soroló

„-you know want to know what’s better than winning a trophy?

-a blowjob.

-a belt.”

mindig halálra rémisztenek azok a sorozatok, amik nagyobb időt ugranak két évad között, mert ilyenkor mindig kapkodva kell újra ellenőriznem, hogy biztos, hogy jó részt indítottam-e el... aztán persze pár perc alatt megszokom a gondolatot, hogy egy darabot kihagytunk a karakterek életéből, és utána már élvezettel nézem, hogy kit hova juttattak el a kiesett idő alatt... kezdjük jay-jel, mert az ő változása a leglátványosabb, mivel felhagyott azzal, hogy ringben veresse szét a szép pofikáját, inkább full time apuka lett belőle, aki némi linkeskedésen túl próbál egyenesen élni, szar munkával de boldog családdal... nate-nél annyi az újdonság, hogy magában már elrendezte a szexuális preferenciáját, így fenn tud tartani egy tartós kapcsolatot is, de persze most is húzzák őt az írók azon a bizonyos ágon, mert még azt sem hagyják neki, hogy verekedjen egy jót... így ryan-nek jutott az évad első bunyója, ami apróbb izgalmakat hozott a nem túl tisztességes ellenfél miatt, de azért nem volt kérdés, hogy megnyeri a srác. nála a hit kérdése lesz az új elem, úgy látszik jézus megtalálta őt az elmúlt egy évben -egyébként nem sok minden változott körülötte, lisa-val konszolidálódott a viszonya, keith meg még mindig olyan-amilyen... úgy tűnik, hogy megvan az évad főtémája is, egy utolsó évadhoz méltó szál lesz ez: alvey búcsúmeccsre készül -ha addig a mája fel nem mondja a szolgálatot... (#08.11.)

(launch and construction)

a hard knocks pont olyan, mint az nfl, amiről szól -fel kell építeni mind a két helyen a csapatot, és meg kell találni a kulcs-játékosokat, akikre mindig lehet támaszkodni... ígéretek vannak bőven idénre is, egy fejlődőben lévő csapat nyomába szegődött az hbo stábja, ahol úgy tűnik, hogy nem lesz nehéz dolguk megtalálni a vezéregyéniségeket, akik szórakoztatni fogják a nézőket a következő hetekben, mert jól lehet majd építkezni a két sztárjukra, a közvetlen (és az akcentusa miatt nehezen érthető) jameis winston-ra, és a nagy mókamester szerepében tetszelgő desean jackson-ra... minden hardknocks néző kedvenc aspektusára, a rookie-k megismertetésére még nem szántunk elég időt itt a kezdeteknél, bár már akad olyan nagyszájú újonc, aki egyből képernyő-időt követelt magának... (érdekesnek találom, hogy amíg az atlanta-s évadot végig utálkozva néztem, addig az újabb nfc south konkurencia esetén csak érdeklődést fedezek fel magamban, a negatív érzések messze elkerülnek...) (#08.11.)

„as the revered poet mcferrin once said: don’t worry, be happy.”

annyi titok gyűlt össze egyetlen este alatt alex házában, hogy csodálom, hogy nem tömődött el tőlük a lefolyó, és robbant egy nagyot mindenki képébe... mert ugye tudjuk jól, hogy a magic the gathering játék csak ürügy volt az íróknak, hogy egy térbe hozzanak mindenkit, kicsit beszéltessék a konfliktusban lévőket -hogy aztán mindenkit útjára eresszenek, mielőtt elérnék a csúcspontot. de hé, értem én, még csak az évad közepén járunk... (#08.10.)

„looks like, round number one and two under way.”

a két cooper adta ma az epizód gerincét, így megint megcsodálhattuk kyle mahlachlan sokoldalú tehetségét: dougie-ként hozta a szokásos toporgásokat, kávés-bögre szuggerálásokat, bár az irodai kihallgatásnál meglepően komornak tűnt az arca, mintha jobban tisztában lenne a körülötte lévő világgal (btw, tom sizemore erősen építette be a játékába a humoros elemeket a karaktere szánni-való összezuhanásakor); gonosz-coop viszont megint kérlelhetetlen volt, ahogy szó szerint letörölte a vigyort a gyülevész banda képéről -de azért itt is lebegtették a nézők mosolyát azzal, ahogy a szkander alatt játszott az ellenfelével... az időnk maradék részét twinpeaks-ben töltöttük, és ismét egy kis adalékot kaptunk a mindennapi drámákból: például elég szívet törő volt nézni big ed-et, hogy ennyi idő után sem teljesedhetett be a szerelme norma-val -legalább azt elvártam volna a végén, hogy james beköszön hozzá a magány órájában a benzinkútra, ha már úgyis ott van a városban, és arra van ideje, hogy elénekelje azt az egyetlen dal, amit valószínűleg ismer... (annyira kellemetlenül lógnak le a képernyőről az audrey-s jelenetek, hogy remélem, hogy lesz valami jó magyarázat a furcsaságukra...) (#08.10.)

