soroló

„only a fool fights a war they can’t win.”

nem szeretem azt, amikor a karakterek egydimenzionálissá válnak, azaz hogy a gondolataik csak egyféleképpen képesek forogni -mert baromi unalmas, hogy mccreary mindent csak agresszíven reagál le, ahogy az is fáraszt már, ahogy octavia előadja a folyton befeszült kemény vezetőt. oké, ő legalább ma már csillogtatott valamit a rejtett politikai képességeiből, amikor belátta, hogy hasznát vehetné az általa megvetett echo-nak, de persze aztán a következő lépéseit is olyan vérkirálynősen rendezte... lépés-hátrányban is van a katona-nénivel szemben, aki (kane füllbe-sugdosásának hála) most épp félrerakta a botot, hogy a répát szedje elő, hogy egy örök klasszikus metaforát idézzek -de vehetjük szó szerint is a zöldséget, mert egy éhező népet próbál meg étellel lekenyerezni... jól alakul az ereiben nightblood-ot rejtegető madi története is, mert láthatóan repedések fognak keletkezni miatta a wonkru-ban (mert lesznek, akik elhagyják a terror-királynőt a hagyományokért) -és persze jó indok is ő arra, hogy clarke és octavia egymásnak ugorjanak miatta... tudtam én, hogy lelkizni fognak murphy-ék menekülés közben, de miután jól kieresztették egymásra a sérelmeket, már jöhetett is a békülős szex! (##06.06.)

„legion —the world-killer.”

nem tudok artisztikusabb dolgot elképzelni, mint hogy szól a radiohead-től a ’true love waits’, miközben egy hatalmas rózsaszín kád-dugó terpeszkedik el a kietlen tájon... de tele volt az epizód ilyen szimbolikus agyzsibbasztásokkal, méretes hangvillával, gyilkos minotaurusszal, veszélyes fegyvernek kinéző here-parittyákkal... pedig úgy tűnt elsőre, hogy az epizód célja csupán annyi lesz, hogy farouk (aktuálisan melanie testében) elülteti syd-ben a kétely magvait, megrendíti a bizalmat a szerelmében, és ehhez egy csomó régebbi felvételt használnak, kicsit recap-show-vá alakítva a részt... persze rá is játszottak arra, hogy ne csak hősnőnkben forogjon a kétely kése, hanem bennünk nézőkben is, ezért david-et kicsit az őrület útjára terelték (btw, mi volt az a felálló hajú kezdés?)... régóta érzem már, hogy kerry nagy ajándéka a show-nak, ma is teljes erőbedobással vetette bele magát minden fizikai helyzetbe, és ki is használták, hogy milyen jól néz ki, ahogy kilassítva üti az ellenséget egy bottal... ennyi (sivatagi) bolyongás után az ember már teljesen összezavarodva várja, hogy vajon mit fog kapni a fináléban... (##06.06.)

„sometimes the best solution isn’t the most obvious one.”

a messzi-messzi galaxis faunája változatos, tele meglepő és különleges lényekkel -a rajzfilm-sorozat alkotói viszont ebben a körben inkább a cuki állatokat vették elő... azért voltak ember-szereplőkre koncentráló részek is, némi akciózás a mandalore-on és a starkiller base-en, ashoke tanár-szerepben tündökölt, az én személyes kedvencem viszont az volt, amikor (a starwars világában újoncnak számító) qi’ra az alvilágba keveredve egyből hondo-ba, a csupaszív kalózba botlott bele (kár, hogy azonnal lehetett hallani, hogy nem emillia clarke adja han szerelmének a hangját)... (##06.05.)

„the human mind [is] the last analog device in a digital world.”

