soroló

„with great power comes great responsibility.”

minden kisfiú arról álmodik, hogy nagy hős lesz belőle, aki a különleges képességei segítségével szolgálja az emberiséget, megmenti a rászorulókat, és legyőzi a gonoszokat, akik világuralomra törnek. de csak nagyon keveseknek adatik az meg, hogy megvalósíthatják az álmaikat, akik azt az életet élhetik, amilyenről a képregények lapjain olvashattak -csak kevesen olyan szerencsések, hogy bekopogtat hozzájuk karácsony este a doktor... annyira menő most a szuperhősös zsáner, hogy steven moffat-nak is reagálnia kellett erre a trendre, úgyhogy bedobta a doktort egy csomó képregény-panel közé, hogy szórakoztasson minket. és talán azoknak volt igazán kánaán ez a rész, akik otthonosan mozognak a szuperhősös univerzumokban, mert rengeteg utalás és megmosolyogtató kifigurázás között mentettük meg a világot. persze eredet-történettel kezdtük, anélkül nem is lett volna értelme felvenni a fekete latex-ruhát, aztán kialakultak a képességek (a röntgen-látás mindig veszélyes dolog -főleg egy kamasz-fiúnál), és persze adott volt egy titkos identitás is -szemüveggel eltakarva a nyilvánvalót... és lehetne sorolni napestig, a torony-ház tetején forgó gömbtől kezdve az újságírónő szerelméig. tulajdonképpen még a világuralomra törő űrlény-agyak sem lógnának ki egy marvel vagy dc termékből, harcoltak már a legnagyobb hősök is efféle blődségek ellen. igazából még a tanulság is ezekből a szívmelengetően egyszerűbb történetekből érkezett -mert nem az a legnagyobb hős, aki a világot menti meg, hanem az, aki mindig helyt tud állni a gyerekszobában a pelusok elleni harcban... no. ha már csak ennyi kalandocska jutott idénre, legalább szórakoztató egy órát tölthettünk a doktorral -bár sajnos nem csillapította a sorozat iránti étvágyat, hanem épp hogy meghozta. nem használhatnánk a tardis-t, hogy előreugorjunk áprilisig...? (az első percek megint csak alibiből játszódtak karácsonykor, de ezt már megszoktuk. a tavalyi karácsonyra meg csak pár pillanatnyi utalást kaptunk, bár igaz, hogy nem nagyon fért volna el ebben a hős-kalandban egy komorabb doktor.) ($$12.26.)

„when you love the doctor, it’s like loving the stars themselves. you don’t expect a sunset to admire you back. and if i happen to find myself in danger, let me tell you, the doctor is not stupid enough, or sentimental enough, and he is certainly not in love enough to find himself standing in it with me!”

ahogy a rész fordult szeleburdiból komollyá, úgy realizálta a néző is, hogy nem örülni kell river song visszatérésének, hanem szomorkodnia kell, mert ez a karakter hattyúdala. és amilyen megható volt a vége, olyan moffat-osan túlzó volt az eleje. tele volt tömve idétlen poénokkal, kapkodósan rohantunk előre, és csak az első pillanatokban adatott meg az ilyenkor elvárt karácsonyi hangulat. kicsit túl is lett húzva pár dolog, szegény doktor is már-már kétségbeesve nézett ki ránk, hogy river nem hajlandó használni az eszét, és megérteni a nyilvánvaló utalásokat -inkább hozta a vagány 200 éves csajt, akit csak a pénz érdekel, és baaaaromira teátrális. és persze, mit vártam egy résztől, ahol matt lucas bohóckodik? nem is tudom, talán több ’sweetie’ momentumot. de nyugi, azoknak is eljött az ideje -miután végigrágtuk magunkat egy rakás river utaláson és fejetlenségen. fura, de az ember hajlandó a szép pillanatokért megbocsátani azokat, amik kevésbé működtek, mert azután, hogy river szemében végre felcsillant a felismerés szikrája, minden klappolni kezdett. végül mégis méltó búcsút kapott a doktor egyik legfontosabb társa. (a pletykák szerint moffat-nak is ez lett volna az utolsó epizódja, de szerencsére meggondolta magát. búcsúzzanak csak ők együtt capaldi-val, az úgy lenne szép.) ($12.27.)

