soroló

„pure love cannot sustain in an imperfect world.”

bírom, hogy ha tanárember szerepel a sorozatokban / filmekben, akkor azok mindig tök jól közelítik meg az anyagukat, jókat mondanak. bár szegény irodalom-oktatók mindig leragadnak shakespeare-nél... a legutóbbi rész sokkjai után el kellett érni, hogy hőszerelmeseink újra találkozzanak. de előtte még megláthattuk, hogy az eltelt négy hónapnyi időben ismét felépítették a kártya-várakat, a látszat-boldogságokat. igaz, hogy ehhez terápiára kell menni (nem tudtam nem mosolyogni közben, tudván, hogy a készítők az eredeti terápia-sorozat írói is egyben). mások meg a családban magányoskodnak. vagy csak lelkileg (is) fáznak. megint markáns különbségeket kaptunk a találkozásnál, de a szomorú végeredmény ugyanaz lett -egy halál és a tudat, hogy egymás tökéletes támaszai lehetnének egy tökéletes világban. (most talán a mellékszereplők is igazán érdekesek voltak, a seggfej após, aki egy régi szerelem múzsáját babusgatja; az önző anyja, aki minden körülmény között csak magára tud gondolni; az elkényeztetett feleség, aki kiönti a lelkét. csak a nyomozó pár percei zökkentik ki egy kicsit az embert...) (++12.14.)

„hétfő óta minden reggel eszembe jut, hogy miért öltöztem feketébe.”

(nem tanultam meg tavalyelőtt, hogy ne terápiával kezdjem a napot, pedig azt tudom, hogy képtelen vagyok nehéz ételt enni reggelire...) a hét megfigyelése: tetszett, hogy nem rágták a szánkba, hogy mi történt, mert bár a hétfői nyitójelenetből már ki lehetett találni, csak szerdán lett kimondva ténylegesen. szeretem, hogy intelligensnek nézik a nézőket. tényleg kemény hét lehetett ez andrás számára, mert minden nap előkerültek az apa-gyerek viszonyok, vagy a halál fenyegetettsége, de egész péntekig jól bírta a nyomást. / hétfő: hát eljött a sokat emlegetett lány, tele sérülésekkel és titkokkal. ferenc egy kicsit másképp is viselkedett a jelenlétében, bár azért nehezen fogta vissza az egóját. nagyon szerettem a testbeszédet az egész epizód alatt, ahogy helyezkedtek ide/oda, ahogy ki-kipillantottak andrásra megerősítésképp. az írás felépítésében viszont az volt a legjobb, hogy a végén koppant leginkább a dráma, amikor az ember már nem számított rá. ha tényleg úgy hozzák be az ügynök-múltat, ahogy számítok rá, már megérte, hogy politikusra írták a szerepet. / kedd: itt megvolt a múlt héten az áttörés, most csak az eddig hallottakat színesítettük tovább, a gyerekkor még sanyarúságosabb lett, a titkolt terhesség még nehezebb, és elszánt tettekig jutott a gyerek iránti vágy. robbanás előtt lehetünk nem sokkal. / szerda: talán át kellett volna húzni az epizód címét, és azt írni, hogy ’tamás’, mert igazából az ő érzéseit piszkáltuk meg. mert hogyan érez egy apa a fia iránt -főleg, ha az nem olyan, mint amilyen a fejében él, mint tökéletes gyerek. ez most leginkább azért volt fontos, hisz’ andrás is hasonló problémákkal küzd, csak a másik oldalról, egy apa büszkeségének elnyerésével. / csütörtök: érdekes lélek ez a virág, tisztában van a saját lelkivilágával, az érzéseivel, mégis legtöbbször inkább hárít és dühből vezeti le az egészet. nem könnyű eset, mégis jó nézni ezt az egész hullámvasutat. / péntek: több szempontból is az eddigiektől eltérő epizódot kaptunk, maradtunk andrás lakásán, és tulajdonképpen nem is terápiát hallhattunk, hanem egy őszinte beszélgetést két barát között -egy szomorú esemény kapcsán. és mácsai művész-úrnak is valami mást kellett hoznia, egy mélyen esendő embert, aki önmagában kételkedik, és aki gyászol -természetesen lenyűgöző eredménnyel tette ezt. (++12.14.)