„hello, oliver. welcome back to purgatory.”

lian yu a kezdetektől velünk van, az első képkockákat ott töltöttük, aztán rendszeresen visszatértünk rá, akár a flashback-ekben, akár a jelenben. ahogy oliver életében egy meghatározó helyszín, úgy mi is kötődünk hozzá -így teljesen logikus volt, hogy mivel egy kört akartak leírni az alkotók az eddigi öt évvel, így itt kellett játszódnia a finálénak is... lehetett volna ez egy pofásan koreografált, de unalmas 40 perces verekedés is a két csapat között, de szerencsére nem kizárólag az akció felől közelítették meg az írószobában a forgatókönyvet, hanem a karaktereken keresztül is -és nagyon okosan összepárosították azokat, akiket kellett, hisz’ volt bőven mit lerendezniük az al ghul nővéreknek vagy thea-nak és malcolm-nak... (arról már nem is beszélve, hogy milyen szívet melengető volt látni egy hármas spartacus reunion-t...) de azért prometheus tervének grande finale-ja bőven tartogatott izgalmat (ahogy a múlt-szálon is elő lehetett húzni dolph lungren-ből a vadállatot) -de igazából akkor húzták be leginkább az embert a fizikai összecsapásokba, amikor érzelmileg is jól alá voltak támasztva a jelenetek... adrian chace egy őrült, ez eddig sem volt kérdés, és pont ezért hittük el róla, hogy képes bármi őrületre -viszont az oliver-ben lakó igazi hős jól állta a lelki megterhelést, hogy aztán az utolsó pillanatban rádöbbenjen, hogy úgy győzött, hogy közben veszített... (#08.09.)

mindig nagyszerű érzés látni, amikor egy sorozat alkotói belátják a hibáikat, visszafejtik az alapokig a működő elemeket, és újra összerakják úgy a show-t, hogy mégsem érződik olcsó nosztalgiának csupán az alapokhoz való visszatérés... nem, mert átüt az évadon az az alkotói szándék, hogy a néző ezt az öt évet egy kerek egésznek érezze -mármint szó szerint kereknek, ahol a fináléval önön farkába harap a közmondásos kígyó... de szerencsére nem erőltetetten próbálják úgy alakítani a flashback-ek utolsó felvonását, hogy megérkezzünk a pilot nyitásához, hanem pofás orosz gengszter-sztorit kerekítenek belőle, ahol végre újra azt érzi az ember, hogy okkal vannak a sorozatban a visszaemlékezések, mert ügyesebbek a párhuzamok, izgalmasabb a történet, mint az elmúlt két évben... és két év kellett ahhoz is, hogy belássák az írószobában, hogy a sorozatnak a rögvalóság áll jól, a természetfeletti elemeket ledobja magáról -így nagyon okosan hoztak egy gonoszt, aki nem az erejével vagy a nyilazós tudásával keltett félelmet, hanem az intelligenciájával és a pszichológiai hadviselésével. először meglepőnek tűnt, hogy viszonylag hamar felfedték a kilétét, de így lehetett igazán kijátszani az összes kártyát vele kapcsolatban. az is jót tett a show-nak, hogy felfrissítették az arrow-csapatot, és szerintem a nézők többségének nagy örömére a magánéleti zűröket is lecsökkentették egy egészséges szintre... a tavalyi és a tavalyelőtti csalódás után a fene se’ gondolta az évad elején, hogy az arrow lesz az univerzum idei ékköve, de szerencsére sikerült majdnem minden résszel bizonyítaniuk az alkotóknak, hogy létezik visszatérés, mindenki számára elérhető a megváltás és a megbocsátás...

„love and hate, they’re so close. it’s easy to mistake one for the other.”

kicsit olyan lett ez a finálé, mint maga az évad -lapos és antiklimatikus, ami képtelen kiaknázni a benne rejlő potenciált... bár az iris-os fordulat kitalálható volt (nem véletlenül használta barry az előző részben a csoda-kütyüt, mert emlékeztetni kellett a nézőket, hogy létezik ilyen a sorozatban, rég volt már az évad eleje, amikor behozták), azért érzelmileg jól működött -bár egyszerre átok és áldás, hogy tom cavavanagh ennyi változatát játssza a karakterének, mert nem tudunk úgy elbúcsúzni tőle, hogy ne legyen ott a tudat az agyunk hátuljába, hogy igazából nem kell elbúcsúznunk, mert mindjárt jön egy másik változat... a nagy dráma után meglepő módon leült az epizód, ahogy ismét facsartak egyet a klasszikus ’van-még-benne-jó’ toposzon -és az sosem jó, ha egy finálénál azt érzed, hogy nem emelkedik ki az évadközi részek közül... aztán azért összekaparta magát mindenki egy utolsó nagy bunyóra, ahol barry ismét megmutathatta, hogy csak úgy maradhat hős, ha kizárja a sötétséget a lelkéből... azt megint az írók számlájára írnám, hogy a nagy boldogságot ennyire hirtelen szakították félbe a következő évad felvezetésével, túlságosan hirtelen lódultunk előre egyet, aztán gyors búcsú és találkozunk legközelebb -mert persze azt mindenki tudja, hogy nem kell majd sokáig nélkülöznünk barry-t... (amikor megláttam a villámló speedforce-ot, azt hittem, hogy az általam nemrég olvasott rebirth-sztoriból merítettek ihletet...) (#08.09.)

