soroló

„-we can’t change time.

-you don’t know that!

-of course i do! because we’ve tried! for all i know, we’ve tried a thousand times! always ends the same. it’s like a record that keeps on skipping, and we are repeating this loop again and again and again!”

aha, nem volt elég egy sima időutazás, komolyabb elméleti kanyarokat kellett még tenni, hogy nézőnek ki kelljen bogoznia magát a felszínre... még nem teljes a kép, de az már tiszta, hogy egy alternatív idősíkot élünk, mert most belepillanthattunk az eredetibe, ahol igenis lehetett daisy a világ elpusztítója, és ahol a tudósaink komoly erőfeszítéseket tettek, hogy megakadályozzák a borúba borult jövőt... ügyesen kulcs-szereplővé tették a jövőt látó kislányt -sőt, az az epizód sarokkövét a hozzá kapcsolódó érzelmek adták. mert a nyomasztó hangulatból erősen ki tudott világítani a szeretet és a kötődés, és én annak csak örülni tudok, hogy may-t engedik ilyen keserédes pillanatokban is részt venni, nem csak segg-szétrúgásra használják (nem is véletlen, hogy épp’ most vetődött fel benne, hogy mi lesz a szerepe a csapatban, ha sérülten nem tudja ellátni az eredeti funkcióját)... a nagy leleplezés közben néhány szinttel lejjebb azért akciók is zajlottak, yoyo kapott egy látványos megmozdulást -mack meg újra szeretettel simíthatta végig a fejsze/shotgun kombóját... (##01.21.)

„come on. a room full of secret agents, scientists, and superheroes. someone give me something.”

miért tűnt úgy az előző rész végén, hogy kassius nyaka sérült meg, ha most csak egy kis karcolást ápolgatnak az arcán...? a nagy szökéstől folytattuk ma, és ez ki is töltötte a rendelkezésre álló időt, futottunk (és néha verekedtünk) daisy-ékkel, jól tartva végig a feszültség-szintet. a kree-k taktikusan nem egy hadsereget, csak két verőembert küldtek utánuk, igaz, a szűk folyosókon és liftekben több kékvérűnek sem lett volna esélye... egyébként is egymással vannak elfoglalva a saját szintjükön, és nem is frakciókról és neveltetési elvekről van szó, hanem káin és ábel-i testvérharcról... hiába terelték össze a csapatot (mínusz may), mert most sem maradhatnak együtt, mindig van valaki, akinek a hősies énje felülkerekedik a józan-észen... a lovasság eközben a felszínt mutatja be nekünk, és mondanom sem, hogy az sem egy vidám és jóhangulatú helyszín, de legalább még több rejtélyt rejt... (a fizikai és földrajzi háttér-tudásunkat őrző agyi területünk kaphatott egy kicsi megnyugtatást azzal, hogy láthattuk, hogy a gravitáció nem tökéletes a darabokra tört bolygón...) (##01.14.)

„this puny girl is your destroyer?”

láttuk már sokféle arcát fitz-nek, de talán ez a cool, borostás és hidegen beszólogatós énje a legszórakoztatóbb, nagyon profin adja el magát ebben a bountyhunter style-ban... clark gregg rendezőként debütált az epizódban, és ahogy egy jó tévés szakemberhez illik, szépen illeszkedett az évad eddigi hangulatához a rész -a színészvezetéssel sem volt gondja, viszont a vágásnál úgy éreztem, hogy van még mit tanulnia, mert engem zavart, hogy a küzdelmeknél a kelleténél többször váltott át a kép a nézőközönségre, így kizökkentve a bunyók ritmusából... óh, mert megint a gladiátor gödörnél jártunk, may és daisy is megmérettetett. meg persze mentek a gazdagok közötti zrikák és intrikák is, beexponálva a fő kree családi hátterét is. már itt is kaptunk egy meglepő halált, de az emberek nyomorúságos szintjén is búcsúztunk egy új karaktertől -nem úgy tűnik, mintha az írók bármelyikükkel is hosszabb távra terveznének... de tulajdonképpen jól elvagyunk mi a régi csapattal, már csak össze kell rázni őket egy helyre, aztán jöhet a hadd-el-hadd. végül is már fitzsimmons egyben van, úgyhogy túl sok kívánságom nem lehet ezek után... (##01.07.)

