soroló

„if we were able to take nassau, if we are able to expose the illusion that england is not inevitable, if we are able to incite a revolt that spreads across the new world... then, yeah... i imagine people are gonna notice.”

meg voltam róla győződve, hogy ez lesz a sorozat ’birodalom visszavágja’, amiben elveszik tőlünk a maradék reményt is arra, hogy a kalózok boldog véget érhetnek -de aztán a végén mégis fordítottak egyet a szerencse szelein, hogy azért legyen némi kiút a sötétségből... ugyanakkor gondolhattam volna, hogy nassau jelenlegi vezetésének vesznie kell -és nem csak azért, mert egyből a nyitányban jelentőségteljesen exponálták a családját (ez mindig végzetes jel...), hanem mert annyira erősen próbálta szorítani a várost, hogy ennek a megfélemlítő terrornak nem lehetett más következménye, mint az elbukás... a tengeren viszont jóval összetettebb volt a helyzet, mert azt azért sejtettük, hogy hiába a konfrontálódás, ennyi kiemelt szereplőt nem fognak hullámsírba tenni az írók az évad harmadik epizódjában. így hátradőlve vártam, hogy mi lesz a kézitusa végeredménye -de aztán egyre közelebb és közelebb hajoltam a monitorhoz, ahogy a kegyetlenség magas szintre hágott. sokszor hallottunk már a hajó alatti áthúzás módszeréről, de ilyen plasztikusan még sehol sem mutatták be -még akkor is igaz ez, ha elsőre csak a hangokat hallottuk, direkt nem mutatták meg a gyomorforgató valóságot... elkezdtünk nagyon szépen építkezni a fináléra, ami most már biztos vagyok benne, hogy meg fogja rengetni az újvilágot... (#02.12.)

„chichester is their bishop. the king is safe. delaney is a horse and prinny is their queen. i think it’s time we started moving some pieces.”

az a baj az első évados angolosan rövid szériákkal, hogy az epizódok nagyja az építkezésre megy rá, és aztán a finálé robbanásai után már el is kell köszönnünk hosszú időre -de valahol meg tök jó dolog nézni ezt az építkezést, ahogy felhúznak minden eseményt a robbanás-pontig, feszítve minket nézőket is kellőképpen... amennyi puskapor volt fizikailag is jelen az elmúlt részekben, vártam már, hogy mikor jön valami nagy bumm, amiben kiélhetik magukat a pirotechnikusok, de aztán teljesen máshonnan érkezett a kirobbanó rombolás -csak mert a keleti-indiai társaságnál elérkezettnek látták az időt, hogy a sok hiábavaló kergetőzés után össztüzet zúdítsanak a szálkára a körmük alatt, azaz james delaney-re... pedig ma is bebizonyosodott, hogy nem jó packázni london legmorgósabb emberével, mert ha utolér a bosszúja, akkor biztos, hogy egy-két szervvel (mondjuk egy nyelvvel vagy egy szívvel) leszel kevesebb... a bosszúálló vér családi örökség lehet, mert a hugica is most jutott el végre arra a szintre, hogy a rendeltetésén túl újszerű felhasználási módot találjon a kalaptűjének... kár, hogy nem lehetett tökéletes a beteljesülésük, mert, nos, megint csak a családi háttérre kell mutogatni -nem lehet véletlen, hogy épp’ most került elő ilyen hangsúlyosa james anyjának a szomorú históriája... (#02.12.)

„we’re just saying that there’s a lot so many female film directors, right? we’re just here to celebrate a couple guys that are out there, all right?”

valahogy még ennyi év után is meg tudnak lepni a srácok, hogy mennyi abszurd hülyeséget tudnak összehordani egyetlen epizódba -amiknek egy része persze hatástalanul csapódik le (ősemberes kezdés), de a többiek szerencsére jól cipelik a hátukon az epizódot (pl. a barát-kereső-találkozó, vagy a dolgokat gyűjtögető emberek vágyálmai). (#02.11.)