eléggé mellékvágányra futtatták tavaly év végén magukat az alkotók a flash írószobájában, és sajnos 23 résszel később sem érezni azt, hogy megtalálták volna a fényt az alagút végén... mert oké, hogy nagyobb lett a hősködés tétje idén, mint eddig bármikor, hogy korábban is voltak már érzelmesebb pillanatok, de sajnos pont az a könnyebbség tűnt el az egymásra halmozott drámai elemek alatt, amiért annyira a szívünkhöz nőttek barry-ék az elején... és ezt tetézték azzal, hogy a szappanoperás magánéletet is túlhangsúlyozták, így az egyszeri néző nemhogy szórakozott volna, amikor leült egy-egy rész elé, hanem még az életkedve is elment... nagyon szerencsétlen kézzel választhattak tollat az írók maguknak, mert nem nagyon akart semmi működni, amit idén leírtak, ráadásul túlzott magabiztossággal gondolták azt, hogy a nézőket meg lehet tartani a titkolózások fenntartásával vagy az iris iránti (nem létező) aggodalommal... ironikus, hogy idénről az ember a legszívesebben egy olyan musical epizódra emlékezik vissza majd, ami cseppet sem vitte előre a cselekményt, pusztán szórakoztatott... no, ez az évad vakvágány volt, de a néző mindig reménykedik, hogy van kiút, hogy visszatérhetnek még azok az elemek, amik a helyes útra terelnék a show-t. akár már jövőre lehetne javítani, kedves írókollégák...

„queen rhea of daxam. i, supergirl, champion of planet earth, invoke the sacred rite of dakkam ur.”

bevallom, én a képregényekben sem vagyok oda azért, hogy a hősök legtöbbször az öklükben keresik a megoldást a gonosz legyőzésére, mert sokszor csak papíron izgalmas az, hogy püfölik egymást a karakterek... úgyhogy nekem egy kicsit sok volt már az öt perces super vs super bunyó is az elején, aztán meg jött a párbaj is, szintén kézitusában levezényelve -oké, közben azért a többiek is kivették a részüket a daxamiak ütlegeléséből, felhasználva az ellenfeleik harci botjait is... oké, az erőszakon túli, un. okos megoldások sem mindig tökéletesek, mert azért ma is kellett kettőt szippantani a levegőből, hogy elfogadjam, hogy a lex által kitalált mini-doboz egy pillanat alatt elérte az egész légkört, de legyen, legalább nem a semmiből húzták elő az ólom-mérgezést (vagy magát a kis dobozt)... elég hatékonyan sikerült viszont így lezárni a daxami szálat -és vele együtt mon-el-t is... arra jöttem rá, hogy lehet hogy melissa benoist nem a világ legeredetibb színésznője, de ahhoz nagyon ért, hogy az érzelmeket közvetítse felénk, a nagy mosolyai átragadnak ránk is, viszont amikor szomorúság van a szemében, akkor mi is összezuhanunk egy kicsit... no, csak elérték, hogy kara megint szingli legyen a következő évadra, hogy nehogy ellaposodjon a magánélet a sorozatban... (#08.09.)

nem elegáns, amikor egy szuperhős cikk/cakkban repül... kicsit azt éreztem, hogy széles-spektrumú rakétával lőnek az írószobában, mert túl sok mindenbe fogtunk bele idén, és sajnos ebből adódóan voltak súlyozási problémák is, és persze nem minden szál működött egyformán. a luthor családnál nem a kadmos (meg a cyborg superman) lett a szívem csücske, hanem lena luthor, aki új dinamikát hozott kara életébe. a marsiak külön vonala nekem már kicsit sok volt. azon meg eleget sírtam már az utolsó-előtti részig, hogy mennyire szenvedek a daxam-i fárasztáson, de mikor a szappanhab helyett scifibe borították a végét, az már sokkal inkább az ínyemre való volt... ha már szappan, a diverzitás élharcosaként természetesen örültem alex romantikus életének, még ha pont az volt a bajom ott is, mint kara-éknál: tényleg úgy képzelik az írók, hogy egy kapcsolat csak veszekedések és kibékülések sorozata...? so. én nem bánnom, hogy a cw kiszabadította a nyomozós sorozatok árnyékából a cbs-ről a show-t, még ha ez (anyagi) kompromisszumokkal is együtt járt, csak egy kicsit következetesebb sztorivezetést szeretnék, és akkor nem lennének olyan epizódok, amiknél azt érzem, hogy csak melissa benoist csodálatos mosolya tart a föld 38-on...

„i told you, oliver, everyone in your orbit suffers as the price for your sins.”

hát van olyan botor bármelyik néző, hogy elhitte a törékeny boldogságot, a vihar előtti csendet az epizód elején -egyetlen résszel a finálé előtt...? a prometheus-féle bandának, ahogy várható volt, van egy terve, mert oliver körül még mindig vannak emberek, akikkel lehet bizonyítani, hogy a szuperhősködés veszélyeket hordoz a hős szeretteire nézve is... chase nem volt rest, és három gráciát állított maga mellé (evelyn, black siren, thalia), úgyhogy oliver-nek is a toborzáshoz kellett nyúlnia, hogy egyenlőbbé tegye a küzdelmet, hogy ne egy vesztes helyzetből kelljen várnia a nagy sakk-játszma nyitó-lépését. és fuhh, mélységes kalaplengetés az írók előtt, hogy az elmúlt évek allstar csapatát sorakoztatták fel oliver mögé, meglepetés-karakterekkel tűzdelve a felállást... és a régi arcok felbukkanása a flashback-ekben is folytatódott, mert ott meg oliver-nek emlékképeken és hallucinációkon keresztül kellett megküzdenie ugyanazzal a lelki problémával, ami a jelenben is nyomasztja idén... mesteri ötletnek tűnik az is, hogy visszatértünk oda, ahol minden elkezdődött, a múlt és a jelen összeért, így lehet csak leszámolni a régi démonokkal, és tiszta lappal kezdeni. (#08.08.)

