soroló

„you’re a performer; you’re gonna find the spotlight. and you can’t shy away from your greatness just because you’re afraid you’re not great enough. you have a gift, and it wouldn’t be right to let you hide that away.”

hát lehet, hogy billy joel piszok sok lemezt eladott, de az én lemeztáskámba egy se került, az is biztos... de sebaj, erre is való a glee, hogy új előadókat ismerjünk meg. elsőre az tűnt föl, hogy egyszerűek a szövegei, de jó értelembe véve, nincsenek túlbonyolítva, hétköznapi dolgokról énekel hétköznapi megfogalmazásban. a többibe meg majd beleásom magam. szokásos glee-témákat dobta ki ma is a gép, továbbtanulás, művész-lét, álmaink kergetése, mindez a szerelmi háromszög újabb csavarásával (bleeee) és a modell-világ szatirikus kritikájával (jeee! tyra-nak meg főleg jeeee!). és egy nagyon aranyos down-kóros szállal, látszik, hogy murphy-éknek szívügyük a téma. (+11.29.)

„miley cyrus and the genital-flapping dance known as ’twerking’ that makes men and women alike look like overgrown, constipated toddlers. this vulgar, sexually explicit excuse for a dance craze has brought american culture to a new low.”

nem szoktam egyetérteni sue túlzásaival, de azért a seggrázást ne hasonlítsuk már a hagyományos táncformákhoz, művészi kifejezés ide-vagy-oda. és nem azzal van a bajom, hogy mennyire pusztán csak a szexuálisra alapoz, hanem megint egy felkapott hóbortot emelünk piedesztára. bocs, bölcsész-szemüveg. az alapgondolat, a glee-nél megszokott és megszeretett ’vállald fel önmagad’ nagyon is rendben van, csak a körítés lett kicsit ködös. ok nélkül lázadni nem olyan menő. viszont szivárványszín tiszteletemet küldeném a transzszexualitás téma felvállalásáért. (+11.17.)

„well, it appears will schuester has taken up the age-old question that has vexed creepy pederasts since socrates. before katy versus gaga, it was jackie versus marilyn, betty versus veronica, mary todd lincoln versus martha washington. why must we always choose between female pop archetypes?”

a gyász elmúltával egy archetipikus glee résznek kellett jönnie, ahol az ifjúságra is releváns tanulságot csomagolnak popdalok közé. mi, jófiúk és jólányok mindig csodálattal néztük azokat, akik mertek kitűnni, mertek ellentmondani, merték felvállalni önmagukat. hiába hangoztatja mindenki, hogy ő mekkora egyéniség, azért a legtöbben gyávák vagyunk kiállni, és azt kiáltani, hogy ’hé, kapjátok be, én ilyen vagyok’. úgyhogy az üzenet átjött, adam lambert-nek is örülünk, csak ezt a szenvedős tinihisztit kihagyhatnák végre, eleget csapkodtak már vele öt éven át. (+11.14.)

„he’s dead and all we’ve got left is his voice in our head.”

valószínűleg én is úgy voltam ezzel az epizóddal, mint ti, egyetlen porcikám sem kívánta a megtekintését, mert tudtam, hogy fájni fog. pedig nem is vagyok egy érzelmes típus. azért jó, hogy elkészült ez a rész, jó, hogy megnézhettük, mert tényleg segít. okosan nem arra mentek rá ryanmurphy-ék, hogy olyan nagyon meghassanak minket, csak egy cory-hoz méltó epizódot akartak. ahol nem számít, hogy miért és hogyan történt a szörnyűség. ahol mindenki megkapja a maga gyász-perceit. ahol az egész stáb őszintén kirakhatja a szívét elénk, és együtt búcsúzhatunk egy olyan embertől, aki hozzánőtt a szívünkhöz az elmúlt években. ahol azért lehet beszúrni egy-két csípős beszólást is, mert nem is a glee lenne, ha nem oldanák egy kicsit ez a betontömböt, ami a szívünket nyomja. ahol nem lesz erőltetett a lecke, tovább kell lépni, nekünk élnünk kell, persze sosem feledve a szerettünket, aki már nem lehet velünk. köszönjük a stábnak, hogy végigcsinálták ezt nekünk, el nem tudom képzelni, milyen piszok nehéz lehetett. veletek vagyunk. always. (+10.13.)

