soroló

„the black hand means kill or be killed.”

lehet hogy angliában is hidegebb van az év utolsó felében, de azért általában fekete a karácsony... ilyen sötét és nyomasztó ünnepi epizódot sem láttam még a tévében, és nem csak azért érezte az ember ezt, mert mindenki csak foghegyről vetette oda a másiknak, hogy ’merrychristmas’, de azért is, mert a családi ünnep előtt meglehetősen szétszakadt állapotban találtuk a nagy családot, plusz egy újabb csoport tör épp’ shelby-ék életére -akik úgy tűnik, hogy a katolikus vallásuk ellenére leszarják a nagy keresztény ünnepet, ők gyilkolni jöttek, nem fát díszíteni... és hogy legyen is tétje a maffia fenyegetésének, máris gyilkos golyók röpködtek a dobtáras fegyvereikből, igazi véres háborút vizionálok birmigham környékére ezek után... persze ismerjük tommy shelby-t, hogy nem fogja hagyni magát, és a felnyírt hajától a kamáslijáig csurom vér lesz az egész teste, de diadalt fog aratni... a többiek viszont nincsenek jó formában (a börtönben függő halál árnyéka megviselte őket), de ezek a kőkemény napok újra meg kell hogy erősítsék őket, különben nincs esélyük a túlélésre... (olyan jó látni, hogy ennyi év után sem eresztenek a stílusosságból az alkotók, sőt, kifejezetten erős képekkel és hangulati elemekkel operáltak ma is végig -már a börtönös nyitástól kezdve.) (#11.16.)

„am i forever in limbo, not knowing which side i’m really on?”

sam esmail egy klasszikus fogáshoz nyúlt, hogy végig magas szinten tartsa a feszültséget az epizódban: végigpumpáltatta a zeneszerzővel az egész 45 percet... na jó, nem az egészet, mert egy szomorú kezdéssel építettünk empátiát angela felé, mielőtt belevetettük volna magunkat a jelen események sűrűjébe... persze volt még egy ügyes készítői húzás, amitől még inkább meg tudtuk számolni az összes szívdobbanásunkat a mellkasunkban -hogy mindenkivel izgalmas dolgok történtek, és ide/oda ugrálva próbáltunk nem aggódni értük... a múltkori glitch-esedés is baromi jól volt újra (és újra) használva, sőt, a rendezői munka segítette igazán elő, hogy szurkoljunk elliot-nak, hogy legyőzze a rajta uralkodni próbáló mr.robot-ot (igaz ez még akkor is, ha az én ízlésemnek már túl volt húzva, ahogy elliot mindenhez odacsapja magát a tudatában zajló csata kivetüléseként)... és az a durva egyébként, hogy utólag belegondolva olyan ártatlan jelenetek is hihetetlenül sok feszültséggel teltek meg, mint mikor az fbi-os néni csak felmérte a terepet az étteremben -és itt érződik igazán a zene igazi hatalma... (#11.16.)

„for once, gretchen is putting herself first.”

azt tudtuk, hogy nincs esélyünk mézes/mázas összejövésre, hiszen túl nagy a tüske, amit jimmy okozott a lelépéssel, így nem volt meglepő az első reggeli veszekedés -de azért titkon reménykedtünk... gretch még járt egy kört a két pasi körül, hogy aztán némiképp önző érdekeket nézve döntsön -de hé, van-e olyan lány, aki nem értékeli, ha egy pasi felszívja magát érte, és kész éreztetni azt, hogy harcolni fog a végsőkig...? örültem, hogy idén -az évadnak megfelelően- könnyedebben vettük a finálét, nem kellett megint összetörni a szívünk. ugye hogy sokkal jobb nézni azt, hogy a karakterek megtalálják önmagukat, minthogy elvesznek a saját hülyeségükben...? (edgar bro-problémái kevésbé mozgattak meg, de aztán nála is szépen kifutottunk az önértékelés-növelésre. és örülök neki, hogy lindsay is talált végre valamit, amiben tényleg jól érzi magát.) (#11.16.)