„they’re in trouble some 70 years in the future, and there’s nothing i can do?”

jé, természetes fény -az évad első természetes fénnyel ragyogó jelenete! persze ez úgy lehetséges, hogy visszaugrottunk a mába, hogy végigkövethessük fitz útját a jövőbe. először kicsit visszahúzott a rész, amikor a tipikus katonai börtönös jeleneteket kaptuk sorba, ahol a kikérdezések között hősünk serényen kutat és edz, valamint üvöltözik a mihaszna futballistákkal a tévéképernyőjén keresztül (viszont van annyi szépérzéke, hogy a szokásos vonalak helyett kis majmokat rajzol a napok múlását számolva)... a katonai divízió most sem lett szimpatikusan ábrázolva, viszont így gond nélkül vettük, amikor ki kellett játszani őket. mert jött a lovasság egy régi ismerős képében, és tök jól működött együtt a két bloody english guy (főleg amikor direkt starwars referenciába bonyolódtak). de egyébként is építkeztünk a múltra, fitz-et még mindig gyötrik a gonoszságok, amiket a framework-ben elkövetett, de a jövőbelátó kislány is egy szép utalási pont volt egy korábbi eseményre. de az ember tudta értékelni az apró főhajtásokat is, például, amikor a raktárban megbújó quinjet látványánál megszólalt a zenei főtéma... örültem annak is, hogy a pilot-ban látott fura alaknál is kulcs-információkkal gazdagodtunk -főleg hogy a jövőben is hasznos tagja lehet a kiscsapatnak... (#12.23.)

„...and the vibe goes full-dystopian...”

uhh, baromi nehezen adja meg magát számomra az évad hangulata, ráadásul meglehetősen kialvatlanul, fájós fejű vasárnap reggelen kezdtem nézni a részt, és nagy fegyvertény, hogy innen sikerült meggyőzni, hogy érdekelni kezdjenek az újabb történések, hogy érzelmeket csikarjanak ki belőlem. először akkor kezdtem félrerakni a problémáimat, amikor a kree főarc kikérdezte a csajokat, mert jóféle feszültség volt abból, hogy daisy és jemma képesek-e ugyanazt a hazugságot előadni -még akkor is, ha eleget mutogatták előtte a gondolatolvasó inhumánt, hogy tudjuk, hogy ő nyújt majd segítő elmét a vesztett helyzetben. aztán a többiek is olyan szintekre mentek külön küldetésre, amik képesek voltak pluszt adni az eddigi disztópikus fura hangulatba. mert mit érne egy antiutópia az utódnemzés problémája nélkül, ha nem csak egy korlátozott női csoportnak lenne lehetősége szülni -itt persze a kree-k választják ki a megfelelő alanyokat. és ha szülőségről van szó, akkor megint fájdalmasan kell emlékeztetni minket mack szomorú múltjára... egyre jobban forgatják deke karakterét is, hol túl anyagiasnak tűnik, hol igazi segítőnek, akinek megvannak a maga keresztjei, remélem jó irányban tartják mostantól a végéig. (#12.17.)

„i’d rather not go where no one can hear you scream but... okay.”

hmmm, a tavalyi morgós mack-et idén átbillentették a laza egysorosokat szóró mack-ké (lásd az alien-utalásos idézetet is), és ez a változata sokkal szórakoztatóbb... kell is az, hogy valaki átvegye a humor stafétáját, mert még mindig elég nyomasztó a hangulat, a sötét szűk terek összenyomnak, a zenei paletta bőr-alá-mászósra cserélve, nem egy kellemes hely ez a borongós jövőkép -vagy alternatív jövőkép? csak mert a multiverzum is be lett lengetve, mintegy mellékesen... hőseink persze nem magukba zuhanva végzik csak a mindennapi alja-melót, amit kiutaltak nekik, hanem mozgásba lendítették a terveiket, így láthatjuk yoyo-t egy szépen kivitelezett lassított futásban, daisy látványosan szétrúghat pár kék segget (chloe bennett kaszkadőr nélkül nyomja a pörgő/forgó rúgásokat? wow!), és may is egész ügyesen kezeli az űrhajó botkormányát (btw, may, egy apró intim pillanatuk volt coulson-nal, és én máris elolvadtam). jemma szálánál éreztem egy kis kettősséget, mert egyfelől örülök, mikor az empátiáját használják, ugyanakkor ez a ’adjuk el gladiátor-harcra az inhumánokat’ vonal annyira sablonos volt, hogy már fájt egy kicsit... (#12.09.)

„we are a breath away from extinction. we make one wrong move, and in a blink, mankind is gone for good.”