„reminds me of ’jaws’. they didn’t show the shark because they couldn’t afford to make it look good.”

lyla-t valahogy sohasem tudtam a szívembe zárni -valószínűleg a maihoz hasonló megnyilvánulásai miatt. mert oké, hogy az argus főnökasszonyaként nem bízhat senkiben, de akkor legyen már határozottabb vezető, és ne gondolja meg magát félúton... na mindegy, legalább kaptunk egy fél heist epizódot, és ez szerencsére azzal járt együtt, hogy mr.snart-ot is behívták az ügyeletből, hogy a betörési képességét és a cinikus mondatait felhasználva segítse ki barry-t a szorult helyzetéből... mert eljött a pillanat, amitől hónapok óta rettegnek a szereplők és tartanak a nézők -a jövő jelenné vált, és minden erőfeszítés ellenére csak nem akart megváltozni... az egy kicsit bosszantó, hogy hr-ra akarják kenni a fő ballépést, mert ritkán jó ötlet egy comic relief karakterre túl nagy súlyt rakni -bár van egy olyan hátsó megérzésem, hogy ezzel egy nagyobb drámát készítenek elő... vagy legalábbis van valami tervük az íróknak, mert abban mindenki holtbiztos lehet, hogy a most bekövetkezett halál nem lesz végleges... (#08.08.)

„we’re women. we’re tough, we’re wise, and we’re way above this pettiness. so let’s just roll up our sleeves and talk peace.”

no, végre igazi sci-fi hangulatom volt, ahogy az anyahajó elterpeszkedett a város felett, ahogy a teleportálás segítségével biztosították a daxam-i katonák azt, hogy az ellenállás értelmetlen legyen... de ez a hülye emberiség olyan makacs népség, hogy ilyen sötét vészterhes időkben zárja össze leginkább a sorait, és valószerűtlen szövetségekben karöltve próbál visszavágni... eddig is fel-felerősödtek a sorozatban a feminista szózatok, de most egy teljes kiadvány készült az erős női karakterek megszólalásában -és ez így van jól egy női nemhez tartozó hős esetében. merthogy nem csak kara állta a sarat az erős női gonosszal szemben, és nem csak alex és lena mutatták meg, hogy a földi nőkben is épp’ annyi bátorság buzog, mint a krypton-iakban, de luthor anyu is véghezvitt egy majdnem hősiesnek nevezhető tervet, és az elnök-asszony is odacsapott az asztalra a szükségállapotban -valamint visszatért mindannyiunk kedvenc cat grant-je is, hogy verbális pofonokkal okozzon sérülést, és hogy elmondja az arrowverse egyik leghatásosabb lelkesítő beszédét (plusz hogy rúgjon néhányat a fogatlan oroszlán donald trump-ba)... hatásos felvezetést kaptunk a fináléra, bár abban nem vagyok biztos, hogy tudják-e még fokozni az izgalmakat... (#08.08.)

„chase is going through a lot of trouble to prove a point.”

az a baj ezekkel a túl erős ellenfelekkel, hogy mindenhatónak tűnnek azáltal, hogy képesek elintézni bármit, ami csak a kifacsart tervükhöz szükséges, így egy kicsit csorbul a hitelességük... elmagyarázom, mire gondolok: prometheus megszerezte a sötét titkot az idősebb queen-ről, kiásta az elrejtett hullát, majd egy elhagyott épületben felépítette a beton-csapdát -és közben nem is volt star city-ben, mert épp’ a gyerek-projektet hajszolta egy másik városban... szóval nekem ez egy kicsit komplex terv, főleg végrehajtási szempontból, még akkor is, ha most láthattuk, hogy azért tud szerezni maga mellé henchmen-eket is, ha arra van szüksége... szépen hozták elő megint a múltat, az apák bűneivel terhelve a fiúkat (meg thea-t), nem csak megidézve így queen apu szellemét, de agyalásra is késztetve a nézőt -hogy is volt az, amikor egy gonosz biológiai fegyverrel akarta kiirtani a glades lakosságát...? aztán jöhetett az újabb összecsapás prometheus-szal, csak az a baj, hogy az ember nem tud örülni a sikernek, mert annyiszor látta már mostanság a filmekben, hogy valaki szándékosan záratta magát a rácsok mögé... (tök jó belegondolni, hogy órákra vagyunk attól, hogy kerek legyen a flashback, még arra is figyeltek, hogy a műszakállal poénkodjanak...) (#08.07.)