már pedzegettem a finálé-írásnál is, hogy sokkal könnyebb szívvel fogyasztotta az ember ezt az évadot, mint az előző kettőt (vagy még inkább azt mondanám, hogy a depressziós másodikat) -annak ellenére nem mentünk el igazán a szúrkodós drámáig, hogy 13 részt is rászántunk arra, hogy feldolgozzák a karakterek azt, amit jimmy tett az előző finálé végén... mert talán megszoktuk, hogy a két túldramatizált karakter (minden szeretet és szerelem és vonzódás ellenére) nehezen találja meg a közös hangot. vagy csak úgy voltak felépítve a kitérőik, hogy azok kellően szórakoztatóak voltak. talán a többiek egyensúlya is rendben volt, jutott idő lindsay és edgar életút-keresésére is, talán csak az a fura, hogy a közös kapcsolatuk elég hirtelen sikkadt el... tegnap jelentették be, hogy jövőre utoljára tépheti egymás haját ez az összeférhetetlen tökéletes pár, és most pont jó formában van a sorozat, hogy egy erős zárással rakhassák fel a koronát a készítők.

„x-wing on attack vector.”

megnyomsz néhány gombot, és a rajongó boldog: x-szárnyúak csatába keverednek a tie-fighter-ekkel (először a sorozat történetében), majd a harcok hevében egy megsérült birodalmi hajó belezuhan egy csillagromboló tornyába... de a maga perverz módján az is tetszett, ahogy thrawn felkészült az első vonala elbukására is, mert megint csillogtatták ezzel a taktikai hozzáértését (és nekem jó üzemanyagot biztosítottak ezzel, hogy ma is haladjak egy méretesebbet a kék admirálisról szóló könyv olvasásával)... persze egy ilyen látványos kezdéssel nem érhetett fel a későbbi felszíni kergetőzés, de azért jó volt nézni, hogy hera nem csak a pilótafülkében ász, hanem a közelharcban is. de azért mindenkivel egyszerre ő sem bírhat, így el tudták érni, hogy még szomorúbbak legyünk amiatt, hogy néhány hétig nem térhetünk vissza a lothal-ra... (#11.14.)

„happy lumpectomy day to you”

azt már a fight club óta tudjuk, hogy egy nagy medve (nagy cicikkel) ölelése felszabadíthatja a lélek összes bánatát -így érthető, hogy ian is hasonlóan érzett (miután ez a nagy mackó alaposan leszopta -btw, az ölelkezés közben a volt pasija meg egy másik medvét gyúrt a háttérben). de kellett valaki a családból, akin érzékenyen csapódik le monica hiánya, és ugye mindig is ian kötődött hozzá a legjobban... lip-pel jól kimondatják, hogy morális válaszutak elé állítják a karaktereket, ahol persze a maguk módján gyötrődnek és kerülnek ki győztesen -bár maga lip például nem így tervezte a morális megleckéztetést a volt csaja pasijával, de kijöhet még a dologból pozitívan (amint elmúlik a kutyaharapás a lábán). fiona meg fokozatosan tanulja az empátia és a hideg anyagiak kényes egyensúlyát, de láthatóan még az akadályok ellenére is élvezi a landlady-séget... frank-et is jó látni, hogy az életben először örömöt talál egy tisztességes állásban, de persze a maga frank-es módján túlpörgi ezt is... egész jól kezelték kev betegségét, benne volt a félsz, ugyanakkor lehetett mosolyogni is a hozzáállások miatt. tudjátok, keserédesen, mint egy sör-kóla kombónál... (#11.13.)

„at this point in most of my cases, there’s this tremendous amount of weird things all swirling around, and then, well, people start dying.”

baromi jól kitalálták max landis-ék a nem-létező-véletlen szerepét a sorozatban, mert természetesen írhatnak olyan jeleneteket, amiknél nem érzi az ember, hogy ’épp ott voltak hőseink’, meg ’pont abba futottak bele, akit kerestek’, esetleg ’kihallgatta a hanyagul eldobált mondatokat az ügy kulcsszereplője’ -dirk gently a legjobb írói kifogás... persze maga az ügy most is lépésekben haladt csak előre, még ha egy fontos szereplő épp jókor is volt jó helyen -én meg elkezdtem gyanakodni arra, hogy wendimoor nem is igazi fantasy-univerzum, inkább egy megelevenedett gyerekmese. mert túl fura és goofy ez a világ, hogy ne egy gyerek képzelete hozza létre... amanda-nak viszont egész jó helyet találtak benne, a különleges képességeivel új szintre emelhetik a karakterét -és azt is jó volt látni, ahogy újra összerántották a haverjaival. igaz, ez pont egy pozitív hullám közepén történt, úgyhogy az is segített a szív-olvasztásban -mert a koncerten feldobott szeretet-varázslat hatalmas mosolygásokat váltott ki nemcsak a szereplőkből, de belőlünk nézőkből is. (nem beszélve a bart / rózsaszínhaj kapcsolatépítéséről, ami szintén az érzelmi oldalt izzítja rendszeresen.) (#11.12.)

