soroló

„-victorian london. opium dens and low-cut corsets.

-arthur conan doyle and the rolling fog.

-syphilis, whores, and vampires.”

az a jó azokban az epizódokban, amik irányt váltanak félúton, hogy nekem is tér jut arra, hogy csapongjak... szóval egy viktoriánus horror-hommage képe jelent meg elsőként a szemünk előtt, rip hunter holmes-i képességekkel felruházva haladt a nyomok után, majd becsatlakoztak a legendák is, hogy nosztalgiázzanak kicsit a közösen átélt kalandokra -szigorúan felpolcolt hajakkal és mellekkel, mégiscsak a fűzők korszakának zenitjén jártunk a századforduló környékén. csakhogy... rövidesen kiderült, hogy a horroros beütés csak (temetői) ködösítés, és igazából az évad átívelését igyekeznek berúgni épp az írószobából, egy téren és időn túl létező nagyon gonosszal, és egy nem kevésbé szórakoztató, már jól ismert rosszfiúval damien darkh személyében (btw, a feltámadás utáni popzenére abárolás kicsit túlzás volt az én ízlésemnek)... szerényen meghúzódott a háttérben a családi veszteségek fájdalma, ami segítségével szépen lépdelnek előre zari szálán az írók (és nem ismeretlen ez az érzés amaya-nak vagy sarah-nak sem), és hát a professzor is komoly dilemmában van, hogy a családot vagy a világmegmentést válassza-e. (##04.28.)

„#feminism.”

...és akkor egy epizód, amiben maga a címszereplő fel sem tűnik... óh, hogy nekem mennyire hiányzott katee sackhoff hatalmas mosolya! mondjuk a hangja kicsit fura volt most, mintha feljebb képezte volna, mint szokta, és persze pontosan annyira játszotta túl a szerepét, amennyire egy fém-manipuláló meta-gengszter-asszonyságtól elvárható, de azért nagyon örülök, hogy újra a szemem elé került, mert amennyire szerettem őt a bsg-ben, mostanában annyira elkerültek a szerepei... szóval közeleg a nagy nap, úgyhogy egy legény/leány-búcsú jó alkalom volt, hogy nemek szerint kettéosszuk a csapatot, hogy különböző problémákkal küzdjenek meg -és hogy kicsit kifordítsuk a hagyományos szerepeket, a klasszikus flash-es heti-metás szál a csajoknak jutott (feat. felicity). és azon imádkoztam, hogy ne az legyen a vége, hogy a fiúknak kell kimenteniük őket, mert azzal aláásták volna a feminista felhangokat, de szerencsére nem így lett, igaz caitlin-nek újra fagyossá kellett válnia, hogy túléljék az éjszakát... a fiúknál a humor dominált elsősorban, grant gustin-nak jól állt a részeges bohóckodás, a nyúlós-srác hebrencsségét meg kezdem megszokni... (az emberek bármit lenyelnek/felszívnak/befecskendeznek, ami bódulatot ígér, miért ne tennék ezt ízletes meta-könnyekkel...?) (##04.27.)

„i’m the monster that poisons children. you know, even lex luthor never did that.”

a tányér-csapkodós szakítások kiszámíthatóak és unalmasak -egy ilyennél sokkal érdekesebb volt most a lányok összetett érzéseket vegyítő utolsó napja, ahol egymásba folyt a bánat könnye és a testi vonzódás izzadság-cseppje... először örülni akartam annak, hogy a finálé következmény-hulláma újabb problémát dob a felszínre, amivel átértékelhetjük kicsit lena-t, de aztán hamar gyanús lett, hogy nem az ólom-bomba lesz a háttérben, hanem egy igazán lelketlen bosszúálló ember, akinek még a gyerek-életek sem érnek semmit... egyrészről működött ms.luthor megzuhanása, és ami még fontosabb, a barátnői szövetsége, másrészről pofás volt a nagy akció-jelenet is, ahol supergirl-nek mind-a-két kezére szüksége volt, hogy megakadályozza az ördögi tervet és megmentse lena-t (ez utóbbi jeleneten megint sokat dobott a heroikus zene)... sam és kara jó csapat voltak együtt a nyomozás során, nem nagyon várom azt a pillanatot, amikor egymás ellen fordítják őket az írók. (ahhoz meg nem nagyon tudom, hogy miképp álljak, hogy láthatóan össze akarják boronálni lena-t és jimmy-t (akinek gondolom lelkiismereti gondot okoz majd, hogy egy luthor-ral szűri össze a levet...)) (##04.27.)

