soroló

„happiness... here i come.”

kettős érzetet kelt bennem egy ekkora időugrás -mert egyfelől kihagytunk egy csomó érdekes dolgot (mondjuk alex összes őrült reakcióját a terhesség alatt), ugyanakkor meg izgalmas az a szitu, amibe a karakterek csöppentek az elmúlt évek folyamán... mert trükkösen úgy van felépítve a rész, hogy azt hidd, hogy a változások jót tettek nekik (alex nyitott házassága nem okoz problémát az ifjú szülőknek, laura megtalálta a lányt, akivel el tudott köteleződni, val meg... izé... csak val maradt, ő nem igazán tud kibújni a bőréből). viszont mire a félóra végére érünk, már érezzük, hogy hiába az új felállások, ugyanúgy repedeznek a kapcsolatok, ugyanúgy ott bolyong a karakterek körül a boldogtalanság. oké, leon-ék golyóállóak hálistennek... (##08.14.)

(why?)

már tíz éve nézem az nfl-t, és azóta várom, hogy browns előre tudjon lépni a pofozó-zsák szerepből, mert rossz nézni, hogy képtelenek túllépni a rossz formán, mindegy ki az edző, ki az irányító épp. ezért lesz érdekes az idei hardknocks, mert láthatjuk, hogy ők is ugyanolyan keményen hajtanak, mint a többi csapat, és lelkileg is próbálnak erősödni nagybeszédek segítségével -és alig várom már, hogy lássam, hogy lesz-e mindennek eredménye... egyébként a kezdés hozta a formáját, bekukkantottunk az alkotó-műhelybe, megérkezett az aktuális ifjú sztár, felvázolódott néhány magánéleti vonal. és sajnos szomorú felhangot kapott az egész rész a gyász miatt. de minden vezetőedző tudja, hogy erőt kell mutatni, hogy fel kell állni a legnagyobb csapások után is. ezért kell harcolni nap-mint-nap... (##08.11.)

„i’m not crazy. i am chemically imbalanced.”

voltak már nehéz helyzetben a csajok, így lehetettek elképzeléseink arról, hogy mi vár rájuk idén a szigorított szárnyban, de úgy tűnik, hogy nem igazán készítettem fel a lelkem az elmúlt egy év alatt, mert néhány jelenet majdnem megfeküdte a gyomromat... pedig próbálták jenji kohan-ék egy kicsit ellágyítani a nyitány élét -egyből azzal a szürreális kavalkáddal, ami suzanne képzeletéből elénk ugrott a tévé-képernyőre, előrevetítve a különböző karakterek sztori-szálait, de ezek az elvontságukban is igen szórakoztató jelenetek (lásd mondjuk a táncbetétet!) nem segítettek abban, hogy ne menjen fel bennem a pumpa attól, hogy már megint inkompetens és agresszív barmok őrzik a(z ismét narancsot hordó) hősnőinket, és a nyomukban külsérelmi jelek és undorító megaláztatások járnak... volt egy kis hézag a tavalyi finálé és az új helyre kerülés között, úgyhogy a szokásos flashback-et most nem kinn töltöttük valakinek a múltjában vájkálva, hanem megnéztük ezeket a perceket is... én a sorozatban legjobban a karakter-interakciókat szeretem, és ez a külön-zárkákban nem lesz egy könnyen megvalósítható feladat, de bízom az írógárdában, hogy a kötött körülmények ellenére változatos évadot kapunk, ahol megfelelő egyensúllyal pakolják majd a serpenyőkbe a drámát és a humort, és nem csak a nyomasztásra akarnak majd rámenni... (##07.27.)

„you’re all replaceable.”

egy évadnyitó általában nem csak felveszi a tavaly év végén eldobott fonalakat, ugyanakkor meghatározza azt a tónust is, ami egész évben várhat ránk -és ha ez az (okoskodó) állításom igaz, akkor sokat veszítünk abból a szívmelengetően szórakoztató sutaságból, ami miatt közel kerültek hozzánk a bunyózó csajok... bár még nem nagyon értem, hogy sam-ből miért csináltak a szünet alatt ekkora seggfejet (de tuti lesz valami magyarázat), de az biztos, hogy minden morgós megszólalásánál ráborítanád azt asztalt, hogy ’szedd már össze magad te vén fasz!’... debbie pénzügyi machinációiban is csak a mesterségesen generált feszültséget látom, pedig lehet(ne) őt jól is használni, például a törékeny kapcsolatuk ruth-szal jól van kiegyensúlyozva... ha már hősnőnknél járunk, ő legalább a régi, lelkes és túlpörgős, és mindent megtesz lelkiismeretesen, hogy a show jó legyen és még a csajok is jól érezzék magukat. az ilyen érzékeny szívek szoktak a legkönnyebben összetörni... (##07.27.)