az előző szezon űr-béli befejezése egy cool cliffhanger volt, ami miatt még jobban várhattuk a visszatérést, de szerencsére a sorozat készítői nem csak édes kampóval ellátott mézesmadzagokban gondolkoznak, hanem komolyan leültek megtervezni a legújabb merész irányváltásukat. mert eddig is kanyarogtunk ide/oda a széles marvel univerzumba, hol a realistább, hol a misztikusabb elemek domináltak jobban -most viszont menthetetlenül beborít mindent a scifik sötét hideg vákuuma... mert nem volt elég az űr, mint új helyszín, a kék kreek, mint kötelező idegen faj, kellett még egy csavar, amivel még fel tudták fokozni a nyomasztóvá váló hangulatot -egy riasztó disztópia képe... működött, hogy az első félórában csak kapkodtuk a fejünket a hősökkel együtt, kellemesen frusztráló volt, hogy végig szűk terekben tartották a képet, és aztán fokozatosan jöttek az elismerő sokkok, ahogy megismertük az emberiség jelenlegi vegetáló életmódját... (ha már bezárt helyszínek, ezek egyszerre tűnnek spórolósnak, hiszen nem kell a külsőkkel bajlódni, elég néhány fal meg folyosó és megvan az illúzió, ugyanakkor nem nagyon szokás egyik évadról a másikra kidobni az összes korábbi díszletet...) szóval ígéretes a kezdés, ugyanakkor még szokni kell az erős scifi behatások keltette hangulati hullámokat, mert egy teljesen új vibe-ot hoznak be a sorozat szövetébe. bátor lépés, kedves alkotók. (csak én akarom belehallani bear mccreary új dallamaiba a blade runner hatást, vagy a kedvenc zeneszerzőm is a nagy elődre asszociált a nyomorban és elnyomásban létező emberiségről...?) (#12.02.)

„we’re awake, we’re unified, and frankly, pissed off enough to risk everything to stop her.”

az idei évben háromféle kis képet használtam a sorozathoz, elválasztva velük a három fő sztori-szálat, viszont mára nem tudtam eldönteni, hogy melyiket rakjam az idézet mellé -úgyhogy, mint láthatjátok, mind-a-három ott fenn virít... mert milyen egy jó finálé? olyan, ami összegzi az évadot, és most ennek a tökéletes példáját láthattuk. még egyszer a középpontba került a darkhold, és vele együtt a ghost rider is visszatért néhány tüzes akció erejéig; újfent hangsúlyosan jelen voltak az lmd-k, a jók és a rosszak is bevetették őket megtévesztésül; valamint lezártuk a framework-féle alternatív világot is (plusz nem felejtkeztek el arról sem, hogy daisy az év elején még fura hajszerkezettel durcázott pár részen át)... fináléhoz mérten magas pulzusszámmal pörgött a tempó, és a rendező (network tévéhez képest) merészen kiélhette a gusztustalanság iránti vágyait is, itt az eredménye annak, hogy későbbi időpontban vetítették idén a show-t -meg persze rá lehet fogni az összes lefejezős, szemet szétfúró jelenetre, hogy áh, csak robotok voltak... a nagy agyeldobós relevációk most elmaradtak, viszont ezeket az agytornákat szív-facsarással helyettesítették, mert tökéletesen csapták le az összes érzelmi labdát -ha valaki legközelebb lekezelően beszél a képregény-sorozatokról, akkor azt a könnycsalogató jelenetet fogom nekik megmutatni, amikor mack-ék elhagyják a framework-öt... azt hittem, hogy fun módon engedjük el a csapatot, és nem dobnak elénk semmi csontot a jövőre esedékes adagból, de persze nem bírták ki, hogy ne izgassanak fel -és könnyen lehet, hogy ismét egy nagy lépés tesz majd előre a show a belebegtetett új iránnyal... (#05.17.)

talán nem is baj, hogy rövidebb sztori-arch-okban gondolkoznak a shield írószobájában, és nem is azért, mert így erősebb a képregény-folyam érzete a nézőnek (ahol hat-füzetes sztorik a legjellemzőbbek), hanem mert ha az egyikkel nem rezonál úgy a néző, ahogy kellene, akkor ott a lehetőség arra, hogy a későbbi majd jobban bevonzza. így nem sajnálkoztam, amikor a misztikus/másik-dimenziós kezdeteket felváltották a mesterséges intelligenciák, mert az első epizódokban nem éreztem azt a drive-ot, amiért annyira megszerettem ezt a show-t -annak ellenére sem, hogy a ghost rider-t jól eltalálták, emberivé tették ezt a kicsit over-the-top karaktert. de úgy tűnik, hogy egyébként is vendégekben igazán erős volt ez az évad, mert a második sztoritól kezdve mallory jensen lopta a show-t, akiről tudom, hogy hétről/hétre dicsértem már, de muszáj volt még egyszer kalapot emelnem előtte, mert olyan érett és összetett alakítást nyújtott át nekünk, rengeteg arcát megmutatva (és persze az sem utolsó szempont, hogy milyen csinos is ez a sokféle arc)... az utolsó harmaddal sikerült még feljebb emelni a minőséget, mert nem érték be annyival, hogy eljátszanak egy ’what-if’ típusú kifordított világgal, hanem belerakták a szívüket is -hogy aztán a végén összetörjék a mi szívünket... no, a végére jöhet a szokásos sirám: ez az egyik (szinte) konstansan magas színvonalú képregénysorozat, mégis csak alig egy maréknyian nézzük -hahó emberek! save the s.h.i.e.l.d.!