„you should touch the horseshoe, sassenach.”

engem könnyű megfogni az olyan apróságokkal, mint mondjuk a főcím rendszeres megváltoztatása, ahol szépen lekövetik az új helyszínek hangulatát -és persze bear mccreary is transzfúziót hajt végre a hangszerelésen, most például előszedhette az összes egzotikus ütősöket a karibi hangulat kedvéért... igaz, hogy még csak úton vagyunk a karib-tenger felé, mivel nem akarták átvágni ron moore-ék a többhetes utat, így az egész epizódot a tengeren töltöttük. és azért ez nem volt egy hullámoktól mentes utazás... mert persze a tenger zúgása hozta az összes korabeli problémát és babonát, így megromlott a víz, elállt a szél, zúgolódtak a matrózok, hánykolódtak a főszereplők. és ha mindez nem lett volna elég, hoztunk magunkkal problémát a szárazföldről is -mert fura módon fergus-nak épp’ a környék legkellemetlenebb lányába kellett beleszeretnie, aki történetesen jamie nevelt lánya. és biztos, hogy a regényekben ez fontos volt, de valahogy ez a hiszti képtelen belesimulni a sorozat nagy egészébe... ami viszont egész évben jól működik, az claire orvossága, mert most is jól jött a szakértelme a hajón, és az is érthető, hogy rendre hangsúlyozódik az esküje, az elkötelezettsége a szakmájához. (#11.12.)

„family’s just kind of bullshit. everybody ends up alone, anyway.”

érdekes, hogy idén a bővebb család felé fordultunk -megtartva persze a három lány és sam ellentmondásos kapcsolatát is... de most egymás után kétszer is érdekesen bővült a család, most jöttek a liverpool-i rokonok, akik elég idősek ahhoz, hogy john lennon-ról anekdotázzanak, de egyébként kellemesen nyugodt életet élnek egy kanadai tengerparton. érdekes az is, hogy meg sem próbálnak nevettetni minket pamela adlon-ék, csak szeretetteljes mosolygásra futja, szomorkásabb hangulattal körbefuttatva... (#11.11.)

„attention, all e corp employees, this is an emergency. please stay on your floor.”

oh, mondom, milyen szép vágatlan jelenettel kezdtük a liftben, aztán meg egyből egy tracking shot, hmm, szeretem az ilyen folyékonyan suhanó kamera-kezelést, bazdmeg, ebben a részben nem lesz egyetlen látható vágás sem, ha ezt végigviszi sem esmail, az ujjaimat nyalogatva fogom emelgetni a kalapomat, és megcsinálta, bravó, bravó, bravó... és az a jó, hogy a gimmick egy idő után nem tolakodott a szem elé, nem kereste mániákusan az ember a rejtett vágásokat, hanem csak sodródott az operatőrökkel együtt -meg persze azzal az egyre növekvő feszültséggel, amit kiszolgált ez a remek rendezés. mert elliot paranoiája ragadós volt, tényleg lehetett aggódni azért, hogy kijut-e az épületből -angela-ért a szerepe és személyisége miatt kevésbé tudunk szorítani, de köré meg gyönyörűen teremtették meg a káoszt, így nála sem volt gond azzal, hogy emelkedő pulzussal üljük végig azokat a perceket, amíg tapadt rá a kamera... (tök jó látni egy sorozatban, hogy az alkotók szabadon kísérletezhetnek bármilyen formulával -azt meg főleg, ha a merész próbálkozásokat siker koronázza.) (#11.09.)