„the only thing i want in this world, besides for you to die of some heretofore unknown form of eyehole cancer, is to get off this godforsaken island!”

megpróbálkozunk egy újabb archer-vízióval, a múltkori noir-t nem sikerült maximálisan kihasználni, most egy egzotikus sziget áll a középpontban, karonfogva az összes olcsó kalandfilmes fordulattal -és egy beszélő papagájjal... ez az első rész leginkább a felfedezős tapogatózásé volt (nem úgy, te perverz!), hogy megszokjuk a karakterek legújabb reinkarnációját. azt hiszem az nem lesz ellenemre, hogy egy nagy sztorit fog felölelni ez a nyolc rész, a humor/kaland aránnyal meg remélhetőleg majd értő kézzel bánnak -csak egy jó mixer kell, aki ügyesen rázza a vodka-martini-t... (##06.09.)

„what becomes of the commander of death when there’s no one left to kill?”

a mad max megjelenése óta elég határozott kép égett be a kulturális tudatalattinkba arról, hogy miként is kell kinéznie egy poszt-apokaliptikus történetnek -és eddig olyan sok élettel-teli zöld volt ebben a kvázi-posz-apok sorozatban, hogy ezt most már kompenzálni kellett egy nagy adag madmax-izmussal... a nyitány után meg voltam róla győződve, hogy clarke-kal töltjük az egész epizódot, és meg is békéltem ezzel a gondolattal, hogy kitöltjük azt a hatéves ugrást most, amivel tavaly év végén sokkoltak minket -és bár az utolsó negyedórában kitértünk a többiekre is röviden, azért a szép szöszi uralta a nyitányt... és nem is az irgalmatlanul hosszú idő az érdekes, amit eltöltött magában (illetve kettecskén), hanem a szokásos clarke-i makacssága, amivel túlélte a kezdeti elviselhetetlen időszakot, amikor csapás-érte-csapás-után, de ő egyetlen szívbemarkoló megingáson kívül felszívta magát, és ment előre konokul a túlélésért... viszont aztán úgy tűnt, hogy megbékélt magával és a helyzettel, a kvázi anya-lét békés pacifistává tette, igaz, csak egyetlen emberi veszély-helyzet kellett ahhoz, hogy újra a vérrel dekorált útra lépjen... mert elértünk a flashforward idősíkjába, és persze a leszálló űrhajó nem kedves embereket hozott, mert különben oda lenne a konfliktus (ivana miličević már most meggyőző a gonosz-nézésével)... de alakulnak a földön túl is a konfliktusok, mert az elmúlt évek megviselték a bárkán ragadt kiscsapatot is, és bellamy persze most sem bírt a nadrágjában maradni, hogy biztos, hogy kellemetlen szerelmi háromszöggel ajándékozzon meg minket... hmm, egész addig nem gondoltam, hogy ennyire hiányzott a show, amíg meg nem láttam clarke arcát a nyitányban -de ilyen ez a szerelem... (##04.26.)

„have you ever questioned the nature of your reality?”

szóval ezért reklámozták egy (robot) keselyűvel az évadot, mert itt a nyitányban ameddig a szem ellátott, ott mindenütt hullák hevertek a maguk kifacsart véres valójukban... bár most nincs egy harminc éves ugrás a szálak között, azért a többsíkú narratívát megtartották nolan-ék idénre is, igaz (most még?) elég jól lehetett követni, hogy mikor is járunk (csak bernard glitch-eit kellett figyelni)... mert az nem volt elég, hogy a finálé fonalát felcsippentve beteljesíti azt a sorozat, amire mindig is hivatott volt, azaz hogy a maga kendőzetlenségében ábrázolja azt, amikor a technika kicsúszik az emberiség kezéből, amikor a mesterséges intelligencia felfedezi magában az önállóság csíráit -azaz hogy kitör a robotok lázadása... bár ez is ott volt ma, vérrel írva ebben a hetven percbe, de sodródott mellé egy rejtélyekkel teli új vonal is, ami már inkább a következményekkel foglalkozik, és meglehetősen baljós hangulatot áraszt (nagy-részben ramin djawadi zörej-zenéinek köszönhetően)(gustav skarsgard kevesebb arc-szőrzettel és tetoválások nélkül sem nyújt bizalomgerjesztőbb látványt, mint floki-ként a vikings-ben)... de persze ez nem azt jelenti, hogy a két héttel korábbi múltban ne akasztanák belénk a kíváncsiság méretes kampóját, köszönhetően annak, hogy tessa thompson főnök-nénije érezhetően jelentősebb szerephez jut idén, mint az első évadban, és hát az általa képviselt cégnek láthatóan sok titkolni-valója van még (pl. gyűjtik a látogatók dns-ét?)... no, nem kellett sok, hogy újra örömmel vesszek el ebben a pazar kiállítású labirintusban -igazából csak egyetlen bajom volt ezzel a premierrel: hol vannak a csöcsök? azt hiszik az alkotói műhelyben, hogy mi perverzek beérjük egy árva farokkal is...? (##04.23.)

