soroló

„it’s time you met earth’s mightiest hero... me.”

úgy látom, hogy a képregényes világban elég megosztó dolog az event-ek létezése -mert egyfelől élvezetes, hogy nagy eseményekben fogják össze az univerzumukat, másfelől frusztráló, hogy ilyenkor a különböző szóló-címeket is megpróbálják bevonni a buliba, ami azért frusztráló, mert sok esetben túl laza a kapcsolat, máskor viszont azt érzi az olvasó, hogy olyan füzeteket is rá akarnak erőltetni, amiket alapvetően nem venne kézbe, viszont ha kihagyja őket, akkor meg hiányérzete lesz emiatt... az infinity war a marvel filmes univerzum nagy event-je, ez az epizód meg egy tie-in volt hozzá, egy olyan mellékszál, ami kapcsolódik a nagy egészhez -és ez a kapcsolat többé/kevésbé erős lábakon is állhat, ha megfelelően dolgoznak majd az írószobában... emlékszünk még arra a talbot tábornokra, aki folyton csak el akarta kapni a shield-tagokat? hát azóta jól átfazonírozták, most már ő lett az az őrült, akinek hatalmas hatalom van a kezében, és bár ezt alapvetően jóra akarja használni (megmenteni a földet thanos-tól), a módszerei eléggé átlökik őt a rossz oldalra (meg az újonnan nyírt körszakálla is, mert pozitív karakter ilyen arc-szőrzetet nem hordhat!)... miközben az űrben röpködtünk és holtesteket cipeltünk a laborba, meglehetősen sokat moralizáltunk is azon, hogy fel lehet-e áldozni akár csak egy lelket is a nagyobb jó érdekében. (##05.05.)

„the line keeps moving. and i keep stepping over it.”

sean callery jazz alapú dallamai jól passzolnak a noir-hangulathoz, de a sorozat szex-jelenetei olyanok ettől a zenétől, mintha a kora-kilencvenes évek olcsó pornójából vágnák be őket -főleg ha olyan nonszensszel is keverik képileg a szeretkezést, mint egy vödör festék... haladtunk is valamennyit (főleg ha a kétes értékű relevációt nézem a rész végén), de közben meg elég nyugdíjas tempóban csörgedezett előre az epizód... persze voltak elemek, amik azért elvitték a hátukon ezt a szűk ötven percet is, mondjuk a harcias kiállás a hímsoviniszta golf-klub ellen épp’ ilyen volt (és nem csak a beengedő kapunál szórakozhattunk jól mi nézők, de odabenn a lyukaknál is, ahol jessica elővette a szokásos rámenős módszerét)... eközben malcolm kapott némi érzelmi háttér-bővítést az exével -meg a már megénekelt szexiskedésével... a hogarth-szálon jelenleg az a legérdekesebb, ahogy carrie-ann moss játszik a szemével, forgatja őket, amikor kell, de tudja őket legeltetni is, ha pucér női melleket lengetnek eléjük... szóval a végső fordulat -szokás szerint bizalmatlan vagyok, mint ahogy minden ilyen mélységű retcon-nál ezt szoktam érezni, várjuk meg, hogy mit akarnak ezzel kezdeni az írók, ez az én szórakozási filozófiám... (##05.03.)

„the killer and i are like two solitary animals circling each other in a tank. two creatures, out of nowhere, unconnected to anything... de novo.”

a gyilkos is csak ember... szóval teljesebb képet kaphattunk ma a gonosz nőszemélyről, aki nem csak düh-kitörésből áll, de szereti otthon a zongora billentyűit is püfölni, sőt, úgy tűnik, hogy boldog párkapcsolatban is él a professzorral, aki valószínűleg az igazi főgonosz lesz a sztoriban (mi másért szerződtették volna a szerepre callum keith rennie-t?)... jessica próbálja az új (zen-buddhista) arcát az előtérben tartani, bevonja a rendőröket az ügyébe, (viszonylag) kedvesen beszél malcolm-mal és a szomszéd pasival (igaz, mindkettejüktől szívességet is kér), és nem csinál jelenetet a barátnője eljegyzési partiján sem... ez utóbbinál akadjunk is le egy kicsit, mert elég hülyén jött ki a fordulat, hogy a látszólag kedvessé vált anyu csak érdekből terelgette a lányát, és remélem, hogy trish (volt?) pasijának is ez az eljegyzés volt a titkos terve csupán -ahhoz meg jelenleg még nem tudom, miképp állok, hogy a szöszit most majd egy mély függőségi verembe fogják lökni... még mindig tetszik, amikor jess konokul végzi a dolgát, belopódzik a pszichiátriára vagy türelmesen vár a tropikáriumban -mint egy érett és megfontolt nyomozó. (##04.28.)