„smile for me. go on. clara oswald... one last time.”

annyira hirtelen és sokkoló volt clara halála, a leghosszabb ideje velünk lévő útitársé, hogy minden rajongó azt érezte volna, hogy méltatlan lenne ez a lezárás neki, ha így ér véget a története -és steven moffat sem tudta elengedni őt ilyen egyszerűen. vagy csak simán epikusabb befejezést szánt neki. ha ez utóbbi volt a terv, akkor siker koronázta az erőfeszítését... lehet, hogy épp gallifrey-nek hívják, de a doktor tulajdonképpen a vadnyugatra érkezett meg négy és fél milliárd év után, nemcsak a kietlen táj hozta tökéletesen a western-hangulatot, hanem az egész szituáció, a porba karcolt ’eddig és ne tovább!’ vonallal, a doktor némaságával (clint eastwood épp nem ért rá), és a nagy standoff-fal a meglehetősen gonoszkodó time lord vezetővel szemben. ezen túllendülve a doktor fogott egy listát, és elkezdett kipipálni minden olyan dolgot, ami áthágja a saját és az univerzum szabályait (a legdurvább, hogy fegyvert fog, és megöl valakit) -csak hogy megmentse clara-t. még az univerzum utolsó pillanataiba is elutazott ezért, hogy aztán ott ashildr-vel tárgyalja ki a nagy rejtélyeket. hogy ezek a magyarázatok nem igazán válaszok, engem nem túlságosan zavarnak, szimpla moffat-izmus, túl lehet lépni könnyen az ilyeneken. a megcsavart búcsún viszont sokkal nehezebb -azt hiszem elérte a célját, a doktorral együtt mi is nehezen engedjük el clara-t. bárcsak láthatnánk még egy szívdobbanásnyi időre... (még newwho nézőként is brutális mennyiségű utalás volt a részben, mi lenne, ha régi sztorikban is jobban benne lennék...) ($12.06.)

jó érzés, amikor az apróbb kitérők és zsákutcák után visszatalálsz a helyes ösvényre. mert valahogy az előző két-három évben voltak megtorpanások a tardis útjában, jó volt, jó volt, de valahogy az a bizsergető who-érzés kicsit hiányzott. de moffat-ék idénre előszedték a szerszámokat, és kicserélték a ki-kihagyó alkatrészeket. jót tett, hogy újra dupla-epizódokban gondolkoztak, igazából az egyetlen kevésbé szerethető rész egy egyrészes volt, és volt szép íve is az évadnak azzal, hogy a halál rendre előkerült, mint fő téma. peter capaldi tavaly még talán kereste magát a doktor kabátjában, meg egy kicsit keményebbre is írták, idén viszont a szigorú tanárbácsiból sokkal szerethetőbbé változott, jól állt neki a rock'n'roll doktor-szerep, és meghálálta, hogy erős szövegkönyvet adtak alá (főleg az utolsó előtti részben, ahol könnyedén elvitte a hátán a show-t). szóval minden tekintetben az egyik legerősebb évadot kaptuk az új érából, és ezt mindenképp jutalmazni kell: nagyontetszett.

„a trap street.”

még ha nem is ér rá neil gaiman újra who-t írni, azért a gaiman-i hangulatot ki tudják keverni nélküle is -csak kell egy titkos utca london-ban, amit fura lények népesítenek be... egy percre meg kellett állítanom az epizódot, hogy megnézzem, honnan is kéne emlékezni erre a rigsy nevű srácra (tavalyról a lapos lényes epizódból), de aztán megérkeztünk az itteni diagon alley-re, és már nem volt megállás...kicsit elvesztünk a sok-sok különböző lény között, akik ezt a titkos helyet használják menedékül, és maisie williams is visszatért, és egyre összetettebb a feladata, már több lett, mint a harcias halhatatlan lány, igazságos vezetőként is ki kell tűnnie -valamint megalkuvóként is, akinek a tettei súlyos következményekkel járnak, és nem tudom, hogyan fogja viselni ezeket a terheket -örökké... igencsak megleptek, hogy nem az évad végére vagy a karácsonyi részre időzítették a szívszorító búcsút, de így legalább váratlanul ért minket a sokk, ha már arról tudtunk, hogy búcsúzni fog a sorozattól az illető. és méltó volt a halála, önzetlen és bátor, amilyennek megismertük az évek alatt. a cliffhanger meglehetősen őrjítőre sikerült, mert számos kérdést vett fel -hova kellett mennie a doktornak? kik azok, akik csak csellel tudták befogni? most melyik doktor fog dominálni: a szelíd vagy a vad? ($11.25.)

„we spend a third of our lives asleep. and time is money.”

egyszer mindenki bepróbálkozik mostanság a found footage technikával -több/kevesebb sikerrel... annak örülök, hogy itt a who-ban azért vittek bele némi who-s csavart (nincsenek is kamerák!), bár ez nem tudta megmenteni a részt a középszerűségtől (és azért meg enyjebenyje, hogy a találtkamerás érzés erősítése miatt nem kaptunk ma főcímet). mert volt már elégszer ilyen, hogy rohangáltunk valami szörny elől, még ha nem is volt mindig ilyen ötletes a szörnyekre való magyarázat (sandman, hehe, neil gaiman csókoltat mark gatiss). és tetszett az is, hogy az emberi kapzsiságból indul ki minden -mert mi mással töltenénk el azt az időt, ami az alvás hiányában felszabadul, ha nem munkával, pénzszerzéssel. pedig én is örülnék egy olyan szerkezetnek, amitől nem lennék álmos, mert rohadtul tud bosszantani, hogy én még foglalkoznék a dolgommal, de a szervezetem már nem bírja a terhelést. csak lehetőleg ne változzak át homok-szörnnyé... (btw, jót mosolyogtam, hogy ilyen kényelmetlenre csinálták a végét, még egy utolsót paráztatva szegény gyereken, aki nem akar időben lefeküdni...) ($11.16.)

