soroló

„wood nymphs, tree spirits, dryads. anything’s possible.”

ha az előző részekből kiderült, hogy bill nincs elveszve popkultúrálisan, azaz ismeri a scifi toposzokat, így nem értem, hogy a horror-kliséknél miért nem kapja fel a fejét, és szimatol bajt az első pillanattól...? kicsit bajban voltam az epizód elején, mert tisztán látszott, hogy a klasszikus elátkozott házas témával fogunk játszani, és az nem igazán az én utcám. főleg az tud bosszantani, hogy a karakterek fejetlen csirke módjára rohangálnak, és elmélkednek a furcsa zajokról meg a becsapódó ablak-zsalukról ahelyett, hogy kurvagyorsan elhagynák a helyet az első gyanús jelre -illetve már előtte, amikor a nem túl bizalomgerjesztő öregember először megmutatja nekik az ódon épületet, akkor kéne azt mondani, hogy ’ööö, kösz nem’... viszont. miután túllendültünk az összes horror trope-on, akkor behoztak egy olyan elemet, amit szinte csak a who-nál szokás belekeverni egy ilyen rémtörténetbe: az érzelmeket. és csodásan működött, ahogy érzelmi alapra helyezték a magyarázatot, és máris értelmet nyert az is, hogy miért szerződtettek egy olyan pedigrés színészt az epizódhoz, mint david suchet... (mivel annyira reklámozták a mester visszatérését a készítők, nem tudok elképzelni mást, akit lakat alatt tartana a doktor -de azért még reménykedek, hogy meglepnek...) (#05.07.)

„this is dr.tippens’ office. for your appointment thursday at 2:00 pm, dr.tippens is not available. there’s going to be a substitute, his colleague, dr.penderson. he’s a very dear, old friend, and he’s never too busy to help someone in need.”

(bele is őrülnék, ha ilyen kódnyelvet kéne beszélnem, mint ami az idézetben is van...) örülök, hogy a sorozat alkotói nem néznek hülyének minket -hogy úgy gondolják, hogy elég egy szépen bekeretezett fotó az asztalra vagy a párkányra, és máris tudjuk, hogy kinél járunk, még ha annak a most felbukkanó mellék-karakternek nem is ugrana be elsőre az arca. és muszáj, hogy emlékezzünk, mert ma nagyon mélyen merültünk a múlt homályos részleteibe... emlékeztek még a tinilányra, akinek a papája fontos tisztséget tölt be? újra itt vannak, és a szokásos lehallgató-kazetta csere után a segítségükkel kiderült, hogy a tavaly kínkeservesen megszerzett vírust (na, arra biztos emlékeztek) bevetették a szovjetek -afganisztánban... és a thaiföldön meghalt ex-fbi ügynökre emlékeztek még? csak mert az íróknak most lett fontos, hogy újranyissuk az aktáját... és hé, ugye nem felejtettétek még el a szerencsétlen sorsú martha sem, ugye? csak mert egy szomorkás jelenetben őt is újra láthatjuk... (csak a tuan-szálat nem tudtam beilleszteni ebbe az analógiába, annak jelenleg még nincsenek múltbéli gyökerei -mert még oleg-nek is vissza kell emlékeznie egy csomó régi históriára...)  (#05.06.)

„dreamland has a whole goddamn nazi robot farm in the basement. in this economy!”

ügyesen rázták és keverték ma az összetevőket és a karaktereket, mindenre és mindenkire jutott elég idő -és közben még egy rakás utalással is ízesítették a koktélt (avagy hogyan oltsuk a terminator-t a marlon brando féle wild one-ba), miközben elsuhantak mellettünk los angeles ikonikus helyszínei, a romantikus csillagvizsgáló és az eredeti hollywoodland felirat... (#05.06.)