„i am a god. a god who has chosen to walk among men.”

mást mutat a külső, és más van a lélekben. aki külsőre más, azt meg fogják bélyegezni, de aki belülről rohadt, az többet is szenvedhet náluk. vagy jól szórakozhat a maga defektjével... dandy őrületes ámokfutása ellensúlyozza a drámaibb jeleneteket, és ma mindkettőből jutott bőven. fura, hogy nem hogy nem zavar, de még élvezettel is nézzük, ahogy egy mosollyal az arcán lemészárol egy egész utcányit a fehérkerítéses háziasszonyokból, de akár még azt is elnézzük neki, hogy bosszút esküdött jimmy ellen. ha már az elvis-frizkósnál tartunk -vártam volna, hogy legalább az anyja szellemére hallgat, és leteszi végre azt a rohadt üveget, de túl mély a seb. plusz everybody loves jimmy van épp, ha akad nőnemű egyed a környéken, az mind őt akarja. ez lesz az ikrek veszte is? sarah paulson ismét brillírozott a dupla szerepben, akár önmagával, akár evan peters-szel kellett drámai hatást keltenie. de úgy tűnik, mindenkinek lesz még lehetősége ilyen kibontakozásokra. (++12.13.)

„-the love flowing through our ribbons was without equal.

-maybe without equal, but not without an opposite that’s equally strong.”

egész tegnapig úgy tudtam, hogy ez lesz a félévadzáró... de az írók is így lehettek, mert elvarrták az idei történet legfőbb szálait. megismerhettük emma és a hókirálynő elveszett (kacsint) éveit, még arra is találtak egy varázslatos megoldást, hogy behoztak egy karaktert a szöszi múltjából, akiről eddig egy szó sem esett (ez ilyen külön rigolyám, amikor az írók megerőszakolják a múltat, csak hogy az aktuális eseményeket tudják kanyarintani, de ha ilyen ötletes megoldással élnek, akkor nem szoktam panaszkodni). és hát végignézhettük, hogy milyen pusztítást végez az átok a lelkekben és a ruhatárakban... tetszett a hókirálynő befejezése is, mert itt is érzékeltették, hogy nem egy tipikus gonoszt kaptunk ebben a félben, hanem egy olyan karaktert, aki rossz döntéseket hoz a sérelmei miatt -így a befejezése is szomorúan emberi volt. so, leesett a hó. de még nem tudni, hogy jövő héten milyen időjárás várható storybrook-ban... (++12.13.)

„by league law, i have the right to challenge you to a trial by combat.”

még akkor is, ha tudjuk, hogy mi ra's al ghul titkos fegyvere, bátor dolog volt ezt a véget meghúzni. mert azért ritkán látunk olyat, hogy egy hőst ilyen könnyen és ilyen nagyon legyőznek (mondom, azt most ne számoljuk, hogy milyen könnyű ebből visszatáncolni, csak nézzük a véres valóságot). és a hírek szerint még egy darabig kétségek között akarják tartani a képregényeket nem forgató nézőket, és ha ez igaz, akkor főleg minden tiszteletem. tudunk majd másfelé kacskaringózni, laurel talán már elég felépített ahhoz, hogy szintet lépjünk vele, és egy új karakter megszületését is láthattuk a laborban (btw labor, külön piros pont, hogy a friss flash-re volt utalás az egyik monitoron). hogy a flashback-ekkel mi lesz, még nem tudom, de örömmel tapasztaltam, hogy már nem csak lógatják őket a levegőben, hanem egy huszárvágással összekapcsolták a jelennel is ezeket. (ugye nem kell mondanom, hogy oliver helyett is izzadt a kezem a rohadt mászás-jeleneteknél. inkább próbáltam az írás-technikára koncentrálni, hogy hogyan kell három idősíkkal zsonglőrködni 42 percben...) (++12.12.)