„welcome to madness.”

noah hawley-ék nem nagyon árulnak zsákbamacskát -azt kérik tőlünk, hogy képzeljünk el egy útvesztőt, majd amikor előttünk van a labirintus képe, akkor jól belelöknek minket is, hogy elveszhessünk abba az őrületben, ami az ő fejükből került a képernyőre. ez eddig világos...? ó, végre visszatért a pszichedelikus mutáns twinpeaks-pótlék, és pont annyira esik jól elveszni az összes kifacsart nyúl-üregben (amik csak ritkán öltenek érthető sztori formát), mint a réges-rég megtörtént első évadban... de tényleg csak hátra kell dőlnie az embernek, és elégedett mosollyal nyugtáznia az összes furcsaságot, a kosárfejű szamurájt, az éneklő hangon recitáló bajuszos lányokat, az eper-ízű agyi-hullám erősítő folyadékot, és persze a csodás dance-off-ot, amivel egy új szintre (és táncparkettre) lehet emelni az egymásnak-feszülést... azért persze a végére annyi ködmentes pillanat jutott, hogy körvonalazódjon az évad fő csapásiránya, azaz hogy mindenki a shadow king testére fog vadászni, versenyt futva az idővel -jól hangzik, ezért érdemes átvágni magunkat az összes szokatlan mondaton, képi beállításon és hangulati ingadozáson... (syd és david az egyik kedvenc párosom a sorozatok nagy történelmében, úgyhogy utálnám, ha titkokkal és hazugságokkal szétválasztanák őket -most is beleremegett a szívem, amikor (szexuálisan) egymásnak estek az asztrál-síkon.) (van-e pszichedelikusabb, mint belassítva játszani a jefferson airplane-től a white rabbit-ot...?) (##04.04.)

„take the case. take the clues. take the cash.”

mivel az első évad levadászta a főnyereményt, killgrave-et, kérdéses volt, hogy a második körre maradt-e elég spiritusz a sorozatban -látva az évadnyitót, a válasz határozott igenné változott... mert jessica leszámolt egy démonjával, de maradt még így is elég, amiket hiába próbál az üveg fenekére űzni. főleg, hogy trish rágja a fülét, hogy fel kell tépni a múlt sebeit, és meg kell tudnia, hogy mi történt közvetlenül a balesete után, amikor a képességei birtokában ébredt 20 nappal később -tehát nem kérdés, hogy idén még mélyebbre ásunk ms.jones múltjában, még ha ez neki nincs is ínyére, és meg fogja szenvedni minden egyes percét (fura is volt látni az örök cinikust a könnyeit törölgetve, de a családja mindig is gyenge pont volt a számára). és úgy tűnik, hogy nagy világ-összeesküvést kerítünk a háttérsztori mögé, egy gonosz szervezetet, ami képességgel ruház fel embereket valamilyen rejtélyes oknál fogva... e köré tapadhatnak fel majd a mellékszálak a konkurens nyomozóval és hogarth magánéletével, és szerencsére trish (és kínos alteregója patsy) is bőven képernyőn lesz idén... (most így hirtelen nem emlékszem, hogy mennyire volt hangsúlyos az első évadban a narráció, de ha valahol működik az, hogy egy magánnyomozó keserű szavakat intéz hozzánk nézőkhöz, akkor az egy ilyen noir ihletettségű sorozat...) (##04.02.)

„you and i walk between two worlds, but we can only do that for so long.”

a finálé nagy bumm-jának közvetlen következményeit csak egyféleképpen mutathatták be az arrow írói: flashback-ekben... mert úgy gondolták, hogy így lehet fenntartani a feszültséget azzal, hogy számolgatjuk, hogy vajon kinek nem sikerült életben maradnia a robbanásban, de viszonylag hamar ki lehetett sakkozni a végeredményt -és titkok és hazugságok ide-vagy-oda, nem örülök a matek végeredményének... már csak az hiányzott a sorozatnak, hogy oliver-nek még egy magánéleti teherrel kelljen szembenéznie, hogy azzal menjenek majd el idén hosszú percek, hogy tanulgatja az apaság tudományát (irony alert!)... és akkor még ott lesz john, akinek titkolt fizikai sérülése van, ott van quentin, aki megint az itallal néz farkasszemet az egyik lánya miatt, és ott van thea, aki öntudatlanul vegetál a kórházban -szerintem épp elég hosszú felsorolás ez ahhoz, hogy mindenki érezze, hogy idén is olyan irányba szándékoznak elmenni az arrow írószobájában, ahová nem biztos hogy mi nézők jó szívvel követjük majd őket. mert túl soknak tűnik így egyszerre a dráma. persze a legizgalmasabb desszert a végére maradt -oliver-nek ismét szembe kell néznie azzal, hogy a közvélemény megtudja a nagy titkát... (##04.02.)