„it’s a closed loop. no beginning, no end. it’s just one endless cycle.”

tudom, hogy eddig arról papoltam, hogy túl-komorkodják az évadot, hogy rég tovatűnt már az a ’light-heart’ szórakozás, amiért megszerettük a show a kezdeteknél, erre most azért kell szájat görbítenem, mert megpróbáltak ebből a könnyebbségből visszacsempészni valamit -csak sajnos pocsék időérzékkel... mert a sötét jövő árnyékában falsnak hatott az amnéziával való viccelődés (bár ha belegondol az ember, eleve morbid humor ez, hehe, barry nem emlékszik semmire, hehe...) -bár tényleg jól megmutatta azt, hogy mennyivel másabb lenne a sorozat, ha leemelnénk az összes terhet a hőseink válláról (akkor visszatérhetnének a nagy vigyorok a képernyőre)... maga az elképzelés egyébként nem volt rossz, hogy blokkoljuk barry memóriáját, hogy aztán a gonosz jövő-verzió se emlékezhessen, így ne tudja előre az összes lépésüket. bár annyira meg van már tekerve barry sorsa, hogy sosem lehet előre számolni az ilyen terveknél... bár cisco szépen levezette savitar erejét (átlátszó felületre rajzolva az idővonalat meg a köröket, ahogy illik), de így is biztos akad néző, akit sikerült végérvényesen összezavarni -bár az időutazás ilyen kellemetlen gombolyag, nem könnyű megtalálni a helyes végeit... (#08.07.)

„high levels of polyatomic anions released in the atmosphere.”

szegény jimmy olsen-nek kétségbeesetten keresik a helyét az írók, volt ugye love interest, maszkos önbíráskodó, most meg a gyerekek védelmezőjévé vált -talán most már jöhetne a klasszikus fotóriporter is, aki superman barátja... no, a végén még kikerekedik valami értelmes az általam (finoman szólva) nem túl kedvelt daxam-i szálból, mert mon-el-anyunak szerencsére nem az volt a terve, hogy itt marad a föld körül, hogy hazacsábítsa a fiacskáját -hanem az, hogy a hazáját elhozza a földre, egy armada űrhajó képében... és egészen ügyesen fonódott össze a két mai szál, és fura módon csak ott lett gyanús, hogy kapcsolat lehet köztük, amikor a megnyitott portál színe és a légköri változásokra túlérzékeny lények szeme színe megegyező lilában pompázott... az meg még furább, hogy a daxam-i invázió kapcsán nem azt várom a legjobban, hogy supergirl-ék űrhajókkal harcolnak, hanem az épp'’eszméletlen lena luthor reakcióit, mert lelkileg össze fogja törni az, hogy a mentorának gondolt nő ily’ galád módon elárulta... (#08.07.)

„chaos is a ladder.”

az évad egészét a nagy találkozásokra, a keserédes reunion-okra építették fel, és az az igazság, hogy a szentimentális énem még így sem tud betelni velük... mert olyan jó látni, hogy az életben maradt stark gyerekek ott vannak együtt deresben, ahol felnőttek, még ha rengeteget is változtak az évek során (bran merengése tolerálható, ellenben arya senki-től szerzett vívótudománya felettébb szórakoztató) -mégis sok esetben azt érzi az ember, hogy a testvéri viszonyokban nem sok változás állt be, mert a két lány például hasonlóan viselkedett egymással a távoli ködbe vesző kezdetekkor is... még az olyan újratalálkozásoknak is tud örülni az ember, amik nem árasztanak magukból ennyi szeretetet és kedvességet, bár jon és theon viszonya alapvetően sem volt felhőtlen ifjúkorukban sem... viszont van olyan találkozás, amit leginkább elkerülne az ember -oh, ismertek már annyira, hogy tudjátok, hogy így próbálom felvezetni a nagy attrakciót, hogy a sárkányokkal való szembenézésre utalgatok nem túl finoman... szóval végre danny megunta az óvatoskodó tanácsokat, és dölyfös uralkodó helyett ismét a sárkányok kérlelhetetlen anyja lett, és ezt a lannister sereg bánhatta, de nagyon... oh, de gyönyörűen volt felvéve és koreografálva ez a csata, átlátható volt, és érezhetted minden tűz-csóvából a sárkányok igazi fenyegetését (és ezért nem restelltek felgyújtani jó pár statisztát sem). de nem csak a tökéletesen kinéző sárkányok hatottak a tátott szájú nézőre, hanem a dothraki lovasroham is, és persze ser jaimie és ser bronn kétségbeesett ellentámadásai is. (#08.07.)

„-what’s an edm?

-something you might hear at a nightclub? this was an emp.”

bottle epizód ennyivel a vége előtt? comeon, írókáim, ennél azért több megerőltetést várnék egy eddig ennyire jól muzsikáló évad után -még akkor is, ha a spórolós epizód a maga módján szórakoztatóra sikerült... mert ha belegondolunk, felicity és oliver nem igazán voltak közösen a képernyőn eddig idén, nem ártott egy olyan rész, ahol egymásra vannak utalva 42 percen át, hogy egy kicsit átbeszéljék a problémáikat, a kapcsolatuk mibenlétét, az együttműködésükhöz szükséges bizalom kérdését. oké, oké, azt elismerem, hogy a szexszel végződött flashback már túlzás volt, bár az mindenképp a javát szolgálta, hogy emily bett rickards kifejezetten szexi volt a húzódzkodós jelenetben... de az alap is kellő izgalommal szolgált, a várható végkifejlet ellenére feszültséggel telve nézte az ember, ahogy a két nem egészséges ember próbál kijutni, miközben odafenn a srácok azon agyalnak, hogy miképp tudnának átjutni a titánium borításon meg a robbanékony metánon. és a nagy idő-elleni-futás közben azért volt idő megállni megint egy kicsit elmélkedni oliver lelki összetörtségén, és ez azért kellett elsősorban, hogy a hozzám hasonló éles nyelvűek ne kiabálják azt, hogy ez egy bottle epizód volt... (#08.06.)