hmm, rá kellett néznem az epizód-számra, hogy merre is járunk az évadban, mert kegyetlenül véresen elkezdtek hullani a karakterek -miközben fontos kérdésekre is válaszokat kaptunk, mintha csak egy finálé küszöbén üldögélnénk... szóval igaznak bizonyult az a felvetés, hogy a felépített parkok csupán eszközök, egy nagyobb terv fogaskerekei, ahol a szórakoztatás álcája alatt kísérleteznek a mesterséges intelligenciával és az emberi elme lemásolásával. mindezt egy head-karakterré avanzsált ford-tól tudhattuk meg -és ugye nem kell mondanom, hogy anthony hopkins mennyit dobott a monológjaival a színészi színvonalon... de dolores is szeret filozofálni, miközben az emberek megnyúzása és kibelezése sincs ellenére, úgyhogy végig is tarolták a kiscsapatával a központot (ramin djawadi modernebbre vett zenéivel aláfestve), de kinn a pusztaságban is messzire visszhangzott a colt-ot zenéje. még nem látom, hogy el akarják-e érni nolan-ék, hogy ne higgyünk a halálban, és visszahoznak mindenkit a végzetesnek tűnő sebek után is, vagy lesznek olyanok, akiket tényleg magával ragad a véres kaszás. mindenesetre sztoriban léptünk egy nagyot afelé, hogy halandóként gondoljuk ezután az androidokra is... (##06.05.)

„i hate nazis.”

ha alternatív történelem van szó, az íróknál mindig a nácik nyernek, de valahol megértem, hogy ehhez a toposzhoz nyúlnak, mert egyértelmű, hogy ki a gonosz, jól lehet vizualizálni a szimbólum-rendszerüket, egy ismert borzasztó világ, aminek a következő eljövetelét nem kívánja a nézők egyetlen porcikája sem... persze ha ezt az alter-törit kombináljuk a párhuzamos világok elméletével, azzal csak még többet nyerhetünk, mert náci gonosszá lehet tenni a hősöket -a színészeknek is jót tesz, ha átléphetnek egy új szerepkörbe (melissa benoist finom mozgás-különbségekkel tök jól érezteti, hogy ő most overgirl, stephen amell viszont megmarad a szokásos faarcánál az új führer esetében is)... és persze nézőként jól lehet játszani a ’vajon még ki bukkan fel új szerepben’ bingón, és vannak igazi meglepetések is számunkra, egy-egy csavar kedvéért komolyan alámerültünk az univerzum mély-mitológiájába (tommy merlyn deep cut volt, a kedves és barátságos snart-ot viszont még szoknom kell)... a crossoverek egyik nagy előnye, hogy bátran lehet olyan párosokat és csapatokat kikeverni, akik korábban nem (nagyon) találkoztak még, pedig működik az interakciójuk egymással -és most nem csak a szexuális vonzódásra gondolok (btw, meleg párokat minden sorozatba!)... örültem, hogy ezúttal egy egészként kezelték ezt a négy részt, nem volt érezhető, hogy éppen milyen címen fut az adott negyven perc, és meglepő módon az anya-sorozatokból hurcolt lelki- és magánéleti-problémákra sem mindig az elvárható helyen született megoldás, hanem ott, ahol a dramaturgia megkívánta... és olyan történésekről beszélünk, amik komoly következmények voltak, vagy komoly kihatással lesznek a későbbiekre, úgyhogy a makacs (nem)nézőknek komoly fejfájást okozhattak az írók a filmes gondolkozással... mert persze beszélhetünk itt a nácik püfföléséről, de ezt a két órát a szeretetbe vetett hitt vitte előre -és mondhatjátok, hogy ez émelyítően cukrozottan nyálasan hangzik, pedig működött a magánélet nagyrésze. igen, az esküvő is, igen a szakítás(ok) utáni fájdalom is. és igen, beleszakadt a szívünk abba, hogy egy színész úgy döntött, hogy belefáradt a szerepbe, és inkább továbblépne. és azért törtünk meg, mert annyi időt invesztáltunk már a karakterekbe és a szeretetre épülő kapcsolataikba... no de mit kapott a szemünk? egyfelől látható volt, hogy a rendezők jobban elengedhették magukat, több volt a kamera-mozgás az átlagosnál, a cgi megütött egy okés tévés szintet, és a közelharci bunyókban volt egy pár, ami igazán látványosra sikerült. azzal viszont nem tudtam mit kezdeni, amikor ész nélkül szórták egymásra a lövedékeket, komolyabb következmények nélkül (viszont küldenék egy buksi-simit a badass nőkért, akik akár képességek nélkül, magassarkúban, feltépett ruhában is nekiesnek az ellenségnek, ha úgy hozta a sors)... szóval: ha az összképet nézzük, eddig ez a nagy dc-tévés esemény működött a legjobban, egy percig sem fáradtam le a majd’ háromórás maraton alatt -csak azt nem értem, hogy miért nem finálénak rakják be ezeket az évről-évre visszatérővé tett csúcspontokat...? (##06.04.)