„we came, we saw, we kicked caesar’s ass!”

hát itt sem tartott sokáig a tavaly év végi felpezsdítő dínós cliffhanger feloldása -rip jött, és percek alatt elintézett mindent... fél évvel később láttuk újra a szétszéledt csapatot, csupa kellemetlenül vicces szituban, ahogy próbálnak boldogulni az unalmas való életben, de persze most sem kellett sok, hogy megint összerázódjanak, csak néhány kínos perc rip vadiúj ügynökségénél, és egy profi módon kivitelezett lopás, izé, birtokbavétel -legends módra... és persze kellett egy újabb anomália, ahol a maguk bumfordi módján bizonyíthattak a srácok, hogy konyítanak valamennyit a történelmi hírességek seggberúgásához (minden idők második leghíresebb j.c.-je, caesar hozott némi hódítós hangulatot (és salátát) az epizódba) (btw, mindig tök jó látni, hogy caity lotz maga csinálja a bunyó-jeleneteit, most is volt egy durva pörgése néhány római pajzson át.)... no, bár az epizód nagyrésze a csapat-egyesítéssel telt, azért a feelgood-ság és a kalandos hangulat most sem maradhatott el -az már most tisztán látszik, hogy idén is ez lesz a legszórakoztatóbb a négy sorozat közül... (biztos idén is lesz valami átívelés, de erre csak egy félmondatnyi utalást kaptunk rip-től -annak viszont örülnék, ha sarah néhány epizódon belül megfektetné az új ügynök-nénit...) (##04.01.)

„in the spirit of bringing back old friends, may i present the speed force bazooka. i made a few slight modifications, as captain solo would say.”

azért valahol sajnálom a network-tévés sorozatok íróit, hogy minden év elején ki kell találniuk, hogy hogyan csináljanak vissza mindent, amit az előző évad végére összekuszáltak... mert nem volt kérdés, hogy barry visszatér még ma a speedforce fogságából, maximum a ’miként’-je lehetett kérdéses a dolognak -vagy a ’milyen állapotban?’... (zavarodott barry-vel az volt a legnagyobb bajom, hogy végig azt figyeltem, hogy grant gustin arcszőrzete vajon valódi-e...) de mi nézők tehetünk igazából arról, hogy mindig próbálják visszapörgetni az idő kerekét a sorozatokban, mert ragaszkodunk a megszokott ízekhez, az eredeti csapathoz a s.t.a.r. lab-ben (btw, hány rész kell, hogy egy újabb harrison wells-t kapjunk?). a heti-gonosz dögösre sikerült, köszönjük szépen a japán importot -egyébként tényleg, nem sok japánabb dolgot lehet elképzelni, mint egy robot-szamuráj, de persze vele együtt már fel is lett vezetve az újabb nagy-gonosz, aki hála a tervezőnek nem egy futkosós típus végre... (iris talán megnyugszik kicsit végre, és kevésbé lesz fárasztó, caitlin-nel viszont még lesznek gondok idén bőven...) (annyira összefolyik már bennem a két képregényes világ, hogy cisco ’excelsior!’ felkiáltásánál csak stan lee ugrott be, az nem, hogy ő a konkurenciához tartozik...) (##04.01.)

„kara danvers sucks right now! supergirl is great.”

érzelmes percek egyből az elején, majd rögtön belecsapunk egy pofás akció-jelenetbe -hogy egyből belerázódjunk a sorozat kettősségébe, vagy hogy az új nézők érezhessék a show teljes spektrumát. bár nem hiszem, hogy túl jó ötlet itt bekapcsolódni, mert még mindig nyögjük az előző évadvég következményeit, amiknek legszembetűnőbb jelei kara fekete ruhái és mosolytalan arca... és nagyon hiányzott ebből a negyven percből az a híres ellenállhatatlan mosoly, és nem estek jól a veszekedések sem, de abszolút megérthető, hogy kara maga alatt van, hogy kripton-i létére nagyon is emberi érzelmeket produkál a megzuhanásával. és legnagyobb szerencsénkre az emberi alteregóját így hanyagolja is, a szuperhősködést viszont extra fokozatra kapcsolja... természetesen egy nyitányhoz mérten az évad fő szálait is illett felvázolni, így kaptunk egy beképzelt simlis alakot, sok pénzzel (adrian pasdar-nak jól állnak az ilyen szerepek), készülődik national city legnagyobb meleg esküvője is, és máris elolvasztotta a szívem odette annable jelenléte, pedig még nem sokat értünk a karakteréből... (megértjük a sorozat-színészeket, hogy oda kell szerződniük, ahol biztos munka vár rájuk, de azért egy kicsit neheztelek laura benanti-ra, hogy nem játssza tovább kara-anyut -még akkor is ezt érzem, ha erős kacsintásként egy ex-smallville-est hoztak helyette erica durance személyében.) (és bár cat grant-nek csak egy fél perc jutott egy monitoron, de akkor alig burkolt módon szólt be mr. nincsklímaváltozás trump-nak, hehehe...) (##03.31.)