„-well, to be fair, you’re basically telling me i’m sarah connor in terminator.

-uh, more like miles dyson.”

ha joe-ékkal is megjátszották volna a titkok miatti szakítást, akkor én is szakítottam volna a show-val... nem, tényleg nem ironizálok, kellenek a sorozatba a boldog párok, az olyan bimbózó kapcsolatok, mint amilyen most kezd szövődni az új tudóslány és hr között (anne dudek tudom, hogy nem tartozik a legnépszerűbb színésznők közé, de hozzám hozzámnőtt a house alatt). mert a szerelem és a szeretet mindenek felett áll, és nem véletlenül hadoválok erről, mert úgy tűnik, hogy a készítők is ezt akarják kihozni az egész savitar ügyből... felfedték végre a világ legrosszabbul őrzött titkát, azaz végre úgy került le (a meglepően logikusan megmagyarázott) páncél, hogy megláthattuk a gonosz igazi arcát -és ezért is felesleges ez a nagy titkolózás, mert valaki biztos hogy lesz az interneten, aki öt perc után világgá kürtöli a valódi választ rejtő elméletét... azt majd meglátjuk, hogy mit hoznak ki a szituációból, van három epizódjuk az íróknak így, hogy ennyire a végére tartogatták az általuk sokkolónak tartott meglepetést... (ha már szeretet, jól volt felépítve cisco drámája, aki nehezen szánta rá magát caitlin (a.k.a. a legjobb barát) bántására.) (#08.06.)

„the deo does not negotiate with terrorists.”

azért szomorú azt érezni, hogy a főszereplőd a legbutább a sorozatban... oké, értem én, hogy kara ma érzelemből hozta minden döntését, és félredobta a logikát a sarokba, de már az epizód elején is nagyon lehetett bólogatni maggie mondatain, aki szerint supergirl durrbele stílusa a piti bűnözőkkel szemben szívás a hagyományos igazságszolgáltatási szerveknek, mert akár felmentést is kaphatnak a tárgyalásuk során a törött kezek meg a beszennyezett bizonyítékok miatt... és ezek után is ész nélkül futott a testvére megmentéséért ahelyett, hogy hallgatott volna arra, akinek vannak (rendőri) tapasztalatai az ilyen ügyekben -az már egy más kérdés, hogy maggie is hagyta, hogy a végén a gonosz telebeszélje a fejét, és aztán már ő sem volt képes arra a józan tisztánlátásra, mint az elején... igaz, azt el kell ismerni, hogy körmönfont kurafi volt az elrabló srác, érezhetően átgondolta a tervét, és az is tetszett, hogy általa be lehetett kukkantani kicsit a danvers lányok gyerekkorába... és azt se’ felejtsük el, hogy alex nem tipikus áldozatként viselkedett, hanem kifejezetten jó ötletei voltak a túlélésre. (a lena/rhea szálat nem értékelném, mert míg az egyiküket bírom, a másikat száműzném a sorozatból szívem szerint...) (#08.06.)

„might be crossing a line, felicity.”

a huszonhárom rész per évad egyik következményét láthatják, hölgyeim és uraim... merthogy ki kell tölteni az időt a fináléig úgy, hogy nem kergetőzhetnek folyton prometheus-szal. úgyhogy jöhetett a felicity-féle megkérdőjelezhető motivációjú hacker-csapat, akik persze még megkérdőjelezhetőbb tettekre szánták el magukat -mert ha nem riadsz vissza a gyilkosságtól sem, akkor átléptél egy határt... ezen lehetett rágódni felicity és az arrow-team között, de sajnos nem nagyon akart működni a dráma -lehet hogy azért nem, mert mindannyian követtek már el megkérdőjelezhető dolgokat, vagy a szöszitől volt karakteridegen a szál, nem tudom... viszont ezzel a lendülettel a diggle családot is összeugrasztották, mert a kedves férj érthető módon kiakadt a felesége guantanamo-s elveitől, de itt legalább egy fokkal jobban éreztem hitelesnek a durcázás, lehet hogy pont azért, mert az érveik akár a valóságban is elhangozhatnának... a rész feleslegességének érzetét meglepő módon rené szála egyenlítette ki, mert szívet melengető volt a kislányával való újratalálkozása (köszi quentin bácsi!). (#08.06.)