„please, i have to know... are you real?”

tudathasadásos állapot -szereted a képregényeket és az azokból adaptált mozgóképeket, pedig tudod, hogy mindig hasonló utat járnak be, így ritkán ér meglepetés; de szereted azokat a különlegesebb alkotásokat is, amik valamilyen oknál fogva nem illenek bele a formába, mondjuk felrúgják a hagyományos dramaturgiát, és erősen építenek a bizalmadra, inkább érezni, mint érteni kell őket. de most végre helyreállhat az agyi kémhatásunk, mert noah hawley sikeresen összeházasította ezt a két érdeklődési kört -egyetlen őrülten kavargó ködös orgiává... bár azt hiszem már a sorozat témája is predesztinálta a szokatlan formulát, mert egy hasadt személyiség fejébe csak úgy tudunk belelátni, ha mi nézők is elveszítjük a kapaszkodóinkat, és elveszünk a valóság-képzelet-múlt-jelen görbén... igazi pszichedelikus utazás ez, ami sokszor direktbe játszik rá az lsd-től terhelt hatvanas évek megidézésére (the who-ra és rolling stones-ra komponál jeleneteket, retro-futurisztikus díszletek közé helyezi a cselekményt, sőt, az egyik szereplőjét syd barrett-nek nevezi el)... és rengeteget számítanak ezek a külsőségek, mert minden egyes képkocka nagyon ki van találva, és az ember csak ámul a szokatlan kamera-szögeken, szemet gyönyörködtető beállításokon, és viszi magával ennek a fejreállított/kifordított világnak a hangulata... dan stevens meghálálja a szereposztók döntését, mert hiteles a zavarodott karakter bőrében (és nagyon más, mint mikor elég volt szőkének és mosolygósnak lennie downton-ban). aubrey plaza eddig is a szívem csücskében volt, rachel keller-re meg már a fargo-ban felfigyeltem tavalyelőtt -akkor nagyon jól állt neki a hetvenes évek szexisége, de ezzel a jelenleg még zavaros szereppel is jól fog megbirkózni, érzem... szívesen megkérdezném azokat az embereket, akiknek az ’x-men’ emlegetése volt a horog a sorozathoz, hogy mi a véleményük ez után a rendezett káosz után, amit pilot címszóval ránk borítottak, hogy hiányolják-e a klasszikus szuperhősködést, vagy ők is annyira el tudtak veszni ebben az agyas labirintusban, mint én... (#02.10.)

„we got everything we need. i have hbo go, netflix. i have a working sodastream. what more could i want?”

meggyőződésem, hogy azért ért véget az eddigi leghosszabb kapcsolatom, mert belekényelmesedtem a tutiba, és lusta voltam bármit is tenni azért, hogy izgalmasabbá váljanak a mindennapok... hamar kiderült, hogy ezt a témakört feszegetik ma a sorozatban, de persze nekik bele kellett vinni pár szórakoztató csavart is, így keveredtünk egy ocean’s eleven típusú heist-film alapján szervezett buliba, és így kísértette meg a cukilányt indiana jones kalandokkal teli szelleme is... (#02.10.)

„it’s not easy to find your place when you’re working with heroes and gods.”

ahogy a való életben is jókat tudunk mosolyogni a valószerűtlen fordulatokon (mondjuk hogy egy náciról kiderül, hogy zsidó származású), úgy a fikciós alkotásoknál is kéjes vigyor érkezik az arcunkra, amikor egy fordulattal határozott fuckyou-t mutatnak egy karakter elveinek az írók -mondjuk mint mikor egy inhumán-gyűlölőt változtat át a terrigen-kristály... és nem ez volt az egyetlen fordulat ma, amivel sikerült meglepni minket nézőket, mert akadt itt váratlan karakter-halál is -plusz radcliff doki megint új célt kapott küldetésül, most épp egy szép és nyugodt mátrix-ot (vagy city of light-ot, kinek melyik preferencia fekszik) építgetnek aida-val... tetszett az a fordulat is, hogy a doki magánéletéhez kötötték aida eredetijét (jócskán megpendítve ezzel drámai húrokat is az összhangzatban) -az meg főleg tetszett, hogy mallory jansen nem csak kicsit másként játszott emberként, de egy picit máshogy is nézett ki (btw, egyre inkább szeretek bele ebbe a nőbe!)... vicces volt hallgatni az igazgatót, hogy végig amerikaifocis hasonlatokban beszél, viszont ezzel jól ellensúlyozták nála a drámaibb vonulatot -azaz hogy az ő széruma nem hat olyan egészségesen a szervezetre, mint amerika kapitányé... (#02.09.)