„i finally got caught. and here we are.”

egy finálé akkor lesz igazi korona, ha minden egyes pillanatában a korábbiakra építkezik -és azok a pillanatok lesznek igazán kiemelkedőek, amikre a kezdetek óta várunk. stan beeman-ék a pilot-ban költöztek jennings-ék mellé, így a legelső rész óta tudjuk, hogy az fbi ügynök és a szovjet kémek konfrontálódni fognak egymással. és lehetett itt előre vizionálni valami gyilkos pisztolypárbajt, de a sorozat alkotói szerencsére ennél sokkal intelligensebben és sokkal americans-esebben oldották meg ezt a csúcspontot -keserű monológokkal, elviselhetetlen feszültség közepette... de annyi réteg rakódott a kényszerű szomszédságra (mondjuk kötődés és barátság), hogy valószínűleg az lett volna a hiteltelen, ha stan keze megremeg a ravaszon. bár az évadban elizabeth volt az aktívabb, most philip vette át a kezdeményezést, ő beszélte le stan-t arról, hogy feladja őket, és ő mondta ki a végszót a legnehezebb döntésekben -például abban, hogy hátrahagyják a fiúkat... bár szerintem senki sem számított happyend-re, erre a különböző érzelmeket kombináló befejezésre sem voksoltak volna sokan. mert vérveszteség nélkül megúsztuk a lebukást és a nagy menekülést, de a család romjai felett nem lehet megnyugvást sem érezni... már azt is kínkeserves volt átélni, hogy a szülőknek úgy kell döntenie, hogy az egyik gyermeküket hátrahagyják, de aztán látva az arcukat a vonaton, ahogy paige-re néznek, az volt igazán az a pillanat, amikor vissza kellett nyelnem néhány könnycseppet... nekem nincs bajom azzal, hogy kvázi nyitott a sorozat vége, mert jennings-ék élete az eddig ismert formában lezárult (szimbolikusan egy mcdonalds-ban búcsúztatták az amerikai életüket), így megfelelő nyugvópontja lett ez a csodás finálé az évadnak. (azért nem bírták ki, hogy ne lebegtessék meg azt, hogy renee is áruló...) (ezerszer elhasználták már a ’with or whitout you’-t a u2-tól, mondhatjuk, hogy a fülünkön jön már ki, de mégis baromi jól működött itt is, amikor bono falzettben nekiállt ’ó-óó’-zni...) (##06.02.)

rossz lelkiállapotban kezdtük az évadot, és ez ki is tartott a végéig -nem is örültem annak, hogy ennyire elhidegítették egymástól a jennings-házaspárt. azzal, hogy philip visszavonult a fő szakmájától, kicsit háttérbe is szorult az évadban, így az aktívabb elizabeth jobban ki tudott emelkedni -a küldetéseivel, a lelki ronccsá válásával, az egyre kegyetlenebb munkamódszereivel... bár ezek a küldetések inkább mellék-kalandoknak tűntek most is, mert bár felszínesen érintettük a hidegháború szelídülését, a rendszerváltás recsegő/ropogó szellemét, igazán nem mentünk a mélyére a formálódó politikai változásoknak... de nem is kellett, mert mindent az utolsó évad szellemiségének szenteltek alá, minden lépcsőfok a lebukáshoz vezetett egyre közelebb... a lassú tempó most is adott volt, de azért néha kegyetlenül belénk tudott marni idén is a sorozat egy-egy pillanattal vagy epizóddal...

