soroló

„sweeney todd without the pies.”

eljött végre az új doktor napja, amire annyira vártunk karácsony óta. hogy lássuk, miben lesz másabb. persze még sok következtetést nem lehet levonni, mert a regenáció után mindig furák, de talán egy kicsit komolyabb doktort kapunk most, aki nem hebehurgya, de azért zizzent annyira, hogy szerethető legyen. hogy öregebb? viccelődnek is ezzel sokat, meg úgy tűnik, tényleg beépítik a történetbe, hogy peter capaldi már felbukkant a sorozatban korábban. elsősorban az új doktorsággal foglalkoztunk kezdésként, hogy clara hogyan dolgozza fel az átalakulást, de azért egy kis történet is belefért, sőt, egy rejtélyes átívelés is kezdetét vette. de ugorjunk vissza az elejére, cool kezdéssel kapták szét a rajongói énemet (dínó! londonban! tardis-t kóstolgatva!). mindig is jól állt a viktoriánus kor a sorozatnak, és most is jól működött benne, főleg, hogy sherlock-i nyomozással erősítették a hangulatot (moffat bácsi már nem tudja magában szétválasztani a sorozatait..?). örültem, hogy úgy gondolták, hogy az új arc mellé kell néhány ismerős támogatás gyanánt, szeretem ezt a fajokon átívelő csapatot. ...az új ruhatár feltöltve, a tardis belseje megújult, minden kész a következő őrült utazáshoz. (++08.24.)

„and now it’s time for one last bow / like all your other selves / eleven’s hour is over now / the clock is striking twelve’s.”

tudom, hogy steven moffat a who-isták felénél közellenségnek számít, én viszont csak egy dolog miatt tudok haragudni rá: mindig hat rám. bár az elején kicsit megijesztett, amikor az első nyolc percet kedélyes viccelődésre használta, aggódtam, hogy nem lesz méltó a búcsúhoz az epizód. de moffat bácsi is tudja, hogy mit várunk el, ha egy út végéhez érünk. elsősorban azt, hogy visszanézzünk kicsit, és ezt köszöntük szépen, megkaptuk, mondhatnám gonosz éllel, hogy volt itt minden, mint a búcsúban, szépen összefoglalva a tizenegyes életútját (beköszöntött a csend, újra repedt a világegyetem, ellenség-gyülekező is volt, és persze a nemrég eseményei is ott dolgoztak a kondérban). ekkor kicsit megnyugodtam, és kezdtem élvezni a történetet, ami a hóval és a mese-szerű narrálással kapott egy kedves karácsonyi gellert (btw, bár fura volt, hogy évszázadokat ugrottunk, nem hiszem, hogy ennél jobban meg lehetett volna oldani ezt a sztorihoz elengedhetetlenül szükséges elemet). aki jól figyelt, az még magyarázatokat is kapott néhány eddig homályban hagyott szálhoz, és persze a számozási gubanchoz. talán elhamarkodott volt bejelenteni az új doktort, lehet, hogy kerekebb szemekkel néztünk volna az öregedésre. jobban ütött volna. mert én már kicsit lemondtam róla, hogy meghatódom, ahogy egy keserédes búcsúnál illik, de csak nem voltam elég türelmes... nem lett matt smith a kedvenc doktorom (avagy az alons-y üti a geronimo-t…), de már az elejétől bírtam a túlmozgását, a lelkesedését. a következő? eddig csak egy darabkát kaptunk, sajnos nem vörös (és sajnos nem lett arcszőrzete, pedig azt vártam), de biztos, hogy jó lesz. ráadásul most el lett intézve újabb ötven év a doktorral, úgyhogy egy szavunk sem lehet. farewell, raggedy man! (+12.27.)