„well, secrets always were our thing, weren’t they?”

hogyan ábrázoljunk egy megtört embert? áh, legyen emós frizurája, és kész is van... kár, hogy ilyen inkonzisztensek greg berlanti-ék, mert míg a legends-ben hangsúlyozzák, hogy az önmagukkal való találkozás nem javallott az időutazásnál, addig barry simán lepacsizik a jövőbeli borongós változatával (de lehet hogy csak már megtörtént eseményeknél él ez a szabály -nem tudom, mert nem tiszta a dolog és ez zavaró)... szóval megérkeztünk a legsötétebb idővonalra, ahol a sok sötét szűrőn és alul-világított díszleten át látjuk, hogy a team flash romokban, de szerencsére a kissé kevésbé depressziós jelenből érkezett barry hoz egy kis fényt az életükbe... egy kicsit kár, hogy az ilyen sötét jövőképeknél nem tudunk izgulni, hiszen a jelenben úgyis sikerült változtatni rajtuk, akkor meg minek szomorkodnánk egy meg nem valósuló szcenárió drámáin... persze amiért megtette a több éves utat, az nem valósult meg, azaz hogy még mindig nincs meg savitar kiléte -és ebben az a bosszantó, hogy még előttünk is húzogatják a mézesmadzagot továbbra is, pedig ahogy az idézetből is látható, tisztában vannak az írószobában azzal, hogy a nézők utálják azt, amikor a karakterek titkolóznak egymás elől... (#08.06.)

„you weren’t afraid to pursue the truth, no matter what the risk. and we need more reporters like that. more reporters like you, who care about the truth.”

miután rendbe raktuk a magánéletet, és a deo-nál is minden shinny és happy, kellett foglalkozni a kara-féle alteregó munkájával is, hogy ismét megmutathassa, hogy van olyan jó újságíró, mint az unokatesója -kár, hogy ehhez egy nem túl izgi és/vagy eredeti heti-ügyet sikerült választani... illetve egyetlen dolog miatt nem ásítoztam a rossz útra tévedt tudósember meg a nanorobotjai közben, és ez a lena luthor faktor volt... mert jól működött, hogy egyszerre volt sebezhető és zavarodott, valamint orrba-vágóan badass, amikor kellett. és ez egy újabb csapás volt a szívére, ami valószínűleg kell ahhoz a sötét úton, aminek a végén igazi luthor válik belőle... mellékszálként winn-ék bohóckodtak egy kicsit a végre nem fárasztó james-el, és a fura maszk ellenére is szexi barátnőjével -bár azért remélem tényleg vicceltek azzal, hogy a szöszi űrlény macskákat szokott enni... (ehh, muszáj volt mon-el anyuval emlékeztetni arra az utolsó percben, hogy még mindig nincs lezárva az a szál...?) (#08.06.)

„why would rip hunter break the first rule of time travel?”

az időutazós sztorik egyik legszórakoztatóbb húzása, amikor az idővonalak keresztezik egymást, azaz valaki összetalálkozik önmagával a csavaros történetvezetés egy pontján -majd pont a legends-ben hagynák ki ezt a mókát, mi...? de persze jó indok volt arra, hogy visszatérjenek 1916-ba, mert hát meg kellett menteni a világot és önmagukat egyaránt... egy kicsit használták csak ki azt a lehetőséget, hogy más szemszögből nézzük újra a kettő résszel ezelőtti eseményeket, abból viszont bőven faragtak poént, hogy a karakterek megkettőződtek, és ebből félreértések adódtak -vagy nagy pofonok, akár önmaguktól is... persze a gonoszok sem tétlenkedtek a senkiföldjén, úgyhogy fináléhoz méltó lett (többé-kevésbé) az összecsapás. örültem neki, hogy sarah kezébe adták a végső megoldást, mert ezzel kiemelték a szöszit kicsit a többiek közül, ráadásul egy piszok érzelmes jelenetet is lehetett így prezentálni a lance-lányok között... szépen lezártuk a lándzsa-szálat, még happyend is dukált a sokat próbált legendáknak. aztán persze aztán az epilógussal fel kellett vezetni a jövő évet -mert oké, hogy mókás dolog önmagunkkal találkozni az időutazás során, csakhogy az idő maga ezt nem tartja olyan mókásnak... (#08.06.)

valljuk csak be nyugodtan, hogy az első évadot csak kényszerűségből néztük, mert a marketinggel eladták nekünk ezt az akciós árú b-csapatot is, miközben időutazásos mókával kecsegtettek minket, inkább egy kínosan túlnyújtott egyszerű kergetőzős bosszú-sztorit kaptunk, ami az istennek sem akart működni (leginkább a főgonoszának köszönhetően)... aztán idénre belátták az írók, hogy téves úton jártak, és az erényeikre hagyatkozva egy tényleg szórakoztató időutazós kalanddá formálták a sorozatot, ahol működik az átívelés, ügyesen vannak beleszőve a történelmi korok és valós személyek, és még a csapatdinamika is a helyére kattant -és így már nem csak egy megtűrt mostohatestvér lett a show a nagyok mellett, hanem egy olyan önállóan álló heti 42 perc, amit az ember szívesen indít el -mert lehet hogy csak egy felszínes popcorn show, annak viszont elsőrangú. soha rosszabb szórakozása ne legyen a képregény-rajongó tévénézőknek...