„i’m not the fastest man alive. he is.”

számomra mindig fura, amikor az ilyen típusú sorozatokban is karácsonyoznak -pedig itt még mondhatjuk azt is, hogy a piros szín illik az ünnephez. bocsi... inkább nézzünk egy másik színt, mert ha már ez lett az idei utolsó rész, hát foglalkoztunk kicsit a főszállal. cool lett a sok futkosás a (szó szerinti) kifordított nemezis ellen, és örültem, hogy nem sikerült őt elsőre legyőzni, bár nem bírták ki, hogy a végén ne tegyék egyértelművé, hogy kiről is van szó (bár az egyértelműség nem feltételezi azt, hogy ne maradt volna bennünk rengeteg kérdés). de nem csak gonosz grincskedésből állt a rész, a karácsony közel hozza a szeretteket, így jó sok időt szántunk a magánéletre is. caitlin aranyos, ahogy végigéli a szerelme visszatérésének drámáját, és tulajdonképpen az iris-os kavaráson sem téptem ki a hajam és ez nagy szó nálam, a romantika ős-ellenségénél. de a legmeghatóbb akkor is a két allen beszélgetése volt a börtönben. (++12.12.)

„you’re exactly where you’re supposed to be. this is your destiny.”

ha már három hónap szünetre mennek (ehh), valami nagy durranással kellett befejezni a félévet, hogy a nézők kellő módon rágják a kefét. nem mondhatjuk, hogy nem sikerült... mert a vége igazán epic lett, és ebben nagy szerepe volt bear mccreary-nek is (khmm, hol van már a score...?), de a sztorit is jól felfokozták, plusz a rendezés is feljebb emelte a nagyjelenetet. de előtte sem volt gond a résszel, tévés keretekhez mérten pofás légi akciót kaptunk az elején; bebizonyosodott, hogy miért éri meg minőségi színészeket szerződtetni a szerepekre (kyle maclahlan erősen hozta a drámát és az őrületet egyaránt); és nem fukarkodtak a meglepetésekkel sem (két ember is egész váratlanul kapott golyót a testébe). egyre képregényesebb lesz az egész, és ezzel csak nyerhetünk mi nézők is. (++12.12.)

beigazolódik az abc hozzáállása, mely szerint ketté kell szedni a sorozatai évadait, mert így feszesebbé lehet tenni őket, nem esnek a túlhúzás hibájába. a shield-nek is jól áll, hogy hanyagolhatják a heti-ügyeket, minden mellékszál, sőt minden főszál egy irányba tud mutatni, egységesebb történetet képez, és csak akkor kell megállniuk a veszett nagy pörgésben, amikor ők akarnak egy kis karakter-momentumot csempészni bele. szóval jó fele fordultunk a busszal, és ha tényleg igaz, hogy a mostani történések vezetik fel a 2018-as inhumans-filmet, akkor őrültebbek, mint gondoltam...

„this is who i am. i can’t change.”

