soroló

„the black hand means kill or be killed.”

lehet hogy angliában is hidegebb van az év utolsó felében, de azért általában fekete a karácsony... ilyen sötét és nyomasztó ünnepi epizódot sem láttam még a tévében, és nem csak azért érezte az ember ezt, mert mindenki csak foghegyről vetette oda a másiknak, hogy ’merrychristmas’, de azért is, mert a családi ünnep előtt meglehetősen szétszakadt állapotban találtuk a nagy családot, plusz egy újabb csoport tör épp’ shelby-ék életére -akik úgy tűnik, hogy a katolikus vallásuk ellenére leszarják a nagy keresztény ünnepet, ők gyilkolni jöttek, nem fát díszíteni... és hogy legyen is tétje a maffia fenyegetésének, máris gyilkos golyók röpködtek a dobtáras fegyvereikből, igazi véres háborút vizionálok birmigham környékére ezek után... persze ismerjük tommy shelby-t, hogy nem fogja hagyni magát, és a felnyírt hajától a kamáslijáig csurom vér lesz az egész teste, de diadalt fog aratni... a többiek viszont nincsenek jó formában (a börtönben függő halál árnyéka megviselte őket), de ezek a kőkemény napok újra meg kell hogy erősítsék őket, különben nincs esélyük a túlélésre... (olyan jó látni, hogy ennyi év után sem eresztenek a stílusosságból az alkotók, sőt, kifejezetten erős képekkel és hangulati elemekkel operáltak ma is végig -már a börtönös nyitástól kezdve.) (#11.16.)

„i’m done with it. no more pointless sex bent over a dirty sink in a club bathroom or scraping my ass on a rusty alley dumpster with my underwear pushed down around my ankles.”

először is tök jó érzés, hogy nyolc év alatt nem csak megszerettük a karaktereket, de ki is ismerhettük őket -ugyanakkor mindig sikerült kis irányváltásokat elvégezni az életútjukban, és úgy érzem, hogy az idei változtatások jó irányba tartanak: fiona jó kocsival jár, sikeres az ingatlan-bizniszben, még arra is elhatározta magát, hogy lemond a random faszokról, amiket magába fogad, erős, határozott nő, love it (és már most várom, hogy miként alakul a kapcsolatuk a jessica szohr által játszott új karakterrel); lip még mindig nem iszik, inkább fut, és jótékony kiskutyát játszik a volt csajával; ian is az exek felé kacsingat, csak nem tudja feledni a transz pasiját; carl-nak kifejezetten jól áll a katonás rendszer, ugyanakkor ott maradt benne egy maréknyi gengszter is; frank épp az áldott korszakát éli, igaz, a tudatát már rég elfüstölte a fülein keresztül; persze a drámai felhőket is fel kell vonultatni egy évadnyitóban, és nem örülök, hogy idén úgy tűnik, hogy kevin-nek jut a legnagyobb kereszt... (#11.06.)

„have you noticed an acceleration of strangeness in your life?”

kicsit úgy érzem, hogy a sorozatok készítői imádják csapdába írni magukat, hogy rendszeresen teszteljék azt a tudásukat, hogy ki tudják-e írni magukat a gödörből... mert azzal, hogy max landis-ék erővel szétválasztották a csapatot az előző évad végén, komoly változásokat eszközöltek a dinamikában, és ehhez jött még a fogság és todd betegsége is, hogy igazán eluralkodjon a komorabb hangulat az évadnyitón... aztán a negyvenedik percre szerencsére kiderült, hogy nem áll rosszul a sorozatnak ez a komolyság, sosem baj az, ha egyből az elején megsorozzák a gyomrunkat, csak hogy hozzászokjunk az érzéshez -később aztán úgyis kisüt majd a nap... (btw, látványosan az amerikai vidék lesz a színtér idén, üdítő lesz a nagyvárosi nyüzsgés helyett a kisebb miliő a háttérben.) az átívelés is komolyabb tónus-váltást hozhat, mert a tavalyi időutazós scifi-őrület után most úgy tűnik, hogy egy fantasy varázslóktól hemzsegő sötét erdeiben fogunk bolyongani -és igen, ez pont annyira hangzik bizarrul, ahogy egy dirkgently-s ötletnek hangzania kell... (#11.03.)