az elmúlt tizenöt év tévés aranykorszaka számtalan nagyszerű antihőst termelt ki magából -jennings-ék talán annyiban különlegesek, hogy felszínen ők egy esendő és emberi család, mindennapi problémákkal, és csak a küldetésük teszi őket a morális szürkezónába. igazi tükörképe ez az igazi kémek feladatának, mert a közösség szemében unalmas átlagembereknek kellett tűnniük, hogy hatékonyan tudják bepiszkítani a kezüket a kémtevékenységekkel járó piszkos munkával. és a sorozat legműködőbb eleme is ez a meghasonlás volt, a beépült kémek dilemmája, mert nekik úgy kell megőrizniük magukban a hazaszeretet, hogy közben tökéletesen magukévá kell tenniük az amerikai álmot is. úgy kell a boldog család látszatát kelteniük, hogy tényleg szeretet éreznek egymás iránt... persze dramaturgiai szempontból nem ártottak a különböző mellék-küldetések, amiket az évek során véghez kellett vinniük hőseinknek, de azok inkább csak feszültséggel támogatták meg a nagyon izgalmas pszichológiai mélységeket, mint hogy igazi fókuszt jelentettek volna... a beépülés illúziójához elengedhetetlen volt egy teljes család képe, amihez nyilvánvalóan gyerekeknek is illik tartoznia, így kicsit féltem az elején, hogy a lázadó tinik lesznek a sorozat gyenge pontjai, de aztán annyira jól kezelték paige szálát az írószobában, hogy ő lett az egyik kedvenc karakterem a sorozatból (henry-ről most inkább felejtkezzünk el úgy, ahogy az írók szoktak)... de a különböző mellékszálakban is volt egy csomó karakter, akikhez szívesen kötődtem (szerelmes voltam nina-ba és a szívem mélyéről sajnáltam martha-t)... de a középpontban végig elizabeth és philip jennings álltak, akik igazán összetett karakterekké formálódtak az évek során, nagyon szerettem azokat a pillanataikat, amikor erősen ragaszkodtak egymáshoz, azokat az intim perceiket, amikor igazán megnyíltak egymás előtt. köszönöm keri russel-t és matthew rhys-t is, akiket én itt fedezhettem fel magamnak igazán, és akik minden egyes rezdülésükkel bizonyították tehetségüket ezekben a nem könnyű szerepekben. keri-nek annyiban volt talán nehezebb dolga, hogy nagyobb utat kellett végigjárnia, amíg eljutott az utolsó évad kiégettségéhez... de a lelki megterheltség egyébként is jellemző volt a sorozatra, jó pszichológiai drámához mérten minden tettnek volt következménye, mégha az alkotók hagyták is, hogy ezek a következmények lassan forralva érjék el a csúcspontjukat egy későbbi időpontban... de eleve ez a hozzáállás illett a tempóhoz, ami végig egy visszafogott gőzmozdonyhoz hasonlóan cammogott előre úgy, hogy majd szétvetette a feszültség. sajnos számomra ez pont az a típusú alkotói hozzáállás, amit nagyon tisztelek, de igazán rajongani sosem tudtam érte -látom és érzem, hogy egy nagyon erős produktum van előttem, de nem tud kiváltani belőlem olyan zsizsegést, ami a nálánál butábbak könnyebben elérnek. viszont az sem véletlen, hogy az utolsó részre való lelki felkészülésem közben döbbentem rá arra, hogy mennyire hozzám nőt a sorozat hangulata, és mennyire fog hiányozni most, hogy elértünk a végpontra. sorszerű, mondhatnám, hogy a lassú tűzön főtt alkotás pont a végére érik be a lelkemben... (nagy húzóerő lehetett volna az utálva imádott nyolcvanas évek, de ügyesen nem csináltak üres nosztalgia-fesztivált a választott korszakukból az alkotók, hanem csak zenékkel, hajakkal és néhány jól irányzott utalással festették színesre a kor-hangulatot. amiért viszont nagy dicséretet érdemelnek, az az orosz nyelv bátor használata, mert így tették sokkal hitelesebbé a művüket.)

„is there anything i should know, as an fbi agent, about the jennings family?”