„i told you i could fix this.”

a shield elég sötét helyen van most -mármint mindenféle értelemben, bezárva a lighthouse-ba, miközben olyan lények támadják őket, akik a beépített emp-jüknek köszönhetően kioltanak mindent fényt. de lelkileg is nagyon rossz állapotban van a csapat, állandósultak a veszekedések, és ez a konstans feszültség már-már szétrobbantja az egységet... nehezen értik meg yoyo tettét, pedig ahogy elena felhívja rá a figyelmet, may-jel szemben elnézőbbek voltak, amikor hasonlót tett egy kislánnyal bahrein-ben (btw, mi ez a visszautalás-cunami manapság, daisy egész mélyre merült az első és második évados sztoriszálakban -szinte az az érzése az embernek, hogy az írószobában tudtak valamit, amikor nekiálltak ennek az évadnak, mert az utolsó köröknél szokás ilyen visszanyúlásokkal élni)... a széthúzást nem könnyű látni, mint ahogy a sötét folyosóknál sem egyszerű kivenni a harcokat, de az kétségtelen, hogy mindegyik erős feszültséget generál a nézőkben... és akkor ott volt még a fordulat, amivel világossá vált az epizód címe, mert egy olyan személyre rakódott rá a világpusztító (nem túl megtisztelő) titulusa, akire eddig nem gondoltunk, viszont örülhetünk, hogy ezzel jut neki néhány cool pillanat... (komolyan ki akarják szúrni a szemünket egyetlen mondatnyi utalással az éppen dübörgő avengers filmre...?) (##04.28.)

„in our experience, gravitonium is not easy to manipulate.”

azért még el tudják érni néha, hogy ’ejha!’-ra húzzam a számat... amikor ruby kilebegett az amerika kapitánytól kölcsönkért átalakító kapszulából, és elsőként kioltott egy életet -na ez pont ilyen pillanat volt... de egyébként nem nagyon volt megállás az epizódban, fitzsimmons-ék végig fenyegetve voltak, eközben talbot is ment előre az agyába programozott hydra-terv szerint, így a shield-bázison sem voltak biztonságban az ott lévők, és persze, ahogy az a sorozatok nagykönyvében meg van írva, a két egyre feszültebb szálat egymásra csúsztatták, hogy a végére felerősítsék egymást... yoyo közbelépése azért érdekes, mert most majd megint elő lehet szedni az érveket azzal szemben, hogy a pillanatnyi jónak tűnő impulzusok hosszabb távon rossz következményekkel járhatnak -arról már nem is beszélve, hogy kioltani egy ember-életet mindig komoly lelki törést kell hogy hozzon magával... deke az idétlen dumáival magában egy kicsit fárasztó, ám ha összepakolják őt mack-kel és coulson-nal, hogy hármasban fejtsék meg a szerelem által gerjesztett érzelmi hullámokat, az kifejezetten viccesen tud elsülni... négy rész van még a végéig, és szerintem jó, hogy még nem látunk tisztán, hogy merre megy az utunk, hogy milyen komoly ellenfelekkel is kell még szembenéznie hőseinknek... (##04.21.)

„everyone’s just a little more pissed off than usual.”

jessica a saját stílusának rabja -miután elnarrálja, hogy milyen rohadt meleg van egy forró nyári napon newyork-ban, még azt is megmutatja, hogy verejték-cseppek gördülnek le a homlokáról, úgy lép ki az épületből, hogy felveszi a ruhatárának mindig kötelező kellékét, a bőr-kabátot... úgy indulunk, hogy mindenki ideges a meleg miatt, de igazság szerint jessica mindig pipa -főleg ha bele is lovalja magát valamibe, például a trish-t ért múltbéli zaklatásba, olyankor aztán senki sincs biztonságban az öklétől... érezhető, hogy az a céljuk az íróknak, hogy egy paralel nemezist hozzanak létre jessica-nak, akinél azt érzi a hősnőnk, hogy túl sok közös tulajdonságuk van, például az, hogy mindketten folyton mérgesek... nézzük a kapcsolódó szálakat: malcolm továbbra is kitartó munkatárs és barát, és kihasználja, hogy a drogoktól megtisztulva helyreállt a libidója; a latino házmester egy pillanatra végre normális embernek tűnt, erre seggfej módjára elutasította jessica szexuális közeledését; trish körül nagyon akarják keverni a drámát, várható volt, hogy a pasija füle mögött lesz vaj, és gondolom a beinhalált erősítő-cuccból is lesznek még konfliktusok; szegény jeri hogarth olyan erős asszony, hogy máris feladná a harcot... (##04.18.)

