelem érdekében. az évad másik főszála viszont csalódás volt, mert nem használták ki kellően a camelot-ban rejlő lehetősségeket, csak néha bedobták, hogy arthur gonosz, aztán az utolsó részre teljesen el is felejtkeztek erről az irányról (szegény merida-val még mostohábban bántak)... a jövőtől kevésbé félek most, az alvilág túl magas labda, hogy ne használják ki kellőképpen -remélem jönnek az éneklő múzsák is a herkules-ből...

„they’re spies and assassins. their only code is to get the job done.”

valamikor a hetvenes évek elején gyűrűzött be amerikába a távol-keleti kultúra (kösz bruce lee!), és ezzel mindenhova begyűrűztek a ninják is (még james bond is verekedett velük...). és aztán ezt jó húsz évig nem is sikerült kinőni... oké, a batman-eredet-sztoriban benne van a keleti tanulás, de azért kicsit fura gotham-ben shuriken-t látni... ($12.08.)

„no such thing as a free lunch, joe.”

érdekes szerkesztési mód, hogy külön kezdett a két főszereplő az évadban, aztán találkoztak, és most újra az ország két felében tevékenykednek. bár mind a ketten ugyanabban az állapotban ragadtak -nem hagyja nyugodni őket a film, és hajlandóak kockáztatni is azért, hogy közelebb kerüljenek az igazsághoz. juliana-nak szerencsére már nem kell senki elé térdelnie, fokozatosan építi ki a bizalmat a japánokkal, próbál megszerezni minden információt, ezért meghajol, megalázkodik, és ezt nem könnyű látni. a másik parton különleges nap van, amerika legyőzésének napja, és ez emelkedett hangulattal jár. még az obergruppenführer is leveszi a hidegségét az egyenruhával együtt, még némi mosoly is megjelenik az arcán, aztán, ahogy telik a nap és fogy a vodka, akkor már lehet érezni, ahogy a sok kimondatlan feszültség vibrál körülötte. persze a végére kiderül, hogy egy náci tiszt akkor sem ereszt ki, ha nincs rajta az egyenruhája... (még mindig nagyon megy nekik a miliő megjelenítése, nézzétek csak meg a repülő-téres jelenetet az elszálló repülővel, a zászlókkal, az egész felépítésével.) ($12.07.)

„he didn’t have to tell me to do a goddamn thing and he had all the control.”

oké, megvan killgrave, és most hogyan tovább...? jessica elmegy a végső határokig, hogy bizonyítékot szerezzen a képességre, és ennek még az a legenyhébb fokozata, hogy bezárta a nemezisét -ahol nem is az a lényeg, hogy a hangja nem hat hangszórón keresztül, hanem hogy bármikor le lehet sokkolni némi víz és elektromosság segítségével. de igazából nem a fizikai pofonoktól reméli, hogy sikerül megtörnie, hanem kemény lelki terror alá veszi a gyerekkor szüntelen felemlegetésével, provokálja minden eszközzel, de mindhiába. aztán végül meglesz a megoldás, de annak az árát meg vérben mérik... nem véletlenül hangzik el a részben is, hogy az igazság valahol középen helyezkedik el, mert itt van killgrave eredet-sztorija, aminek most már mind a két oldal elmesélte a maga verzióját, mi meg ott állunk félúton, és nem nagyon tudjuk, hogy kinek higgyünk -hogy őrült tudósok-e a szülők, vagy pont hogy meg akarták menteni a gyermeküket. az biztos, hogy komoly problémák halmozódtak fel, és egy jó gonosz-építés elengedhetetlen kelléke, hogy megértsük a motivációit, és ez itt most maximálisan megtörtént. ($12.07.)

„there are some lines you can’t uncross.”

sok szál van, de elég jól párhuzamosították őket -a fogoly-ejtés a sláger, az majdnem mindenhol előfordul... persze engem clarke izgat a legjobban, és nem is a kiszabadulása (és az anya-val való ellentmondásos kapcsolata) a legérdekesebb, hanem hogy általa szélesednek az ismereteink a hegyi emberekkel kapcsolatban. hogy nem csak a vérüket veszik az egyszerűbb földieknek, de a felesleget is durván kiszórják -a legvadabb vadaknak. akikről aztán kiderül, hogy még szorosabb a kapcsolat, hovatovább ők hozzák létre a reaper-eket? én bírom ezt, amikor a rejtély-faktorral újabb és újabb borzalmakat hoznak be. bellamy-ék is ejtettek egy foglyot, aki gyanúsan készséges lett a pisztolyt látva, nem lennék meglepve, ha csapda lenne a térképen x-szel jelölt helyen. de ez még a kisebbik probléma, a nagyobb, hogy finn-t elég rossz irányba kezdték mozdítani. de a jaha táborban is van olyan smartass, akit tisztességgel lehet utálni, és meglepő módon nem kane az, aki végre belátta, hogy nem igazán alkalmas vezetőnek. nincs hozzá gyomra... ($12.07.)