az ember próbálja úgy elindítani a sorozatzárókat, hogy ne gondoljon arra, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy új részt nézhet, hogy valaminek eljött a vége, de képtelenség ezt megállni. ráadásul sutter-ék nem segítették, hogy továbblendüljünk ezen az érzésen, egyből a nyitányban jax szálakat varr el, a gyomrunk is összerándul a fájdalomtól. pedig még van egy óra hátra. itt a végén sem maradhattak el a klub-ügyek, ennyi idő után lezárul az ír kapcsolat is, és persze nem bírják megállni, hogy egy szokásos autós-üldözést bele ne tegyenek. de tegyenek csak, mosolyogtam ezerrel a szokásos túlzásokon. egész a feléig jutunk, mikor ismét fájdalmasan szúrni kezdett az oldalam -mikor jax bevallja nero-nak, hogy mit tett éjszaka, és megteszi az utolsó lépéseket. it's a fine day to exit. az egyértelmű volt, hogy hogyan kell végződnie a sorozatnak, és volt egy kép a fejemben, hogy mi lenne számomra az ideális (azt éreztem, hogy annak a sziklafalnak szerepelnie kell az utolsó útnál (én oda is képzeltem a véget)). ...de elégedett vagyok azzal, ami megvalósult, volt benne stílus és érzelem, coolság és túlzás, pont azok a dolgok, amiket szerettünk a sorozatban is. legszívesebben még órákon át püfölném a billentyűket, csak ne kelljen elengednem a show-t, de nem tehetem. véget ért az út. (++12.11.)

tudtuk, hogy minden megváltozik. abban a pillanatban tudtuk, amikor az előző évad végén kirajzolódott a kaszás a végefőcímet jelezve. tudtuk, hogy az a jax, aki megpróbál jó lenni, aki ki akar szállni, aki annyit épült az elmúlt években, nincs többé. ezért kellett az évad eleje, hogy ezt a tomboló dühöt leképezze. hogy aztán a sok szörnyűség, amiket hősünk elkövetett ezerszeres erővel csapódjanak le, amikor megtudja az igazat. hogy minden hiábavaló volt. hogy elért egy olyan pontjára a pokolnak, ahonnan nincs visszaút. és igen, az egész szituáció olyan mértékű erőszakot hozott magával, amire egy idő után már csak vállvonogatással tudott reagálni az ember, ahol mindennapossá váltak a fontos halálok. de igazából úgy meg volt ágyazva ennek az egész vérfürdőnek, hogy még ezt a makulát is el tudom nézni. meg tudjuk, hogy képtelen vagyok tisztán látni, ha motorfüstről van szó. én most is imádtam, ahogy jax próbált taktikázni, zsonglőrködni a különböző érdekcsoportokkal, bandákkal, barátokkal és ellenségekkel. szerettem a meghitt pillanatait, a csendes drámáit és a szívre mért mélyütéseit. nagyontetszett.

bevallom, hogy az elején nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. a pilot-nak kétszer is nekiugrottam, mire a folytatás mellett döntöttem. mert bár bírtam a hangulatát, nem tudtam komolyan venni ezt a motoros kultúrából adódó keménykedést. szép lassan kezdett meggyőzni. direkt előkerestem az akkori jegyzeteimet, hogy az évad vége felé már miket írtam róla: ’okos és hangulatos. hiteles.’. a második végén ezt már így fokoztam: ’pontosan ilyennek kell lennie egy jól megírt, hangulatos, szerethető drámának. erő, ész és bátorság.’. és itt már megadtam rá a maximális pontot is. ahogy onnantól kezdve minden évadra. elég sok sorozatot nézek, de ha az elmúlt években azt mondtam (vagy gondoltam), hogy a ’legjobb dráma jelenleg a tévében’, akkor mindig a samcrow jutott elsőre eszembe. csak ajánlani nehéz másoknak, mert hogy tudod szemléletesen magyarázni, hogy egy olyan motorosokról szóló sorozatot ajnározol, ami hihetetlenül ügyesen van felépítve, ugyanakkor mélységesen emberi, de a szíve mellett a töke is kellően nagy, és tök jó arcok prezentálják. oké, ez eddig egész szépen hangzik, de ekkor jön a kérdés, hogy ’de miről szól?’. most mondja azt az ember, hogy az életről? egy tanmese a tetteink következményéről? egy különös család megpróbáltatásairól? egy antihős felemelkedéséről és bukásáról? gyúrjátok össze az egészet egybe, és ha valamilyen fura oknál fogva az én hülyeségeimet olvassátok, mielőtt megnéztétek volna a sorozatot, akkor most kurva gyorsan szaladjatok innen bepróbálni. mert megéri. hátha ti is olyan fantasztikus élményeket kaptok tőle, mint én. én mindenesetre hálásan köszönöm kurt sutter-nek, hogy ennyi éven át beengedett a kifordult elméjébe, hogy az egekig magasztalhattam, vagy hogy anyázhattam, ha épp gonosz volt. ...fuhh, érzem, hogy kavarog még bennem egy csomó minden, sokára fog még ez leülepedni... nagyontetszett.