„one of us must win for humanity to survive.”

eljött hát a végső harc az emberiség túléléséért -de biztos hogy kardokkal és vérrel kell megvívni ezt a harcot? vajon belénk van kódolva ez az erőszakosság? bár a kérdés lehet hogy okafogyottá válik, ha a harcok ellenére is elbukunk... random bedobtak az epizód végére egy fordulatot clarke döntésével, amiért úgy látom sokan morognak az interneten, pedig semmit sem tudunk még arról, hogy mi az írók szándéka ezzel... az előtte lévő negyven perc szándékai sokkal tisztábbak -kijárt már octavia-nak egy epizód, amiben igazán ragyoghat... és nem mondom azt, hogy nem tartottam attól, hogy ez lesz a búcsú-epizódja, mert a sorozat szövetébe egy ilyen fordulat is belefért volna, főleg mert a párbaj-ellenfelei igazán pedigrés arcok voltak, így többféle kimenetele is lehetett volna ennek a túlélő-shownak. mondjuk a küzdelem lebonyolításával megleptek, mert meg voltam győződve arról, hogy aréna-szerű páros összecsapásokat kapunk majd, de működött az, hogy kihasználták az egész város területét, így lehetett több fordulatot beleírni, szövetségeket összehozni, váratlan támadásokkal sokkolni a nézőket. bár a harcok dinamikája miatt nem panaszkodhatom, azért igen, hogy az operatőrök a kelleténél jobban rázták a felszerelésüket... persze mindez vériszamos vágóhíd lett volna csupán, ha o érzelmeit nem tudják kellően kidomborítani, ha nem építik a nagy lelki csatáját a múltjára, de szerencsére a készítők szíve is a helyén van, nem csak a harci szellemük... (#05.05.)

„you’re only human. you do all one man can do. more than any man’s expected to do.”

batman-nek is lehet rossz napja -főleg egy halál-évfordulókor... nem csak a háttér volt sötét a mai részben, de bruce gondolatai is, mert hősünket erősen gyötrik a kételyek, hogy megéri-e minden este felvenni a denevér-kosztümöt, és pici győzelmeket aratni a gothami mocsok kisöprésében, megéri-e akkor is a veszélyes küzdelem, ha közben a szeretteit is veszélybe sodorja... érett gondolatok egy rajzfilmhez, de én örülök, ha megjárjuk ezeket a mélységeket is. (a dobtáras gengszter-gonosz csak mellékes adalék volt, de a mai részbe nem volt szükség egyik ikonikus elenfélre sem.) (#05.05.)

„it’s just a story. none of this has anything to do with... okay.”

egy halott karakter köré építeni egy egész epizódot? wow, ilyen is csak fargo-ban fordulhat elő... noah hawley nem nagyon tudja levetkőzni magát, úgyhogy ebbe az évadba is hozott egy kis hetvenes évek wibe-ot (trapéznadrággal és kokainnal, naná!), valamint meglepően erős scifi elemeket (ráadásul ez utóbbiakat becsomagolták egy cuki rajzfilm-betétbe!)... és bár tulajdonképpen még csak most indultak el a fő sztori-szálak, de miért is ne léphettünk volna ki egyből a keretből, hogy zárványként megkapjuk ezt a betét-epizódot? egyébként is, én a világ végéig is követném carrie coon-t, nemhogy hollywood-ba, ahol magas számban botlik az ember sötét múltú pincérnőkbe, kanos rendőrökbe meg szomorú sorsú producerekbe... és az előbb olvastam egy érdekes fejtegetést, úgyhogy gyorsan le is nyúlom: ugye volt az az önkikapcsolós funny doboz a hotelszobában, ami filozófiailag tökéletesen leképezi hősnőnk élethelyzetét, aki folyton ebben a köztes állapotban leledzik: elvált, de mégsem, rendőrfőnök, de mégsem, volt nevelőapja, de mégsem -és még a modern eszközök is levegőnek nézik... (#05.04.)