„i’m protecting england from evil robots with the man i love.”

továbbra is külön küldetéseken a szétszakadt csapat -igaz, a folyton savanyú képet vágó szöszi összeköti a részeket, hol-itt-hol-ott bukkan fel, hogy kellemetlenségeket okozzon. mire nem ösztönöz egy nagy kanálnyi mother-issue, mi...? azért daisy-nek a visszakapott képessége birtokában nem tartott sokáig levernie a kiscsajt, az már egy más kérdés, hogy eközben nem volt ideje deke-en is a szemét tartania... a jövőből jött srác most egyszerre volt szórakoztató a leszedált dumáival, és még némiképp izgalmas is volt, hogy mi lesz vele a sérülés után... a nagyszülei viszont végig jól hozták magukat, már akkor is, amikor kéz-a-kézben ugrottak ki egy repülőből -de nagy respekt az íróknak, hogy most már ki is mondják azt a törekvésüket, hogy soha többé nem szakítják szét fitzsimmons-ékat... elena a sérülése óta nem szaladgált gyorsan, ezért várható volt, hogy nem esik majd neki jól, amikor újra megpróbálja... idén direkt rámennek arra, hogy may-jel lágyítsák a szívünk, ami igenis meglepő fordulat az elmúlt évek kemény lovassága után, de istenuccse, működik -és még hogy fog működni, ha beváltják az a jövőből érkezett jóslatot, hogy coulson-nak meg kell halnia... (##04.14.)

„so we’re the invincible three, huh?”

értem én, hogy írói szemmel izgalmas dolog megosztani a csapatot elvek és gondolatok mentén, széttörni az erős egységet, de mi nézők nem rajongunk azért, hogy egymásnak esnek a szereplők, pedig a céljuknak közösnek kéne lennie... de legalább a fitzsimmons/elena szövetség erős, mert úgy gondolják, hogy mindent megtehetnek, hisz’ van bizonyítékuk arra, hogy még sokáig fognak élni, és bevallom itt sikerült hatni az én érzéseimre is jemma nagy tesztjével, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy túl fogja élni legalább ezt az epizódot, és az összeesésénél is kellett pár pillanat, mire leesett, hogy mire megy ki a játék... ezzel ellentétben az már kezd egy kissé fárasztóvá válni, hogy coulson feje felett ott köröztetik a halált -igaz, önreflexív módon ki is mondják, hogy phil a legtöbbet meghalt és visszahozott karakter a sorozatok történetében... egyébként jó csapat alakult lent az alig megvilágított pincékben, jó társa lett a küldetés-tudatos coulson-nak a keményeket beszóló talbot és a jelenleg jó oldalon izmozó creed... odafenn az égben meg megint arra csodálkozhattunk rá, hogy a mindig is kőkemény nőként szeretett may-nek milyen jól állnak az érzelmek... (##04.08.)

„there’s dirt everywhere. you just have to know where to look.”

akartam panaszkodni, hogy remélem nem csak magában fog lógni hogarth szála (helykitöltő drámaként), de aztán jessica mellé sodorták őt is, ráadásul egy erőteljesen előadott közös jelenetben, úgyhogy megnyugodtam... persze egyébként is elférne ő is a show-ban, ami előszeretettel halmozza az erős női karaktereket, akiket jó nézni a maguk erejével a képernyőn -igaz jessica épp’ azzal is fitogtatja az erejét, hogy öntörvényűen intézi a dolgait, nem számít neki, hogy még a legjobb barátnőjét is kiakasztja a húzásaival... de ma egy kicsit a fizikai erejéből is kaptunk, mert trish egy merész húzással ugrasztotta ki a bokorból a titokzatos új gonoszunkat, egy hölgyet, akinek pont olyan képességei vannak, mint jess-nek -egyre érdekesebben alakul ez a múlt-feltárás... ehhez még hozzáadódhat jessica tudatalattija is, amit most jól felkavart egy agyturkásszal, ráadásul jó feszkót kelt az is, hogy veszélyesnek tűnik az egész áskálódás... btw, egy jó nyomozós sorozathoz mérten hősnőnk detektív tevékenységet folytatott ma, bizonyítékokat nyálazott át és ragasztott ki a falra, valamint egy összeégett koponyát is becsempészett a hullaházba... (##04.05.)

„with great power comes great mental illness.”

a vizuális forma arra is való, hogy felerősítse a karakterek érzéseit -legalábbis szeretném ennek betudni, hogy mai részben ennyit ’rejtőzködött’ a kamera, hol különböző tárgyak takarták, hol furcsa tükröződések törték meg a kilátást, hol szó szerint azt az érzetet keltette, hogy az operatőr szemén át mi magunk is rálesünk jessica-ékra... sajnos sikerült egy olyan szálat elővenni tavalyról, amiről meglehetősen homályos emlékek maradtak csak a fejemben, de azért az utolsó harmadra leesett, hogy ki az inhalátoros srác, és miért kajtat trish után... azért a szöszi is megkapja a maga drámáját idén, illetve a múltjába cseppentettek egy sötét tinta-foltot, amivel egyúttal elég aktuálissá is tették a sorozat gondolkozását -eddig csak sejtettük, de most már bizonyítékaink vannak arra, hogy a hatalommal rendelkező hollywood-i emberek miket követtek el hosszú-hosszú évtizedeken át... hogarth egy egyszerre megérthető, mégis kissé karakter-idegen mellékszálat kapott egy maréknyi prosti társaságában -persze azt még nem kötötték az orrunkra, hogy milyen végzetes orvosi diagnózist kaphatott... btw, szexualitás, még mindig ez a legszexibb marvel-sorozat, még akkor is, ha jessica hideg wc-s döngölésébe nem sok szexualitás szorult... (##04.03.)