„everyone knows that france is the best country. they basically won world war ii, and they invented the best type of kissing: tongue kissing.”

kellettek a nehéz esték ahhoz, hogy a két lüke hősünk végre megosztozzon egy italon -meg a nyál-készletükön... talán jimmy-é volt a cikibb este, mert a nagyszájúsága mondott csődöt, míg gretchen csak pót-anyaként szerepelt le, hiszen fogalma sincs, hogy kell egy gyerekkel bánni -bezzeg a szexi francia ruhákban nagy szakértelme van, hmmm... szegény edgard meg csak sajnáltuk és sajnáltuk egész rész alatt, amiért senki sem érti meg a múltját és a problémáit... (#11.09.)

„-when are you going to feel you’ve done enough for this rebellion?

-i guess when the empire is overthrown and people are free to live their lives the way they want again.

-and when that time comes, how do you want to live your life?”

maradtunk a lothal-on kvázi mellék-küldetésekkel foglalkozni -mármint az érzet ez volt, pedig igazából a fő-cél fontos volt, azaz hogy kijuttatni a körbezárt bolygóról a pöpec tie-fighter adatait, meg persze kijutni a bolygóról, csak közben tettünk pár kitérőt is (hogy megtudjuk azt, hogy a birodalomnak tényleg voltak független bedolgozói -remélem randal és dante nézik a show-t)... plusz érződik, hogy fontos lesz még a későbbiekben a jelenleg még csak rengeteg kellemesen bizsergető misztikumot hordozó kanan-szál, valamint azt sem véletlenül emelik ki, hogy a lothal egy fontos spirituális hely... és ne feledjük, hogy megérkezett az állatias ösztönökkel rendelkező rukh is, akinek a régi starwars olvasók tudnak nagyon örülni -én viszont nem értettem vele kapcsolatban, hogy miért volt akkora szám, hogy warwick davis-t (klasszikus starwars-os arc) kérték fel a szinkronhoz, ha aztán ennyire eltorzították a hangját... (#11.07.)

„is that a *** unicorn?”

azért tetszik a sorozat fantasy világa, mert épp olyan borzasztóan van kifacsarva (mind a sztoriban mind a nevekben), mintha csak egy nem túl tehetséges kalandmester találta volna ki az egészet egy szerepjátékhoz -és én már csak tudom miről beszélek, éveken át m.a.g.u.s.-oztam kalandmesterként... de egyre erősebben kötik a nevetséges holdat és vödörfejű lovagokat felvonultató világot a miénkhez, amanda-ék már odaát vannak, gondolom idő kérdése, hogy dirk-ék is átússzanak... igaz, nálunk sem lehet igazán unatkozni, mert max landis-éknek megint elgurult a gyógyszerük, és egy tiritarka lynch-világot passzíroztak egy elhagyatott házba, szokásosan agyament ötletekkel -mert miért ne lehetne végtelen folyosókon egy vonalas telefonnal rohangálni, ahol sosem fogy el alólunk a zsinór (a rejtélyes lila(?) szörnyről már nem is beszélve)... hmmm, érdekes az, amit dirk-kel csinálnak az idén, azaz, hogy néha komollyá teszik, egy olyan személlyé, aki aggódik a barátaiért, mert ez egy olyan új arc, amit még nem láthattunk tőle. (#11.06.)

„i’m done with it. no more pointless sex bent over a dirty sink in a club bathroom or scraping my ass on a rusty alley dumpster with my underwear pushed down around my ankles.”

először is tök jó érzés, hogy nyolc év alatt nem csak megszerettük a karaktereket, de ki is ismerhettük őket -ugyanakkor mindig sikerült kis irányváltásokat elvégezni az életútjukban, és úgy érzem, hogy az idei változtatások jó irányba tartanak: fiona jó kocsival jár, sikeres az ingatlan-bizniszben, még arra is elhatározta magát, hogy lemond a random faszokról, amiket magába fogad, erős, határozott nő, love it (és már most várom, hogy miként alakul a kapcsolatuk a jessica szohr által játszott új karakterrel); lip még mindig nem iszik, inkább fut, és jótékony kiskutyát játszik a volt csajával; ian is az exek felé kacsingat, csak nem tudja feledni a transz pasiját; carl-nak kifejezetten jól áll a katonás rendszer, ugyanakkor ott maradt benne egy maréknyi gengszter is; frank épp az áldott korszakát éli, igaz, a tudatát már rég elfüstölte a fülein keresztül; persze a drámai felhőket is fel kell vonultatni egy évadnyitóban, és nem örülök, hogy idén úgy tűnik, hogy kevin-nek jut a legnagyobb kereszt... (#11.06.)