„i am a hacktivist, not a monster.”

szóval ezért akarják sokan decentralizálni az internetet -mert egyetlen nagy teremben tárolják a szervereit... oké, tudom, hogy vannak fontos központok, de az epizódban úgy állították be a karakterek, mintha a nagyon titkos páncélszekrényben csinálnak egy nagy bummot, és onnantól vége a teljes világhálónak... szerencsére az már most látszik, hogy az új évad-gonoszunk azért okosabb lesz az ilyen fejtegetéseknél -bár lehet hogy csak azért érzem ezt, mert michael emerson-t szerződtették a szerepre, és hát neki olyan arc-szerkezete és hanghordozása van, hogy bármilyen karaktert intelligensebbé tesz... ha hacker az ellenfél, akkor persze felicity-nek kellett a középpontba kerülnie, kicsit felemelték vele a formás popóját az asztal mögül, és kiküldték terepre tevékenykedni. megmosolyogtató módon oliver vette át a szerepét (a.k.a. a passzív monitor-nézést) -és kétségtelen, hogy meg kell találni a srácnak az új szerepet, ha már nem lóghat együtt az arrow-team-mel folyton... igaz, a magánéletével előtte is a sztoriban tartották, de azon most nincs kedvem morogni, hogy minden egyes felicity/oliver közös jelenetet azzal zártak le, hogy valamelyiküknek megszólalt a telefonja, és el kellett mennie a randi (vagy a potenciális előjáték) kellős közepén... (##04.20.)

„what’s ’e.t.’?”

...és a nyolcvanas évek hulláma csak gyűrűzik tovább egy-és-egyre... gyerekkorunk spielberg-i látásmódja nem csak a stranger things-re hatott jelentősen, de a legendák írószobájában is találtak helyet arra, hogy fejet hajtsanak a mesternek -egészen mesteri módon, felhalmozva az összes kötelező kelléket, a fehér-kerítéses kisvárost, az egyedülálló, sokat dolgozó anyát, a magányos és különc kiskölyköt, akit a kíváncsisága és szeretet-éhsége hajszol bele egy nagy kalandba (plusz a delorean népszerűvé tételéhez is volt ugye némi köze spielberg mesternek) -arról már nem is beszélve, hogy szó szerint idézték fel korszak legikonikusabb jelenetét, ami pont azért volt szerethető, mert ennyire pofátlanul nyúlta a nagy elődöt... jó volt a kontraszt a jelen kicsapóan pozitív ray palmer-e és a gyerekkori szomorkás énje között, igazi ifjúsági-filmes tanulságként szolgált az, hogy legyél türelmes, és megtalálod a barátaidat, azokat, akikre igazán számíthatsz... azt is okosnak gondolom, hogy ez a rész pont akkor érkezett, amikor egy új karakternek kell beintegrálódnia a csapatba, és aki szintén a magány szigetéről érkezett a zsúfolt hajóra, így ő is sok tapasztalattal kerülhetett közelebb a srácokhoz... (hehe, nate milyen borzasztóan tud flörtölni...) (##04.20.)

„he may be the predator, but i’m the schwarzenegger.”

mit látsz magad előtt, ha elképzeled a legfélelmetesebb apát, aki mindenáron meg akarja védeni a kicsi lányát, tőled, az udvarlótól? ugye te is danny trejo arcát képzelted magad elé...? tökéletes casting volt az öreg gipsy apjaként, aki persze faarccal bohóckodja végig az egész epizódot, miközben cisco-val kergetőzik a laborban... de persze ez csak egy bohókás b-szál volt, mert érkezett egy újabb meta, és ezúttal úgy tűnik, hogy hosszabb távra, egy nehezen komolyan vehető ezüstkori dc karakter képében, aki mr.fantastic és nyúlánka méltó párja lehet a nyúlás-versenyben... barry-hez hasonlóan elsőre nekem is kevés bizodalmam volt a srácban, mert egy igazi jerk-nek tűnt, aki lealázza a nőket, igazi magánkopóként folyton piti balhékba keveredik, és egyébként is olyan ütnivaló feje van, de szerencsére hősünkkel együtt én is megtanulhattam, hogy igenis érdemes félrerakni az előítéleteket, mert a seggfejek is változhatnak annyira, hogy érdekelni kezdjen a sorsuk... (azzal, hogy a tavalyi időutazókkal elhintették az idei (egyik?) főgonosz nevét sikeresen elültették bennünk annak a bizonyosságnak a magját, hogy van egy hosszútávú mester-terv is az írószobában, hogy túllátnak a heti-ügyeken és évad-íveken is...) (##04.19.)