„take the case. take the clues. take the cash.”

mivel az első évad levadászta a főnyereményt, killgrave-et, kérdéses volt, hogy a második körre maradt-e elég spiritusz a sorozatban -látva az évadnyitót, a válasz határozott igenné változott... mert jessica leszámolt egy démonjával, de maradt még így is elég, amiket hiába próbál az üveg fenekére űzni. főleg, hogy trish rágja a fülét, hogy fel kell tépni a múlt sebeit, és meg kell tudnia, hogy mi történt közvetlenül a balesete után, amikor a képességei birtokában ébredt 20 nappal később -tehát nem kérdés, hogy idén még mélyebbre ásunk ms.jones múltjában, még ha ez neki nincs is ínyére, és meg fogja szenvedni minden egyes percét (fura is volt látni az örök cinikust a könnyeit törölgetve, de a családja mindig is gyenge pont volt a számára). és úgy tűnik, hogy nagy világ-összeesküvést kerítünk a háttérsztori mögé, egy gonosz szervezetet, ami képességgel ruház fel embereket valamilyen rejtélyes oknál fogva... e köré tapadhatnak fel majd a mellékszálak a konkurens nyomozóval és hogarth magánéletével, és szerencsére trish (és kínos alteregója patsy) is bőven képernyőn lesz idén... (most így hirtelen nem emlékszem, hogy mennyire volt hangsúlyos az első évadban a narráció, de ha valahol működik az, hogy egy magánnyomozó keserű szavakat intéz hozzánk nézőkhöz, akkor az egy ilyen noir ihletettségű sorozat...) (##04.02.)

„you filthy calamari mata hari.”

egy új(abb) karakter akkor lesz igazán érdekes, ha mélységet adunk neki -mondjuk 28 évnyi mélységet... eddig is bőven ébresztettek már bennünk kételyt hale tábornokkal kapcsolatban, de most már megbizonyosodhattunk róla, hogy bár hydra-szív dobog benne a kezdetek óta, azért épp’ azon munkálkodik, hogy megmentse az emberiséget az űrből jövő fenyegetéstől (légyszi, légyszi, legyen ez kapcsolatban thanos-szal...). fel van adva a lecke coulson-éknak, hogy szövetségre lépjenek a nagyobb jó érdekében... talán még ennél is érdekesebb volt az epizód nagyrészét kitevő flashback, ahol láthattuk a hydra kiképző-sulit, és nem csak az éltanuló hale-t, hanem olyan ismert hydra-arcokat is, mint sitwell és von strucker, mert az mindig fun, amikor a fiatalabb énjüket is megismerheted a karaktereknek. az anyaság kérdése is tisztázódott hale esetében -mert eddig nem tűnt anya-típusnak a hideg tábornok, hát persze, hogy a hydra utalta ki neki ezt a feladatot -egyszerűen azért, mert a férfiklubban nem nagyon találtak több nőt... talbot tábornok is visszatért, hogy kicsit szomorkodjunk a fejsérülésén, majd hogy lássuk, hogy fogolyként sem fél semmitől... (btw, ruby-nak az a fő feladata, hogy mindenkit idegesítsen a svédasztalnál...?) (##03.31.)

„the science is sound. there are always risks involved.”

daisy-nek idővel vissza kellett kapnia a képességét, ezt tudták az írószobában is, és (nézői szempontból) szerencsére a lehető legdrámaibb formáját választották ennek a fordulatnak... mivel egyszerre támad a csapatra a félelem-dimenzióból kitörő megannyi szörnyűség és a tábornok-néni által vezetett sereg, ezért jól el lehetett altatni a figyelmünket az igazi fordulattal kapcsolatban, pedig valójában tudjuk jól, hogy fitz fejében nincsenek rendben a dolgok... iain de caestecker most is megbízhatóan hozta a karaktere összes oldalát, egyszerre képes megtört és erőt sugárzó is lenni -és persze hideg tudományos magyarázattal képes szolgálni minden megkérdőjelezhető tettére, még ha ezzel érzelmi mélypontra taszít is mindenkit -és baromi jól működött mind a lelepleződése, mind utána a beszélgetése jemma-val. és ha már simmons-nál járunk: elizabeth henstridge-nek számtalan könnycseppet kellett produkálnia, mert nem csak a férjurával, de deke-kel is volt egy csodálatosan érzelmes pillanata... eközben coulson-ék bedőltek a legolcsóbb gonosz-trükknek (a.k.a. az ’elfogatom magam, hogy ezzel leplezzek valami mást’), de ez a szál inkább a jövőbe mutatott, mint most adott volna sokat az összképhez -de ettől még megint jó volt látni egy visszatérő gonosz arcot, és a végén csak beigazolódott a gyanúm: minden levágott fej helyére kettő nő... (##03.24.)