„we don’t do good television, we do the news.”

nem számítottam ennyi humorra itt a sorozat elején, úgyhogy meglepődve kuncogtam a túltolt bénázásokon. mert a híreken csak egy kicsit nevetünk (plusz sarah palin nem számít, túl magas labda), inkább a magánéleti izéken. emily mortimer egyre lopózik közelebb a szívemhez, mert eddig talán csak igazán drámai szerepekben láttam, ott nem jöhetett elő ez a cukiság-faktor, ami igencsak benne van. no, de forduljunk inkább komolyabb irányba. mert igaz, hogy nem az hozza a nézőket, de igazabb lesz tőle a show. az olaj-tragédiát a háttérben tartjuk, mellé bekerül egy újabb valóság-szelet, egy újabb komoly probléma amerikában, az illegális bevándorlás. fontos is ez, még ha egy kicsit el is bagatelizálják a sorozatban, bár inkább az volt a nagyobb bajom, hogy hallottam a lelki füleimmel, john oliver hogy dolgozná fel a témát, és mosolyognom kellett. az is kettősséget okozott, hogy radiohead-del zárult a műsor, mert együtt énekeltem thom yorke-kal, így kevésbé tudtam koncentrálni az utolsó percekre... (++12.11.)

„-he didn’t say how many men they’ve got?

–we’ll find out soon enough.”

ahogy a nagykönyvben... és ezt érthetjük kétféleképpen, azaz azokból a panelekből építkeztek, amik egy ilyen epizódhoz szükségesek, és azt is érthetjük ez alatt, hogy ’basszameg, minden működött az epizódban!’… nem lehetett az egész végig lövöldözni, inkább intenzíven kaptuk az akció-adagot, akinek eddig quinn-ügynök nem volt a kedvence, az most biztos a szívébe zárta, ahogy átment egyszemélyes kommandóba (oké, kétszemélyes volt a csapat, de akkor hogy utalnék a híres akciófilm magyar címére...?). és nem csak ez hozta a feszültséget, de a cia főnök kemény döntése is, valamint, hogy komolyan aggódnunk kellett a túszokért. mint kiderült, nem alaptalanul. mondhatjuk, hogy ’ő’ lett a kötelező vezéráldozat, de azért sajnálatos, hogy az írók így döntöttek, viszont a lépcsőn ülős drámai jelenet miatt talán megérte. és akkor még ott volt az öngyilkosság kérdése és saul zavara is. és ha mindehhez hozzávesszük, hogy ez tulajdonképpen átvezető epizód volt a múltkori zúzás és a finálé előkészítés között, wow és wow... (++12.10.)

„ne gondolja azt, hogy mindig mindenért a szülők a hibásak.”