„girls don’t play video games.”

hogy mi változott egy év alatt? a fiúk már nem ad&d-vel játszanak, hanem játékterembe járnak püfölni a gombokat és tekergetni a joystick-okat, ms.byers felcsípte a meglehetősen unalmas ember benyomását keltő sean astin-t, a mozikban olyan sikerfilmeket játszanak, mint a terminator meg a ghostbusters -és persze nem múlt el a hatása az upside/down-ban tett utazásnak... örülök annak, hogy will nem tartja magában a ptsd fájdalmait, nem titkolózik arról, hogy időnként látja az odaáti világ csúnya arcát (valamint az elképzelhetetlen gonoszt, ami az első homályos képek alapján akár egy lovecraft-i csápos szörnyeteg is lehet). plusz az ilyenkor kötelező meg nem értettség, kirekesztés-érzés is megvan, még szerencse, hogy ilyen erős a kötelék a bátyjával, aki lelket tud önteni belé. a srácok is kicsit tartják a távolságot will-től, de azért jól lefoglalja őket a mindennapi tevékenységük (kivéve mike-ot, akinek a gondolatai rendre eleven körül forognak)... bőven szánunk időt az eggyel nagyobb generációra is, és azért remélem, hogy van szándékuk kezdeni is valamit nancy-ékkel a kötelező tini-kliséken túl -oké, azért a szép nővérkének is megvan a maga ptsd-je barb miatt... eltelt egy év, de érzetre semmit sem változott a sorozat hangulata, a régi csapatot jó volt újra látni, az új arcok érdekesnek tűnnek, és elég volt néhány percnyi rejtélyt is a nagy egészbe csepegtetni, hogy kellő mértékig fel legyünk csigázva az új évadra. (#10.27.)

„you can wage war through the second trimester.”

azt mindig örömmel fogadom, ha a karaktereknek láthatóan van egy nagy terv a fejükben, ami mentén okosan felfűzik a tetteiket, így tetszett az, ahogy rick-ék végiggondolták az utolsónak szánt csapást, és annak is örültem, hogy ennek végrehajtásához igénybe vették szinte az egész játékidőt, mert a sakkfigurák pakolgatásának van egy egészséges szórakoztató faktora (főleg ha mindez leselkedő nyílpuskázással és mellkason átszúrt fa-bottal jár együtt). ugyanakkor megint beleestünk abba a hibába, hogy hittünk abban, hogy a rick-éknek terveket és gondolatokat adó készítők okosabbak lettek a tavalyi finálé óta... mert mire hőseink megérkezettek a random módon erőddé alakított autókban negan-ék főhadiszállására, addigra már az értelem leesett valahol félúton a sárba a rozsdás platókról... mert szerintem nincs olyan néző, akiben ne vetődött volna fel az a kardinális kérdés, hogy ugyan miért nem intézik el egy mesterlövésszel a nagyszájú ellenséget, amikor láthatóan tökéletes célpontot jelent védtelenül állva a balkonon... aztán amikor mégiscsak megszólalnak a fegyverek, akkor meg felfelé céloznak a srácok, hogy, izé, üvegzáporba borítsanak mindent...? sejtem, hogy valami megalázás lehet a cél, azért lőtte rick a fotót is a polaroiddal, de nem lenne hatásosabb a saviour-ök hatástalanítása, ha negan véres hulláját hordoznák körbe közöttük inkább...? és az sosem jó jel, ha a néző ilyen kérdéseket tesz fel egy sorozat kapcsán... (a már megint túl-művészieskedett flashfoward-okat/álom-jeleneteket még nem tudom hova tenni, de én már azt is feltételezem ezekről a kurafikról az írószobában, hogy ezekkel a pillanatokkal akarják megúszni a képregény nyugodtabb részeit...) (először azt hittem, hogy csak az agyam csal meg, amikor utalásokat véltem felfedezni a pilot-ra a benzinkút körül, de aztán kiderült, hogy ez szándékos volt, mert ezzel ünnepelték a 100. epizódot.) (#10.23.)

„a mandalorian with a jetpack is a weapon.”

már a tavaszi celebration után lehetett hallani, hogy erős lesz az évad kezdése, és szerencsére nem csak az elvakultan lelkes fanok örömködtek az ottani exkluzív vetítés után, hanem tényleg kitettek magukért dave filoni-ék, hogy egy igazi action-packed (kacsint) kezdést prezentáljanak nekünk, hogy úgy adják meg az utolsó évad alaphangját, hogy a non-stopnak tűnő akciók közben finoman tudjunk rezonálni az érzelmekre is -akár sabine-nál, akár a csak egy pillanatra kapcsolódó hera/kanan kapcsolatnál. bár azt elárulom, hogy az első rész végén azért nagyon tudtam lelkesedni, hogy bevállalták az igazi drámát, aztán néhány perc múlva kiderült, hogy az elviselhetetlen gyászból azért visszakoztak (mégiscsak a disney xd-ről beszélünk), és inkább sabine bűntudatát kezdték piszkálni... tetszett, hogy a birodalom kvázi a mandalore-iak identitását támadja a páncéljaikon keresztül -és ezáltal az önérzetüket is, amiből bőven terem ezen a kietlenné tett bolygón... (oh, sajnos csak távolról derengett bo-katan neve és szerepe a clonewars-ban, viszont katie sackhoff hangját viszonylag hamar felismertem. aki viszont csak végig piszkált, hogy ’ki lehet az’, az tobias menziel volt a mandalore-i áruló hangjaként.) (#10.17.)