„on a mission with the two things i fear most: drowning and heights.”

egy: rég volt már heti-küldetés, úgyhogy a srácok némi gravitórium nyomába eredtek, hogy legyen ilyen is újra, szokásosan shield-esen megcsavarva az ügyet egy felhők közt lebegő tengeri hajóval (plusz egy új vendégszereplővel, akit jake busey ellenállhatatlan mosolyával támogattak meg, és persze a hét legnagyobb beszólásával, ami mc hammer tiszteletbe borította a komolyságot)... kettő: még szerencse, hogy a színész-srácnak olyan jellegzetes arca van, hogy azonnal beugrott, hogy miért kéne emlékeznem rá, a báró-fira -úgy tűnik, hogy tényleg az a terv, hogy csokorba gyűjtenek egy halom klasszikus gonoszt (a szösziben meg az lesz a jó, hogy soha nem tudhatja az ember, hogy mikor cselekszik az anyja parancsára, és mikor dönt a saját érdeke szerint) (btw, két szálon is felemlegették ma a hydra-t, csak nem vissza fognak térni valamilyen formában?)... három: mióta megtudtuk az igazat deke családi kötődéséről, más szemmel nézzük a közös jeleneteit a nagyszüleivel -és most már a srác is más szemmel fog nézni rájuk (egyébként fitz-et könnyen el tudjuk képzelni nagypapaként a folytonos zsémbelődései miatt)... négy: elena kéz-drámája még mindig erősen jelen van, és muszáj is, hogy foglalkozzunk vele, mert egy életet megváltoztató trauma ez. (##03.17.)

„finish this where it all started.”

már csak egyetlen elvarratlan ügyünk maradt: billy szépfiús imidzsét tönkretenni... persze a készítők jól játszottak azokkal, akik tudták, hogy milyen sors vár az arcára, először egy lövés ütött lyukat a borostákon, majd a két harcoló fél egyre közelebb sodródott egy tükörhöz, majd egy üvegdarab a hasfalat is átfúrta mire eljött frank begőzölésének pillanata és bekövetkezett a szemrevaló pofika gyomorforgató tönkretétele. de az a jó, hogy nem csak külsőleg alkották meg jigsaw karakterét, de az egész évados (le)építés által a későbbi sebhelyek mögé is láthattunk (külön pontokat osztanék ki a körhintáért, ami olyan emblematikus pontja a megtorló szimbólum-rendszerének, hogy nem maradhatott ki a fináléból sem -és persze ügyesen lehetett a körforgásával behozni a flashback-et is boldog castle-családdal és egy felhőtlenül bohóckodó billy russo-val)... azért frank lelkében túl sok sebhely maradt ahhoz, hogy békére leljen (btw, szerintem ő a legtöbb sérülést lábon kihordó sorozat-karakter ever, most is még begyűjtött pár vérző pontot, miután az epizód elején még majd’ a halálán volt) -most először túl kell lendülnie a magában érzett ürességen... úgyhogy örülhetünk lieberman-ék békéjének, mint az igazi nyugvópontnak, amit kaphattunk a sorozatban (és óh, mennyire megérdemelték micro-ék azt a fürdőszobai dugást!)... (##03.16.)

a megtorló az a karakter, aki inkább tiszteletet vív ki magának, mint hogy szimpátiát ébresztene -és a karakter első önálló évada is valami ilyesmi hullámokat keltett bennem, láttam magam előtt az összes erényét, mégsem tudott annyira közel kerülni a szívemhez, hogy azonnal be akarjam habzsolni az összes epizódját... lehet hogy azért, mert túl fájdalmas a karakter múltja, nehéz épp ésszel felfogni a borzalmakat, amik örökre eltorzították a lelkét, ugyanakkor azt sem könnyű befogadni, ahogy a jelenben a lelkéhez hasonlatosan szétszakad a teste is, ahogy folyamatosan gyűjti az újabb-és-újabb sérüléseket... egyfelől értékeltem, hogy az írószobában nem egy cool megtorlóban gondolkodtak, akit sokkal könnyebb lenne eladni a laza erőszak-orgiájával, hanem a szemünk előtt akarták fejleszteni a karaktert, aki a lelkében dúló háborút csatornázza át a kíméletlenségbe, dühös kirohanásokba. de ez vonulat talán sovány lett volna 13 részre, így különböző szálak kapaszkodtak fel frank castle története mellé, amiből volt ami a posztraumás stresszt fejtegette, és voltak amik csak kiszolgálták a főszálat -csakhogy egész addig a pontig, amíg a végén felerősítették egymást, a nézőnek türelmesnek kellett lennie, mert a tempót is alaposan megakasztották... sok kapcsolódási pontot (szándékosan) nem kaptunk az eddigi netflix-es street-level marvel világhoz, csak karen page-et, ő viszont nagyon erős támasztékul szolgált a sorozat érzelmi vetületéhez... a következő évadban biztos vagyok benne, hogy más lesz a show, mint eddig, mert a most okosan épített főellenfél újfajta dinamikát fog hozni frank életébe -igaz, kevesebb sebe valószínűleg akkor sem lesz...