az eheti elizabeth-szál olyan volt, mint maga a sorozat -hosszú várakozás után eljutott egy gyors forráspontra, majd egy húsbavágó beszélgetéssel tette fel a koronát az egészre... és miközben hallgattuk a levest majszoló claudia szavait, akkor jöhettünk rá hősnőnkkel együtt, hogy semmi nem maradt körülötte azáltal, hogy a parancsával ellentétesen cselekedett, nincs meg a biztos háttér, amit a kgb nyújthat, nem ringathatja magát többé abba a hamis illúzióba, hogy minden szörnyű tettét a hazája iránti hűsége miatt hajtotta végre, és ugye rég nincs már meg a biztos családi háttér látszata sem. erre erősített rá a következő beszélgetése is paige-el, aki simán lekurvázta a saját anyát, és egy pillanat alatt megbánta, hogy belemerült ebbe az egész kémesdibe -tehát elizabeth már abban sem hihet, hogy a szellemi örökségét tovább viszi majd a lánya... ebben a lelki állapotban csapódott össze az fbi harapófogója, ami az utolsó percekre olyan feszültséget hozott, hogy a nem-létező székkarfámat kapartam egész a végefőcímig -valahol vártuk a kezdetektől fogva, hogy eljön ez a pillanat, viszont most, hogy itt vagyunk az összeomlás küszöbén, már kurvára rettegünk tőle... (##06.02.)

„the time of vigilantes is coming to an end because how can you idolize someone hiding in the shadows, who won’t show his face, who refuses to own up to his shortcomings and culpability? that’s not a hero. that’s a coward.”

marc guggenheim-ék csak nem tesznek le arról, hogy oliver queen-t a vádlottak padjára ültessék -de hát mit várna az ember egy olyan írószobától, amit egy ex-ügyvéd vezet...? értem én, hogy a hálaadás a megbocsátás és megbékélés időszaka, de kicsit soknak éreztem a mai összeveszés/kibékülés hintázásokat, még akkor is, ha jogosak voltak azok a dolgok, amiket egymás fejéhez vágtak (mondjuk oliver érthetően pipa azért, mert diggle nem árulta el az összetett betegségét)... azért a drámázások közepette jutott hely egy kis akciónak is, mert gonosz-laurel látványosan szeret bevonulni a képernyőre, és a hacker-főnöke tervéhez is sokszor jól jön a verekedős káosz. btw, kezdem kicsit egysíkúnak érezni michael emmerson hangsúlyozását (ha azt mondanák, hogy a figurája a person of interest-ből lépett át, én elhinném), ugyanakkor a nagy konfrontálódós jelenetben megint tudta bizonyítani, hogy miért borulunk le annyi éve már a lábai elé... (##06.02.)

„ah, vietnam. crappy war. bitchin’ music.”

ahogy arra az epizódban is felhívják a figyelmünket, nem lehet véletlen, hogy a legendák ennyi rokonba (vagy önmagukba) futnak bele az időutazások során, biztos lesz valami magyarázat, valami okos átívelés... de persze ezeket a találkozásokat karakter-építésre használják elsősorban az írók, mondjuk hogy alátámasszák mick morgós természetét és tüzes mentalitását. bár az apját játszó színész próbálkozik derekasan, azért morgásban nem veheti fel a versenyt a nagy előddel... kicsit sajnáltam, hogy a tipikus vietnam-soundtrack-et nem tudtak használni a sorozathoz anyagi okokból, de ha ez volt az ára, hogy gorilla grodd jól nézzen ki, akkor ki tudok békülni ezzel a hangulati csorbulással... mert bizony képesek voltak johnson elnök mellé még egy óriási emberszabásút is betenni a dzsungelbe, ráadásul (félig) nemes céllal -békét teremteni egy értelmetlen öldöklésben... persze grodd-nak nem az erőszakkal van igazán baja, hanem az emberi kegyetlenséggel, saját magát könnyen el tudja képzelni elnyomóként... (a múltkori flash-es wells-tanácsnál stein proffesszor eggyel messzebb ment azzal, hogy a történelem legnagyobb koponyáit gyűjtötte be a hajóra egy közös brainstorming-ra, hehe...) (##06.02.)

„you may be the fastest man alive, allen. i’m the fastest mind.”