„i am not going to get rid of the invisible hand. turned it into a fist that punched us in the dick.”

huh, jó sok mindennel kellett felzárkóznunk, mert képtelenség ennyi infót az eszünkben tartani -főleg ha az hajlamos kikapcsolni néhány kellemetlen pillanatban... de a villámgyorsra vágott previously akár arra is felkészíthetett, amikor elliot egy hatásos kirohanást intézett a korhadó társadalmunk és annak vezetői ellen, miközben gyorsan rohantak el a képek mellette (köztük -nem túl hízelgő módon- a dicstelen miniszterelnökünk fotójával, miközben az alkalmatlanságról szóltak a mondatok)... mert van amikor elliot a régi harcias önmaga tud lenni, aki a harciassága ellenére nem akarja romba dönteni a gazdaságot (és vele a világot) -azonban az előző évad végi veszélyhelyzet (és vérveszteség) nem tüntette el azt az énjét sem, aki minden galádságra hajlandó. és nem mellesleg mr.robot alakjában tetszeleg... érdekes volt a szemszög-váltás, hogy most christian slater-t láthattuk, ahogy elliot bőrébe bújva tevékenykedik, nem pedig csak a háttérben áll, és vitatkozik a másik énjével... angela-t továbbra is nehéz bármelyik oldalra is billenteni, mert jelenleg úgy tűnik, mintha mindenkinek segítene közelebb jutni a céljához -viszont a saját céljával kapcsolatban teljesen felcsigázott: mi az hogy van lehetőség átírni a múltat...? (jól hallottam, hogy a főcímnél emmy rossum (gy.k.: sam esmail felesége) énekelt? btw, a zene-használattal idén sem lesz gond, a nyomasztó score mellett ötletesen lett keverve a képek alá egy daft punk szám is.) (azért a visszafejlődött, seftelő és verekedő társadalom képe elég riasztó volt az elsötétült utcák félhomályában...) (#10.12.)

„the fear that over time we have honed and polished and built up, brick by brick, until it stands before us every day as tall as the trump tower.”

szerintem mindannyian azt gondoltuk annak idején, hogy ryan murphy viccel, amikor egy interjúban azt mondta, hogy a következő horror-évad donald trump-os lesz... de teljesen logikusnak tűnik, hogy ha már az aktuál-politika manapság ennyi félelmet tud kelteni a gyanútlan átlagpolgárokban, akkor miért ne lehetne ezeket a félelmeket stilizálni, felnagyítani, és bedobni egy fikciós közegbe... és bár tudjuk jól, hogy az alkotóknak mik a nézeteik, mégis ügyesen ballanszíroztak azzal, hogy az őrült trump-támogató ellenpontjaként egy neurotikus demokratát helyeztek a túlsó sarokba -és evan peters szokás szerint hengerel, kék hajjal hozza a sármos fenyegetést (és akkor a legparább, amikor paprikás puffancsból készít magának trump-sárga arcbőrt); sarah paulson viszont a korábbi évadokban megszokott sírós/sikítozós énjét hozza, de azt a maga színvonalán... a valódi horror-elemről, a bohócokról még nem tudok nyilatkozni -mert kivárok, hogy mit akarnak velük kezdeni, hogy mennyire lesznek képzeletbeli alakok, vagy kivetülések, vagy szellemek, vagy egyéb hagyományos ahs-elemek... (természetesen idén is megfogadtam, hogy most aztán már tényleg nem vágok bele az újabb kalandba az elmúlt évek szájhúzásai után, aztán a kifacsart téma mégis bevonzott, és baszki, nem is volt rossz a kezdés, így kénytelen vagyok megint bizalmat szavazni murphy-éknek...) (#10.11.)

„family is gross, but it’s important.”

tudom jól, hogy olyanok, mint egy zavaróan hangos felbolydult méhkas, mégis baromira hiányoztak pfefferman-ék, és alig vártam, hogy újra velük tölthessek egy kis időt. és nem is okoztak csalódást, hamar vissza tudtam rázódni a sok furcsa szerzet közé. persze nem nehéz, amikor ilyen szoros köteléket mutatnak köztük, mint ami a három testvér között is feszült a háztetőn, miközben rádöbbentek arra, hogy mindhármuk életében kiemelt szerepet tölt be a szexualitás... (halottam hírét, hogy izraelben fog játszódni az évad, úgyhogy arra számítottam, hogy ott is kezdjük meg az idei utazásunkat, de úgy látszik, nem akartak minket egyből a holt-tengerbe dobni...) (#09.22.)