„it’s hard to trust the americans.”

nem gondoltam volna a kezdeteknél, hogy végigkövetjük jennings-ékkel a teljes reagen-érát -de már itt vagyunk 1987-ben, gorbacsov kétségbeesetten próbálja jó irányba fordítani a szovjetuniót, fegyver-leszerelésről tárgyal a két nagyhatalom, ott a változás szele a levegőben. csakhogy változni piszok nehéz -főleg ha kezedben lévő hatalomhoz ragaszkodsz... elizabeth megint ott van a sűrűjében, végkimerülésig teljesíti a küldetéseit, ha kell a testét adja a célért, néha vért is ont (ezt önszorgalomból teszi most épp), és legnagyobb bánatomra napról/napra egyre messzebb sodródik philip-től... furcsa látni elsőre a férjet, ahogy a nyomasztó súlytól megszabadulva lebeg a mindennapokban (még line-dance-el is). és sajnos jól látszik, hogy mi lesz az utolsó évad egyik fő-témája: jennings-ék egymás ellen... és persze izgalmas lesz nézni az összefeszülésüket, de én annyira szerettem őket, amikor szövetségben, szeretetben végezték a dolgukat, hogy most nem kívánok közöttük egyetlen cseppnyi feszültséget sem... paige sokat lépett előre a kém-ranglétrán az átugrott időben, és jó látni őt a terepen, még ha nem is tanult el mindent trükköt az édesanyjától... egyfelől jó érzés, hogy újra elmerülhetek a nyolcvanas években, és hosszasan hallgathatom a dallamos orosz beszédet, másrészről kicsit szokatlan volt ez a kezdés a több zenés-montázs miatt, bár csak egy picit zökkentettek ki a popszámok, mert alapvetően jól festették alá a nyomasztó hangulatot, ami a sztoriból és a képekből áradt. (##03.29.)

„you’re gonna look like richard gere from ’pretty woman’. maybe tonight you’ll fall for a radiant sex worker.”

valamilyen szinten szeretjük, ha a vicceink ismerős környezetben csapódnak le a sitcom-jainkban, megvannak azok a jól bejáratot utak, amikről nem szívesen térünk le. például jó volt a zen-buddhista gavin belson tavaly, de azért jobban szeretjük, amikor az az életcélja, hogy tönkreteszi richard-ot... ha már hősünk szóba-került, nála is kellenek a bénázások és zavarba jövések, de azért azt sem vetjük el, ha beveti a fifikát, és ő maga válik szívatóvá (meg is érdemelte a medvecukor-hajú pizzás köcsög)... (persze lábujjhegyen járjuk körbe elrich hűlt helyét, de legalább nem is ignorálják a tényt, hogy t.j. miller lelépett a show-ból.) (##03.26.)

„it’s a bubble universe, ruled by an asshole god.”

ay, ay, charlie brooker kapitány ismét elénk kormányozta a zászlóshajóját, miként az internetre sugározta a disztópikus jövőképe újabb rémálmait... trükkös volt az évad eme első epizódja, mert első körben egy trek-paródiának tetszett, ahol jókat mosolyoghatunk a techno-blablákon és túlzásokon; a következő szemrevételezéskor megsajnáltuk a főhőst, aki egy kirekesztett zseni, egy szociológiailag elszigetelt személy, akinél teljesen megértjük, hogy a virtuális játszóterére menekül; harmadszorra már kiforgatták mindazt, amit elsőre tapasztaltunk, az űrhajón nem móka-és-mese az élet, a főszereplő meg a biteken és bájtokon keresztül mutatja csak ki igazán, hogy mekkora alávaló féreg... és innen kezdődik igazán a játszadozás az elménkkel, mert egy elkezdünk piszokmód szurkolni azért, hogy egy csapat csupán virtuálisan létező karakter hirtelen halált haljon, kiszabadulva ezzel szellemi börtönükből... jesse plemons egyszerre tudja hozni az esendő figurát és a rohadékot is, jimmi simpson-nak van egy tök erős drámai jelenete, de természetesen mindenkin túlragyog cristin milioti, aki a mosolyával és szándékos túlzásaival derűt csempész az űr hidegébe -és a kedves/cuki arca ellenére azt is elhiszem neki, amikor felháborodik azon, hogy a virtuális énjét megfosztották a puncijától... (##03.19.)