„do you have empathy? can you imagine how somebody else might feel?”

uhh, vajon mit tudhatnak a készítők a disney fejeseiről, hogy ennyi pénzt ki tudtak zsarolni belőlük egyetlen epizódra...? de tényleg durva volt látni, hogy money-shot követ money-shot-ot, és legtöbb esetben magasan a ’tévés-gagyi’ szint felett lettek megalkotva a látványos jeleneteket. és volt itt minden, lángoló fúrótorony meg légi-ütközet -és persze még kellett apró is a csomó apróságra, a teleportációtól a virtuális pajzs általi arc-levágásig (ja, coulson még mindig nagyon cool a kis játékszerével)... és akkor jöhet a szokásos mantra, hogy a veszett tempó, a menekülések, a verekedések mit sem érnének, ha nem lenne érzelmi alapra helyezve az egész -és ez most azért nem üres frázis csupán, mert ennek a félévadnak pont ez a kulcsa: az érzelmek... és oh, dicsértem már számtalanszor mallory jansen-t, de ma tényleg végigzongorázta a teljes érzelmi skálát a teljes boldogságtól a szikrázó gyűlöletig, és azt tetszett a legjobban (bár lehet hogy ezt csak beképzeltem), hogy az arcával is máshogy játszik most, hogy emberré változott -illetve ’emberré’, mert hogy szuper-inhumánná tették inkább, amihez még nem tudom, hogy állok hozzá, majd a finálé eldönti... és nem csak aida érzelmei voltak kulcsfontosságúak, de a fitz-simmons is erős pillanatokat hozott, és nagyon szerettem azt is, ahogy may és coulson köröznek a téma körül, de senki sem mondja ki a tutit... (#05.10.)

„she’s not moses about to take you to the promised land.”

még egy epizódot töltünk a framework-ben, kicsit harcolunk meg ellenállunk, messze még az évad vége -gondolta a gyanútlan néző, bár aztán gyanúsan sandított a címre, ami azt sugallta, hogy közel a változás szele... ezek után szinte fejbe-vágott az epizód második fele, ahová acél-kemény sűrűségben keverték az izgalmakat és a szívszaggató drámát -azaz a srácok hazatérését a mi világunkba. illetve ’szinte mindenki’ visszatérését, mert ahogy várható volt, van olyan változtatás egy életútban, amiért érdemes bevállalni azt is, hogy egy virtuális világban kell ezután létezni... de ha egy maradt is odaát, átjött valaki más helyette -és természetesen aida hús/vérré változását is hatásosan sikerült bemutatni (bár a perverz agyam végig azon kattogott, hogy milyen kár, hogy network-tévén megy a show, bezzeg az hbo-n már húsvásár lenne...). és ha már itt van nálunk a robot-lány, akkor húzott is egyből egy meglepőt... örülök, hogy ki fogják használni azt, hogy a framework-ben elkövetett tettek hatnak az adott karakterek lelki világára, legalábbis fritz-re biztos hogy hatással lesz a sok borzalom, amit elkövetett odabenn. és fura módon annak is tudok örülni, hogy az orromnál fogva vezettek -legalábbis én abszolút karakter-hitelesnek éreztem volna, ha radcliff az örök élet ígéretét választja a helyes út helyett... (#05.03.)

„like it or not, this is the reality we live in.”

tévés keretek között mindig vékony jég megtömni akcióval egy epizódot, de itt a shield-nél korrektül csinálják a dolgukat évek óta ezen a fronton is -még ha néha ők is kölcsönöznek ellenfeleket a ’rosszul célzó rohamosztagos képző’-ből... viszont annak tudtam örülni, hogy hiába használják cool módon daisy képességét, nem használják túl, csak akkor remeg meg a keze, amikor tényleg szükség van rá... szép finoman elkezdett minden karakter visszatérni a klasszikus formájába, és ennek a folyamatnak a csúcsa természetesen coulson nagybeszéde volt, ahol tündökölhetett az az ügynök, akit megszerettünk az évek alatt... abban is jó pontot írhatnak fel az alkotók, hogy nem csak fanservice-ként használják a korábban kiírt karakterek visszahozását, hanem jól használják is őket -főleg ward-ot, aki megkapta a rehabilitációját, és a viszony-rendezését daisy-vel... természetesen az alter-univerzum mögött azért van egy nagyobb célja is aida-nak -vagyis elég logikus konklúzióra futunk ki: mert a mesterséges intelligenciák mindig betegesen vágynak arra, hogy ténylegesen életre keljenek... (#04.26.)

„how’s annie?”