(még ha a sorozat ennek pont az ellenkezőjét is sugallja...) heti megfigyelés: ma ruha-fronton tudtam összefűzni az első három részt, ferencet először láthattuk öltöny nélkül, misi végre levette azt a ronda pulcsit (örültem, hogy utaltak is rá), és talán most először volt (farmer)nadrág orsolyán. / hétfő: már emlegettem az öltöny-tényezőt, mint változást, de sokkal komolyabb lelki törést láthattunk -a munka elvesztése miatt. tipikus depresszióba zuhanós jelek, amikor minden az értelmét veszti. nehéz kérdés, hogy ki lehet-e ebből jönni. / kedd: pont azon gondolkoztam, hogy idén talán kevésbé megyünk mélyre, de most is kiderült, hogy mennyire türelmetlen tudok lenni ilyenekben -mert amint orsolya elkezdett beszélni az anyjáról azzal a gyűlölettel a hangjában (vö. andrással a pénteki napon), majd amikor kiderült az igazság az abortuszról, akkor éreztem meg azt a letaglózó mélységet, amiért tavaly(előtt) is el voltam varázsolódva. / szerda: egyből látszott, hogy misi nincs jobban, csak látszat az egész bájvigyor, de az anyák nagyon vakok tudnak lenni. továbbra is nagyon szeretem, ahogy andrás hozzááll a fiúhoz, ahogy meg tudja változtatni a hangja tónusát, amikor vele beszélget. / csütörtök: és ha már kellett a mélység, akkor a héten dupla dózisban kaptam. azt már eddig is tudtuk, hogy a bátyja lesz a kulcs virágnál, de most már beexponáltuk az édesanyát is (megint a szülők...). de ez még csak a felszín lett volna, inkább az ájulás utáni rész miatt voltam oda az epizódért. ilyenkor valahogy mindig előjön belőlem az ölelős ösztön, és szaladnék a képernyőn át, hogy vigaszt nyújtsak -egy fikciós karakternek. nagyon fura érzés ez. / péntek: azon is gondolkodtam ma, hogy a szerkezetből adódóan csak ezeket a néhány perceket kaphatjuk andrás magánéletéből, de most ezzel a péntekkel kárpótoltak, és igazán mélyre áshattunk a doki lelkében. ami után az ember azt mormogta fejbe kólintva: nem hagyhattok így itt minket... (++12.10.)

„my immune system is too weak to fight off my smile muscles.”

tipikus sitcom-epizód, amit bármelyik random egykamerás sorozatba forgathattak volna, három külön sztori, mert könnyebb 8 percet megírni, mint húszat összefüggően, két vendégszereplő bedobásával, némi kapcsolat-izével. oooh, noooooooooooooooooooooooooooo... (stb) (el kellett gondolkoznom, hogy láttam-e már stephanie beatriz mosolyogni...) (++12.09.)

„volt már olyan fájdalmad, ami nem múlt el?”

a hét megfigyelése: így, hogy ember egyben néz meg egy heti adagot, valahogy jobban feltűnnek a párhuzamok. hogy a most a vágyak mellett az álmok is fontosak lettek -sőt, két karakter el is aludt a terápia közben. nem lehet véletlen. hétfő: az egyik álom elmesélése itt történt, egy rémálomról van szó, ami a gyerekkorhoz kapcsolódik (hmmm). de máté gábor nem csak ezt tudta nagyon plasztikusan elmesélni, hanem az egész dániai történet végi pörgött a szemem előtt, pedig csak egyszer láttam egy dokumentum-filmet christiania-ról. úgy tűnik, hogy generációs probléma lesz leginkább a háttérben, mennyire tipikus, hogy undorodva mondja ez az idősebb generáció a ’drogoskurva’ szót... / kedd: itt nem voltak álmok, csak vágyálmok, amiket hol ki mer mondani bori karaktere, hol inkább visszakozik, hogy nem is gondolta komolyan. egyre jobban rajzolódik ki az a férfigyűlölő nő, aki igazából nem is gyűlöli a férfiakat, csak a saját bizonytalanságát, és ezt mindenkin levezeti, főleg a magabiztos nőkön és férfiakon. / szerda: andrás jól bánik a gyerekekkel (kivéve a sajátjait), tök jó, ahogy megtalálja velük a hangot. de viszonylag hamar félreraktuk misit, és azt a fajta civódást kaptuk helyette, amit már tavaly is oly’ fájdalmas volt nézni -a szó pozitív értelmében. néhány mondatnál most is összetört a szívünk. / csütörtök: az tetszik legjobban niké-ben, ahogy zavartan a szemét forgatja, az ilyenektől lesznek teljesen hitelesek a pillanatok. itt sűrűsödött az elején emlegetett két téma, az alvás és a (rém)álom. és őt is nagyon jó volt hallgatni, ahogy a családjáról mesélt. / péntek: mintha visszaugrottunk volna egy évet -ágnes abban a legjobb, hogy felbassza andrás agyát az égig, és mi piszokmód élvezzük, ahogy láthatóan megy a vércukorszint egyre fel. fel. fel... (++12.08.)