látszik a nagy átfedés az alkotói műhelyben, mert egymás után nézve a supergirl és a flash eheti epizódját, szembetűnőek voltak a hasonló vonások -mindkét sorozatban a hetedik részre jött el a pillanat, hogy az addig csepegtetett évad-gonosszal behatóbban foglalkozzanak, a különbség talán csak annyi volt, hogy central city-ben nem csak beszéltek a thinker múltjáról, hanem meg is mutatták a (tipikus) szétszórt professzor őrültté válását (a flashback-váltásokhoz kölcsönkérve az arrow-ból a megfelelő hangeffektet)... ami még jól párhuzamosítható a két epizódban, az az nézői idegek számára kifejlesztett felesleges drámázás magas koncentrátuma volt, bár valahol megértem, hogy miért használják ezeket, mert különben nem lehetne kinyújtani heti negyven percekre a sztorikat -csak amíg supergirl-éknél marginálisan volt jelen a nagy titkolózás, addig itt túlságosan előtérbe került a ’senki sem hisz a főhősnek’ tematika, amitől bevallom, nekem erősen tikkel a szemem... viszont annak örülök, hogy most nem húzzuk el az évad végéig, hogy ki is valójában a fő ellenség, dramaturgiailag jót fog tenni, hogy a srácok is tudják, hogy ki-és-mi ellen kell küzdeniük... (ha az elmék harca lesz az évad, akkor barry máris elvérzett, mert nem jutott eszébe, hogy esetleg álarcban törjön be a prof-ék házába...) (##06.02.)

„the truth never hurts as much as secrets.”

sorsszerűnek érzem, hogy pont egy olyan epizóddal térhetek vissza az univerzumba a kényszerpihenőmről, aminek a visszatérések állnak a középpontjában (karonfogva a felismerésekkel és elfogadásokkal)... ambivalensnek érzem mon-el visszatérését, mert így kidobtuk az ablakon kara drámáját az évad elejéről, ráadásul azzal az írói attitűddel hozták vissza közénk, ami sohasem állt közel hozzám: titkolózzunk egy sort, amivel frusztrálhatjuk a nézőket (majd a végén még csavarjunk egyet a szíveken azzal, hogy egy (némi felesleges drámázásra esélyt adó) szerelmi sokszög hálójába gabalyodunk)... de az a szerencse, hogy maga a háttérsztori kellően érdekes az időutazással, így nem bánom, hogy találtak helyet a srácnak a sztoriban... egy elég hatásos út után felfedték sam teljes életét is nekünk, ahol talán nem is a nagy (kriptoni) felfedezés volt a legműködőbb elem, hanem a múltban gyökerező dráma és a szép anyuka én-keresésének lépcsőfokai (odette annable is megtett mindent azért, hogy átérezzük a fájdalmait)... úgy érzem, hogy próbálnak sok mindenre gondolni az írószobában (pl. mon-el ólom-érzékenysége, de arra is van magyarázat, hogy sam életében miért nem korábban történtek változások), és ezért tisztelem őket, máskor viszont könnyen szórok átkokat rájuk, amiért a ’közhelyek nagy könyvét’ túlságosan is a kezük ügyében tartják... (##06.02.)

„reality is a choice.”

értem, hogy alkotói szempontból szórakoztató lehet összerakni ezt a mozaikos dramaturgiát, nézőként viszont kicsit fárasztó ez a sok mellék-út, kitérő és hagymázas látomás, mert a sok kanyar megfekszi a gyomrot... érezhetően a nők epizódja volt ez, az idén eléggé hanyagolt melanie-val kezdtük, láthattuk, ahogy egyre mélyebben veszik el a saját tudatában -valamint a tudatmódosító füstben és a shadow king hálójában... aztán kerry is előtérbe kerülhet, és eléggé bírom, amikor naiv módon rákérdez a világ triviális dolgaira... na de aztán lenny lopta a show-t a végén -nem elég, hogy egy lepukkant drogtanya királynőjeként tündökölt, de mc5-ra csapta szét magát, miközben ágyba csábította a környék legszőkébb csaját... érdekes útnak ígérkezik az, hogy mintegy lelkiismeretként rácsimpaszkodott a teste eredeti gazdája (amy), és most kísérti az egykori kísértő szellemet... (és igen, egy szex-jelenet még akkor is lehet izgalmas, ha konkrétan nem sokat látunk belőle, és még félelmetes bevillanásokkal is a kedvünket akarják szegni...) no, david nagy terve mozgásba lendült, ideje ráfókuszálnunk a főszálra, nem...? (##06.01.)