„same software. different face.”

geronimo, allons-y, timey-wimey, csak ennyit mondanék... emelem a kalapom, leveszem a sálam, mert stephen moffat nagyon összerakta ezt a részt. az évforduló miatt meg kellett adni a kacsintásokat a rajongóknak, de úgy, hogy a sok apró tárgy, mondat és vendégszereplő ne telepedjen rá az egészre. úgy kellett egy komoly témával (timewar) foglalkoznia, hogy közben a szórakoztató kaland-jelleg is megmaradjon. és még a sztorit is konzekvensen kellett az eddigi és az elkövetkező munkája közé ékelni. és nyugodtan dőlhet hátra, mert maximális sikert ért el. és még azt sem mondható, hogy a könnyebb utat választotta volna, mert a rajongók úgyis mindent megesznek, inkább alapjaiban forgatta fel az újkori who mitológiáját. a karakter mélyére nyúlt és az okot céllá alakította. de hagyjuk az agyat, nézzük a szívet, mert úgyis az all-time ultimate puszira fogunk igazán emlékezni. avagy, amikor minden doktor egy helyre gyűlik a győzelemért, ott, aki nem remeg bele, az nyugodtan ki is kapcsolhatja a számítógépét, nincs miért élnie. kár, hogy a körülmények nem tettek lehetővé többet ennél a csodálatos pillanatnál. mert imádtam, hogy david tennant-ot újra a tornacipőjében láthattam, ugyanakkor hiányzott christopher eccleston a teljes képhez. még ha john hurt nagyszerű volt harmadikként. nem leszek telhetetlen, annyira jó volt kinyitni ezt a szülinapi csomagot. (+11.25.)

„welcome to arcadia. safest place on gallifrey.”

még egy kis előkészület a nagy durranás előtt. meg az sosem baj, ha egy háború nyitányát megmutatják nekünk. a belső-nézetesség miatt volt egy kis rejtély-faktor is, így kénytelen voltam a fotóval is trükközni. (+11.24.)

„i suppose there is no any need for a doctor anymore. make me a warrior now.”

szeretem moffat bácsiban ezt a hagyomány-tiszteletet, valószínűleg ezért is szerencsés, hogy az ötvenedik évforduló idején ő a vezető író. ebben a kis felvezetésben is a múlthoz nyúl, egy olyan szeletkével adományozza meg a régi rajongókat, amire majd’ húsz éve várnak. de még egy ilyen hozzám hasonló zöldfülünek is izgalmas, ha egy ennyire fontos regenerálódást láthat. eddig is be voltam sózva, de ezzel végleg fel lett tolva az a népies zabszem... (+11.15.)

„welcome to the final resting place of the cruel tyrant. of the slaughterer of the ten billion and the vessel of the final darkness. welcome to the tomb of the doctor.”

na, ilyen az igazi évadzáró! mert nem csak veszettmód izgalmas volt, de elsősorban az idei szálakra építkezett. ugyanakkor mintha csak a felvezetése lett volna az ötvenedik évfordulós résznek, mert moffat bácsi megoldotta, hogy úgy hajtson fejet az általa gyermeki rajongással tisztelt múlt előtt, hogy az ne legyen nyálas, hogy az szépen illeszkedjen a jelenkori mitológiába. hogy a múltat felidézve lépdeljünk tovább a jövő felé. mert ilyen az idő-folyam is - egymásba fonódva tekergőzik minden szál egyszerre. ennél szebben nem lehetne bemutatni a doktor életét (és halálát). (+09.27.)

kérdem én, hova lettek a dupla-részek? moffat bácsi kijelentette, hogy szeretne kevésbé átívelő lenni idén, nem tudom miért (csatorna-nyomás vagy nézői igények vagy csupán tényleg írói koncepcióként?), de a finom utalások nem helyettesítették a nagy sztori-ívet, így kicsit nekem széteső lett az epizodikusságával. egyébként is, twoinone volt, kvázi két évad, az első ötben búcsúztunk pond-éktól, mintha csak előző évből maradt volna pár rész, és aztán a clara-s részek képeztek egy egészet. voltak kiemelkedő pillanatok, még mindig szerethető, nagyon, de valahogy most kevésbé varázsolódtam el. tetszett.