„i think you need a 100% sapphic goddess.”

tudom, középiskola, tudom, amerikában fontos, de muszáj ezen a prom-hisztin minden évben átrágni magunkat...? vagy nézzem pozitívan, hogy hurrá, idén már a második részben letudtuk, nem fenyeget a réme, hogy egyszercsak előszedik? vagy annak örüljek, hogy most legalább a zseniális dalokkal tovább lehetett lendülni tina megőrülésén? hogy volt annyira jó a ny-i szál, hogy ellensúlyozzák a bálkirálynős szenvedést? matekozzátok össze, aztán lesz valami. bár nem vagyok disney-kompatibilis (és akkor nagyon finoman fogalmaztam), de demi lovato ennyi alapján szimpatikus volt, nem tudom a nemi irányultságát, de jó az összhang naya-val. csak aztán nehogy ebből is tányértörés meg ajtócsapkodás legyen... (+10.05.)

„people everywhere... except, like, russia... are beginning to see that it doesn’t matter who you are or where you’re from or even what god you believe in. they’re beginning to see that people really aren’t all that different.”

könnyű dolga volt velem az epizódnak. ma már fura belegondolni, de hetedikes/nyolcadikos korunkban pár geek/nerd osztálytársunkkal úgy lázadtunk, hogy apáink zenéjét hallgattuk, ahelyett, hogy dizsibe jártunk volna (a kilencvenes évek közepéről beszélünk, amikor mindenkiből diszkó-patkány lett vagy metálos...). így (a) the beatles zenéje mélyen belém égett, az életem meghatározó része lett. mondjuk egy ekkora kult zenekarnál nem nagy kunszt, hogy az embernek vannak személyes emlékei. ami érdekes lesz, hogy a 21. századi fiataloknak mit fog adni ez az ötven évvel ezelőtti muzsika (másik emlék: főiskolás kollégiumban egy srác leszólta a beatles-t hallgatókat, ne tudjátok meg, milyen össznépi leugatásban lett része...). tehát a dalok működtek, nagyon is. az aggódó szülők hergelésére tökéletesen alkalmas fiú-kérés is. az artie/szőkelány dologból is kijöttek nagy nehezen valami értelmesre. rachel is szép volt a central park-ban. csak azon kellett túllendülnie az embernek, hogy ne gondoljon a brutális veszteségre, ami érte a show-t nyáron. még van egy kis idő tartogatni a könnyeinket. (+09.28.)

„brittany, it’s possible that you may be the most brilliant scientific mind since albert einstein.”

fura egy évadzáró volt ez, annyi szent. amikor már végképp felbosszantottak brittany hülyeségeivel, akkor egy érzelmes búcsúval lezártuk a történetét. amikor már fogtam a fejem ryder nagy problémáján, akkor egy apró gesztussal helyrebillentették az egész szálat (lásd még a két érintett arcát egy véletlen ölelkezés után). értetlenkednél blaine házasság-őrülete miatt, de az öreg leszbikusokkal aranyossá tették ezt is. hirtelen csap le az érzés, hogy ja, verseny-epizód, de az elidegenítő ’robot-zenék’ sem segítenek a nagy finálé érzésében. viszont a glee-től szokatlanul cliffhangerek közt állva hagytak minket. hogy lesz így jövőre csak newyork, mr.murphy...? (+05.11.)

leszögezés: jobb évadot tudunk magunk mögött, mint tavaly ilyenkor. nem azt mondom, hogy sikerült minden hibát kikalapálni, meg egyébként is a régi bájat hiába várjuk vissza, de jobban esett nézni, és ez egy fontos szempont. a newyork-i vonal jót tett, az újoncok sem voltak rosszak, néha a felszínre tudott törni a varázs vagy az igazi dráma, a csillámpor és a sötét bársonyfüggöny. nem az volt, hogy ’eh, legyünk túl rajta’, hanem, hogy ’áh, van új rész, nézzük meg’. épp ezért, szívjóságból megajánlok egy halvány tetszett-et. jó az út, tessék ősztől ezen lépkedni.