„when a horse breaks its leg, ye put it out of its misery because it’ll never heal right. neither we will.”

uhh, már a címet látva rettegtem ettől az epizódtól, mert nyilvánvaló volt, hogy túlzott dráma lesz jamie szociális státuszából, azaz hogy egyszerre két nő viseli a kezén a gyűrűjét... és először tényleg úgy tűnt, hogy a lehető legrosszabb módon játsszák ki a hiszti-faktort (betoppant a második feleség, akit ráadásul az első évadból rángattak elő, ahol szintén nem lopta be magát a szívünkbe) -még az a szerencse, hogy a színészek úgy el tudják adni nekem ezeket a jeleneteket is, hogy szépen lesimulnak a panaszkodásom élei... örültem, hogy a kedélyek lenyugvása (és egy pisztoly eldördülése) után már mindenki nyugodtan le tudott ülni, és értelmesen meg tudták beszélni az érzéseiket -és így mi nézők is megértettük a lelkükbe kavargó hullámokat, hogy jamie apaságra vágyott, ezért bútorozott össze egy özveggyel és annak két cuki leányával, és megértjük claire-t is, aki egy magas egzisztenciát hagyott ott a huszadik században, és most nem érzi azt, hogy megérte ez az áldozat... az epizód végén újabb lépést tettünk a tenger felé, már a szemünk előtt egy küldetés, ami nyomán útra lehet kelni a vad nyugatra... (#11.05.)

„i look out at all of you, and what i see is love. as silly as these things are, we come together in love.”

még mindig lehet előkeríteni család-körüli karaktereket -mondjuk az (ex)apóst, aki egy gyönyörű beszédet vág le sam-nek arról, hogy a nőknek igenis el kell tartaniuk a mihaszna férfiakat... egyébként nem kell messzire menni a családon belüli konfliktusokért, egyszerre volt vicces és riasztó, ahogy frankie és sam bántak egymással a partin... (#11.05.)

„who is the dark wizard, who is his apprentice, who are the foes, who is ’she’, what is the dream, who is the man, what is the ’great weapon’, and, perhaps most importantly, who is the boy?”

...ez a baj a jóslatokkal, hogy mindig rohadtul homályosan fogalmaznak -és akkor a látomásokról még nem is beszéltünk, ahol az elsuhanó képekből kéne kimazsolázni némi használható információt... úgy látszik idén az lesz a trend, hogy a varázsvilágban kezdünk -kicsit kezd olyan lenni ez a hely, mint a gyerekkoromban olvasott cherubion könyvek: a lovagok mellé megérkeztek a gépfegyverek is... de egyébként is nevetségesnek hat ez a világ, ollóval és jojóval vívják a csatákat, és persze minden völgynek és uralkodónak lehetetlenül bonyolult neve van -aki kicsit is otthon van a fantasy toposzokban, az jókat tud mosolyogni ezeken a parodisztikus húzásokon... de egyébként jól játszanak velünk (szokás szerint) az írók, amikor azt hinnénk, hogy a szöszit áldozatként akarják bemutatni a kisvárosi könyvklubnál, hamar kiderül, hogy pont az volt a cél, hogy ne a szerencsétlen bicebócát lássuk benne, hanem a potenciális negatív szereplőt... (csak én vagyok az, aki alan tudyk-tól több gonosz-kacagást várna el, ha már negatív szerepet játszik...?) (#11.04.)