(◄◄) tudom, hogy mindenki a felkavaró zárásra emlékszik leginkább, úgyhogy mi nézzünk egy kicsit visszább is -mert úgy tűnik, hogy az írószobában úgy döntöttek, hogy végleg felbosszantják a nézőket... mert minden egyes szálat valamilyen drámai csúcspontot hagytak abba -örökre... és az emberi elme furán szelektív, mert nekem is teljesen kiesett, hogy aggódnom kellett volna audrey, pete és ben életéért. nem, nekem is csak a mindfuck égett be a tudatomba. és valószínűleg ez azért van, mert lynch bácsi zseniálisan ért ahhoz, hogy hatásosan mozgóképre vegye a zavaros látomásait, ahol igazából nem kell értened a filozófiai mélységeit, csak hagynod kell, hogy a bőröd alá másszon a kényelmetlen érzés, hogy cooper ügynökkel együtt te is elvessz a vörös függönyök erdejében. és bár az epizód nagyrészét ez a látszólagos kakofónia teszi ki, egy percre sem tudod levenni a szemed a furcsaságokról, a füledbe sokáig csengenek még a fordítva felvett mondatok. ha a stroboszkópot (már megint) nem számolom, azt hiszem nem vitték még hatásosabban vászonra a túlvilágot... (eszembe jutott, hogy amikor először láttam a finálét 2006-ban, akkor épp’ vezettem valami naplószerűséget, de fogalmam sem volt, hogy hova rakhattam a dossziét, amiben tároltam ezeket a lapokat. aztán mikor kezembe vettem a laptomon, hogy leírjam ezeket a sorokat, lenéztem az ablak alatti kis polcomra, és néhány töris újság alól ott lógott ki a dosszié széle. nincsenek véletlenek... egyébként hogy ti is kinevethessétek az akkori önmagamat: azon panaszkodtam, hogy a finálé volt az egyetlen epizód, ami nem volt vicces...) (#04.22.)

az idő mindent megszépít... biztos, hogy az akkori rózsaszín szerelmi köd, a sorozatok világában való járatlanságom, és az ifjonti lelkesedésem miatt emlegettem éveken át, hogy ’a twinpeaks a világ legjobb sorozata’... mert mai fejjel már be kell látnom, hogy a magával ragadó hangulata ide-vagy-oda, de ez a második évad nagyon megszenvedte azt, hogy országos tévére készült a show... mert a feszült első harmad után a nézők és a csatorna nyomására kénytelenek voltak az írószobában lezárni a főszálat, és utána látványosan nem tudtak mit kezdeni magukkal... úgyhogy feleslegesen túlbonyolították a magánéleti drámákat, nem működő szálakat ragasztottak a halványan pislákoló misztikum köré, a korábban jól működő izgalomból és humorból fárasztó elegy keveredett ki. szerencsére azért mindig volt egy-egy pillanat, ami tovább tudott lökni a hatásos finálé irányába, de azért sokszor csak az a tudat tartotta bennem a lelket, hogy ’már mindjárt újra elérjük a következő csúcsot, csak még ezt a pár rosszabb részt kell kibírni, és aztán újra jó lesz’... de persze nem bántam meg, hogy újra végigéltem ezt az egész folyamatot, mert összességében jólesett visszatérni ebbe a miliőbe, és nem csak az a kényszer volt bennem, hogy újra kell néznem az egész show-t az új részek előtt. mert remélem mindenki tudja már, hogy ’huszonöt év után újra találkozunk’...

„every forest has its shadow.”

(◄◄) ...azért a stroboszkópnál találhattak volna valami kíméletesebb módszert is a káosz ábrázolására, jaj, a szemem... de az odáig vezető út egész hiteles volt -már annak, aki volt már valaha vidéki rendezvényen, ahol miss akármi választás is volt (még a kőkeményen jelen lévő nepotizmus sem valami valóságtól elrugaszkodott írói találmány -de egyébként tényleg nem találtak az egész városban olyat, aki nem rokona vagy szexuális partnere (esetleg ex-partnere) valamelyik résztvevőnek...?) felállítottuk az utolsó bábukat is, mehetünk végre az áldott és elátkozott szellemvilágba. (mi a tankönyvi módja a szerelmi bánat ábrázolásának? szép lány csinos ruhában, mezítláb a kandalló előtt mereng...) (apró megjegyzések a végére: 1. donna testvérei miért tűntek el a sorozatból?; 2. egy terhes nőnek biztos jót tesz, ha spárgázik meg cigánykerekezik...?) (#04.22.)

„there’s a time, if jupiter and saturn meet they will receive you.”

(◄◄) már múltkor botor módon ellőttem a ’felvezető epizód’ címkét, pedig ha valamire illik ez a jelző akkor az ez a rész volt... mert nagyon igyekeznek az írószobában azon, hogy minden lány ott legyen részvevőként a szépségversenyen, hogy tudjunk izgulni majd azért, hogy melyikük nyeri melyiküket fenyegeti majd életveszély (viszont ha olyan nagyon szerették volna, hogy aggódjunk, akkor nem kellett volna bevágni az óriást, amint nagyon tiltakozik az egyikük nevezésénél...). eközben szépen hintik el a főszálhoz vezető úton a kis rejtélyeket, baljóslatú volt látni, ahogy egyes karakterek keze remegni kezdett egy-egy pillanatra... kicsit azt érzem, hogy kényszermegoldás volt, hogy windom earle-re egy újabb szerepet testáltak, már nem csak cooper volt társa és nemezise, hanem egy olyan volt különleges ügynök, aki pont a twinpeaks-i misztikus világot tanulmányozta egykor -nem vagyok benne biztos, hogy eredetileg is ez volt a terv a karakterrel... (azért a férfiak milyen könnyen meggyőzhetőek arról, hogy izibe’ elvegyék valakinek a szüzességét...) (#04.22.)