„are you asking me if i want to have sex with my teenage daughter’s 35-year-old boyfriend’s little brother?”

35 vagyok, és most szembesülhettem azzal, hogy miként néznék ki egy tinédzser-lány mellett -nagyon kellemetlenül... visszatért az egyik kedvenc tévés káosz-családunk és egyből a mélybe rántottak minket is egy kesze/kusza parti-epizóddal, ahol pamela adlon szép hosszú snittekkel követte végig a csajokat, akik nem sokat változtak az elmúlt egy év alatt -azaz mindenki felnőttesebben viselkedik a koránál... pamela és louie nagyon ért ahhoz, hogy a túlzó ötleteiket is ízlésesen tálalják (lásd a kislányok truth or dare játékát) -bár ha belegondolok abba, hogy a nyitó-jelenetet sam-mel töltöttük a klotyón, akkor, izé, vissza kéne vonnom ezt az állítást... ami még nagyon tetszett, hogy először csak a kifejező pofa-vágásokat láttuk, csak később értettük meg, hogy ki-kire-és-miért mérges a partin. (#09.15.)

„he’s really no different than most men in this world who don’t want their wives doing anything out of the ordinary. just cook, clean, raise the kids, look pretty when they meet the boss.”

először nem tetszett, hogy csak villanásokat látunk az elképesztően kegyetlen culloden-i csatából, aztán rájöttem, hogy igazuk van ron moore-éknak, mert pont ezzel a szilánkos szerkezettel lehet érzékeltetni a csatatér zaklatottságát, és így lehetett igazán hangsúlyozni azt a pillanatot, amikor jamie és black jack tekintete összetalálkozik a káoszban... ezekkel a hosszadalmas agonizálásokkal az a baj, hogy az ember úgyis tudja, hogy a karakter túljut az életveszélyen valahogy (főleg ha még a megoldást is sejtetik a previously-val) -de ha már a főszereplőt nem lehetett megölni egyből a nyitányban, azért akadt olyan szereplő, akiért máris vérezhet a szívünk. de nem is lett volna hiteles a nagy megtorlás ábrázolása, ha nem áldoznak be egy régóta ismert karaktert sem... 1948-ban kevésbé egyértelműek a helyzetek és megoldások, mert a randall-család előtt még ismeretlen az út -a hideg távolságtartás után most is közelebb kerültek egymáshoz a gyermek születése pillanatában... elég fájdalmas belegondolni mindkettejük helyzetébe, mert ott a nő, aki mást szeret, és ott a férfi, aki jó férj akar lenni, ugyanakkor neki is vannak vágyai és érzései... és közben ott van körülöttük a modern amerika, ahol lehet hogy papírzacskóban tartják a teát, de a nőkhöz való hozzáállásukban nem látszik még a modern kor haladása... kíváncsian várom, hogy mennyire fogom szeretni az évadot annak függvényében, hogy claire és jamie láthatóan még sokáig nem fognak újra találkozni. (#09.10.)

„we’re doing the same thing every night. you know, drinking, smoking weed. i’m afraid we might be in a rut.”

hát persze hogy jimmy bepánikolt és lelépett... kellett ez a dupla kezdés, hogy mindenkinél megnézzük azt, hogy mit is okozott a három hónapos hiány. bár jimmy-nél még azt is megfontoltam, hogy csak egy új könyvhöz akar élettapasztalatokat szerezni az öregek között, de nem, tényleg ennyire pussy, hogy elmenekült... gretchen-t felfelé dobta a betegsége -vagy a mérhetetlen mennyiségű alkohol és drog, de tudjuk jól, hogy le fog zuhanni a túlsó pontra... lindsay-re és edgar-ra viszont pozitívan hatott a barátaik passzivitása/eltűnése, de az igazán cuki az lesz, ha tényleg egymásra találnak... remélem nem gondolta senki, hogy idén majd egy nagy boldog pozitív évadot kapunk, akkor el is veszne azonnal a sorozat egyik fontos összetevője -a realista keserűség... (#09.08.)

„-you know want to know what’s better than winning a trophy?

-a blowjob.