„is it possible he peed himself invisible?”

oh, nem kellett sok, hogy a felhőtlen öröm visszaköltözzön a sorozatba -csak újra össze kellett hozni a srácokat egy helyre, és egyből mi nézők is úgy ugráltunk örömünkben, mint dirk és todd a mezőn... de csupa pozitívum volt az is, ahogy a bicegős néni felfedezte a varázslás örömeit, és szebbé tette magát és a környezetét... ha már a lehúzósabb hangulat elillant a múlt ködében, a humor-faktora is erősebben kezdte böködni a rekeszizmainkat -a bénázó rosszfiú szerencsétlenkedése is nevetséges volt, de a töketlen seriff-irodában is megdolgoztak azért, hogy jól szórakozzunk. és kifejezetten örülök, hogy a két törvény-szolga besegít az ügyben -csak mert unatkoznak a kisvárosi semmittevésben... magából az ügyből persze még nem értünk semmit, de azt már a tavalyi évad óta tudjuk, hogy nem kell aggódni az ilyen apróságok miatt, majd fény derül mindenre a furán karikatúrára vett fantasy birodalomban is... (oh, az alkotók ügyesen vonják maguk köré a megfelelő embereket, alan tudyk jól fog működni ebben az őrült környezetben.) (#11.04.)

„have you noticed an acceleration of strangeness in your life?”

kicsit úgy érzem, hogy a sorozatok készítői imádják csapdába írni magukat, hogy rendszeresen teszteljék azt a tudásukat, hogy ki tudják-e írni magukat a gödörből... mert azzal, hogy max landis-ék erővel szétválasztották a csapatot az előző évad végén, komoly változásokat eszközöltek a dinamikában, és ehhez jött még a fogság és todd betegsége is, hogy igazán eluralkodjon a komorabb hangulat az évadnyitón... aztán a negyvenedik percre szerencsére kiderült, hogy nem áll rosszul a sorozatnak ez a komolyság, sosem baj az, ha egyből az elején megsorozzák a gyomrunkat, csak hogy hozzászokjunk az érzéshez -később aztán úgyis kisüt majd a nap... (btw, látványosan az amerikai vidék lesz a színtér idén, üdítő lesz a nagyvárosi nyüzsgés helyett a kisebb miliő a háttérben.) az átívelés is komolyabb tónus-váltást hozhat, mert a tavalyi időutazós scifi-őrület után most úgy tűnik, hogy egy fantasy varázslóktól hemzsegő sötét erdeiben fogunk bolyongani -és igen, ez pont annyira hangzik bizarrul, ahogy egy dirkgently-s ötletnek hangzania kell... (#11.03.)

„it’s game over for me. i may have immunity, but i’m gonna lose my brother.”

valahol meg tudom érteni, hogy egyesek számára idegesítő darlene a folytonos szigorú ábrázatával, jellegzetes nyikorgó hangjával és a gyakori dühkitöréseivel, de szerintem egy izgalmas karakter, akivel mostanság nem foglalkoztunk eleget... pedig érdekes nézni a gyötrődését, ahogy próbál szabadulni az fbi pórázáról, ahogy tehetetlenül nézni a bátyja kettős természetét, és ahogy rohadtul menekülne már ebből az egész kényelmetlen szituból (csak 700 dolcsira van szüksége, és már jöhet is budapestre)... fura, hogy nem egy elliot-tal közös jelenete tetszett leginkább, hanem az fbi-os csajjal közös kocsmázása, mert hiába beszéltek lényegtelennek tűnő dolgokról, ott feszült az összes düh és elkeseredettség a bárpult körül... sokáig úgy tűnt, hogy a hasadt elme egyik felével találkozhatunk csak az epizódban, de aztán mr.robot is beköszönt egy kicsit, hogy biztos, hogy haladjon előre a(z elég romboló hatásúnak tűnő) projektje (vizuálisan baromi jól megoldotta sam esmail, amikor egy dühösebb pillanatban glitch-cselni kezdett a mr.hyde alteregó, és felbukkant elliot)... (#11.02.)

„why is la bamba-dad in your house-car?”

jó látni az olyan arcokat, mint lou diamond philips önmagukon viccelődni... elég egyértelmű volt, hogy a múlttal való szembenézés, és az önmarcangoló hibakeresés volt az epizód lelki középpontjában -persze kiforgatva, viccesen, citrom-fák árnyékában, ujj-barátságokat szülve, hangosan kiröhögve a hipszter-társadalmat... (#11.02.)