„truth or consequences.”

a legstílusosabb az lenne, ha bemásolnám a doktor nagybeszédét, és bezárnám az internetet. mert azt hiszem, hogy moffat-ék elérték a lehető legközelebbi pontot, hogy megalkossák a tökéletes háború-ellenes monológot -hatásosan, szívbemarkolóan, úgy, hogy minden szava igaznak hangzik. és tudom, hogy pont azok nem fogják ezt hallani, akiknek kéne, de ha csak egy ember gondolkozását megváltoztatták, akkor már megérte (és remélem, hogy a díjakat odaítélők most jól feljegyezték peter capaldi nevét). pedig elsőre úgy tűnt, hogy háttérbe szorul a múlt héten elkezdett allegória, hogy inkább magára a történetre és a feszültségre koncentrálunk ahelyett, hogy tanulságot kapnánk a mai világban zajló kulturális problémákról. és igazság szerint ez a fele is működött, nem csak a csodálatos finálé, elsősorban azért, mert végre rengeteg clara jelenetet kaptunk, hisz’ dupla adagban volt velünk jenna coleman, és nagyon-nagyon meggyőzően hozta a két arca közti különbséget (és persze az íróink sem fukarkodtak a két karakter kapcsolatánál az ötletekkel. a nyitó álomjelenet meg elég kellemetlen lett...). ($11.09.)

„any living thing in this world, including my family and friends, could turn into a zygon and kill me, any second now. it’s not paranoia when it’s real.”

a legtöbb félelmünk a bizalmatlanságból ered. félünk a más kultúrából jött emberektől, mert bizalmatlanok vagyunk velük szemben. és aki bizalmatlan és fél, az támadni fog, nem akar megérteni, nem akar békés megoldást. a scifi-t mindig is jól használták a tehetséges szerzők arra, hogy a jelen problémáiról beszéljenek úgy, hogy átszűrik a fantasztikus elemeket rajta. és mi lenne aktuálisabb ma, mint a bevándorlás kérdése. amitől az átlagemberek félnek. hiszen fenyegetve érzik magukat és bizalmatlanok. persze moffat-ék csavarnak még egyet a dolgon azáltal, hogy alakváltókat helyeznek az emberiség tagjai közé mert a nézőben is lehet plusz bizalmatlanságot plántálni, hogy nem tudhatja, hogy kit lepleznek le a következő sarkon, hogy ő nem is az eredeti, hanem csak egy másolat. kicsit már panaszkodni akartam, hogy idén alig van közös jelenete a doktor-nak és clara-nak, de a rész végi fordulat azért lehet magyarázat erre (és remélem nem fog kiderülni valami színészek közötti ellentét, mert az illúzióromboló lenne). elég jól hozták a paranoia-thrillerek hangulatát, néha kell ilyen is a jókedvű who-részek közé, plusz remélem átjött, hogy a komoly allegóriájukkal komoly nevelési célok is kerültek a rétegek közé (sőt, ha azt nézzük, hogy a unit teljes vezetői stábja nőkből áll, egy adag jóleső feminizmust is felfedezhetünk). ($11.02.)

„human life is fleeting. people are mayflies, breeding and dying, repeating the same mistakes. it’s boring. and i’m stuck here.”

folytattuk a halál szomorú témáját, méghozzá igazán drámaian, jobb is hogy ha nem gondol bele az ember, hogy miket élhetett át ez a lány a végtelenül hosszú élete alatt -pedig plasztikusan megmutatnak nekünk sokmindent belőle, különböző korszakokba röpítenek el, a kalandoktól az elmondhatatlan fájdalomig színes volt a paletta. szerintem senki sem csodálkozik ezek után, hogy nem maradt benne lélek, hogy ilyen hideggé változott, hogy rossz döntéseket hozott. és maisie williams most volt igazán jó, ahogy végig tudta vinni ezt az utat az arcjátékával, a szemével. mert persze a végén, miután minden rosszra fordul, belátja a karaktere, hogy tévedett. hogy igenis van miért élni. akár örökké is. tetszett, hogy nem felejtkeztek el arról, hogy ezt a témát már boncolgatták korábban, én örülnék egy végtelen kalandnak jack kapitánnyal és ashildr-rel. az a fura, hogy a sok kaland és mély lelkizés között nem hiányzott clara, viszont, mikor felbukkant a legvégén, csak akkor kezdett szúrni az emberben -nagyon fog fájni az ő búcsúja is. ($10.26.)