-a belt.”

mindig halálra rémisztenek azok a sorozatok, amik nagyobb időt ugranak két évad között, mert ilyenkor mindig kapkodva kell újra ellenőriznem, hogy biztos, hogy jó részt indítottam-e el... aztán persze pár perc alatt megszokom a gondolatot, hogy egy darabot kihagytunk a karakterek életéből, és utána már élvezettel nézem, hogy kit hova juttattak el a kiesett idő alatt... kezdjük jay-jel, mert az ő változása a leglátványosabb, mivel felhagyott azzal, hogy ringben veresse szét a szép pofikáját, inkább full time apuka lett belőle, aki némi linkeskedésen túl próbál egyenesen élni, szar munkával de boldog családdal... nate-nél annyi az újdonság, hogy magában már elrendezte a szexuális preferenciáját, így fenn tud tartani egy tartós kapcsolatot is, de persze most is húzzák őt az írók azon a bizonyos ágon, mert még azt sem hagyják neki, hogy verekedjen egy jót... így ryan-nek jutott az évad első bunyója, ami apróbb izgalmakat hozott a nem túl tisztességes ellenfél miatt, de azért nem volt kérdés, hogy megnyeri a srác. nála a hit kérdése lesz az új elem, úgy látszik jézus megtalálta őt az elmúlt egy évben -egyébként nem sok minden változott körülötte, lisa-val konszolidálódott a viszonya, keith meg még mindig olyan-amilyen... úgy tűnik, hogy megvan az évad főtémája is, egy utolsó évadhoz méltó szál lesz ez: alvey búcsúmeccsre készül -ha addig a mája fel nem mondja a szolgálatot... (#08.11.)

(launch and construction)

a hard knocks pont olyan, mint az nfl, amiről szól -fel kell építeni mind a két helyen a csapatot, és meg kell találni a kulcs-játékosokat, akikre mindig lehet támaszkodni... ígéretek vannak bőven idénre is, egy fejlődőben lévő csapat nyomába szegődött az hbo stábja, ahol úgy tűnik, hogy nem lesz nehéz dolguk megtalálni a vezéregyéniségeket, akik szórakoztatni fogják a nézőket a következő hetekben, mert jól lehet majd építkezni a két sztárjukra, a közvetlen (és az akcentusa miatt nehezen érthető) jameis winston-ra, és a nagy mókamester szerepében tetszelgő desean jackson-ra... minden hardknocks néző kedvenc aspektusára, a rookie-k megismertetésére még nem szántunk elég időt itt a kezdeteknél, bár már akad olyan nagyszájú újonc, aki egyből képernyő-időt követelt magának... (érdekesnek találom, hogy amíg az atlanta-s évadot végig utálkozva néztem, addig az újabb nfc south konkurencia esetén csak érdeklődést fedezek fel magamban, a negatív érzések messze elkerülnek...) (#08.11.)

„it’s about time we taught these boys of summer how to fight.”

yep, megint egy tipikus thrones évadnyitó, amiről piszok nehéz lesz írni, mert az egyetlen feladatára fókuszált csupán: hogy felrakja a karaktereket a térképre (néha szó szerint is)... de persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne felcsipegetni egy maroknyi érdekességet. mondjuk az arya-s cold open-nel meggyőztek, hogy érdemes volt oly’ türelmetlenül várni a visszatérést, mert a badass kislányokból sosem elég (btw, kislányok, benioff-ék gondoltak a tinilány nézőikre is, amikor meghívták az erdőbe énekelni egy kicsit ed sheeran-t)... de ott volt jon is, aki határozott és igazságos vezető benyomását kelti -egész addig, amíg sansa akadékoskodni nem kezd. de azért örülnék neki, ha a testvéreket nem fordítanák egymás ellen... a délvidéken is zajlik az élet, szerencsére cercei nem marad magányosan a bosszúszomjával és a borospoharával, hanem erős szövetségest kap maga mellé -aki előrevetíti, hogy látványos tengeri ütközetben is részünk lehet az évad folyamán... és ha már a látvány, gyönyörű volt sárkánykő, ahogy danny megérkezett a szülőföldjére, és egyetlen mondattal tökéletesen lezárta a nyitányt... sam viszont a humort hozta magával néhány koszos kacsában, baromi jól összevágták a mindennapos megpróbáltatásait... összességében elmondható, hogy érezhetően jót fog tenni, hogy szűkül a játéktér, hogy mindenki egyre közelebb kerül egymáshoz. és az sem baj, hogy fagyosan és szürkén megérkezett a tél... (#07.17.)