„she’s not moses about to take you to the promised land.”

még egy epizódot töltünk a framework-ben, kicsit harcolunk meg ellenállunk, messze még az évad vége -gondolta a gyanútlan néző, bár aztán gyanúsan sandított a címre, ami azt sugallta, hogy közel a változás szele... ezek után szinte fejbe-vágott az epizód második fele, ahová acél-kemény sűrűségben keverték az izgalmakat és a szívszaggató drámát -azaz a srácok hazatérését a mi világunkba. illetve ’szinte mindenki’ visszatérését, mert ahogy várható volt, van olyan változtatás egy életútban, amiért érdemes bevállalni azt is, hogy egy virtuális világban kell ezután létezni... de ha egy maradt is odaát, átjött valaki más helyette -és természetesen aida hús/vérré változását is hatásosan sikerült bemutatni (bár a perverz agyam végig azon kattogott, hogy milyen kár, hogy network-tévén megy a show, bezzeg az hbo-n már húsvásár lenne...). és ha már itt van nálunk a robot-lány, akkor húzott is egyből egy meglepőt... örülök, hogy ki fogják használni azt, hogy a framework-ben elkövetett tettek hatnak az adott karakterek lelki világára, legalábbis fritz-re biztos hogy hatással lesz a sok borzalom, amit elkövetett odabenn. és fura módon annak is tudok örülni, hogy az orromnál fogva vezettek -legalábbis én abszolút karakter-hitelesnek éreztem volna, ha radcliff az örök élet ígéretét választja a helyes út helyett... (#05.03.)

„this is america. here, the righteous have no reason to fear. here, those men have no power. and when they saw that i had no fear of them, they ran like the cowards they are. back across the border. they will not return.”

oh, jó mélyen elmerültünk a drog-bizniszben... pedig azt hittem, hogy mr.frig csak egy (breakingbad-rajongó) nézőcsalogató ínyencség lesz, akit rá lehet rakni a plakátra, de úgy tűnik, hogy komolyan számoltak vele idén -és azzal is, hogy kicsit jobban belelássunk a nagy ellentétbe, és reményeink szerint mr.salamanca végzetébe is... nem bírják ki, persze, hogy ne utalgassanak az anya-sorozat egy-egy kultikus jelenetére is, visszatértünk pl. a mexikói medence partjára, mert úgy tűnik, hogy van olyan kartell-főnök, aki ilyen szabadabb környezetben szereti intézni a bizniszeit... csak azt nem értem, hogy az miért van, hogy a drog-ügyletekkel együtt jár a keménykedés, a mások megalázási szándéka is... az epizód felét ezzel a szállal töltöttük, de azért maradt némi idő a mcgill-családi drámára is. jimmy-nek és kim-nek láthatóan van egy terve, de ahhoz most meg kell alázkodniuk, hogy elérjék a céljukat -és tudjuk jól, hogy az önérzetes és kicsinyes chuck szívesen tetszeleg a megalázó szerepében... (mike meg az ultimate mr.wolf, mindenféle ügyet rá lehet bízni az öregre -ajtó-szerelést is...) (#05.03.)

„their god was a war god.”