„today we are celebrating life’s most treasured and wonderful gift: a second chance.”

ezt a kérdést tette fel barry a popcsajok-ban stevie wonder-ről: „igazságos-e egy egykoron tehetséges zenészt későbbi bűneiért megróni? mi jobb, kiégni vagy köddé válni?” és ezt érthetjük a sorozatra is, érdemes-e maradni a régi fényesség kedvéért. jelenleg azt kell mondanom, hogy igen, ma is voltak olyan felemelő pillanatok (ms.july meglepetése, kurt örömdala, mercedes és a higher ground, burt minden megnyilvánulása), amik tartják benned a lángot, átsegítenek a kevésbé érdekes vagy működő perceken. külön hálát adnék brad falchuk-nak, hogy az ádzseszkó kimaradt a mai szórásból. (pluszok: a zene-ipar visszásságai mindig könnyű célpontot jelentenek. éljen a pozitív kitty. két és fél percért leszerződtetni katey sagal-t...?) (+05.07.)

„this would be unplugged squared.”

kell pár perc ryan murphynek, míg bemelegszik, vagy csak lekapcsolja a villanyt, hogy intimebb környezetet teremtsen. és egyszer csak működni kezd az átélhető dráma. molesztálás. ismét nem egy szokványos téma egy tini-sorozatban. de aztán, miután átúsztunk egy csodálatos rem dalon és felpezsdültünk a queen-nel, megint kicsit elveszít a kopasz íróbácsi. és nem is a mélységgel van a gond, csak 10 percnyi balett-éltetéssel nehéz lázba hozni. plusz a két musical dal sehogy sem akart a fülem megfelelő szegletébe mászni. (+05.02.)

„college is like this perfect little bubble between being a kid and being an adult.”

kellettek, hogy legyenek reakciók a múlt hétre, lettek is, csak kicsit mások, mint amire számíthattunk. sam skizofrén lett, tina visszatért a fura ruháihoz, unique nőcisebb, mint valaha, csak marley őrizte meg a józan eszét igazából a klubban. aztán ott van még mr.shue, akiben erős méreg munkál. vagy finn, akit el kellett vinni kicsit suttyóba, hogy rátaláljon a helyes útra (meg hiphop felsőoktatási intézményben tanulót kellett faragni belőle). még rachel reakciói a legtermészetesebbek, ahogy újra a legegyértelműbb utat választaná a meghallgatáson, de szerencsére meggyőzik. és ott vannak a mi reakcióink (azaz hidegrázás a hátunkon és könnycsepp a szemünkben), amikor megidézik nekünk a pilot legjobb pillanatait. (+04.22.)

„bruce springsteen always says that he plays every show as if it’s his last.”

brittany hülyeségek, muszáj már megint...? ryder titkos hódolója, már jobb, de... coach és a szerelem, hát izé... az ember ezekkel a gondolatokkal kezdte az epizód nézését, aztán mindent elsöpört a második húsz perc, amikor a glee egyik legdrámaibb epizódjába csöppentünk. tanítanivalóan tették átélhetővé az egészet, a kézi-kamera, a metronóm kattogása, a közelik a könnyekről, ott érezted magad te is a próbateremben, a vécén gubbasztva. így kell intelligensen hozzányúlni egy komoly problémához, az iskolai lövöldözésekhez -az áldozatok szemszögéből bemutatni azt. persze ezt felhasználták arra is, hogy még közelebb hozzák hőseinket egymáshoz. és hogy sue-nak újra előjöjjön a szerethető arca. nagy változásokat sejtek lima-ban. és soha többet lüke brittney-t! (+04.13.)