„follow the crazy science.”

jaj, melyik klón hol is volt legutóbb, amikor egy éve elhagytuk őket? kicsit csikorogva vettem fel a fonalat, pedig legalább annyiban segítettek a készítők, hogy leszűkítették a helyszíneket a szigetre, egy másik erdős területre, és art-ék nem túl nagy mozgásterére... utolsó évadhoz mérten gondolom sokat fogunk tartózkodni a megoldások bölcsőjénél, a nagy tudományos úttörések mesterének közelében (ugye jól emlékszem, hogy nem láttuk még a 170 éves arcát?), a furcsa kis faluban, ahol még a tudomány emberei is nomád körülmények között élnek... de biztos, hogy a koncepció része volt, hogy elhagyjuk a csillogó modern tereket, még rachel is lejött a sziget ezen felére. persze most sem tudhatjuk igazán, hogy mit gondoljunk a szösziről, mert amíg cosima-nak segít (és előadja a pódiumról a nagy világmegmentőt), addig az örök ellentétével, sarah-val most sem bánik kíméletesen. btw, sarah, szegény full dicaprio módban nyomta végig az epizódot, tűzön, vízen és döglött állatokon át vezetett a túlélő-túrája, és mégsem sikerült elmenekülnie. pedig nem ártana elhajóznia a külvilágba, mert nem csak a lánya van veszélyben, de helena és allison-ék is (izé, donnie tényleg szó nélkül hagyta, hogy elvigyék a feleségét? gentleman...). no. kézben vettem a sorozat dns-spiráljait, újra kalapot emeltem tatiana-nak, úgyhogy most már készen állok arra, hogy elérjük az út végét. (#06.11.)

„she’s not getting his ashes. we murdered him.”

...várj, még vakarom picit itt a fejem, mert nem tudom, hogy miként is álljak a nyitányhoz... mert kettősség van bennem azzal kapcsolatban, ahogy megváltoztatták a sorozat tónusát, mert nagyon bírtam annak idején, ahogy a csajozás/pasizás témában elmélyedtünk, ugyanakkor nem tudom kárhoztatni az írókat azért, mert ezt a vonalat teljesen hanyagoljuk mostanság, és a két testvér kapcsolatára helyezték a fókuszt -ugyanakkor valljuk be, a kezdetek azért szórakoztatóbbak voltak... de oké, még a gyász-időszak elején vagyunk, lesz még könnyebb a szív a későbbiekben -meg azért már most is lehetett kicsiket mosolyogni leon szokásos arckifejezésén vagy laura tinis húzásain. (#06.10.)

„oh, what a fucking mess.”

amikor elképzeltem, hogy milyen lesz az évad azután, hogy tavaly daya-val és a fegyverrel hagytuk abba, valami ilyesmi volt a lelki szemeim előtt, mint amit kaptunk a nyitányban -eluralkodott a káosz, és nincs aki tartaná a gyeplőt... és az epizód szerkezete a börtön-béli viszonyokhoz vált hasonlatossá, azaz kapkodva ugrottunk bele a történések közepébe, erős hangulati ingadozásokkal lépkedtünk át egyik csapatról a másikig. látszik, hogy végiggondolták, hogy ki hogyan reagálna egy ilyen szituációban, és a különböző reakciókkal hozzák is a kellő drámát és humort -vagy akár egyszerre mind a kettőt, mint amikor taystee-ék bejutnak caputo irodájába... szóval vannak akik komolyan veszik a lázadást, vannak akik az étel-vagy-drog-adagjukra gondolnak inkább, vannak, akik változásokat szeretnének elérni a börtön áldatlan állapotában, vannak dühösek, vannak gyászolók, vannak harcias neonácik -és van chapman, akiből kanosságot váltott ki az izgalom, de aztán valamiért megszállja a jótét lélek, és inkább segítő kezet nyújt egy rászorulónak ahelyett, hogy alex bugyijába dugdosná a kezét... szóval parázs a helyzet, és nagyon kíváncsi leszek, hogy miképp lehet ezt fenntartani még 12 részen keresztül -már ha tényleg igaz, hogy az egész évad három napot fog felölelni. (#06.09.)

„we are history’s last line of defense.”

szerintem a készítők is érezték a szívük mélyén, hogy mennyire döcögött a show tavaly, úgyhogy amikor megkapták a lehetőséget a hibák javítására, ők éltek vele. kidobták azt, ami nagyon nem működött (az egy gonoszt üldöző koncepciót), elköszöntek néhány idegesítő karaktertől, és jóval feljebb tekerték a fun faktort... úgyhogy ez a rész jó belépő az újoncoknak is, mert az új küldetésen lévő csapatot (mentsük meg a történelmet!) körbevették egy csomó cool dologgal, három testőrös bohóckodással, nőcsábász einstein-nel és egy nácik által megalkotott atombombával (utálom a nácikat!)... sztorizós szerkezetbe helyezték mindezt, hogy az arrow nézői is átcsábíthatóak legyenek a keretben felbukkanó oliver-rel, és ahogy a ’forgatókönyvírás klasszikus megoldásokkal’ kurzuson tanítják, egy új karakter segítségével mutatták be az új nézőknek a szituációkat... örülök, hogy tavaly ilyen gondosan választották ki az arrowverse nagy halottját, mert az univerzum ezen szegletébe is el tudtak érni a búcsúzását követő hullámok, azaz sara most épp’ a testvére megbosszulása miatt morcos (kivéve amikor nőket csábít el!)... a feljavított alapkoncepciónak hála ez volt a sorozat eddigi legszórakoztatóbb epizódja, most már csak meg kéne tartani ezt a zsinór-mértéket, hogy ki tudjanak lépni a ’megtűrt kistesó’ szerepből... (#05.27.)