„let’s kill the son of a bitch.”

ezért kellett összeboronálni a csapatot, hogy most megint szétszedjék őket...? oké, azért panaszkodom csak halkan, mert így a három küldetés feszültsége felerősíthette egymást, ami miatt igazán tűkön ülhettünk az igazi grande finale végéig, mikor is eleven lúdbőröztető módon zárta le az idei főszálat (de a többieknél is működtek a jelenetek, will az ördögűzés emblematikus beállításait hozta, steve-ék meg bátor hősiességgel hajszolták magukat életveszélybe). ugyanakkor szerettem, hogy a nagy feszült rohanás közben is volt idő megállni egy kicsit a karakterekkel foglalkozni, kellett mondjuk a lelkünknek az, hogy el és hopper seriff rendezzék a dolgaikat az autóban... örültem annak is, hogy korábbról visszatérő elemekkel éreztették az évad egységességét -mert pl. eleven a külön-túrája miatt tudott erőt meríteni a végső küzdelemhez, de dustin zsebéből is előpattant egy szelet nugát, amikor a járatból való kijutás volt a tét... miután elült a porfelhő, és elsimítottuk a démonok okozta hullámokat, jöhetett még a nagyon aranyosra sikerült évad-lecsengetés, ahol újra emlékeztettek minket arra, hogy a srácok elértek abba a korba, amikor már a hormonok menthetetlenül átveszik az uralmat a testük felett... (#11.01.)

nem lehet egyszerű feladat egy író(csapat)nak organikusan fejleszteni egy történetet, de mivel meghálálja a végeredmény az ilyen próbálkozásokat, ezért szerintem érdemes kockáztatni. és szerintem a duffer testvérek jó úton jártak idén, hogy nem egy durrbele-csinnadratta-bimmbumm évadot prezentáltak nekünk, hanem csak következetesen lépdeltek előre, megfontoltan -organikusan... mert meg kellett rágni a tavalyi események következményeit, új dinamikával frissítették fel a kapcsolati hálót, és közelebb hozták a túlvilági gonoszt (minden szinten, mert fizikailag is terjedt a kór a földeken és a föld alatt, és lelkileg is megterhelő volt, hogy will-be beköltözött az árnyékvilág). persze ezek a változások jártak apróbb hátrányokkal is, például a csapat-dinamika nem csak frissebb lett, de meg is sínylette azt, hogy eleven majdnem végig külön volt választva a fő csapattól, és ezáltal mike is hátrébb szorult a rangsorban, nem tudott igazi vezetővé fejlődni... a tavaly oly’ jól működő nyolcvanas-évek hangulat most is áradt az összes képkockából, persze itt is lehetett játszani az utalásokkal és az arányokkal, az e.t. mellé jöhetett mondjuk a dolog és az aliens is példaképnek... reméljük minden évadban ilyen szépen lépdelünk majd előre a felnőtté válás rögös útján.

„we can’t stop those demo-dogs on our own.”

egy ismerősöm azt mondta, hogy azért nem akarja elkezdeni a sorozat második évadát, mert már az első is félelmetes volt a számára -én eddig a pontig biztatni akartam, hogy nem érzem olyan paráztatósnak a folytatást, most viszont megérkezett a gore erre a szezonra is, úgyhogy azt hiszem annak a kedves lánynak le kell mondania a sorozat élvezetéről... mondjuk én sem örülök annyira, hogy a horror-trope-ok eluralkodtak a részben, főleg hogy a fordulatok többségét ki lehetett találni előre (ez a hátránya annak, ha klisékhez nyúlsz) -a sátán kutyái jöhettek volna raptorként a jurassic park-ból is, mert pont ugyanúgy viselkedtek, a hősies nép fia megvárta a megfelelő pillanatot, hogy elhalálozhasson (abban a pillanatban lehetett tudni, hogy nem éri meg a stáblistát, amint kiejtette a száján a korszak emblematikus ’basic’ szavát) -és persze a végkifejletnél is tudtuk jól, hogy ki fog ott állni az ajtóban a sötét sminkjével és hátranyalt hajával... ami viszont igazán meggyőzőre sikerült, az will ’kihallgatása’ volt, mert érzelmileg tökéletesen magával tudott ragadni, ahogy a szerettei hatni akartak a gonosszal egy testen osztozó srácra (és ebben az érzelmi bevonódásban a színészek és a sok arc-közelik is segítettek) (de a clash-es, morzés összevágás rész is jópofa volt)... no. mindenki egy helyen végre, jöhet az évad-végi haddelhadd! (#11.01.)