„you want justice, ’cause you haven’t figured out that there is no such thing yet.”

nagy találkozások pillanatai sűrűsödtek össze az epizódban, david/micro végre átölelhette a teljes családját (majdnem megbocsátottam a kissrácnak az összes tinis hülyeséget, amit az évadban elkövetett), és persze frank is szembenézhetett nem csak billy-vel, de a magát igencsak keménynek képzelő cia-s főgonosszal is... de ahhoz, hogy ezek a kapcsolódási pontok létrejöhessenek, kellett egy nagy terv, ami megmenti leiberman-ék életét és frank-et eljuttatja arra a pontra, ahol fájó pofonok árán megszerzi a bizonyítékot a rosszfiúk bűnösségéről... értettem, hogy miért akarták az írószobában, hogy frank az öntudatlan lázálmában a feleségét lássa ismét (kissé szokatlan, erős színpadias fényben), ugyanakkor kizökkentő hatása volt annak, hogy a kínzás képei egy szeretkezéssel keverednek... bármennyire is nehéz volt nézni frank összes felszakadó sebét, annak mindig tud örülni az ember, amikor kiderül, hogy a gonosz elszámolta magát, és végzetesen póruljár... (szegény lieberman-né eltemette a férjét majd végignézte, ahogy megint meghal -remélem megengedhet magának egy jó pszichológust...) (##03.16.)

„that skull? that’s a memento mori.”

lehet hogy sokak szemében felesleges időhúzásnak tűnt lieberman-ékkal ennyit foglalkozni az évadban, de most bebizonyosodott, hogy nem dobtuk ki az ablakon ezeket a perceket, mert erős lett a payoff a végén -és nem csak azzal, hogy billy-ék általuk akarták kicsalogatni frank-éket a rejtekhelyről, de azzal a szívmelengető pillanattal is, amikor apa és lánya újra találkozhattak (arról már nem is beszélve, hogy náluk lehetett igazán emberi frank, mondhatjuk, hogy pete az ő emberi alteregója)... egyébként szépen húzódnak egyre közelebb egymáshoz a szálak, mandani ügynök is odasodródott az igazságot kergetők csapatába, azt érezni, hogy az írói ügyeskedésnek hála jól kirajzolódik majd az évad íve a fináléra... mivel frank ál-halála a világ tudomására jutott, így már nem kellett tovább titkolni az identitását sem, felfújhatta újra a golyóálló mellényre a klasszikus jelképet. és ha már a keze ügyébe volt a felszerelése, hát használta is, billy újabb csapata semmisült meg a frank-cave-ben -tévés viszonyokhoz képest meglehetősen brutálisan, szó szerint beleket és agyvelőt ontva minden sarokba... (a cia-s néni meg a rossz-arcú gonosz második megbeszélésénél valamiért végig azt vártam, hogy egy felhevült pillanatban a hölgy átzuhan a híd korlátján...) (##03.16.)

„you are the symbol. there’s no s.h.i.e.l.d. without you. there’s nothing without you.”

100. epizódra a néző talán elvár némi hátratekintést és összegzést, és ezt a shield-nél sem mulasztották el ezen a nevezetes kerek számnál, de szerencsére azért nem fojtották nosztalgiába az egész részt, inkább amolyan igazi shield-es megoldást eszeltek ki egy félelem-dimenzióval, amiből bármi kijöhet, egy régi erős ellenfél, egy fájó pont a múltból -vagy egy egész erdő, ami jövő sivárságából érkezett ember legnagyobb parája... azt gondoltam az epizód három-negyedéig, hogy azért pakolják az egyre nehezebb súlyokat coulson vállára, mert úgy érezték kereknek a sorozat első száz epizódját, hogy elbúcsúztatják azt, akivel kezdődött az egész utazás, de aztán picit gyáva módon visszakoztak az alkotók egy ilyen évad-közi radikális lépéstől. pedig az odáig vezető út csodálatos volt, ahogy az őszinte párbeszédekben ott volt a megrendülés (és a lányok arcán legördültek a könnycseppek), én elhittem, hogy eljött az őrségváltás ideje -ahogy akkor is jól játszottak velem, amikor el akarták ültetni a fejemben, hogy mindez csak coulson fejében játszódik le... csak azért tudom megbocsátani azt, hogy nem kaptam meg a hősies és végleges katarzist az önfeláldozással, mert baromi jól tudott esni az is, hogy reménnyel töltötték tele a szívem. hisz’ milyen lenne egy ilyen nemes évforduló cuki esküvő nélkül... (##03.13.)