„at least we’ll go down fighting like a clone should.”

a múltkori rész csak a beetető csali volt, most jött el igazán a klónok ideje... és nem véletlen, hogy a birodalom szemébe nevetnek, mert sokkal többet érnek, mint a szedett/vedett rohamosztagosok, még a lomha at-at-t is le tudják győzni. btw, lépegető, a birodalmiak bevetik az itt még új játékszerüket, és az ember érzi a méretüket és a súlyúkat -és a harcászati hátrányaikat. nagyon működött a vihar-animáció, és az érzelmi töltet is átjött, mind ezra erő-használatánál, mind a klónok halált megvető bátorságánál, mind a nagy találkozásnál a végén. ($12.07.)

„smile for me. go on. clara oswald... one last time.”

annyira hirtelen és sokkoló volt clara halála, a leghosszabb ideje velünk lévő útitársé, hogy minden rajongó azt érezte volna, hogy méltatlan lenne ez a lezárás neki, ha így ér véget a története -és steven moffat sem tudta elengedni őt ilyen egyszerűen. vagy csak simán epikusabb befejezést szánt neki. ha ez utóbbi volt a terv, akkor siker koronázta az erőfeszítését... lehet, hogy épp gallifrey-nek hívják, de a doktor tulajdonképpen a vadnyugatra érkezett meg négy és fél milliárd év után, nemcsak a kietlen táj hozta tökéletesen a western-hangulatot, hanem az egész szituáció, a porba karcolt ’eddig és ne tovább!’ vonallal, a doktor némaságával (clint eastwood épp nem ért rá), és a nagy standoff-fal a meglehetősen gonoszkodó time lord vezetővel szemben. ezen túllendülve a doktor fogott egy listát, és elkezdett kipipálni minden olyan dolgot, ami áthágja a saját és az univerzum szabályait (a legdurvább, hogy fegyvert fog, és megöl valakit) -csak hogy megmentse clara-t. még az univerzum utolsó pillanataiba is elutazott ezért, hogy aztán ott ashildr-vel tárgyalja ki a nagy rejtélyeket. hogy ezek a magyarázatok nem igazán válaszok, engem nem túlságosan zavarnak, szimpla moffat-izmus, túl lehet lépni könnyen az ilyeneken. a megcsavart búcsún viszont sokkal nehezebb -azt hiszem elérte a célját, a doktorral együtt mi is nehezen engedjük el clara-t. bárcsak láthatnánk még egy szívdobbanásnyi időre... (még newwho nézőként is brutális mennyiségű utalás volt a részben, mi lenne, ha régi sztorikban is jobban benne lennék...) ($12.06.)

jó érzés, amikor az apróbb kitérők és zsákutcák után visszatalálsz a helyes ösvényre. mert valahogy az előző két-három évben voltak megtorpanások a tardis útjában, jó volt, jó volt, de valahogy az a bizsergető who-érzés kicsit hiányzott. de moffat-ék idénre előszedték a szerszámokat, és kicserélték a ki-kihagyó alkatrészeket. jót tett, hogy újra dupla-epizódokban gondolkoztak, igazából az egyetlen kevésbé szerethető rész egy egyrészes volt, és volt szép íve is az évadnak azzal, hogy a halál rendre előkerült, mint fő téma. peter capaldi tavaly még talán kereste magát a doktor kabátjában, meg egy kicsit keményebbre is írták, idén viszont a szigorú tanárbácsiból sokkal szerethetőbbé változott, jól állt neki a rock'n'roll doktor-szerep, és meghálálta, hogy erős szövegkönyvet adtak alá (főleg az utolsó előtti részben, ahol könnyedén elvitte a hátán a show-t). szóval minden tekintetben az egyik legerősebb évadot kaptuk az új érából, és ezt mindenképp jutalmazni kell: nagyontetszett.

„don’t think about the person i want to be. just be that person.”

uhh, szeretem ezt a szerkesztési módot, mikor megbontják az időrendet, és két (vagy több) epizódban párhuzamosan haladnak előre. mert a múltkor már voltak utalások, hogy mi lehet peggy-vel és ed-del, de most ők kerültek a középpontba. meg egy indián, akinek még 1979-ben is meg kell küzdenie a rasszizmussal –és ezt egy shotgun-nal teszi... de vissza a szerethetően szertelen párunkhoz, mert apám, ha azt mondom, hogy megkaptuk az ultimate éjfekete komédiát, akkor még nem járok elég közel az igazsághoz. szegény dott gerhart kárára persze, akinél a legenyhébb dolog a kikötözés volt. vagy a sokkolózás? esetleg a másik férfi segítsége a hugyozásnál? hát, tuti, hogy nem a váratlan kés-szúrások... de ez valahol karmikus igazságszolgáltatás is volt, nemcsak a sok borzalomért, amit elkövetett életében, hanem azon véleményéért is, hogy a nők a világ legborzasztóbb lényei, a sátán igazi földi kivetülései. bár ha nekünk is még tovább kellett volna hallgatnunk peggy-t... és az a legzseniálisabb, hogy itt ez az egyszerű nő, aki megállás nélkül nyomja a pozitív hülyeségeit, és a való életben tuti, hogy képtelenség lenne elviselni, itt meg imádjuk a karakterét. (ööö, kamu nácis reagen-film betét...?) ($12.06.)