„society left them behind, hurt them, discarded them.”

hallom a neten, hogy magyarázkodniuk kellett a készítőknek a rész miatt -mondom biztos az volt a bajuk az embereknek, hogy egy rablásba is bevonták eleven-t az új(hullámos) barátai, vagy hogy hidegvérrel kínzott meg egy embert (igaz, megölni nem volt képes) -erre kiderült, hogy csak azért vinnyogtak páran, hogy ’hogy mertek olyan részt írni a sorozathoz, ami nem foglalkozik a főszállal’... de miért lenne baj, hogy egy kicsit kitekintünk egy kvázi filler epizódban a nagyvilágba, hogy megismerhetünk mást is, aki eleven-hez hasonlóan nevelkedett a különleges képességű gyerekek között (még akkor se jogos a hiszti, ha egy feszültséggel teli ponton vágtuk el a fő vonalat)? eleve hősnőnk eléggé külön-utakon jár idén, szerintem cseppet sem lógott ki a szálából ez a chicago-i kaland sem... talán akkor lett volna még erősebb az epizód, ha még jobban aláhúzzák a reagen-korszak kitaszítottjainak drámáját, és nem csak egy méretes tarajjal hozzák be a punk-kultúrát a sorozatba -sebaj, lehet erre építeni egy egész spin-off-ot... (#11.01.)

„use the shampoo and conditioner, and when your hair’s damp... it’s not wet, okay? when it’s damp, you do four puffs of the farrah fawcett spray.”

steve, a bölcs végzős, aki megosztja az élettapasztalatait az ifjakkal. steve, a bátor, aki gondolkozás nélkül kimegy a (kizárólag horror-filmek számára kifejlesztett talajszinten kúszó) ködbe, és szembenéz bármilyen túlvilági döggel. steve az a karakter, akit nehéz volt igazán kedvelni, mert csak nancy kötelező kelléke volt csodás hajjal, ám most egész jól sikerült az átpozicionálása... arrébb is kellett tolni a srácot, mert kellett a hely nancy mellett jonathan-nak, amiben persze semmi újdonság nincs, szépen építgetik a kapcsolatukat már az eleje óta. mint ahogy megteszik ezt max és lucas között is, csak a tizenkét éves szinten (és persze apránként csepegtetik a kislány nem túl vidám sorsát is)... elég tevékeny epizód volt, mégha a kórházban sokáig tétlenségre is voltak ítélve a karakterek -nem tudván, hogy mit lehetne kezdeni a will-ben lakó gonosszal. bezzeg az a dög tudta, hogy miképp kell a fiút használni arra, hogy újabb csapást mérjen az emberiségre. ehh, ezek sem láttak még elég (horror-)filmet, hogy felismerjék az ilyen csapdákat... (#11.01.)

„your home isn’t exactly the place you remember, kid.”

utolsó évad esetén jó ötlet visszatérni a kezdetekhez, hogy teljes körnek érezzük a megtett utat -és ezen a sorozat-készítői hagyományon most jól csavartak egyet a rebels írói azzal, hogy egy igencsak megváltozott lothal-ra vezetett vissza az utunk. bár a drámai zene is sokat segített, elég megrendítő volt látni a birodalom pusztítását -azt meg mindig érdekes figyelni, hogy miképp próbálja egy autoriter hatalom az élet minden területét uralni. de kell is ez a szigor, mert a birodalom egyik titkos projektje készül ezen a bolygón... egész pontosan thrawn titkos projektje -és egyébként logikus is, hogy nem tesznek fel mindent egy (halálcsillag alakú óriási) lapra, hanem többféle fegyvert is tesztelnek a lázadók leveréséhez... a pofás akciók mellett hangulatilag volt nagyon rendben ez az egyben vetített epizód-páros, ahol a már emlegetett nyomasztó városi hangulat mellett a természet is fontos szerepet játszott (meg lehet oldani a starwars-ban is, hogy cuki cicák szerepeljenek). (érdekes jobban figyelni mostanság, mert a szimbólumoknak is fontos jelentőségük van a sorozatban.) (technikailag két dolog nyűgözött le teljesen -az űrhajók hangjai (főleg az új titkos tie motorjának morgásai), valamint az, hogy milyen élethűen látszott a karakterek lehelete a hidegebb időben.) (#10.31.-11.01)