„i am no longer in the closet about my love for phil collins.”

RADIOHEAD!!! a glee-ben!!! (bocs, ez kiszakadt... és most vissza az értékeléshez!) ...szóval, khmmm, bevallani valóm van... egy rövid ideig a ’final countdown’ volt a csengőhangom... meg van egy ’kickass 80z songs’ válogatásom, ami időről időre bekerül a lejátszóba, és így kezdődik: toto - africa... már a rész témájával meg voltam véve, mindenkinek van ciki kedvence, jó kis vitaindító az epizód, kitörhet az emberből az őszinteség. mert valahol erről szólt a mai mese: hogy mondjuk ki, hogy vállaljuk fel. hogy ezt ilyen őrülten emészthető formában tették, az már a készítők érdeme. jól sikerült betalálni a dalokkal, a ’még vállalható ciki’ ezen oldalán helyezkedtek el, még úgy is, hogy eric stolz zseniális ízléstelenséggel öntötte le őket több esetben is. szívem szerint azt mondanám, hogy adjanak neki minden epizódot rendezés-ügyileg. kellett ez a könnyedség, hogy a rachel-szakítás kivételével félreraktuk az összes mű-drámát és ál-hisztit. felszabadító volt. de lehet, hogy csak deformált az ízlésem. but i’m a creep, i’m a weirdo... (+03.24.)

„practice your minaj face.”

az már régen rossz, ha egy epizód csúcspontja egy backstreet boys / ’nsync mashup... ennyi rosszul megerőszakolt drámát és hisztit... lehetne tanulság az íróknak, ha kifordítod a karaktereket, hiteltelen lesz, súlytalan lesz, rossz lesz. de ezek nem tanulnak semmiből. ha a maradék nézőik eltakarják az arcukat a sue-féle minaj előadástől, abból sem. kár. a potencia még mindig meg lenne... (+03.18.)

„it’s like eli roth decided to make a gay horror movie and this is the scene right before we all eat each other.”

santana rules! az az igazi musical, mikor a dalokat várod elsősorban, a történtek meg átfolynak rajtad, nem? akkor ma jól teljesített az epizód, a dalok működtek -bár fura, hogy így felülreprezentálták a nyolcvanas éveket. mondjuk én filmbuzi és moulin rouge fanatikus vagyok, úgyhogy nem volt nehéz dolguk, hogy meggyőzzenek. lehet, hogy ilyen képzelgésekkel és álom-jelenetekkel kéne feltölteni az egész sorozatot, akkor nem kéne csók-bevallásokkal és terhes-parákkal fárasztani minket. vagy jöhetnének santana dumák is perceken át. (+03.14.)

„i hate weddings and i hate valentine’s day.”

pro: kurt és blaine korai depeche mode-ot énekel. újra rachel/finn duett. a love me / love me not jelenet. santana újabb nőt csábít az ágyába. artie új csaja. minden régi arc feltűnt egy pillanatra. nem tették elviselhetetlenül nyálassá a bálint-napi epizódot. feelgood-nyomok. kontra: még mindig a régi kapcsolatokon rágódunk. az esküvő előtti borzasztó dalra azt hittem, hogy ide íródott musical-paródia, de kiderült, hogy tényleg egy musical-ből emelték át. kis-puck hatalmas arca. a végén a semmiből felbukkanó p-szál. eredmény: egál? (+02.22.)

„they say that true divas aren’t really mortal. they’re more like the loch ness monster or smeagol.”

nézeteltérésünk van, rendezzük le egy dallal -na, az ilyenek miatt nézünk musical-eket... nem tudom, hogy azért érzetem, hogy vissza-csempésződött valami ma a régi hangulatból, mert a régi arcok énekelték a dalokat, vagy mert a szituációk, a beszólások (és nézőknek kiszólások), a narrációk sikerültek hasonlóra. talán együtt mind. szórakoztató és meglepő módon logikus volt. mert ideje volt lerántani rachel-t a magas lóról. vagy így kiemelni tiná-t. normálisan foglalkozni a ’buta lány beleszeret a meleg barátjába’ témával. rendesen visszahozni santana-t (az a hang!). (+02.15.)