„i know the burden of keeping a secret you think is going to destroy your people.”

jót fog tenni az évadnak, hogy van egy határozott célja -igaz most még nem mindenki tart erre a célra, mert clarke vonakodik elmondani nekik az igazat, hisz’ tudja, hogy az emberek egy világvége fenyegetés esetén hajlamosak pánikba esni... igaz, hogy azok is célt tudnak téveszteni, akik tisztában vannak az atomfelhő közeledésével -bár ezt inkább úgy kéne prezentálnom, hogy újra komoly morális dilemmák virágoznak a sorozat szövetében, olyan helyzetek, ahol mindenkinek igaza van, így lehetetlen eldönteni, hogy melyik döntés lenne az üdvözítő. ennek ellenére én biztos hogy arra szavaztam volna, hogy a többség megmentése fontosabb annál, hogy néhány ember megmeneküljön az ice nation karmaiból (ésszerű döntés vs emocionális döntés)... de ezekkel a földiekkel egyébként is csak a baj van, most épp’ egy újabb klán tűnt fel, akik minden baj okozójának az égieket tartják, és csakis vérbefagyva tudják őket elképzelni, nem hallgatva semmilyen észérve. valahol szerencse, hogy az égiek között is van egy, aki jól tudta adaptálni magába ezt a véres elvet, így gyorsan rövidre zárja az ilyen problémákat (másoknak biztos túlzás octavia keménysége, de én jól szórakozom rajta)... (nagy respekt azért, hogy ilyen sokat használják a földiek nyelvét -főleg a színészeknek, akiknek boldogulni kell ezzel a kitalált halandzsával.) (azért meglepődtem, hogy a jasper által énekelt nóta tényleg létezik, méghozzá bob geldolf vezette elő a ’70-es években -csak mert úgy kezdődik a szöveg, hogy ’a szilikon chip a fejében’...) (#02.09.)

„if oaths are no longer kept here, if boundaries are no longer respected here, then there is no civilization left here to defend, and i do not know what we are fighting for.”

lassan mozgásba lendülnek a dolgok, karakterek indulnak el különböző utakon, másoknak keresztezik a céljaik egymáséit -ja, második epizód az évadból, ilyenkor sokkal nehezebb írni valamit is, mert már elhasználtad a nagy szavakat az évadnyitónál, de még nincs sok új téma, amit felhozhatnál (plusz ne felejtsük el, hogy végleges zombi-üzemmódba kapcsoltam a superbowl és egy tejfakasztó után)... ami a legjobban tetszett a részben, az az, ami az ültetvényen történt -hogy a gazdag fehérek gondosan tettek róla, hogy a rabszolgáik ne akarjanak olyan könnyen megszökni. ezzel persze zavart okoztak a nagy elánnal érkező kalózok körében -és ennek komoly következménye lett az, hogy végleg(?) egymás ellen fordult flint kapitány és billy. igaz, ez az aspektus már sokkal kevésbé tetszett... silver-nél ki kellett várni, amíg elszabadul a tengerparti kötelékeiből, de a végére elérték, hogy érdekeljen a fogva-tartója is, az öreg renegát kalóz... remélem anne-ék elérik a céljukat, és kitapossák eleanor szőke tincsei mögül az összes agyvelőt -már ha otthon találják őszökeségét, mert megint terveket sző a háttérben... elég sokat volt képernyőn max is (sajnos végig ruhában), nem tudom, hogy ez író-nyelven nem azt jelenti-e, hogy hamarosan búcsúznunk kell tőle... (#02.08.)

„beautiful”

a modern technika egyszerre tud könnyíteni és nehezíteni is az életünkön és a kapcsolatainkon, szóval csak óvatosan a randi-appokkal és párkeresős algoritmusokkal... (örülök annak, hogy fred időről-időre feléleszti a régi snl-es kapcsolati-hálóját, és beszervez egy-két arcot onnan ide.) (#02.08.)

„we have to be able to defend ourselves. these are the people that dropped the atom bomb twice.”