„we’re not in russia anymore.”

az előző baromi erős epizódból organikus módon következett, hogy a mai részben lesznek olyan elemek, amik a híres ’nemszeretem’ kategóriába estek, mert oliver feje és lelke annyira ki lett csavarva, hogy nem lát tisztán... először lezárta volna a teljes küldetést, behódolva prometheus-nak, aztán meg már a spájzban voltak az oroszok... örülök, hogy nem csak simán gengszterkedésre használják a bratva-t, hanem hoznak a főnökséggel egy kis sons of anarchy-s vibe-ot is, miszerint baromi nehéz egy bűnszervezetet eltéríteni a hagyományok mellől, ezen még a legjobb vezetők is elbuknak -és szépen összeépült a két idősík, ahogy anatolij megjósolta előre, hogy oliver nélkül kudarcra van ítélve a testvériség új útja, és lám, a jelen ezt meg is erősítette... örülök, hogy a sok szenvedés és érdektelen mellékszál után teljes szívből tudok szimpatizálni diggle-lel, aki makacs módon kitart oliver mellett, és nem hagyja, hogy olyan dolgokat tegyen meg, amiket a később, az összefoltozott lelkiállapotában megbánna... de a teljes csapat szimpatikus volt, ahogy a vezetőjük nélkül, a kütyüik nélkül is szó nélkül beálltak a csatasorba. (#08.05.)

„reality has been operated on.”

szóval egy gonosz világban élünk, mert az elnök itt is egy pökhendi hotel-tulajdonos... az alter-univezumos / időutazós alkotások szeretnek játszani a gonosz birodalmával, így most, hogy az elátkozott légió megvariálta a valóságot, megkaphattuk a helyi biff világát, ahol a pozitív hősöknek rossz egy kicsit -vagy ők maguk rosszak... kicsit sajnáltam, hogy nem mélyedtünk el jobban az itteni életükben, mert akkor több csajos akciót láthattunk volna (talpig fekete bőrben, hogy máshogy), vagy nevethettünk volna még egy kicsit ray megalázó munkáján. ehelyett viszonylag gyorsan észhez tért mindenki, és jöhetett a kissé hiábavaló küzdelem a lándzsáért. az viszont jó volt, hogy a gonoszok is frakcióztak, úgyhogy hamar váltogatták az oldalakat, a szövetségeket a karakterek... persze most azt akarják, hogy nagyon szomorkodjunk a finálé előtt, hogy azt higgyük, hogy minimálisan kicsi az esélye a kiútnak, de hé, időutazós sorozatról beszélünk, minden síkot, minden valóságot meg lehet változtatni -maximum viselni kell majd a következmények súlyát... (tök jófejség a többi sorozat színészeitől, ha beugranak egy-egy jelenet kedvéért, azt viszont nem tudom hogy logisztikázzák ki, ha egy héten két sorozat is ugyanabban a díszletben forgat...) (#08.05.)

„any sufficiently advanced technology is indistinguishable from magic.” (arthur c. clarke)

csak egy kósza szemfényvesztés volt az előző rész feelgoodsága, mert nagyon hamar visszasüllyedtünk az idei lehúzós állapotba... pedig a heti-gonosz trükkjeivel fel lehetett volna dobni egy kicsit a hangulatot, de nála is csak a savitar-ral való kapcsolat volt a fontos... egyébként is furcsa, hogy egy ilyen jelentős flash-ellenfelet ellőttek egyetlen epizód kedvéért -bár egy időutazó tudom, hogy bármikor visszatérhet, de akkor is... david dastmalchian egyébként nem hozta rosszul a jövőbeli nagy varázslót, kellően képregény-gonoszosan eltúlozta a karaktert -de egyébként is bírom a faszit (való életben is jó fej lehet az interjúk alapján), úgyhogy nem is tudnám nagyon bántani... bár az írók rakhattak volna több húst is a karakterére, hogy tudjon mivel dolgozni -vagy legalább ne játszották volna el vele is, hogy ott az információ a fejében, és addig csűrik/csavarják a dolgot, amíg végül nem mondja el, hát gratulálok... a csajok frontján viszonylag rendben voltunk (gypsy kapott egy kis hátteret, caitlin-nél meg egész működött a dráma), és annak is örülök, hogy jesse l. martin játssza joe papát, mert neki legalább elhiszem, hogy aggódik a lányáért. (#08.05.)

„can’t you see that being here on earth with kara makes me happy?”

na ugye, hogy ha az ember belevág az arrowverse-be, akkor teljes elkötelezettséggel lehet csak csinálni? mert ha a tudatlan supergirl néző kihagyta a flash éneklős epizódját, akkor fogalma sincs (illetve a previously egyetlen bevágása alapján elképzelheti), hogy miként billent újra pozitív irányba a kara/mon-el kapcsolat... hjaj, közel sem olyan érdekes ez a daxam-i királyi szappan, mint ahogy a készítők be akarják nekünk állítani, és sajnos nem volt elég a mai szenvedés a faarcú teri hatcher/kevin sorbo csapattal, még mindig nem zártuk le, pleeeease, lépjünk tovább... persze ki kellett tölteni valamivel a negyven percet ma is, mert szerencsére azt nem vállalták be, hogy csak úgy szenvedünk ő-hercegsége körül, ezért jöttek a fejvadászok, akikkel legalább lehetett egy kicsit bunyózni (az már egy más kérdés, hogy kevin smith-t sok mindenért szeretjük (mondjuk a nagy pofájáért és a humoráért), de nem az akció-jeleneteiért)... ja igen, volt még egy szál helykitöltőnek: egy újabb kör az alex/maggie kapcsolat körül... (#08.05.)