„you have a beautiful body, but are you really ready to expose yourself to the world?”

meghasadt személyiség-duett, internet-kaszinó függőségben szenvedő macska, jaj, hol is lehet a gyógyszerem...? a kezdeti agysejtromboló szőnyegbombázás után tisztult a kép, és nem csak puszta nővakító húsvásárrá alacsonyodtunk le. mert fontos, hogy milyen döntéseket hozunk, a múlt később megtalál. és sokkal többek vagyunk, mint hasizom meg bicepsz (már aki, nekem pl. egyik sincs...), nem csak testileg, lelkileg is csupaszodunk. most írjam megint azt, hogy felemás rész volt, az olyan uncsi, évek óta ez megy... (plusz idei rossz szokás, hogy régi arcokkal akarják feldobni a középszert. és még össze is jön a pofátlan bandának...) (+02.05.)

„now, get out there and get what’s yours. just remember one thing: the worst he could say is no.”

és fordulok egyet, és máris szebbnek látom az epizódot... kár, hogy nem így működik a dolog, hogy egy alsó közepes rész egy varázsütésre jobbá tehető. ahhoz mondjuk sokkal jobb dalok kellenének. vagy kevésbé erőltetni ezt a mindenki-beleszeret-mindenkibe + kreáljunk össze nem illő párokat témákat. de azért egy-két csillámpor csak kiesne abból a pálcából: például örömünkre szolgál, hogy tina főszálat kap, szólót énekel. vagy kurt hetero férfiszemmel is cuki leendő pasija. vagy marley mosolya. az élet apró örömei. (+02.01.)

„the first meeting of the 2012 mayan apocalypse club.”

idén általában kis történetekre esnek szét a glee-epizódok, most csak annyi volt a különbség, hogy meg sem próbálták összefűzni őket, inkább mutogattak a love, actually-re, hogy látod, ott is. így kaptunk egy alter-univerzumot, amely felett a karácsony szelleme lebegett. egy kis hummel-szomorkodást ny-ból. harsány viccelődést a világvége várókon. sue is kedves lehetett, ahogy évente egyszer megengedik neki. ja, és szolgáltattak némi indokot, hogy puck-ot permanensen itt tartsák. aztán persze leöntötték az egészet cukormázzal, töményen. az a mákjuk, hogy az év ezen szakaszában az ember igényli, hogy összeragadjon a szája. (**12.21.)

„welcome to the new york academy of dramatic arts’ annual winter showcase.”

no, erőteljesen kacsintgatnak ki a negyedik falon át, mi van itt...? (a legjobb persze a zongorista kifakadása volt) meg kellett húzni ezt a már az elején elbukást is, így teljesen nyitott, hogy merre menjenek tovább jövőre. hangulatilag sikerült megidézni a kezdeteket, sue keményen belelendült, ugyanakkor a ny-i vonallal teletöltötték érzelmekkel is a részt. ha viszont férfi-társaimnak kellene megmagyaráznom, hogy miért nézem ezt a tini-dalolászást, elég lesz megmutatnom a rachel vs cassandra párbajt, köszönöm. (**12.14.)

„quinn always was a genius slapper.”

mindig lesz valami jó indok, hogy ellágyítsanak minket a régi arcokkal...? mondjuk a lényeg hogy legyen értelme visszahozni őket, és ez a mentorkodás most megfelelőnek tűnik, így lehet őket hasonlítani az újakhoz, de a régi sebek is szépen tépődnek. meg most komolyan indok kell, hogy örülj, hogy dianna agron-t láthatod...? úgy tűnik, hogy végre kifutatják a ’szép kislány alacsony önértékeléssel sanyargatja magát’ szálat, már várom a végét, valami ütős drámát. bár verseny-epizód volt, valahogy hiányzott belőle az igazi buzz, hirtelen csaptunk bele a versenybe. vagy a minősíthetetlen dalok húzták le a feelinget. továbbra is tiltakozom, hogy ennyire kiszolgálják a mai tinik elkorcsosult ízlését. vagy hogy ennyire felüljenek a trendeknek. tessék diktálni, az az igazi coolság! (**12.14.)