„the hindus say love is a ladder to heaven.”

(◄◄) ki gondolta volna a sorozat indulásakor, hogy egy ilyen misztikus nyomozós műnek látszó míves darab a végefelé már olyan témákat emel majd a középpontjába, mint egy szépségverseny és egy borkóstolás... persze ez utóbbi csak comic relief, amivel csak az a baj, hogy ezerszer láttuk már dick agresszív mosolyát vagy andy bénázásait, úgyhogy már rég elvesztette a frissesség ízét ez a fajta humor számunkra. a miss twinpeaks megmérettetés meg csak indok arra, hogy a sok szép hölgyet szerepeltessék a képernyőn... de szokás szerint minden az arányokon múlna, mert például cooper nem csak cukin enyeleg élete új szerelmével (bár, dude, első komoly randin rákérdezni a volt pasikra...?), hanem nyomozóként is jól funkcionál, kezdi összekötni a megfelelő pontokat. windom earle jeleneteit is sokkal jobban tudnám élvezni, ha nem a kicsinyes bosszújának túlbonyolításával lenne elfoglalva, hanem többet mesélne a nagy misztikus rejtélyről... (próbáltam elképzelni, hogy mit súghatott oda mike bobby-nak a szexuális életével kapcsolatban -mi lehet az, ami olyan vadító a szexuális érettség és a szuper-erő kombinációjában...?) (#04.22.)

„fellas, coincidence and fate figure largely in our lives.”

(◄◄) teljesen logikus, hogy ha meg akarsz ölni valakit (aki épp’ delíriumban fetreng az alkoholtól), akkor neglizsére vetkőzöl, mielőtt előszednéd a fojtózsinórt... (btw, nagy nehezen csak felismertem brenda strong-ot a gyilkos női szerepben...) love is in the air, bár nem csodálom, ha ennyire dobognak a romantikus szívek a városban, hisz’ annyi gyönyörű nő járja az utcáit -még gordon cole hallása is rendbe tud jönni a feltoluló érzelmei hatására, hehe... csak ne lenne ott a környéken gonosz grincsként windom earle, aki pont ezekre a szép lányokra vetett szemet -csak nem romantikus értelemben... (egyébként nincs bajom ezzel a fajta érzelmi töltettel -azzal már inkább, hogy ben horne-nak írtak gyorsan egy rossz szappanoperás fordulatot, pedig enélkül is köszöni szépen a karakter, jól megvan, még úgy is, hogy most épp’ kiöltek belőle minden ravaszságot és simlisséget...) az átívelésnél csak egy picit zavart a(z idézetben is megidézett) véletlenek összjátéka, mert ez a titkos barlangos, rejtélyes jeles dolog hozott magával egy adag kalandfilmes hangulatot, azt meg mindig szeretjük... (#04.21.)

„a man who doesn’t love easily loves too much.”

(◄◄) jó, és itt is van az én bababarcú heather graham-em -fura belegondolni, hogy innen még hat hosszú év, mire bekorizik a boogie nights-ba (azt kérve marky mark-tól, hogy ne élvezzen belé), mert még ott is nagyon szendének tűnt... de ennek a szerelemnek várnia kell, cooper még csak most figyelt fel a szépségére. bezzeg a jóbarátja már a gyötrelmeknél jár -és egész átélhető, ahogy a seriff megszenvedi josie elvesztését... vicces azt érezni, hogy sokkal jobban koncentrálok, amikor a misztikum kerül előtérbe (az őrnagy meg tuskó lady hozzák ezeket a perceket), és mindig visszasüllyedek kicsit az érdektelenségbe, amikor windom earle valami maskarában teszi az újabb lépéseit a mestertervében (bár azt elismerem, hogy a színész igyekszik, mert tök máshogy beszélt ál-doktorként mint ál-motorosként)... a többi percet olcsó komédiákból szalasztott jelenetekkel töltjük fel, ahol az észak-nyugatra jellemző favágó-ingek és a kilométerekről előre látható poénok dominálnak... (#04.21.)

„i’d rather be his whore than your wife.”