„i’m not really a fan of his clothes, per se, it’s just so... bright.”

aranyban úszó luxus-lakás, drámai komoly-zene, tombol a giccs -de egy divatikon életét és halálát bemutató sorozatnál nem is lehetne stílusosabban kezdeni... és ryan murphy stílus-érzéke nem is hagy el minket, a giccs-kastélyban finoman úsztatja a kamerát, aztán megmártózhatunk a kora-kilencvenes évek meleg-diszkójában is, majd jöhet vissza a klasszikus zene egy opera képében -de nem csak audiovizuálisan figyel oda, hanem a karaktereinek is hagyja, hogy hatásos belépőt kapjanak... az előző évadnál annyi előnyöm volt, hogy o.j. története jobban begyűrűzött a popkultúrába és a közbeszédbe, így több ismeretem volt róla mint a versace-gyilkosságról -így személyes kötődésem nincs, érdeklődésem viszont annál inkább... mondjuk itt meg az elkövető személye nem kérdéses, úgyhogy jó döntésnek tűnik, hogy rá helyeződött a hangsúly már az elejétől kezdve -még ha ez azzal is jár együtt, hogy egy nem túl szimpatikus fiatalember nyomába kell szegődnünk néhány héten át... de érdekesen formálódik a személyisége már itt az elején, először azt hinni, hogy megbántódásból felindulva követte el a véres tettét, de aztán látod a mosolyát, hallod, hogy nem ez volt az egyetlen gyilkosság a rovásán, és máris átértékeled azt, amit róla gondoltál... már a pilot szerkezete megmutatta, hogy milyen kettős arca lesz a show-nak, ahogy a jelen nyomozása mellett a múltban feltárjuk majd a miért-eket is. mert az emberi tényezők által lesz egy ilyen történet több egy szárazan felmondott történelem-leckénél... (mindig is a szívem csücske volt penélope cruz, érdeklődve várom, hogy egy ilyen hideg karakter szerepében is bele tudok-e majd igazán szeretni...) (olyan ismerősnek tűnt az a környék, ahol a gyilkosunk is megszállt a hotelben, mire leesett az ocean drive emlegetésekor, hogy kora huszonévesen ezeket az utcákat jártam be rendszeresen virtuálisan a ’gta: vice city’-ben...) (##03.03.)

„you mind if i come in here with you, bro? the vibes here are just so intense.”

nagyböjtöt kellett tartanunk, mire donglover belepréselte a sűrű naptárába a sorozat új évadát -de szerencsére a nagy hiátus nem rontotta le a minőséget, és nagyon nem purgálta ki a furcsaságokat a show-ból... eleve furán kezdtünk, új karakterekkel, egy rablással (lásd az idei alcímet) meg egy baszott nagy flintával, ami minden gyorsétterem kelléke lehet amerikában... de a furcsaságok eztán is folytatódtak, earn meglepően beszédes volt, darius most is a fellegekben járt, de hűségesen furikázta a haverját a családi bizniszeket intézni (őrjöngő hardcore muzsikára), és még egy méretes hüllő is végigsétált a verandán... az már most tisztán látszik, hogy idén sem fogunk unatkozni a néha kissé álmosnak tűnő nagyvárosban... (##03.02.)

„yes, yes, yes, we’ve been having a lot of sexual intercourse recently. because i am the boyfriend.”

ha eddig nem verdeste volna a sorozat cukiság-faktora a plafont, akkor majd most fogunk igazán elélvezni attól, hogy ennyire ellágyuló szívvel tudunk csak ránézni a hayley-rodrigo párosra, akik hajnali négykor is szexelnek (mert minden egyes órát ki kell pipálni), és gloria kimonóiban is nagyon jól néznek ki... örülök ennek a dinamikai váltásnak -egész addig, amíg ki nem derítik, hogy mégsem illenek össze, vagy hősnőnk túl nem parázza a bimbózó kapcsolatot -vagy amíg a művészetük kárára nem megy a kapcsolat... bár ma is inkább a magánélet felé billentünk a zenélésről, de egy évadnyitóban ez bocsánatos bűn, mert így tudunk igazán újra hozzásimulni a karakterekhez. és ajjh, mennyire jól esett ez a simulás ilyen hosszú kihagyás után... (##02.16.)