„the earth is safe, humanity is not in danger. it’s just one village.”

már megint egy kaland közepébe csöppentünk, jaj, csak ne valami űrös legyen, ahhoz most annyira nem lenne kedvem -hmm, vikingek? végülis egy kis töris cucc jöhet, úgyis megbolondítják majd valami oda nem illő... hmm, robot-lords of valhalla...? ismét egy hagyományos vonalvezetésű epizódot kaptunk, ahol a földieket egy külső támadástól védi meg a doktor a maga furfangjára támaszkodva. de. már az epizód alatt piszkáltak egy kissé komor témát, ami a végére fel is erősödött -és ez bizony a halál. valamint a halhatatlanság halála, mert szörnyű belegondolni abba, hogy milyen lehet az élet egy olyannak, akit nagyon hosszú (esetleg nagyon sok) élettel áldott meg a sors. hogyan viszonyul egy ilyen lény a halálhoz. vajon ezért van benne ekkora késztetés, hogy mindig meg akarja menteni az embereket...? érdekes felvetés, az meg még inkább, hogy nem vicceltek moffat-ék, amikor azt mondták peter capaldi kiválasztásakor, hogy elő fognak állni némi magyarázattal arról, hogy hogyan lehetséges az, hogy ezt az arcot már láttuk a sorozatban korábban... (maisie williams most is nagyszerű volt, és igazán át sem kellett öltöznie a szerep kedvéért...) ($10.19.)

„this is called ’the bootstrap paradox’. google it.”

az ok oka az okozat? vagy hogy is van ez...? egy időutazós történetnél lehetetlen kikerülni a paradoxonokat, az önmagába harapó kígyókat, de most az írók nem is csináltak titkot abból, hogy van egy lyuk, amit nem tudnak befoltozni a megtekert történetben, inkább áttörték a negyedik falat, és elmagyarázták nekünk az elmagyarázhatatlant -meg persze megint hagyták peter capaldi-t egy kicsit gitározni (btw, egyre coolabb ez a rocker doktor). ezen kívül nem sok napfényes humort engedtek be a részbe, de működött a komorság, a halál leheletével való játszadozás. és nem tudom, hogy kinek az ötlete volt, egy katonák által használt ál-szovjet bázison rohangáljanak, de ez a hozzácsapott nyolcvanas évek hangulat is emelte az epizód fényét. az is tetszett, hogy sokáig titkolták a lény kinézetét, aztán meg kaptunk egy hagyományos praktikus trükkel létrehozott két lábon járó szörnyet, aki szépen passzol az univerzumba. nem csak a halálon való túllépésen gondolkoztunk el a nagy rohangálásban, de a szeretteinkkel való kapcsolaton is. már csak azt nem tudom, hogy akkor is víz alá került volna szellemfalu, ha a doktor nem robbant...? ($10.12.)

„it’s amazing! i’ve never actually met a proper ghost!”

tíz kicsi alien az erdőben! izé... na... szóval egy klasszikus ’félelmetes izé elől szaladgálós’ részt kaptunk, ahol nem csak a szereplők rohannak eszement tempóban, hanem maga a történet is, annak ellenére, hogy egy szűk helyre van bezárva -a tenger alá. a rejtély-faktort többszörösen is megtekerték, az űrhajótól scifis a beütés, a kvázi szellemektől meg horror (ez utóbbira segít rá a zene is, ami meglehetősen kellemetlenül hat a hátunk közepén lévő bőrfelületre). természetesen nem a whoniverse-ben lennék, ha nem oldanák a feszkót jó sok humorral -és doktor lelkesedéssel (de az is tetszett, hogy clara is (sokáig) jókedvű volt, ezt a változatát jobban szeretem, mint a lógó-orrút). most már tájékozódtam előre, hogy ez is dupla-epizód lesz, most viszont az történt, hogy képtelen voltam összevárni a két részt -úgyhogy gratula magamnak, most rághatom megint a kefét egy hétig, hogy milyen ötlettel oldják fel a rész végi cliffhanger-t...) ($10.05.)