(◄◄) már megint egy átmeneti epizód, tele ígéretekkel, amik aztán laposan estek az elvárások alá... de hé, itt van nekünk billy zane, hogy olvassza a női bugyikat az igéző tekintetével (leginkább persze specifikusan audry-ét)... de oké, ne legyünk negatívak, volt ami tetszett a részben, például nem véletlenül választottam az idézetet norma-tól, mert tök jólesett a lelkemnek, ahogy beolvasott a férjének a börtönrácson keresztül... annak is tudok örülni, hogy véget ért josie kálváriája, mert már nevetséges volt, hogy mindenki rá vágyik és mindenki kihasználja, és ő csak szenved azon a fátyolosan szenvedős hangján -viszont a végén nem bírták ki, hogy ne húzzanak egy erősen twinpeaks-eset vele, hogy az átlagnéző csak zavarodottan nézzen arra a fiók-gombra (extraként egy kis törpetánccal és bob-bal, de ők azért annyira nem újdonságok a sorozat szövetében)... windom earle továbbra is idegesít és nem izgat, és ez valószínűleg sajnos nem fog változni már a végéig... (és óh, már emlegetik norma-ék a szerelmemet, mindjárt érkezik heather graham, lovelovelove...) (#04.20.)

„one person in your life, one decision, one sentence has the power to change you forever.”

azon elmélkedtem magamban, hogy vajon miért szereznek ennyi brit színészt a sorozathoz, mikor realizáltam, hogy az új karakter nem véletlenül brit... hiszen tudjuk fitz-ről, hogy komoly daddy-issue-val szenved, úgyhogy logikus volt, hogy az egyetlen dolog, ami az ő karakterénél elindíthat egy dominót, az csakis az apja lehet... szépen hangsúlyozódott a mai részben ez az ’egyetlen dolog’, mert mindenki életében vannak dolgok, amiktől tényleg másfelé indulna el az élete, ha az megváltozna (és ismerjük jól a sok-univerzumos elméletet is, hogy minden döntés egy újabb alternatív világot hoz létre)... a hydra-t most már elviszik a falig, akik nem csak hogy átnevelő-táborokba zárják a vonakodó gyermekeket, de szívfájdalom nélkül fel is áldozzák őket, ha úgy jön ki a lépés. és ez jó katalizátornak bizonyult may pálfordulásához -és jó alkalom arra is, hogy bizonyítsák, hogy a virtuális térben bekövetkező halál tényleges halált is jelent (ohh, és persze nagyon működött a hősies önfeláldozós jelenet bear mccreary hathatós segítségével)... minden sötétsége ellenére piszok nehéz lesz elhagyni ezt a valóságot, mert itt kell majd hagyni azokat, akik a való életben már nincsenek velünk. és abba bele fog szakadni minden szív. (#04.19.)

„-so whenever he takes a piece from the board...

-someone dies.”

(◄◄) már az előző rész rendezője, uli edel is meglepett -na de diane keaton...? egyébként kitett magáért a művésznő, mert tele volt az epizód fura szögekkel, gyakran használt közeliekkel. viszont azt hittem, hogyha már egy ilyen kaliberű színésznőt ültetnek a kamera mögé, akkor hangsúlyosabban karakter-vezérelt darab lesz a mai rész, de sajnos egyetlen norma/ed ágyjeleneten kívül nem kaptunk ilyen típusú csendes intimitást... viszont még egyszer vissza kellett térni abba a hülye burzsuj-házba, hogy james megszabaduljon ettől a fárasztó-száltól... végre elértük a déliek dicsőséges győzelmét is -mondjuk itt legalább szórakoztató volt ez az oldalág, de azért nem bánom, hogy visszatér a jó öreg ben... cooper nagy ellenfele még csak most fog belelendülni, de az álruháitól már most kényelmetlenül érzem magam... (oké, értem én, hogy a nagyon korai kilencvenes években járunk, de ilyen rusnya műkörmöt hogy engedhettek képernyőre, mint ami josie kezét csúfította? ráadásul tök logikátlan is, hogy cselédként gürcöl, rövidebb hajjal, erre ott virít az az izé a kezén...?) (#04.19.)

„what he needs right now is both your understanding and a confederate victory.”

(◄◄) no, csak elkezdtünk haladni -oké, nem mindig a jó irányba, de legalább érezni azt, hogy kezdünk kitalálni a posványból... nehezen veszem be, hogy leo egyszer csak jobban lett a majdnem-agyhalálból, de legalább nem azt kell nézni, hogy megint leköpi shelley-t a kajával... örülök, hogy érezni azt, hogy ki van találva cooper háttértörténete, de nem vagyok benne biztos, hogy szüksége van a sorozatnak még egy őrültre a környéken... bár morogtam már azon, hogy előkaptak a raktárból egy halott karaktert, de legalább nem az árnyékban téblábol... ehh, james is befejezte végre azt a rohadt autót, igaz, hogy már megint szappanoperás módon kellett távoznia a házból... shoot, még norma és ed is eldöntötték, hogy előbbre lépnek a kapcsolatukban... lépések, pont erre volt szükségem, hogy ne menjen el végleg a kedvem... (elég tipikusan használják a zenéket -bárban country, ben horne játékos őrületénél polgárháborús dobolás- de kétségtelenül működik ez a fajta társítás.) (#04.19.)