„frank castle’s not a terrorist.”

ha okos dramaturgiával, átgondolt vágással össze tudnak rakni egy epizódot, ami több aspektusból mutat be egy eseményt, az mindig közel fog állni az ízlésemhez... és most a punisher készítői műhelyében egész jó munkát végeztek, egy sima túszejtős lövölde is lehetett volna ez az epizód, egy hattyúdal a traumás kiskatonának, de a nézőpontok váltogatása mélységet adott az eseményeknek... főleg úgy, hogy egy (daredevil-ből importált) nyomozónál futottak össze a szálak, és hát volt olyan szemtanú, aki nem fejtette ki az igazság teljes aspektusát a kihallgatásán, így alternatív változatot is megnézhettünk egy jelenetből... frank-et nem kímélte ez a szűk ötven perc, röpködtek a lövedékek a golyóálló-mellényébe vagy (szó szerint) a füle mellé, ám ezeknél még látványosabb volt a petyhüdt kar, ami a teste mellett lógott a menekülése közben... karen-ről is tudjuk, hogy kemény csaj, és nagyon tetszett, ahogy a leleményét is használta a túlélésért... mandani ügynökkel inkább megint lelkiztünk kicsit, de szerintem most már ő is át fog menni brutálba, miután összerakta a képet billy-ről... (##03.07.)

„there’s nothing in this world i hate as much as a goddamn bomb.”

örülök, hogy a netflix-es szuperhősös sorozatoknál nem félnek bátrabb témákhoz is nyúlni, de persze frank castle személye is predesztinálja a róla szóló show-t, hogy foglalkozzon az önbíráskodás és a fegyvertartás kérdésével -főleg ez utóbbi egy (sajnálatos módon) igencsak aktuális és fájdalmas téma a közbeszédben, nem telik el úgy hónap, hogy ne érkezne hír valami értelmetlen gyilkolásról. és az erős ptsd-ben szenvedő katonasrác fel is mondja az összes kötelező jobboldali érvet, a hazafiasságot, az alkotmány második kiegészítését, a jogokat, amik nekik járnak, blablabla, és igazából csak a tettei hatásai (azaz az a halott ártatlanok) vannak igazán a serpenyő másik oldalán, mert fegyvertartás ellenzőként kapunk egy szenátort, aki az életét féltve körbeveszi magát fegyveresekkel, és igazából frank és karen gyávaság elleni kirohanásai sem az ellen-oldal erős érvei. de pont ezért izgalmas a megtorló karaktere nekünk gyáva liberálisoknak is, mert ennyire a határon táncol, hogy úgy oszt igazságot, hogy közben magasra tartja a fegyverek kultuszát... (örülök, hogy ms.mandani-t okos karakternek tartják az írók, hogy villan a szeme, mikor billy száján olyan csúszik ki, amiről nem kéne tudnia, és biztos vagyok benne, hogy jó szövetségese lesz a srácoknak, miután most micro beszervezte.) (karen miért nem a trish talk-ba ment beszélgetni? szép utalás lett volna...) (##03.04.)

„no such thing as a fairy-tale ending, madani. that shit is for the storybooks.”

frank castle rozét iszogat egy csinos nővel, aki aztán becsiccsentve meg is csókolja, és aztán ez az ártatlan gesztus további bonyodalmakhoz vezet -ugye ti is így képzeltek el egy punisher epizódot...? de ahogy micro egy alapoz elázással és némi segg-mutogatással kezelte a családi problémáját, úgy engem sem kell ám annyira komolyan venni, mert annak ellenére, hogy frank-ék szála ilyen csip/csup dolgokkal volt tele (és nem vérrel és verítékkel), nem volt rossz... a párhuzamos sztoriban is csak a végén dördültek el a túlméretezett puskák és gyilkos sorozat-lövők, előtte leginkább azzal foglalkoztunk, hogy billy-nél felépítsük a múlt-béli hátteret, hogy megértsük azt, hogy a drogos anyuka és a bántalmazó gyermekotthonok tették ilyen érzéketlenné... (azért nem csak billy kapott mélységet, frank is meglepően őszinte volt ma, amikor a feleségéről beszélt, és néhány pohár után már mosolyogni is képes volt -és tök jó látni, hogy micro képes ezt kihozni belőle, még ha előtte kellett egy kis műhiszti a felesége miatt...) (##03.04.