„do you think that supergirl is a hero ecause flying is one of her skills? no. she’s a hero because she has a need. to help people, to protect the planet.”

nem merem elképzelni, hogy mennyit kellett körbenyalogatni a warner-nél a nagyon fontos döntéshozókat, hogy engedélyt kapjanak a készítők arra, hogy teljes valójában megmutathassák clark kent-et és híres alteregóját, és ne csak bénán (az elmosódott háttérben) lehessen rá utalgatni -főleg annak fényében nagy dolog ez, hogy közben más ikonikus karaktereket a megfizethetőbb testvéreikkel helyettesítik (oké, egy kopasz férfi helyett katie mcgrath szép pofiját bámulhatom, ez vállalható csere)... de vannak a csatornaváltásnak egyéb következményei is -például, hogy vancouver-ben új helyszíneket kellett találni, de szerencsére ezeket a változásokat beleírták a szövegkönyvbe is, elég viccesen... olyan szempontból még nem érződik a kisebb tévéadó szorosabb nadrágszíja, hogy calista flockhart még tiszteletét tette a nyitányban, és jó is az, hogy itt volt még cat grant, mert finoman egyengethette kara útját. mert bizony hiába tart meg fél kézzel épületeket supergirl-ként, a magánéletét még mindig nem tudja kézben-tartani... igaz most nem zavartak annyira a szívzűrök, mint tavaly, talán jobban ki volt balanszírozva az egyensúly, talán a szerethető és pozitív superman elvette ezeknek a jeleneteknek az élét. vagy csak az egész részt belengő bájos hangulat nem engedte, hogy leragadjak a hibáknál... (#05.26.)

„be the flash, barry. because that’s who you are.”

a saját boldogságunkért beáldozható-e mások élete? avagy egy negyven perces évadnyitóért beáldozható-e a rajongók boldogsága...? mert bizony a flashpoint annyira ismert történet, hogy a képregények felől érkezett közönség igenis elvárta, hogy epic legyen ez a kezdés, csakhogy ahhoz több időt kellett volna rászánni, mert most csak felületesen tudtunk végigfutni (pun intended) ezen a klasszikus alter-univerzumos sztorin... érzelmileg működött az epizód, leginkább azért, mert szegény barry annyit szenvedett már az évek során a szülei miatt, hogy most megérdemelt velük pár boldog pillanatot, és ezeket nekünk is jó volt átélni... a szokásos másik dimenziós gimmick, a karakterek ötletes variálása sem volt rossz (cisco természetesen badass volt milliárdosként), de persze kellett lennie köztük olyannak is, aki rosszabb helyzetbe került az eredeti idővonalhoz képest, mert kellett valami, ami elindítja barry-t a visszaúton. mert ugye nem maradhatunk ebben a félrement idősíkban, hisz' az időutazós sztorik fő alapeleme, hogy vissza kell térni a valóságba. a valóságba? mert nagyon úgy tűnik, hogy az az a terv az évadra, hogy újabbnál-újabb realitásokkal fárasztanak majd minket az írószobából... (talán azért éreztem lagymatagnak ezt a kezdést, mert nem tudtam felpörögni azokra a karakter-variációkra, akikről tudtam, hogy nem találkozom velük többé.) (#05.26.)

„is it future or is it past?”