(egy őrült dara margójára: utálom magamat, hogy nem tudom megállni, hogy munka mellett ne kezdjek bele egy ilyen emberfeletti vállalkozásba, több mint 170 részbe. imádom magamat, hogy ennyire tudok lelkesedni valamiért, és hagyom magam sodortatni egy fantasztikus epikus kalandon át. a tardis legyen veletek, találkozunk novemberben! addig is: fussatok, bolondok!)

„funny insects. i should add them to my insect collection.”

welcome back, neil! az a fura, hogy azt mondtad craig ferguson showjában, hogy kiskorodban dalek-mániás voltál, és a cybermen-ek nem izgattak. erre most velük írsz epizódot? fura. mint ahogy maga a rész is furára sikerült, de ez nem bántó, olyan, mint amikor azt mondjuk egy lánynak, hogy ’fura az orrod’, akkor nem akarunk rosszat. kellett egy kis idő, amíg fokozatba kapcsolt, updgrate-elte magát, aztán sínen volt minden. azt is mondtad, hogy milyen tehetségesnek tartod matt smith-t, hát megadtad neki a lehetősséget a kettős szereppel, hogy bizonyítson. mindenki kedvenc törpéje is kirakta elénk a szívét, hogy tudjuk, hogy nem csak ahhoz a bohóckodáshoz ért, amire gervais-ék kényszerítik, és nem csak egy kisember a kilónyi maszkok alatt. és te sem felejtkeztél el a drága clara-ról, gondolom ki volt adva az ukáz, hogy a rejtély-faktorát bele kell integrálni ebbe a részbe is. csak egy dolgot nem értek, drága barátom: minek kellettek a gyerek-szereplők? valamire készültök amandá-val...? (+09.27.)

„that only perfection is good enough for myself and for mr sweet.”

ha már nélkülöznünk kell a doktort az első negyed órában, a legjobb helyetteseit kaptuk meg. tök jó, hogy a karácsonyi részből hopp itt teremnek szereplők, a legjobb ember/alien/hüllő nyomozócsapat a történelemben. persze nem csak azért tértünk vissza a 19. századba, mert a viktoriánus rémtörténet mindig menő, hanem mert így tovább lehet kapargatni a clara-rejtélyt. emellett jól lehet kevergetni egy korabeli bond-sztorit, ahol egy proto-náci néni szeretne egy übermensch fajt a föld felszínére. még monologizál is... rossz kezekben az emberiség elbukása, szerencsére. (+09.27.)

„what’s the matter, tardis? scared to fight me?”

valahogy kicsit másra számítottam, amikor láttam a címet, valahogy kalandosabbra, de így sem volt rossz, hogy kicsit scifi-horrorba vitték el a hangulatot. úgysem gyakran látjuk a legendás hajó vezérlőn túli részeit, úgyhogy sosem árt egy ilyen túra. jól is lehet játszani a végtelen termeivel. lehet ámulatba ejteni, lehet paradoxonokat létrehozni, végtelen kombinációkban. és lehet ijesztegetni az ártatlan nézelődőket. második tippre kitaláltam, hogy kik is a vörösszemű zombik, de attól még jó volt a nagy felismerés. szép finoman úsztatják az átívelést, a kicsoda is az édes útitárs, érezhető, ahogy a cseppeken csúszunk a megoldás felé. ha meg majd nem tetszik a végeredmény, hát csavarunk egyet az idővonalon, és kezdjük elölről. elölről. elölről. (+09.26.)

„the witch of the well.”

unalomig ismert szellemtörténetnek indult a rész, bőszen ásítoztam is, aztán, valahol a doktor zsebuniverzumos magyarázatánál nyugton maradt az állkapcsom. mert eszükbe sem jutott az íróknak szokásos kísértet-históriát írni, áldassék a nevük, inkább az itt dívó időutazást választották, mint megoldást. de ez sem lett volna elég, láttuk már a doktort eleget, ahogy ezer veszélyt leküzdve megment valakit. elmélkedéssel és lelkizéssel emeltük fel többé az epizódot. a magány szomorú himnuszává. a mindent legyőző szerelem megható meséjévé. (+09.26.)