...azon gondolkozom, hogy vajon honnan szereztem tudomást annak idején neil gaiman-ről, és az ő magnum opus-áról, az amerikai istenek-ről, aminek hatására levettem annak idején a könyvtárban a polcról a jól megtermett kötetet, de képtelen vagyok visszaemlékezni -az viszont biztos, hogy derekasan megküzdöttem az olvasással, mert nem adta könnyen magát, de mire végre keresztülharcoltam magam az utolsó lapig, már azt éreztem, megérte minden egyes perc, és új kedvencet találtam... gaiman azóta is nagy szerelem maradt, a könyv pedig felkerült az ’újra kéne olvasni’ listára (főleg hogy itt a polcon a tíz éves jubileumi bővített kiadás) -és a terv az is volt, hogy mire megérkezik a tévés adaptáció, újra elmerülök az istenek nagy csatájában, de persze kifutottam az időből... de valahol szerencsésnek is érzem ezt, mert bár vannak emlékképek a fejemben, nem túl élénken emlékszem a cselekmény minden mozzanatára -azt kifejezetten előnyösnek érzem, hogy tudom, hogy mi is zajlik a sztori hátterében, mert brian fuller-ék nem adnak túl sok kapaszkodót a szűz nézőknek... és biztos vagyok benne, hogy erős lehet a riasztó-faktora ennek a meg-nem-értésnek, ugyanakkor aki szeret elveszni a nagy ismeretlenben, az áhítattal nézhetett minden percet... mert nem csak az alap-szituációt vázolták fel itt az első órában, hanem már néhány isten is tiszteletét tette, hogy lenyűgözzenek és elborzasszanak. a hangulatot és a vizuális koncepciót is ugyanez a kettősség jellemezte, mert vannak pillanatok, amikor szándékosan túlzásba esnek (lásd egyből a vikinges kezdést a nyílzáporral és a patakvérrel), máskor viszont gyönyörűen stilizálják a komolyabb mondanivalót (ilyenkor érezni, hogy a kreatív team nagyrésze a hannibal-ból érkezett)... a gondosan válogatott színész-csapatból természetesen ian mcshane csillog ki a leginkább -de ezt a szerep pont olyan, mintha gaiman rá írta volna annakidején... so. erős alapok, amikből reméljük, hogy legalább akkora élmény kerekedik majd, mint amit olvasás közben éreztünk. (#05.01.)

„murman here is an old client of mine, and the only reason he hasn’t been dragged naked through the streets and hung upside down from a lamp post with his cock stuffed in his mouth is because he took my advice from time to time.”

ezek a szegény egykori vasfüggönyön túli országok még igénylik a nevelést a modern demokrácia témakörében, így természetes, hogy a fejlett nyugati országok jószívűen támogatják őket ezekben a törekvésekben. hogy tisztességes vezetőik legyenek, akik mindig csak a nép érdekeit nézik, és nem csábulnak el anyagi haszon reményében... ó, szegény grúzok, remélem nem sértődtek meg nagyon a mai epizódot látva... ügyes indok volt ez a választási felügyelet arra, hogy a régi csapat nagyrészét összehozzák egy közös mókázásra, és olyan (csúnya) vendég-arcokkal emeljék a humorfaktort, mint stephen fry -nálam mégis a folyton őszinte minna vitte a fődíjat, már nem először a sorozat történetében. (#05.01.)

„i know, in the fable, pied piper led all the children into darkness, but now we’re doing it.”

oké, gilfoyle-al együtt mi is tudtuk, hogy dinesh igen hamar elcseszi majd a ceo-ságot, de azt talán arra senki sem számított, hogy ilyen hamar a katasztrófa szélére kormányozza a hajót -pedig én istenuccse elnéztem volna még ezt a megújult haj-szerkezetű arcoskodó változatát az indiainak... de sebaj, gavin belson hülyesége megint kihúzta őket a csávából, így lehet visszamenni a start mezőre -újra... (és igen, szerintem büntetlenül lehet viccelődni a pedofílián...) (#05.01.)

„it’s just a stupid, silly story. and i believed it because i’ve gotta be crazy, haven’t i?”