„this s.h.i.e.l.d. technology will make you think that the 1980s got here a bit early.”

nem csak a karaktereknek, nekünk is piszok jól esett friss levegőt szívni a szabadban (még ha kreatívan meg is hagyták a díszlet egy részét) -persze a jelenbe való visszatérés nem azt jelenti, hogy egy pár percnél több pihenő is jutott volna a srácoknak, hiszen a gonosz kree-k karmaiból a még gonoszabb katonaság ölelő karjaiba huppantak vissza (úgy tűnik, hogy a katona-nénire húzzák rá a vizes lepedőt az írók, aki igazi gonoszhoz méltó hench(wo)man-t is kapott már a lánya képében -pedig a kis szöszi elsőre csak egy szimpatikus lázadó tininek tűnt...). úgyhogy hamar érkeztek az újabb pofonok és egy komoly sokk is, ami nem csak az adott karakter szempontjából sorsfordító, de a jövőre is komoly árnyékot vet, mert azt bizonyítja, hogy minden szörnyűség, amit láttunk korábban, tényleg bekövetkezhet... deke-et sem hagyták veszni a sötét eljövendőben, igaz, most még csak poén-forrásnak használták, ahogy jövő-menőként kipróbálta az összes csodát, amit a jelen világunk nyújtani tud: a sört és a hagyma-karikát... btw, továbbra is tele van a show pikírt megjegyzésekkel és mosolygós egysorosokkal, nem tudom idén milyen humor-bombát robbantottak az írószobában, de rendelhetnének még belőle a későbbiekre is... (##03.04.)

„this job is not compatible with family or friends. it’s a lonely row to hoe.”

egyre jobban működik a dinamika frank és micro között, hol évelődnek, hol megértően bólogatnak a másik problémái miatt, hol szorosan együtt dolgoznak, hogy frank nyomozása haladhasson -szigorú munkamegosztásban, a tech-srác marad mindig a furgonban, és frank lopódzik be a szigorúan őrzött katonai intézményekbe meg védett házakba... és jó nyomon járnak a srácok, igaz, az út szadomazo-szexxel meg füstbombákkal van kövezve, de frank-et nem hatja meg holmi seggre-pacsi meg célzó-lézer, ő az ügy végére akar járni (mert még nem tudja, hogy az ügy végén a régi jó barátja várja)... billy-t egyre mélyebbre mártják a kétes ügyletekbe, most már a kezét is hajlandó bemocskolni -és persze nem fogunk meglepődni, ha kiderül majd, hogy van köze ahhoz a lehallgató-készülékhez is, amit a nyomozónénink épp’ most talált meg az irodájában... a ptsd-s katona-srácot sem hagytuk magára, nézhetjük továbbra is, hogy miként veszik el a lelki törései feneketlen árnyékában (egy piszkos bomba volt a keze ügyében, ugye jól láttam?)... (##02.28.)

„your family is gone, but you’re still my brother.”

sokat foglalkoztatják manapság az írók az ex-felcsert/jelenlegi szociális munkást, kicsit olyan, mintha nála futnának össze a szálak. mert hát valakinek össze kellett raknia frank-et a múltkori csúnya sérülések után (és persze közeliben kellett mutatni a nyílhegy kihalászását a vállból...), ő próbálja rendberakni a szétesett veterán srácot is (nem sok sikerrel, mert egy kis csalódást is véresen torol meg egy kiszámítható mégis hatásos jelenetben), és persze hozzá rohan egyből billy is, miután megbizonyosodik arról, hogy a barátja életben van... azt gondolom, hogy ha nem lenne háttértudásom billy karakteréhez, akkor sem ébresztene bennem bizalmat (fölényeskedés, szép öltöny, kockás has, sértődékenység szex után) -és persze így az évad felénél illő volt megtudnia minden nézőnek, hogy nem is érdemli meg azt a kvázi testvéri bizalmat, amit frank is érez iránta... azt hinnéd, hogy a családi mellékszál csak visszahúzza a sorozatot, pedig szívszaggató nézni, ahogy a gyerekek kifordulnak magukból, és ahogy az apjuk (micro) tehetetlenül nézi a családja széthullását a monitoron keresztül... nem mondhatjuk, hogy pumpálta volna az adrenalint az epizód, de az átvezető jellege miatt ezt nem is nagyon várhattuk el... (##02.23.)

„we are all lonely. i sometimes think that that is all that life is, we’re just... we’re just fighting not to be alone.”

egy képregény-alapú sorozatban sem lehet következmények nélkül megsérülni -igaz, a homeland-es hölgyet a komoly zúzódások nem akadályozzák meg nemhogy a mozgásban, de a szexben sem, maximum szenvedélyesebben sziszeg az érintéstől (btw, talán ennyire szexi szex-jelenet még nem volt eddig a marvel-univerzumban)... de frank is elég rossz állapotba került az epizód végére, miután baráti tűzben bekapott a mellkasába egy nyílvesszőt, majd egy golyó is átütötte az oldalát. mert ahogy egyre több ember számára lesz nyilvánvaló, hogy a megtorló nem nyugszik a sírjában, úgy gyűlnek az ellenséges seregek is frank körül, most épp’ egy csapat cia-ést kellett jobb belátásra bírnia az erdőben (érthető és látványos volt a test-kamerák használata a fák közötti kergetőzős jeleneteknél)... megint nagyszerűen használták karen-t, aki erős nő volt a kihallgató szobában, majd erős érzelmi töltetet hozott a frank-kel közös pillanatokba (oh, és nincs ember, aki ne olvadna el attól, hogy a megtört szívű megtorló gyengéden odahajol puszit adni neki)... (##02.16.)