„what are you, милая моя?”

vadászat a zöld marslakóra... jó játék a többértelműség. mert mondhatjuk azt, hogy töris epizód volt, hiszen utalgattak bőven az ezerszer elátkozott válltöméses nyolcvanas évekre (duran duran, ftw!). ugyanakkor előszedtek a who-bestiáriumból egy régi arcot, aki kellően hideg volt a hidegháborúhoz. és mi lesz akkor, ha egy tipikus szovjet politikai tisztet összeeresztesz egy tipikus marsi katonával? valaki biztos idegesen járatja majd az ujját a nagy piros rakéta-vezérlő gomb felett... (liam cunningham + tobias menzies = egy jó angol színész tűzön-vízen át jó színész marad...) (+09.25.)

„the song is over.”

a doktor mindig elviszi az útitársait egy ilyen mos eisley-i troll-piacra, ahol meg lehet dolgoztatni a maszkmestereket a pénzükért. ez volt a dw musical epizódja, de nem bánjuk, mert murray goldban ott énekel a tehetség, most is szép dallamokat csiholt ki magából, és fokozta fel őket egészen a pátoszig. ez utóbbihoz kellett a doktor gyönyörű nagybeszédje is, persze. szépen, nem erőltetve foglalkoztunk clara-val, és bár a madness-el súlyosbított 80’s fless jó volt, sokkal közelebb nem jutottunk a rejtélyhez. de ez így passzolt a részben egyébként is túltengő misztikus megfoghatatlansághoz (lélekkel és emlékekkel táplálkozó bolygó-szörny?!). (+09.25.)

„we’re living in a wi-fi soup!”

és akkor megismerjük clara-t, megint... talán sosem volt még ennyire aktuális témája a dw-nek, az internet, ami magába szippant, és nem enged (köszi a közösségi oldalakra való utalást is). talán nem volt olyan álleejtős, mint a moffat-művek szoktak lenni, de azért bőven volt benne meglepi (kanál-fejek!). viszont a nagy letöltések között megengedett magának egy kis romantikát, legalábbis a hangulatos motorozás olyan volt, mint egy első randi. egyedül a múltbéli kezdést nem tudom hova tenni, talán valamelyik töri-számtech szakos ismerősöm adta a tippeket az íróbácsinak... no, tovább, még száz kaland vár ránk! (ja igen, és moffat bácsi jól megirigyelte saját magától a képernyőre kiírást - nemde sherlock...?) (+09.25.)

„winter is coming.”

(nem bírtam megállni, hogy ne ez legyen az idézet...) a karácsony, a viktoriánus hangulat és a doktor - tökéletesen összeillő csapat. itt jönne az, hogy mennyire jó ötletnek tartottam, hogy most nem egy jelenkori companiont talál magának hősünk, hanem a régmúltból visz valakit magával, de moffat bácsi úgy gondolta, hogy ebben nem lenne elég spiritusz, így még visszarakta a főzetet a bunsen égő fölé, és kavart rajta néhányat. gyanús volt, hogy jenna-louise coleman az évadnyitó után újra cuki-királynőt játszik, de gondoltam, elintézzük a szuflés utalással, és kész, dehát ez itt a moffat-éra, semmi sem ilyen egyszerű. szerencsére. a doktor élete is bonyolódni fog az elmúlt időszakhoz képest. tetszik, hogy tartott egy kis gyász-időszakot a drága pond-ok után, jól illett a lépcsős/felhős mesés világ ebbe a részbe. és jól állt a kalap is, doktor. mert ha rejtély van a viktoriánus korban, akkor a híres nyomozónak is fel kell bukkannia, nemde kedves watson? persze ő is csak megszűrve, áttételesen, finoman adagolva. érdekes gonoszokat is kaptunk, most már a gyerekeket a téli kertbe sem lehet majd kiengedni... bár odakinn, angliában ennek nincs jelentősége, úgy is elmossa a havat az az átkozott eső... (+09.24.)