„why does the doctor always survive?”

még egy dalek sem hordoz magában annyi hidegséget, mint moffat úr, aki kegyetlen módon tud játszani a gyenge szívünkkel, az érzelmeinkkel. mert elhiteti, hogy arról akar mesélni, hogy a leggonoszabb gonoszban is ott vannak az érzelmek, az emberség, amiért érdemes megsajnálni őket, és akkor, amikor teljesen ellágyította a szívünket, akkor lép rá, és töri össze teljesen... mert elfeledteti velünk azt a tényt, hogy a gonosz az ilyen húzásokkal mindig csak lépre akarja csalni a hőst (akinek erre muszáj az ’aha, én tudtam, hogy csel, ezért én is cselhez folyamodtam!’ fordulathoz nyúlnia). de legalább minden a dalek-mitológiára alapult, az egész davros-szál, és az elbukás is. azt fogja elérni ez a piszok író, hogy megembereljem magam, és annyira beleássam magam végre a klasszikus történetekbe, mint ahogy ő is teszi... (eközben jópofa b-szál volt a két nőszeméllyel, missy vitte a show-t a dumáival és túlmozgásával, és közben kacsintottunk egyet clara legelső feltűnésére is.) (csak nem lesz valami átívelés idén is a belengetett hibridekkel...?) ($09.29.)

„if someone who knew the future pointed out a child to you, and told you that that child would grow up totally evil, to be a ruthless dictator who would destroy millions of lives, could you then kill that child?”

azt hiszem moffat bácsi most klimaxolta az essemble gesamkunts doctorwho epizódot, azaz kifundált egy olyan csavaros sztorit, amiben minden egyes elem megtalálható, ami a doktor fundamentumai közé tartozik. jártunk mindenféle korszakokban, űrhajóban ültünk, anakrosztikusan megtörtük a múltat, és a két legnagyobb nemezist is belemozgatta a történetbe (de melyikük az igazi nemezis...?). bár missy most nem gonoszként funkcionált (ennek ellenére nem átallott gombnyomással kinyírni néhány embert), hanem a jó öreg dalekeknek jutott ez a hálás feladat. annyiban veszélyes egy ilyen részt egyből évad-nyitánynak összerakni, mert a nézőt elidegenítheti, hogy megállás nélkül kapkodnia kell a fejét a fordulatokon, a hangulati változásokon, a múltra való utalásokon; ugyanakkor hálás dolog is egy ilyen résszel kedveskedni, mert mindenki meg fogja találni benne azt, amit szeret a sorozatban, ráadásul nem lesz ideje gondolkozni semmi negatívumon a nagy rohanásban. (bár nagyon vártam a kezdést, kicsit sajnálom, hogy nem néztem utána, hogy dupla rész, lehet hogy össze kellett volna várni a jövő heti folytatással -talán kibírtam volna...) (tudom, hogy szoktam külön írni a kisfilmekről is, de a két kiadott prológus inkább a részből kivágott jelenetnek tűnik, mint önálló alkotásnak, így inkább ettől most eltekintenék.) ($09.21.)

„nobody likes tangerines.”

moffat bácsi egész szép kis listával készült az idei karácsonyra. egy nagy csomagot akart adni az általa oly’ szeretett rajongóknak, így belepréselt mindent a dobozba, amiről azt gondolta, hogy örülni fognak neki. az északi sarkról mindenkinek két dolog jut az eszébe: az angolszász mikulás és a dolog című horror-film. de senkinek nem jutott még eszébe összemixelni a kettőt...? oh, de ennyi még nem lett volna elég a nagy durranáshoz, jöhettek az újabb díszítések. csak egy kósza ötlet lehetett, hogy mi lett volna, ha az alien-t christopher nolan írja, de aztán a lázálom egész jól sült el. persze aztán rájöhetett a mi kedves írónk, hogy nem biztos, hogy előnyös, ha csupa rémség ugrik elő a csomagolópapír alól, így megédesítette egy kis bájjal, vattaként hulló hóval. maszatolt még rá egy kis rózsaszín romantikát is (uhh, bocs, rossz manó szóvicc...), de azzal csak a szomorúságot erősítette. mire leértünk a doboz aljára, már meg sem lepődtünk, hogy dupla-fenekű, de azért az ott talált utolsó csavarokért is hálásak voltunk. mi, akiket megedzett már a rideg valóság, jól szórakoztunk, de a gyereknek remélem nem lettek rémálmaik a karácsonyi tévézés után... (++12.27.)

„how can you win a war against an enemy that can weaponise the dead?”