„pain’s just a program.”

jócskán befűtötték mára a ’badass’ feliratú kazánt, teddy arcára kiült a kegyetlen közöny, kezek és fejek hullottak porba egy kard-párbaj nyomán, a lélekkel együtt egy szív is eltávozott egy testből, és persze megint felbukkantak az indiánok, hogy lovagolva/nyilazva támadjanak az emberekre... nem csak térben lépdeltünk előre minden helyszínen, de a sztorikban is azt lehetett érezni, hogy elkezdtek alattunk zakatolni a szálak -persze sok esetben nem sokat értünk, de az útvesztők már csak ilyen érzéseket szoktak kiváltani azokból, akik elvesznek bennük... mert bernard-dal is egy új szintjére léphettünk be a parknak, egy virtuális világba, ami gyaníthatóan tele lesz szimbólumokkal -még szerencse, hogy idén úgy döntöttek az alkotói műhelyben, hogy a kezünkbe adnak egy kulcsot ezekhez a jelenetekhez, jelesül, hogy más a kép-kivágásuk, mint a valóságban zajló eseményeknek... maeve percei alatt azt éreztem, hogy nagyszerűen támaszkodnak ramin djawadi zenéjére, aláhúzva így a történet drámaiságát (egy technikai kérdésen is kattogott az agyam egy ideig: valószínűleg rémálom lehetett a véres gyaloglás a sminkesek számára, komolyan harcolhattak azért, hogy minden vörös petty a megfelelő helyre kerüljön vissza a következő forgatási napon)... (##06.01.)

„love no one -and no one can hurt you.”

értem én, hogy a bunkerben meg kellett csontosodni, de kicsit sok már octavia keménységéből, főleg úgy, hogy az önfejűsége veszélybe sodor mindenkit a környezetében, mert persze képtelen hallgatni az egy olyan emberre (nevezetesen clarke-ra), aki az elmúlt években kiismerte a megváltozott természetet, megtanulta elkerülni a veszélyeket. így aztán a wonkru komoly megpróbáltatásokon megy keresztül, egy alien-ihletettségű jelenetben homoki férgek törnek ki egy hasüregből, utána viszont a saját testükkel védik a vezetőjüket -egy üvegszilánkokkal telített homokviharban... de aki csak a háborút és a halált ismeri, annak nehéz átállítania a gondolkozását (bár például bellamy-tól tanulhatnának, mert ő sokat fejlődött az évek alatt) -de a volt seal-es gonosz-nénink is inkább rakétákkal ritkítaná a maradék emberiség ellenséges részét, mert az egyszerűbb, mint leülni tárgyalni (bár beszélgetésre így is képes, főleg ha információhoz akar jutni -és mellékesen még a tragikus múltját is megosztja egy pohár tequilla mellett)... a csapat-dinamika heves amplitúdó-változásait azzal segítik, hogy folyton variálják az összetételt, most monty-ék futottak be clarke-ékhoz, murphy és emori meg majd kettesben rakhatják rendbe az összetört szívüket... (##05.25.)

„i can’t stand my own mind.”

nem tudom, hogy azt jó jelnek vegyem-e, hogy ha két epizódra is van időm egy nap, akkor mindig a legion-t veszem előre, mert attól félek, hogy az este előrehaladtával már képtelen lennék befogadni az elvontságát... mert ma is egy egyszerű mondattal le lehet írni, hogy milyen cselekménnyel haladtunk előre: mindenki farouk testét keresi -és ennyi... csakhogy a fűszerezés megint egyedi volt, és néha rágós, néha nagyon ízletes, és persze vizuálisan felér egy édes desszerttel... ami igazán működött, az david nagy tervezése volt a sikeres szörny-legyőzésre, de tulajdonképpen élvezettel figyeltem, hogy miként bontják ki az írószobában platón klasszikus barlang-hasonlatát is, hogy vetítik (pun intended) a mai világra a példázatot, ahol az árnyékok és a fal szerepét az okos-telefonok veszik át... syd meglepő őszinteséggel beszélt a david-del való megváltozott kapcsolatukról, hogy bár jó volt a kezdeti szerelem és romantika, most már szükségszerű, hogy új alapokra helyezzék a kapcsolatukat -főleg úgy, hogy hősünkben nem lehet megbízni, mert az agya akármikor becsaphatja... szóval igenis érdemes átvágni magunkat a bitek okozta zavarokon, a szárazra vágott sivatagokon, mert az értelem távoli oázisa ott van a látóhatárunk szélén... (##05.25.)