azt hittem, hogy az epizód címe arra utal, hogy valami nagy esemény történik, és ennek a következményeit nézhetjük meg aztán -de aztán hamar kiderült, hogy megint egy kulturális referenciát használtak a sorozathoz, egy korabeli filmet, amit ezen a címen mutattak be. és nagyon tetszett, hogy az összes fontos szereplőnk ezt nézte a katódsugaras tévéjén, és mindenkit mélyen megérintett az, amit látott. mert a mai világból már nehéz átérezni azt, hogy mennyire közel is állt a világ ahhoz, hogy bekövetkezzen az, amit ebben a filmben is oly’ plasztikusan ábrázoltak: azaz az atomháború réme fenyegetően terült szét a földkerekségen (még azt is hallhattuk oleg-től, hogy az elavult szovjet technikának köszönhetően tényleg csak a kezelőszemélyzet lélekjelenlétén múlt, hogy nem indultak el a rakéták nyugat felé). és nem véletlen az sem, hogy a sokat lelkizős paige-et viselték meg legjobban a látottak. még szerencse, hogy épp’ egész jó viszonyt ápol az édesapjával, aki megértően próbálja a kislányát bevezetni a vezetés rejtelmeibe (tipikus apás dolog ez, nem?), mert ezzel ellensúlyozhatja a letargikus hangulatát. eközben elizabeth lelkét egész más fúrja, mert komolyat kellett előrelépnie a koreai vonalon -mindig meg tud lepni ez a nőszemély, hogy ennyire hidegvérrel tudja kezelni az ilyen sikamlósabb küldetéseket is... (egyébként nem csak a film-részletek miatt, de bizonyos dalok használata okán is popkultúra-heavy volt az epizód.) (#02.06.)

„we’ve screwed maharajas, we’ve screwed moguls, and this man is merely a london mongrel.”

hamar lerendeztük a múlt héten belengetett párbajt -jól ráfogtuk ezt is a kelet-indiai társaságra... (de azért azt nem mondhatjuk, hogy ne süvített volna itt is a stílus, hajnalban egy erdős kis szigeten, háttérben egy cigány-asszonnyal...) de könnyű mostanság mutogatni a nagyhírű társaságra, mert nagy felületet adnak a támadásra. az ellopott salétrom utáni hajszában csak rohangálnak fel-s-alá, eredménytelenül dúlva a londoni házakat és raktárakat. eközben a régensherceg is örömmel döf kést a hátukba -egész pontosan tudja, hogy nem magára a társaságra kell ráhúzni a vizes lepedőt, hanem a vezetőséget kell össztűz alá venni (és megsüvegelendő, hogy egy régi rabszolga-ügyet ástak elő, mert ezzel a korszak egy újabb problémáját is be lehet építeni)... eközben hősünk szokásához híven pengeélen táncol a frakciók között, és a maga módján gondoskodik arról, hogy hűségesek legyenek hozzá az emberei -hol pénzt és gyémántot csap ki az asztalra, hol egy hüvelykujjat csap le a hűtlenek kezéről... beszélnünk kell még a családon belüli erőszakról is -mert teljesen természetes volt akkoriban (is?), hogy a férj megverheti a hitvesét, de azért hogy valaki egy pappal ördögűzést végeztessen a feleségén -az már végképp a határ túloldalán van... (#02.05.)

„how precious our liberty is and how easily it can be lost.”

egy kém információért cserébe behálóz egy nőt, számtalanszor kefélnek is, milyen jó neki, nem? nem... nagyszerűen éreztetik azt, hogy philip nagyon is emberből van, aki végtelenül sajnálja azt, hogy belerángatta ezt a szerencsétlen nőt a világába. és ugye nem kell mondanom, hogy rosszul kezeli az érzéseit -amiket aztán a sokáig kedvesnek és megértőnek tűnő elizabeth is rosszul reagál le... azt hiszem azért matthew rhys rendezte az epizódot, mert így tudták kezelni azt keri russell-lel, hogy el kell vonatkoztatniuk a nagy veszekedések közepette attól a ténytől, hogy a való életben is egy párt alkotnak. és hát akadt a részben egy olyan kemény veszekedés is, amikor tényleg mindent kiadtak magukból... féltem is egy kicsit, hogy újra erre az útra fogunk lépni, túl régóta tart már a szeretet és béke időszaka. és egyébként is túl nagy nyomás volt az elmúlt években hőseinken, így nem csoda, ha így robban ki belőlük a feszültség. ezért nem volt hülyeség egy kicsit szabadságra küldeni őket. pont gondoltam is, hogy akkor most a sorozat életében is jön egy kis nyugi, de aztán hopp, ugrottunk hét hónapot, ami elég szokatlan tett egy évad kellős közepén, és maguk a záró-percek is inkább illettek volna egy fináléhoz, mint egy random epizód befejezéséhez... (még mindig bírom, amikor beemelik a valóságot a nyolcvanas évek keretei közé -de az a jó, hogy nem csak a szemfényvesztés miatt mutogatták a tévében david copperfield-et, hanem mert a nagy mutatvány közben pont olyan dolgokat mondott a bevándorlásról és a szabadságról, amik szíven üthették a jennings házaspárt.) (#02.03.)