„kiss me, general lee.”

(◄◄) az első évadban volt az a béna szappanopera (invitation to love), ami folyton ment a város tévéiben -na most elnézve, hogy ebben az epizódban háromszor is eljátszották azt, hogy egy pár csókba forr össze, majd a várható szexuális aktus előtt szemérmesen elvág a kép, azt kell mondanom, hogy a szappanopera írói valóságossá váltak, és átvették az uralmat az igazi írószobában... és nem azzal van a baj, hogy cheesy módon építgetnek kapcsolatokat, hanem azzal, hogy pepecselnek a romantikával, miközben a drogügylet lezárását meg összecsapják. mert volt egy darab előkészületi jelenet, aztán hopp, máris az akció közepén voltunk, ami pár perc alatt (egy idétlen fordulattal) véget is ért... plusz a rész elejére biggyesztett misztikummal, majd a végén lévő horroros hangulattal úgy gondolták, hogy letudták a kötelezőt, és közben meg le van szarva, hogy a néző középső félórában csak csapkodja a tenyerét azt mantrázva, hogy ’haladjunk már, légyszi’... és az a durva, hogy emlékeztem, hogy van megtorpanás az évadban, de ekkora kátyúra nem számítottam... (#04.19.)

„-you know i can’t press charges if there hasn’t been a crime.

-well, she killed him with sex.”

(◄◄) nem csak az érdektelen sztorikkal van baj, hanem azzal is, hogy úgy érzi a néző, hogy lusták lettek az írók, és rendre a legkényelmesebb megoldásokat választják -cooper pont azt a házat nézi meg, ahol a rosszfiúk otthagyták a kokain-nyomaikat (a kóstolás abszurditását csak azért nem említem, mert az minden rohadt nyomozós cuccban előkerül azóta is), ben horne épp’ lefotóztatja hank-éket, és aztán a képek átadásának pont fültanúja audrey, sorolja még...? (és bár az még előző rész csattanója volt, de azért idevenném a halottnak hitt karakter ’feltámadását’ is)... eközben meg próbálnak emelkedettek lenni, és több verset is az epizódba préseltek, meg persze néhány poént is nadie-nal meg az elátkozott özveggyel... (btw, mióta lezárták a palmer család szálát, nagyon látványosan nem tudnak mit kezdeni donna-val sem...) (#04.17.)

„cooper, you may be fearless in this world. but there are other worlds.”

(◄◄) érdekes, hogy az élénken megmaradt a fejemben, hogy james elmotorozik a városból, az viszont már kiesett, hogy egy ilyen klasszikus pornós felállásba botlik rövid időn belül (ha gonosz vagyok, akkor még azt is hozzáteszem, hogy a színészi játék sem magasabb, mint egy kora-kilencvenes-évek-béli felnőttfilmben)... tök jó, hogy a twinpeaks univerzumába már ’90-ben is belefértek a transzvesztiták, és tök nehéz kimondani sok évnyi californication-béli maszkulinitás után, de david duchovny-nak nem állt rosszul a hosszú haj, a vörös rúzs meg a kiskosztüm... valamiért nézés közben próbáltam értelmet találni abban, hogy ben horne miért szavalta a iii.richárd kezdősorait, és, áh, most hogy újra belegondoltam, talán leesett -hisz’ ő is elbukott, mint a szomorú sorsú király a shakespeare-darabban! azért egy pár percnyi indián-mitológiával adóztunk az átívelésnek, kár hogy kétszer ennyi idő jutott nadine iskolai hülyeségeire... (#04.17.)

„friendship is the foundation of any lasting relationship.”

(◄◄) hjaj, hát elértünk ehhez az időszakhoz... először is egy kicsit foglalkoztunk mrs.palmer-rel, az ő gyászával, és ezzel lezártuk az eddigi szakaszt. majd azt kellett elérniük, hogy cooper a városban maradjon -és valljuk be, egy kicsit erőltetett módon tették ezt. és az egész epizód azt érzi az ember, hogy csak azért hoznak be bizonyos konfliktusokat, hogy ki tudják tölteni a kötelező perceket, nem azért, mert a történet természetes folyása megkívánná őket. de értem én, valahogy össze kellett szedniük magukat az évad első harmadánál ellőtt kvázi-finálé után... persze azért egy kis mitológiát bedobtak a végén, bár a baglyokat leszámítva inkább olyan volt, mintha az x-akták előfutárát látnánk, vagy csak én akarok az erős fénybe egy űrhajót belelátni...? (az alaplángon égő események közben volt időm azon is elmélkedni, hogy sherilyn fenn-nek jobban áll a kicsit hosszabb haj. vagy hogy mädchen amick az otthonkáiban is szexi...) (#04.16.)