sajnos hiányosak a természettudományos ismereteim, így nem tudom, hogy milyen összetevő miatt ilyen vörös a talaj ausztráliában, de mindig meg tudok örülni neki, amikor mozgóképen látom ezt a színt, mert annyira összetéveszthetetlenül ausztrál -mint a kenguru, a bumeráng és az aboriginálok által fújt didgeridoo... a szélfútta tájhoz egy mélyen barázdált arc illett, úgyhogy idősebb kevin-t követtük ma végig a szenvedése stációin, amit más persze szerencsétlenségek sorozatának nevezne, de csak azok, akiket még nem érintett meg isten ujja... a sivatagban bolyongás közben több megvilágosodás is ért minket nézőket, olyan darabok is a helyükre kerültek, amiket évek óta nem tudtunk beilleszteni a nagy egészbe (csak egy példa: hotelben tévét néző garvey sr.). a megpróbáltatások között szépen kirajzolódott az öregember végső célja is: noé módjára szeretne túlélést biztosítani az emberiségnek egy világot elborító árvíz idején... scott glenn már hosszú évtizedek óta hollywood egyik megbízható munkásembere, és most is tündökölt az egész epizódban, főleg azért tisztelem, amit a nagymonológban előadott, mert ott a teljes érzelmi palettán kellett játszania. de nem kell szégyenkeznie lindsay duncan-nek sem, mert a végén ő facsarta ki a szívünket -avagy lindelof-ék találtak még egy kegyetlen sztorit az eltűnéssel kapcsolatban, amivel még nem tettek minket tönkre lelkileg... (#05.01.)

„looks like slow kung fu.”

...mármint a tai chi-re vonatkozik az idézet, de kiterjeszthetjük ezt az értelmezést az egész sorozatra is, ami olyan mint egy jól működő lassított felvétel... még az autós üldözéseiknél sem piszkálják a sebváltót, hanem pont olyan tempóban követnek valakit a kocsikkal, ahogy a jól dolgozó kémek tennék a valóságban... persze lehet kvázi kém-tevékenységet folytatni durvább módszerekkel is -mondjuk rátörni valakire az ajtót és feltúrni a szobáját, de ezt a módszert inkább a szovjetek preferálják... oh, de hagyjuk a kémkedést, mert megint annyi csodálatos drámai pillanat az epizódban... keri russell szokás szerint csodálatos volt az összes jelenetében, és a lányával való őszinte beszélgetésében leginkább azt szerettem, ahogy a szeme alatt kirajzolódtak a kis erek, mert valahogy még nagyobb súlyt adtak az amúgy is súlyos mondandójának... abban viszont tévedtem, hogy hősnőnk a behálózott megfigyelt személye miatt féltékenykedni fog -mert pont hogy philip büszkeségét baszkurálja az, hogy ő nem volt képes megtartani a saját behálózott személyét... gabriel önkéntes nyugdíjazása után visszább-léptünk eggyel, így újra jöhet a feszült viszony claudia-val... (#04.30.)

„i can’t be your girlfriend anymore.”

ki a fene gondolta az elején, hogy attól leszek boldog egy kémes sorozat nézése közben, ha intim családi pillanatokat mutatnak...? pedig megint azok voltak a legjobb pillanatok az epizódban, amikor a szülők interakcióba léptek paige-el, tisztáztak dolgokat, vagy csak lelkileg támogatták (szegény henry-t már kezdem sajnálni, hogy kimarad ezekből a meghitt pillanatokból...). és most ugye volt miért pátyolgatni paige-et, mert végre elszánta magát a kapcsolata befejezésére (persze, titkokra nem lehet építkezni hosszútávon), és végtelenül örülök annak, hogy itt sem érződött tinilányos hisztinek a szakítás -bár ennyi tinilányos pillanat még simán beleférne a karakter összetettségébe... eközben egy kvázi családtagtól is búcsúzni kényszerültünk, mert nem csak jennings-ék, de én magam is úgy tekintek gabriel-re, mint egy pót-apafigurára az életükben, és akkor is meg fogják érezni a hiányát, ha azért nem volt tökéletesen felhőtlen a viszonyuk -és az elválás sem (legalábbis philip kapott néhány komolyabb szót is az utolsó pillanatban). most már kíváncsi leszek, hogy mire megyünk az idei gabonás főszállal -ahogy abból is kisülhet valami pikáns, ha elizabeth magára veszi a ’megcsalását’... (#04.30.)