„is this spy shit really necessary?”

csak szól a jazz, miközben claire danes arcát láthatjuk egy közeli képen -esszenciális homeland egyből a nyitó percekben... a tavalyi csalódást-keltő évad után idén komolyan megrágtam magamban, hogy hetiben kövessem-e a show-t, vagy gyűjtsem össze darára, de aztán meggyőztem magam, hogy igenis esélyt kell adni, mert az író-szobában minden évben kicsit faragnak a formulán, frissen tartják a sorozatot -mondjuk idén úgy tűnik, hogy nem sok minden változott, ott vettük fel a szálakat, ahol a fináléban elpottyantottuk azokat, amerikában még mindig egy paranoiás és bosszúálló nő ül az elnöki székben, akinek nem esik nehezére tisztogatást végezni a saját emberei között sem, és sajnos a nagypofájú jobbos rádióst sem hallgatatták el még örökre... kicsit a zavarosban kellett halászni, hogy felmérjük a módosult erőviszonyokat, viszont azt tök jó volt látni, hogy carrie aktivizálta magát, és felhasználja az összes cia-s tudását, hogy segítse helyre-billenni a demokrácia egyensúlyát (legyenek ezek az eszközök hotelszobákkal való trükközések vagy (a) the americans-ből kölcsönvett parókák -meg persze ne felejtkezzünk el max technikai tudásáról sem, ami ismét jól jött)... igazság szerint még mindig jobban működik nálam, ha idegen földön folynak a sorozatban a terror-cselekmények, mint a politikai kavarások, de nyitottan állok egy újabb hazai évadhoz is, hátha ez most többet mozgat majd meg bennem... (abból is látszik, hogy jó ötlet volt visszahozni carrie családját, hogy csak egy röpke óra kellett, és máris padlón van tőlük lelkileg hősnőnk...) (#02.13.)

„we had the option between body cameras and podcasters. i went with the podcasters. my kids love ’em.”

ha visszagondolok, spyke mindig egy problémázó alak volt a sorozat történetében, de most egy új aspektusát vették elő a kirohanásainak -mi van, ha csak azért morog, mert elszállt felette az idő? és ehhez a témához nagyszerű partner volt a kiöregedett punk, henry rollins... szegény candace és toni viszont nagyon karakter-idegen geg-et kaptak a vidéki ló-horrorral (btw, azt sem gondolnám, hogy ezek a csajok esznek húst)... (plusz jól sikerült kifigurázást kaptak a podcast-esek.) (##01.20.)

„édesapám sokszor mondta, hogy figyelj fiam mit csinálsz, mert holnap es tükörbe kell hogy nézzé’”

ejj, olyan régen ülhettünk már dargay andrás kanapéján, hogy kicsit el is felejtettem, hogy milyen jó érzéssel tölt el a sajátos, csendekkel szabdalt hangulata -vagy csak az, hogy mácsai pál hangját hallgathatom... az első hét mindig a puhatolózásé, a fonal-felvételé, de örömmel vettem észre magamon, hogy őszintén érdekel mind az öt nap, hogy merre kanyarodnak majd a sztorik, hogy mikor fognak igazán a szívem közepébe vágni a drámájukkal. mert érezhető, hogy rengeteg fájdalmat ki lehet majd ásni a sanyarú gyerekkorból, a mániákus viselkedésbe kicsúcsosodó házassági problémákból, egy feldolgozhatatlan gyászból, egy betegséggel és félelmekkel gúzsba kötött családi viszonyból -és persze andrás egyre terebélyesedő problémáiból... az újrakezdések azért is izgalmasak, mert új színészeket fedezhetünk fel, vagy ismert arcokat láthatunk új szerepben, és nagyon tudtam értékelni azt rögtön itt az elején, hogy mennyire természetességet tudtak kicsikarni a kanapén ülőkből a rendezők (oké, udvaros dorottya most is udvaros dorottya maradt, de azért neki is voltak jó pillanatai) -vilmányi benett az egyszerű suttyóságával győzött meg, czintos györgy magával hozta az erdélyi fogalmazás összes szépségét, balsai móni meg nagyon érdekes lesz ezzel a minimalista játékkal... bár tudom, hogy korábban részletesebb felbontottam a teljes hetet, elemezgettem az elhangzottakat, de most még inkább kivárok, hogy legyen több mondanivalóm -azt viszont elárulom, hogy a pénteken szórakoztam a legjobban, de ez valószínűleg azért van, mert közel áll hozzám az andrás-féle cinikus keseredettség... (##01.08.)

„marriage is a wonderful institution, but let’s face it, who wants to live in an institution?”