talán az őrült ötleteket lehet a legjobban szeretni a who-ban. spórákkal szaporodó új cyberman-generáció? miért ne? a doktor, mint a föld első embere? ezt még eddig hogyhogy nem lépték meg...? a másik, aminek úgy tudok örülni, mint egy kisgyerek, amikor megkapja pont azt az ajándékot, amire titkon számított, az az, amikor sikerül epikussá fokozni a hangulatot, amikor már rég elfelejtetted, hogy levegőt kéne venned -és ezt most megkaptam ott a temetőben, mert minden hatásvadászatával együtt nagyon tudott működni, amikor a nagybeszéd után felszálltak az égbe a fémtestek. kiderült, hogy volt némi átívelés is (ami azért nem a semmiből jött, éreztük már, hogy fontos lesz a téma), méghozzá nem is a missy-szál, ami csak inkubátora volt a leg-fontosabb kérdésnek, hogy jó vagy rossz ’ember’-e a doktor. és nagyon helyesen nincs jó válasz. és meg tudta ragadni az embert a drámaisága is, az meg főleg, ami az oswald/pink-párossal történt. mert lehet, hogy a szerelem át tud ívelni dimenziókon, de azért egy örökké tartó érzés piszkosul tud fájni is. hjaj, de jó volt újra azt a zsezsgést érezni egy egész rész alatt, mint nem is oly’ rég! most már csak ki kell várni, hogy a télapó milyen ajándékot hoz nekünk decemberben... (++11.09.)

ennyi évad és ennyi változás után már nem is az a kérdés, hogy hogyan viszonyulunk magához változások tényéhez (mert megszoktuk őket), hanem, hogy az aktuális új útirány mennyire fekszik nekünk. mert most bizony nem csak arról van szó, hogy az összes tini-rajongó haragját kivívva egy idősebb arcot kapott a doktor. hanem a személyisége is markánsabban változott -el kell fogadnunk őt házsártosabban, erőszakosabban, kíméletlenebbül. persze peter capaldi végig fogja a kezünk, nagyszerű színész, akivel szívesen megyünk erre az új ösvényre. nem meglepő módon az évad hullámvasút volt, mindig az, voltak részek, amik elvarázsoltak háromnegyed órára, és voltak ötletek, amik csak nagyon döcögve akartak működni. bár szerettem, hogy az érzelmek kiemelt helyre kerültek, hogy a doktor lelkét is megdolgoztuk alaposan, azért én még mindig feltenném az aprócska kacsómat, és azt kérdezném a tanári kartól: még egy picivel több átívelés nem lehetne...? tetszett.

„go to hell.”

bár én szeretem ezt a korszakot is, azért most úgy éreztem, hogy visszajött valami a régebbi őrületből. amikor az ember kapkodja csak a fejét az ötletek és a történet változásai között. egyből rántottak egyet rajtunk a gyomrunk tájékán danny halálával, aztán még csavartak egyet a szívünkön clara kétségbeesett elszántságát mutatva. majd úgy tűnt, hogy moffat bácsi el akar minket gondolkoztatni a túlvilág kérdésében. ekkor jutott eszembe, hogy az előző érában találkoztunk a sátánnal, nézzük, most mit találnak ki. de persze a whoniverzumban soha semmi sem ilyen egyértelmű. mondom ezt annak ellenére, hogy igaznak tűnnek azok a rajongói pusmogások, hogy ki is az a hölgy, akivel az évad eleje óta húzzák az idegeinket. mert hogy egyszercsak kiderült, hogy ez bizony az idei átívelés egyik kulcs-epizódja, ráadásul még egy klasszikus gonoszt is sikerült jól álcázva becsempészni. és bár hiányoltam a dupla epizódokat a közelmúltban, na de ne hogy már itt kellett elvágni... (remélem érzitek, hogy miért jobb író moffat nálam: ő is bedobál egy csomó mindent egybe, és működik, nálam meg csak a szertelen csapongást érződik ilyenkor...) (++11.02.)

„you think that’s how spring begins? with a group message on tree facebook?”

megint egy olyan alapötletet dobtak be, ami nagy mosolyt váltott ki belőlem, annyira tetszett –’és légyen egy nap alatt erdő mindenütt’. és ezután még jött a napkitörés is, amivel már foglakoztunk idén, és a megoldás, amire a doktorral együtt jöttünk rá (megspékelve egy kis rejtély-elmélettel, valódi esetekkel). talán azt sem bánom olyan nagyon, hogy gyerekek kellettek a történet elmeséléséhez, mert valahogy a rengeteghez passzolt ez a viszonyulási mód, főleg, hogy ügyesen igazi mesékből is szőttek bele finom szálakat. hogy egy picit idegesítőek voltak a lurkók? a jurrasic park óta tudjuk, hogy büdösek is, úgyhogy ebben nincs meglepetés... olyan ’kis aranyos’ volt a rész, ez jut elsőre eszébe az embernek majd, ha visszaemlékezik, vagy a fura kameraszögek, amikkel a gyerekek perspektíváját akarták ábrázolni; vagy az hogy mennyire éreztetik, hogy clara hamarosan válaszút elé kerül. áhh, nem, mégiscsak a nagy szíve lesz az első... (++10.27.)