„well, congratulations on having sisters, but i know women. you blindfold me, spin me around and drop me into a rainstorm, and i’ll still find the g-spot. let us not forget that i had boobs for the first 19 years of my life. i grew up as a fat, asexual friend-zoner.”

ugyanmár schmidt, egyetlen pasi sem tudhat semmit (hümmm, nem elég hangsúlyos: SEMMIT) a nőkről. még ők maguk is igencsak zavarban vannak, ha magukról van szó. aranyos volt a két csaj passzív/agresszív levezetése, de lehet, hogy egyszerű vagyok, de a fiúk rövidre zárt vitái jobban fájtak tetszettek... (volt még itt nick is meg az új kapcsolat, ami most még csak egy csavarra épült, de lesz ez még...) (++12.08.)

„reclaiming journalism as an honorable profession. a nightly newscast that informs a debate worthy of a great nation. civility, respect, and a return to what’s important. the death of bitchiness, the death of gossip and voyeurism. speaking truth to stupid. no demographic sweet spot.”

még egy sorkin-féle szó-zsonglőr zseninek sem lehet egyszerű pilot-ot írni. mert nehéz a nézők figyelmét úgy megtartani, hogy közben be kell őket vezetni a sorozat világába, hogy önteni kell rájuk az információkat a karakterekről. talán az a titok, hogy el kell helyezni néhány olyan pontot, amivel be lehet rántani őket, amiért azt fogják mondani, hogy mindenképpen idekapcsolok majd legközelebb is. nálam az első ilyen az egyetemi kifakadás volt, persze, ez annak is lett szánva, de a maga szájbarágósága ellenére működött. aztán a következő pillanat, amikor kiderült, hogy mi lesz a vezető hír aznap este, ahogy megjelent az idő, és realizáltad, hogy a valósághoz lesz kötve a téma. innen már csak egy lépés volt, hogy a műsor vetítési idejére már meg legyen véve az ember. a pörgésre nem hiszem, hogy panasz lesz. és vagyok én is annyira idealista, hogy ne bántsák a fülemet a magasztos szavak (lásd például az idézetet). sorkin bácsi azzal hálálja meg a színészeinek, hogy ennyi szöveget kell megtanulniuk, hogy igazán minőségi sorokkal rakja tele azokat. és úgy tűnik, élni is fog a lehetősséggel a jónevű gárda. nézőként nem is kérhetnék többet. (++12.07.)

„ki vagy te?”

bár egy kislány rémálmával kezdtük, utána inkább a felnőttek rémálmaival folytattuk. a metrós őrületben a természetes reakciók tetszettek, hogy egy apuka végigmantrázhatja a teendőket, de ugyanúgy ki fog akadni, ha megtörténik a baj. és az ilyen gyerek-hülyeségre csak a kiabálva megrázás lehet a megfelelő pánik-reakció. a liftbe szorulás is egy ilyen hasonló felnőtt félelem, talán így kapcsolódik a két sztori, de annak a lényege úgy tűnik, hogy csak az események mozgásba lendítése volt. sajnos már híre ment a neten, hogy milyen nemzetiségű lesz a hölgy, így oda a meglepetés ereje, de azért jó volt érteni őt. (nem mintha én nem lőttem volna le az idézettel, de ki tudná megállni...?) (++12.07.)