„melody malone, the detective who investigates angels.”

keress egy várost, amiben számolatlanul állnak kicsi és nagy szobrok – ideális lesz az angyaloknak, nem? ne csak európa rettegjen, vigyük át őket a tengerentúlra, hogy a jenkik is érezzék a jeges félelmet a tarkójukon, hogy ne tudjanak úgy elmenni mostantól egyetlen-egy newyork-i szobor mellett sem, hogy lesüssék a szemüket. de nem lehetett még egyszer elsütni a rettegve kergetőzést, kellett valami újdonság, és mennyire jól állt már olcsó öltönyös, narrálós noir-hangulat a történetnek. …de az nem elég, hogy egy-egy ütemet kihagy a szíved, sokkal hatékonyabb, ha kitépik az egészet. méltó búcsút kaptak a pond-ok, sajnos néhány évente meg kell ezt lépni, és továbbra is nagyon fájdalmas, nem lehet rá eléggé felkészülni. pedig tudjuk, hogy az új kalandokban felbukkanó új társ is közel fog hamar nőni a szívünkhöz, csak még egy kicsit gyerekesen ragaszkodunk a régiekhez. tudhatnánk, hogy két szívnek sokkal több sarka van, mint egynek... (+09.23.)

„that was the year of the slow invasion, when the earth got cubed, and the doctor came to stay.”

hmm, ez érdekes volt több szempontból is. jó volt, hogy valaki nem akart ajtóstul rontani a házba, illetve a földre, hanem az emberi kíváncsiságon keresztül próbált kiismerni minket. az is jó volt, ahogy az emberek élete része lett egy olyan tárgy, amiről igazából semmit sem tudtak. de megszokott lett, beépült. üdvözöljük ismét a unit-ot is, kicsit új köntösbe update-elve, még hasznos lehet ez a kapcsolat. de a legfontosabb, hogy szép finoman elkezdtük búcsúztatni a pond-okat, jó volt látni a doktor nélküli hétköznapjaikat, és azt, hogy mennyire ragaszkodnak egymáshoz ők hárman. befért ezek mellé még egy kis habókos humor is, szívük rajta. (+09.23.)

„it’s a mysterious space cowboy assassin.”

igazi kovbojok űrlények ellen? ez lenne a szokásos évad eleji töris epizód? és mint az azonos című (férc)mű esetében, magában jobban működött volna a western. gondold el, a doktor egy szalonban vedel, majd egy örömlány miatt párbajozik egyet. oké, ebből néhány dologra a valódi írók is gondoltak, plusz újra elvitték a doktort arra a sötét útra, amikor kényszeresen akar igazságot osztani, amikor előtör belőle a felsőbbrendű énje, amikor hiányzik mellőle a humán faktor, aki rácsapna a kezére, hogy ezt így nem kéne. tudom, hogy scifit nézek, de az ilyenek jobban megfognak, mint egy kiborg-eastwood, sorry. (+09.23.)

„how do you start a triceratops?”

ennél ponyvaregényesebb címet keresve sem lehetne találni (talán csak a gyerekkorom óta imádott ’sárkányok és helikopterek’ érhet fel vele). és a rész meg is felet a címnek, színtiszta kaland-móka volt. már a felütés is, ahogy a doktor különböző korszakokból összeszedte a galerijét, merthogy ilyet még úgysem csinált. így került össze egy cool királynő meg egy puhakalapos vadász. meg persze a teljes pond-család. nem tudom, hogy igényeltem volna-e, ha nincs, de ésszerű magyarázatot kaptunk arra a nagyszerű tényre, hogy miért is vannak dinoszauruszok egy űrhajóban. ha kicsit a pikkelyek mögé nézünk, egy kis komolyságot is találunk ott, mert bizony el lehet érni, hogy a doktor bosszúálló kedvében legyen: ha nem tiszteled az életet. (nagy hello a potter-különítménynek!) (+09.23.)