„look at the avengers. individually, they all have amazing powers, but as a team, they cannot be stopped.”

szépen végigvitték ezt a szuperhősös analógiát, ha már belefogtak, rengeteg utalással, zenékkel, kamera-szögekkel, humorral. és még ha nem is értettem egyet minden írói és rendezői döntéssel (pl. marley rossz irányba állítása), azért jól szórakoztam. van újra átélhető dráma (tanulási zavarokra és azok kezelésére mutogatnak rá szépen), kár, hogy a bowie-dalt leszámítva nem igazán mozgattak meg a zenei betétek. ...és ha már minden áron szupergonoszt akartak behozni, akkor nagyszerűen ráéreztek, hogy warblers-ékhez kell nyúlni... (ja, és az la-s jeleneten meglepődtem, továbbra sem spórolnak semmin murphy-ék... illetve, ma ny-ok elspórolták, de sebaj.) (**11.28.)

„tell me what danny zuko sees.”

hát van olyan botor, aki nem szereti a grease-t? nálam is a gyerekkor és a retrós főiskolás korszakok meghatározó darabja. és jól is sikerült átmenteni a glee-be a hangulatot, beépíteni a hommage-jeleneteket. az egyetlen különbség hogy a grease-ben nem voltak ilyen velejéig romlott kitty-félék, félrecsúszott cassandra-típusok. és lehet, hogy azért, mert a nagyon imádnivaló marley-t bántja ez a szőke borzalom, de nagyon felmegy tőle a pumpa az emberben, azaz hat. azon meglepődtem volna, ha simán két új arc kapta volna a fő dalokat, gyorsan be is flesselték a régieket, hogy megnyugodjak... btw, nem volt hiábavaló ma sem a visszatérésük, kavargattuk a kapcsolatokat velük. lehet, hogy gyenge vagyok, de az elmúlt két résszel újra elkapott a varázslat. vagy valamit tényleg jól csinálnak újra... (**11.18.)

„basically olivia newton-john is strapped to my chest, and unless you co-direct with me, i’m gonna blow her up.”

régi idők hangulata -2.0-ba csomagolva. csak lima-ban járunk ma (btw, csak a rész végén tűnt fel, hogy jé, nem volt ny), musicalre készülünk, zúgnak a meghallgatások, finn újra 80z rock-számot énekel, szerelmi négyszög alakulgat, sue epésen szólogat be, mennek az utalások ezerrel, van gonosz cheer-lány, és valószínűleg még hosszan sorolható. a lényeg, hogy hangulatilag működik, mosolyogsz, ahogy az arcodon kifér, és nem keresel benne hibákat. ilyen egyszerű az ember. (**11.13.)

„sad songs make me really sad, and i don’t want to be sad.”

pontosan azt kapjuk, amit a cím ígér -négy szakítást (és egy összejövés-szerűt). megint bebizonyosodott, hogy van még spiritusz, csak ésszel és szívvel kéne írni tovább a sorozatot. az is jellemző idénre, hogy a rész felénél azon gondolkoztam, hogy voltunk-e ma már limá-ban. végre a dalok is oda ütöttek, ahova kell, úgy kábé a gyomor és a rekeszizom közé -és ezt most nem csak azért írom, mert scientist című coldplay-számot mintegy tíz éve imádom, blaine drámai egyszál-zongorázása ugyanúgy kitépte belőlem az érzelmeket. színész-palántáink azt is megmutatták, hogy nem csak éneklésre tudják kinyitni a szájukat. na, elég volt a fényezésből, megyek inkább, és sírok a sarokban, és elmélkedek a távkapcsolatok értelmetlenségén (btw, sok igazság volt az epizódban.) (**10.11.)