nekem csak tizenegy évet kellett kivárnom, de vannak olyanok, akiket már huszonhat éve nem hagy nyugodni a második évad utolsó nyugtalanító képsora... el nem tudom képzelni, hogy mekkora nyomás lehetett a frost/lynch pároson, amikor végre leküzdöttek minden akadályt, és nekiültek megalkotni minden idők egyik legkultikusabb sorozatának a folytatását. talán elsőként azt köthették ki maguknak, hogy nem akarnak kizárólag nosztalgia-vonattal utazni 18 részen át, hanem azon túl, hogy kedveskednek egy kicsit a régi rajongóknak, új történetekkel és friss arcokkal bővítik a mitológiájukat. sőt! bár az északnyugati határvidéken fekvő kisváros maradt a címadó település, de már ebben a dupla nyitányban is jó nagy utat jártunk be amerika-szerte. és hogy hogyan kapcsolódnak össze ezek a fizikailag egymástól távol eső helyek? még nem lehet tudni, de lynch-nél egyébként is meddő feltenni ilyen kérdéseket, mert mindig is jellemző volt rá az, hogy látszólag összefüggéstelen jeleneteket pakol egymás után (lásd mondjuk a mulholland drive-ot)... másabb íze lett a show-nak amiatt, hogy nem tartja végig a pite- és kávé-illatú kisvárosi hangulatot, inkább egy általánosabb lynch-feeling jellemző rá. viszont vannak pillanatai, amikor nagyon el tud kapni a régi érzés -persze gondolok itt a teljes vörös függönyös szálra, vagy a kis bohóckodásra a megőszült horne-tesókkal. de igazából elég az is, ha felcsendül a badalamenti-féle főtéma... az új vonalak közül a nyomozós szál tűnik a leghagyományosabb felépítésűnek (és itt villoghat kicsit matthew lilard is), newyork hozza a scifis/misztikus vonalat (szerencsére madeline zima-t könnyű rávenni a pucérkodásra). a gonosz-cooper szálat meg jelenleg a haj miatt nem tudom komolyan venni, de érezhetően az lesz az összekötő kapocs, úgyhogy muszáj lesz... meg egyébként is, alapszabály, hogy vakon kell bízni lynch-ékben, hogy nem érteni, hanem érezni kell, bármi is kerül ki a kezük közül... (vajon miért szerződtetnek csinos lányokat a sorozathoz, ha egyből el is teszik őket láb alól...?) (#05.22.)

„you know what italian word i love? allora.”

ha aziz valamibe beleáll, akkor teljes lábbal áll bele... szóval ahhoz, hogy hiteles legyen a sorozatában az, hogy a karaktere olaszországba költözik, már hónapokkal a forgatás előtt maga is átcuccolt a pasta hazájába, intenzíven tanulta a nyelvet és a tésztakészítés rejtelmeit. valamint jól láthatóan elmerült a hatvanas évek méltán híres olasz filmremekeiben is, legalábbis csak ezt a magyarázatot találom arra, hogy miért volt fekete/fehér ez a nyitány (meg persze nem véletlen, hogy a nyitójelenetben jól kivehető a biciklitolvajok dvd a háttérben)... na jó, tudok még egy magyarázatot: még indie-filmesebbre akarta venni a hangulatot, és igazából jól is működött ez a hangulat -és persze sem utolsó szempont, hogy a kajálás melletti második szenvedélyét is hozta magával európába: a csajozást... (#05.14.)

„what happened to the neanderthal? to the denisovans? to homo asiaticus and naledi? homo sapiens happened. we came along and we wiped all of them out.”

egész az epizód utolsó jelenetéig azt gondoltam, hogy ez az a sorozat, ahol a főszál sokkal kevésbé érdekel, mint, izé, mint bármi más... mert most is csodás volt, ahogy körbejártuk a világot, kicsit belestünk az összes karakter életébe, aztán persze össze is kapcsoltuk őket egy-egy fontos pillanatra. és ma is sokkal jobban élveztem azokat a kis apróságokat, amik megestek egy indiai lakásban vagy egy berlini klubban, mint hogy azt nézzem, hogy will a heroin segítségével próbál ellenállni a nagyon gonosz embernek, hogy megelőzze az le-és elbukásukat. a közös pillanatokat meg könnyű szeretni, mert mindig jól vannak vágva, és gyakran jelentőségteljesek is a sorozat mondanivalóját tekintve -de lehet hogy csak azért írom ezt, mert a lito/capheus interjú teljesen a hatása alá vont (de persze a védjegy-szerű montázsok sem maradhattak ki)... szóval jöttek az utolsó percek, amikor végre sikerült visszavágni a kellemetlen ellenfélnek, és végre azt éreztem, hogy igen, nekem kell ez is, akarom látni a nyolcak összefogását a gonoszok ellen. és gondolom nem véletlenül hozták be nomi-ék segítségével az evolúciót sem, úgyhogy a sorozat mitológiája is egy fokkal jobban izgat már. hmmm, felfokozott izgalmak, jó kilátások egy új évad elé... (#05.07.)

„look, if this new internet is the man of your dreams and this is the man that you wanna fuck, then you need to fuck him. that man i will pay you to fuck.”

végzetes hibának éreztem volna, ha megint a pénzügyeket állítják a középpontba a készítők, de szerencsére hamar elkezdték szép finoman módosítani az évad új felállását -bár azt majd meglátjuk, hogy mennyire jó ötlet richard-ot leválasztani a többiekről... széles-spektrumú humor jutott ebbe a nyitányba is, mint mindig, a szofisztikált programozói poénoktól haladtunk a gyerekek előtt káromkodósig -és ne tagadjátok, szerintetek is kurva vicces ez utóbbi is... (#04.24.)