„eggzz... term... in... ate.”

olyan régen voltak már ő-borsszóróék, miért is húztuk volna, egyből a nyitányba bedobtuk őket. kicsit másképp, mint eddig, nem a föld körül őgyelegve, hanem a saját portájukon sepregetnek. miért ne lehetne egy dalek elfekvő a mélyűrben? és persze miért ne kérnék fel a legnagyobb ellenséget, hogy segítsen a problémában. meg persze a doktor társai is kellettek, hiszen tudják a vödör-hangúak is, hogy mindig van vele valaki. mégha pond-ék most nem is szívesen ugrottak bele egy újabb kalandba. örülök, hogy nem csak öncélú volt a családi hisztijük, hanem a megmentésük elengedhetetlen kelléke lett. kár, hogy az új lányt nem sikerült megmenteni, mert cuki volt az éles nyelve, vágott az esze, de moffat bácsi nem bírta ki, hogy ne tegyen bele egy kegyetlen csavart. so, jó kezdett, üdvözlet mindenkinek innen a skaro sötét sarkáról! (+09.23.)

„i’m the caretaker.”

inspiráció. nem tudom, ki várta, hogy ez most egy doktorosított narnia történet lesz, de annak mindenképp csalódás volt. mert hogy tényleg csak néhány elem került átvételre (átlépés egy másik dimenzióba, ahol esik a hó, világháború alatt vidékre menekülés). erős lett a drámai rész, amit aztán ünnepien oldottak fel a végén, szép lett a természetvédős rész (savas eső rossz!), és persze nem mehettünk el a doktor érzelmei mellet sem, mert lehet itt bohóckodni, meg másoknak jót tenni, de bizony néha a saját lelkét is gyógyíthatná egy kicsit néhanapján. a karácsonyi hangulatot jól hozta, talán nem is kell ennél több, fehér hó és fenyőillat. (+09.22.)

„let’s meet the man behind the serf board.”

olyan szörnyű, hogy mindig egy maroknyi embernek kell bizonyítania újra és újra, hogy az emberiség nem csak pénzéhes görényekből áll. tanultunk ma a rabszolgaságról és a média hatalmáról is, aminek segítségével minden szart megveszünk és nem kérdőjelezzük meg, hogy jó-e ez az izé és egyáltalán szükségünk van-e rá. a kis javák cukik voltak, az irányított hologramba egy csomó humort lehetett belevinni, csak az elején nem értem, hogy miért kellett a testvérség miatti aggódás. (+09.22.)

mit tudnék értékelni egy ilyen csonka évadon? a páros részek bejöttek, úgyhogy úgy csinálok, mint a szigorú tanárok, felezek. inkábbtetszett.

érdekes ez a whoniverse, mert, mint a torchwoodnál, itt is azt érzem, hogy a kezdeti szükséges rossz átalakult szeretetté. mert bár nem adtam nagy pontszámokat soha az évadokra, mert az én ízlésem sajnos túlhaladta az életkori sajátosságait, de valahogy mégis bírtam a hangulatát, éreztem, hogy szervesen hozzátartozik a nagy egészhez, amit oly’ mohón habzsoltam az elmúlt két hónapban. úgyhogy nem bánom, hogy megszületett a doktor kistestvére, csak néha sok volt a csicsergése és a bélgáz-termelése. totyogós, remegő lábú tetszett, a szerethetőség-faktorra, a látható igyekezetre és a néha megcsillanó felnőttes viselkedésre. érdekes hullámvasút volt, egy gyönyörű nagy kaland. sosem felejtünk sarah jane, emléked megőrizzük elisabeth!