„are we really hiding from killer graffiti?”

azt el kell ismerni, hogy az esetek többségében sikerül ötletes heti-gonoszt kitalálni, lehet erősebb vagy kevéssé működő évad. a lapos dögök jól passzoltak a who-bestiáriumba, elsőre nem láthatóak és alattomosan támadnak, moffat-ék vonzódnak az ilyenekhez, de amíg működnek, addig egy rossz szót se. meg volt elég csavar mellettük, érdekes volt látni, hogy szétválasztották a két hőst, és a doktort passzivitásra kényszerítették, így clara-ra esett a neheze. és ő nem is úgy állt hozzá az ügy megoldásához, ahogy a doktorok úgy általában tenni szokták, sokkal empatikusabban, csajosabban. nem véletlen, hogy a megmentett emberek ekkora szimpátiával viseltettek iránta a végén, ilyen szeretet-hullámot a doktor sosem fog kapni a különcsége és/vagy pokrócsága okán. mindenesetre érdekes kísérlet volt, egy nőiesebb kvázi-doktorral, szokásos meneküléssel, ötletes gonosszal és megoldással. (++10.20.)

„there’s a monster on this train that can only be seen by those about to die. if you do see it, you will have exactly 66 seconds left in which to live.”

az ember már sosem kap hagyományos töris epizódot...? oké, a felcsigázó cím alapján már tudtuk, hogy lesz csavar az orient express-en, de arról nem volt szó, hogy ez csak egy replika az űrben (csak nem ott gyártották ezt is, mint a titanic-ot...?). de az epizódban egyénként is magas volt a ’minden csak látszat’ elvéből. mert a nem hagyományos vonaton nem hagyományos utazás zajlott, ahol egy nem hagyományos múmia szedte áldozatait. de igazából ürügy volt az egész rémisztgetés és nyom-felderítés is, mert az írók ma igazából nem a történettel akartak foglalkozni, hanem clara érzéseivel a doktor iránt, és a közös utazásuk mibenlétével. de azért mennyivel jobb ez a lelkizés, ha kleopátra-frizurában, jazz-esített queen-re futkároznak a nők egy rongyos szörnyeteg elől, ezt szem előtt tartották, nagyon helyesen. (egyetlen trükk elég, hogy felpörgessék az emberben az adrenalin-motort, rakj ki egy visszaszámlálót a képernyő valamelyik sarkába, és a feszültség az egekbe szökik, garantálom.) (++10.15.)

„one small thing for a thing, one enormous thing for a thingy-thing!”

űr-horror a bbc-n? miért ne? mert ne mondjátok, hogy nektek nem ugrott be az alien-típusú zsáner, miközben hőseink a kihalt bázison szorongtak, és rettegtek egy izé miatt, ami hajlamos az ember arcába ugrani... az oktatási célzatot most egyedül a gyerek-szereplő képviselte, mert eléggé elrugaszkodtunk a földhözragadtságtól, nem korlátozhatja az írói fantáziát holmi gravitáció (még arra is kitértek, hogy a jövőben hogy lehetne ott a hold, ha most történik vele valami). de persze egy scifit szerető ember azt mondja ilyenkor, hogy ’miért ne’, miért ne lehetne a hold egy tojás, ami nyugodtan várja, hogy kikeljen a mélyében szunnyadó lény... szorongtunk és fantazmagóriákon szórakoztunk, de aztán jött a lényeg -nem emlékszem olyanra, hogy a doktor ilyen pszichológiai kísérletet végzett volna az emberiséggel, amikor (talán látszólag?) hátralépett, és a kezünkbe adta a döntést. és nincs abban semmi meglepő, hogy az emberiség elbukott ezen a teszten. mert nagyon kevés az közülünk, aki a jót látja meg egy új szituációban, a bizonytalanságra csak egy választ tudunk adni: rombolunk. hát nem lett egy vidám vég, de örülök a komolyabb tónusoknak. (++10.06.)

„the world is full of pe teachers.”

olyan ritkán van, amikor nem utazunk sehova, hanem a probléma jön kelet-london-ba, üdítően tud hatni az ilyesmi. ráadásul, érzésem szerint, nem az volt a lényeg, hogy spóroljanak egy kicsit (főleg elnézve a nyitó-jelenetet, ahol egy poén miatt izzították be a cgi-csapatot), hanem hogy jobban tudják piszkálni a karakter-viszonyokat. mert egy csomó érdekesség is megbújik a gonosz idegen robot zöld lézere alatt. mert belegondoltunk-e már abba, hogy egy útitárs hogyan egyezteti össze a mindennapjait a doktor időbeosztásával? arra már láttunk példát, amikor a magánélete szenvedett csorbát a különleges élete miatt (hiányoztok pond-ok...), de elég mély téma ez, hogy foglalkozzunk még vele. mert itt jöhet elő a doktor ragaszkodása, akinek nem mindegy, hogy az általa megszeretett személy kivel van együtt, az kiérdemelte-e az adott hölgyet. plusz mindig jópofa, amikor ezek az unalmas buta földlakók rácsodálkoznak a doktor elképesztő világára. lelkizősebb epizód, sok poénnal, szépen belesimult az idei sorba ez is. (++09.29.)