oh, megvezettek a kezdéssel, mert azt hittem, hogy ugrunk néhány hónapot előre, a magánéleti válság közepébe, de nem hagyhattuk ki 1956-ot már csak a történelmi események fényében sem -és milyen lett volna, ha nem törik össze nekünk is igazán a szívünk erzsébettel együtt...? persze mi magyarok a saját ötvenhatunk felé húzunk, de az angolok szempontjából sokkal kritikusabb volt az ugyanekkor zajló szuez-i válság, mert nem csak a becsületüket sértette egyiptom merész lépése, de a pénztárcájuk is megérezte a legfőbb olaj-útvonal elapadását. már az előző évadban megismerhettük a problémákkal terhelt sir anthony eden-t, így most nem volt meglepő, hogy egy angolhoz nem méltó hevességgel reagált a válságra és magára nasszer elnökre... erzsébet viszont épp’ alkalmatlan arra, hogy beavatkozzon a politikába, mert a családja romjai felett kesereg (bár kicsit falsnak érzem a ’család’ kifejezést, mert például az első évadban sosem láthattuk őt igazán anyaként, és értem én, hogy az a szokás, hogy nevelők mellett cseperednek fel a felső-osztály gyermekei, de számomra akkor is furcsa, hogy egy anya ennyire leveszi a kezét a gyermekeiről). reménykedem benne, hogy fülöp hamarosan megtalálja a helyét az udvarban, és nem szenved továbbra is látványosan (és valószínűsíthetően egy balerina társaságában), mert ma is ott voltak azok a pillanatok, amikor jól működtek együtt erzsébettel, nem csak királyi párként, de szerelmes emberekként is. (#12.28.)

„what if, by mistake, by accident, by the gods, and by fate, i made the right decision? what if you were always meant to be here? what if there was no place else for you to be?”

odin-nak hála, újra szél dagasztja a vitorláinkat, suhanunk át korokon és tengereken, hogy újra elmerülhessünk a régmúlt dicső krónikájában... nem sok minden változott az előző évad vége óta, ki sem hűlt még sigur teste, mikor újra felkapaszkodtunk a lothbrok fiak szekerére... nem ártott a dupla játékidő, mert az évad alapjainak a lerakásával bíbelődtünk egy jó ideig, csomóztunk egy párat a karakter-viszonyokon, mielőtt az intrikával élezett szekercéket egymás hátába vágnánk... mert látható, hogy az ifjú triumvirátus működésképtelen lesz, hiszen ivar az intelligenciájával a két testvére fölé nő, így hamar éleződni fognak a konfliktusok. főleg ha az angolok számottevő erőt tudnak kifejteni az északiakkal szemben, és erre megvan az esély, mert echbert király helyére új erős ember érkezett, és tudjuk jól, hogy a fia (és örököse) is meg tudja magát erőltetni, ha a szükség úgy hozza (oh, kellett vagy félóra, mire rájöttem, hogy alfred szerepére a sing street-ből hoztak friss tehetséget)... lagetha meggyengülésével otthon is hamar átrendeződhetnek a viszonyok -bár a politika ki-kicsúszik a kezéből, azért igazi viking nő marad mindörökké, ha kell, a puncijával mutatja meg, kinél van a hatalom... björk épp’ külön-utast játszik, és floki is külön kalandon tartózkodik -és ezzel a hevenyészett felsorolással máris demonstrálni tudnom, hogy mi jelenleg a fő bajom a sorozattal: a sok szálat nem tudják szépen vágni, néha egy-két mondat után ugrálunk is tovább a következő helyszínre... (#12.02.)

„we are a breath away from extinction. we make one wrong move, and in a blink, mankind is gone for good.”

az előző szezon űr-béli befejezése egy cool cliffhanger volt, ami miatt még jobban várhattuk a visszatérést, de szerencsére a sorozat készítői nem csak édes kampóval ellátott mézesmadzagokban gondolkoznak, hanem komolyan leültek megtervezni a legújabb merész irányváltásukat. mert eddig is kanyarogtunk ide/oda a széles marvel univerzumba, hol a realistább, hol a misztikusabb elemek domináltak jobban -most viszont menthetetlenül beborít mindent a scifik sötét hideg vákuuma... mert nem volt elég az űr, mint új helyszín, a kék kreek, mint kötelező idegen faj, kellett még egy csavar, amivel még fel tudták fokozni a nyomasztóvá váló hangulatot -egy riasztó disztópia képe... működött, hogy az első félórában csak kapkodtuk a fejünket a hősökkel együtt, kellemesen frusztráló volt, hogy végig szűk terekben tartották a képet, és aztán fokozatosan jöttek az elismerő sokkok, ahogy megismertük az emberiség jelenlegi vegetáló életmódját... (ha már bezárt helyszínek, ezek egyszerre tűnnek spórolósnak, hiszen nem kell a külsőkkel bajlódni, elég néhány fal meg folyosó és megvan az illúzió, ugyanakkor nem nagyon szokás egyik évadról a másikra kidobni az összes korábbi díszletet...) szóval ígéretes a kezdés, ugyanakkor még szokni kell az erős scifi behatások keltette hangulati hullámokat, mert egy teljesen új vibe-ot hoznak be a sorozat szövetébe. bátor lépés, kedves alkotók. (csak én akarom belehallani bear mccreary új dallamaiba a blade runner hatást, vagy a kedvenc zeneszerzőm is a nagy elődre asszociált a nyomorban és elnyomásban létező emberiségről...?) (#12.02.)