„enrico box”

a hal-esővel és az indián legendákkal felkeltették a figyelmemet, aztán az everybody hates clyde-dal el is vesztettek... már nem először jön elő a sorozatnál, hogy nem bírom ezt a hirtelen utálósdit, kezeltetnem kéne magam, valami ifjúkori trauma lehet a háttérben. viszont nagy respekt az íróknak, hogy a gyerekeknek ilyen őszintén beszélnek a hajléktalan kérdésről, hogy talán segítik őket kicsit megvilágosodni, hogy azok az emberek nem önszántukból fura szagúak. emiatt érdemes volt elviselni a többi aspektus. (+09.22.)

„i know what a robot looks like, i’ve seen star wars. this was a bloke. his skin was all metal.”

no, no, no, egy kisbaba... azt hittem, hogy már az elején elveszítenek ezzel, de megint elfelejtettem, hogy a páros részek szoktak jobban működni nálam, érdemes kivárni. és most is így lett, a 12 éves transzformáció után a sztori is jobban beindult, bár kaphattunk volna többet a végtelenül hosszúra nyúlt háborúból (btw, szén helyett bór alapú lények, tök jó ötlet!). talán úgy gondolták a készítők, kell egy újabb gyermek a sorozatba? a kisebbeket halásszák, vagy csak jól kihasználható a tudatlansága...? (+09.22.)

„you may kiss the bride.”

talán ragaszkodni kellett volna a hagyományokhoz, és dupla részként elővezetni a finálét. mert jó volt, ötletes volt (minden idő egyben!), de valahogy nem tudott felérni az eddigiekhez, és ezt csak az igazi epikusság hiányának tudhatom be. annyira jól fel volt vezetve minden, hogy sajnos ez azzal járt, hogy kevesebb meglepetést okoztak a relevációk, inkább bólogattál, hogy ja, sejtettem. ennek ellenére tök jó, hogy így körbeértünk, érintve egy csomó ismerős pontot, szeretjük a kerekséget. (+09.22.)

hümm, bajban vagyok. mert hogy ez volt eddig a leginkább összefüggő évad, ami jó, átívelés kell, és a főszálas részek piszokmód működtek is, moffat bácsi egy őrült, aki úgy tudja ránk dobálni a vízióit, mint nagyon kevesen a tévés szakmában. ugyanakkor a közbülső részekre kevesebb energia jutott talán, de ott volt több is, amik nem tudtak annyira elragadni magukkal, mint szerettem volna (persze voltak kivételek, de gaiman mégiscsak gaiman...). ha azt nézem, hogy az első két évadban volt jellemző ez a hullámzás, azt mondanám, visszatértünk a gyökerekhez. de ez persze nem lenne igaz... várj, mindjárt jövök, futok egy kört, vagy megnézek egy-két alternatívát, mert képtelen vagyok dönteni az értékelésnél. nem mintha nagyon számítana, csak a lágy és kemény énem most kegyetlen csatát vívnak egymással odabent. de lehet, hogy miniatűr emberkék vették át az irányítást... hohó, csend lett. és szigor. nagyon erős tetszett. bocs, doktor, de ez csak egy repedés. még befoltozható...

„a baby is crying. and you better watch out, ’cos guess what? daddy’s coming home!”

túl nagy árnyékot vet a doktor halála az évadra, így arra gondoltak, hogy kicsit könnyítenek rajta? ez részben sikerült, volt poén, ami működött, csak el kellett viselnem egy kisbabát is mellé... az jó, hogy régi ismerőst hoztak be, ha már tényleg pihentetjük pond-ékat, egyébként is, szép dolog a férfibarátság... az ellenfél is régi volt, igaz, önmaguk árnyékai, kicsit megkopott az ezüst borítás, de azért jó látni őket néhanapján. túl az utolsó nagy kalandon, gondolom most letaglózni készülnek minket. hát gyerünk, csapjunk a lovak közé, izzítsuk a fluxus-kondenzátort, ja nem... (+09.22.)