„you will rob the bank of karabraxos.”

én a heist-történetekben a csapat-összeállítást és a terv felvázolását szeretem a legjobban, itt viszont egyből bedobtak minket a közepébe, csak a végén kaptuk meg ezeket a jeleneteket. de az egész epizód ilyen volt, fura vágásokkal dobáltak minket és a karaktereket a következő helyszínre. lehet, hogy ezzel akarták érzékeltetni a memória-kiesést, a szokatlan és kicsit kényelmetlen érzést mindenesetre sikerült. kicsit hangolódnom is kellett a kvázi scifi-ségére, de a végére egy nagyon tipikus who-epizód kerekedett. szépen összeállt minden, volt morális tanulság. még a vendég-karakterek is kaptak drámai hátteret (már az x-men-es rouge-nál is elszörnyülködtem, de itt is belém-nyilallt, hogy az érintéssel kapcsolatos mutációk a legrosszabbak érzelmileg, nem simogathat meg senki, nem szeretkezhetsz senkivel, hjaj, ez mindig megöli a kicsit szívem, ha rágondolok...). a sok szellőző-járatban bujkálás remélem az ilyen típusú filmek kritikája volt... (++09.22.)

„what’s wrong with scared? scared is a superpower.”

végre olyan jó volt elveszni megint a történetben... a kezdésnél mondom, ’huh, mi ez a filozofálgatás?’, aztán kaptunk egy kis esetlen randit, ami engem valamiért moffat bácsi ’coupling’-jára emlékeztetett. aztán ahogy kerekedett a történet, arra gyanakodtam, hogy az angyalok és a csend után megint kapunk egy félelmetes gonoszt, plusz örömködtem, hogy pont jókor kezdtem el olvasni a sandman-t, ez a paráztatós álom-világ belevág a jelenlegi hangulatomba. annak is örültem, hogy az új karakter építését is olyan who-san sikerült beépíteni a mai részbe. és nem volt elég, hogy eddig minden perccel új kanyart vettünk, hogy fogalmam sem volt, hogy merre is van a fenn és lenn, mikor is kiderült, hogy bizony a fundamentumhoz tartottunk, a doktor esszenciájához. és itt már csak csóváltam a fejem, zseni ez az ember, bárki bármit mond. nem kellenek ide szörnyek, a félelem bennünk van. és ha már nagyon nyomasztó lenne a sötét, elég egy-két csípős beszólás meg egy ölelés, hogy megnyugodjon a lelkünk. (++09.15.)

„when did you start believing in impossible heroes?”

tom riley nem elégedett meg egy híresség eljátszásával, jöhetett egy másik történelmi(?) karakter is. mondjuk passzolt is ide a szándékosan túljátszott nevetéseivel, amik mögött azért van komolyság is, csak az a műszakáll meg paróka... a szájalás viszont fárasztó volt a doktorral, legalábbis én hosszabb távon nehezen viselem, amikor valakik ennyire összemérik, hogy kinek mekkora kard van a hüvelyében. egyébként is, a doktor túlságosan házsártosan tűnt ebben a részben, mert oké, hogy igaza volt, hogy valami nem stimmel (mikor szokott...?), meg tényleg idegesítő tud lenni a megjátszott jókedv, de azért egyszer, legalább egyszer vehetne némi mosoly-leckét clara-tól. a kezdeti lagymatagságból kikerekedett valami sztori, ami szépen passzol az idei fő vonulatba, de valahogy ez most nekem nem akart működni. pedig szeretem a töris utazásokat. csak ennél kevesebb robottal, úgy tűnik... (++09.08.)

„destroy the daleks!”

nem is tudom, hogy melyik gyerekkori kedvencem jutott hamarabb az eszembe a részről: az ’egyszer volt... az élet’ vagy a ’vérbeli hajsza’. tudták az írók, hogy az új doktort valamikor szembesíteni kell a nemezissel, hát úgy gondolták, essünk túl rajta az elején. de hogyan lehet újszerűen elővenni a dalek-okat, hogy ne sóhajtsanak unatkozva a gyerekek? hát sosem jártunk még bennük.. és itt valahol érzek egy kis visszatérést is a korai gondolathoz, miszerint a sorozatnak tanítania is kell, nem csak szórakoztatni, mégiscsak egy tanárnéni az útitárs, úgyhogy, aki figyelt, az most többet tudhat az agy működéséről. vagy a lélekről. egyre inkább tépelődőnek tűnik az új doktor, aki most már nem a gondolataiban bizonytalan, hanem a lelkében. hogy van-e benne más, mint gyűlölet. hmm, egyre érdekesebb az útirány, amit felveszünk idén. (++08.31.)