„people can worship whatever they want. it’s called freedom of religion.”

az emberek felnéznek azokra, akik különleges képességekkel rendelkeznek -és azokat különösen a szívükbe zárják, akik megmentik az életüket... okos dolog egy szuperhősös történetben előhozni a vallás témáját, mert egy emberfeletti lénynél természetes, hogy kialakul a személye körül valamiféle vallásos áhítat -az már egy másik kérdés, hogy ez a vak hit átcsaphat őrületbe is... jól átérezhető volt, ahogy kara megrendül a követőit látva -bár az érzelmek terén egyébként is pompásan szuperált az epizód, még az olyan témáknál is szipognom kellett kettőt, amik nem állnak annyira közel hozzám (gondolok itt az anyaság kérdésére elsősorban, ami mind sam-nél mind alex-nél komoly probléma-forrást jelentenek (jut eszembe, ritkám dicsérem chyler leigh-t, de most mindenképp megérdemelt egy kalap-emelést))... gondolom nem véletlen, hogy előhozták az írók a vallásosság kérdését, mert úgy tűnik, hogy a sam-mel kapcsolatos furcsaságok (látomások) kapcsolatban állnak a kriptoni vallással, és most kaptunk az ottani hitvilágból is egy kis ízelítőt (sőt, azt is megtudhattuk, hogy a zor-el család számára is sokat jelentett a hit). (azért elég átlátszó egy vallásos epizódot a ’hallelujah’-val zárni, bár az is igaz, hogy jelenleg még nem írtak tökéletesebb dalt a popzenében a vallásossággal kapcsolatban...) (##04.19.)

„sooner or later someone’s going to find out that the green arrow isn’t shooting any arrows.”

egy kanári-sikollyal átjuttatni valakit egy másik háztetőre -hogy erre a trükkre miért nem gondoltak eddig...? az elmúlt napok történései után fájó egy mondatban hallani a ’szíria’ és a ’vegyifegyver’ szavakat, de szerintem az tök oké, ha egy képregény-sorozat kicsit aktualizálni akar -és szerintem abban sem lőnek nagyon mellé, ha arról beszélnek, hogy a katonák meg akarják szedni magukat a csatatéren (az már egy más kérdés, hogy itt egy nagy halom aranyról van szó, amit egy speciális egység magáévá tett a széthullóban lévő országban)... csak nem ússzuk meg a john diggle-drámát idén sem, most épp’ nem a testi problémája veszélyezteti a csapatot, hanem kiderült, hogy hiába a régre visszanyúló katonai múltja, parancs-adásban nem ő az ász, és fel kell dolgoznia azt, hogy mostantól őt hívják főnöknek (’hoss’-nak, hogy rene kifejezésével éljek) -és persze gyanús lett volna, ha túl hamar elmúlik a kéz-remegés, úgyhogy ez a probléma is még sokáig fog görögni előttünk... de legalább vannak más bajok, amik megoldódni látszódnak, például oliver csemetéje tök jól kijön felicity-vel, így legalább a szerelmeseink újra együtt turbékolhatnak... (kevint tancharoen megint kitett magáért, baromi jól nézett ki az autó belsejéből felvett (vágatlannak látszó) bunyó.) (##04.14.)

„-we were just trying to help.

-by starting a prison riot at the a.r.g.u.s. facility?”

a sorozat eredeti ötlete az volt, hogy az arrow/flash-ből kiebrudalt alsóbb kategóriás hősöket újra-hasznosítsák, de ezt azt is jelenti, hogy képlékeny a csapat összetétele (igaz, az alap-mag a kezdetektől jelen van) -és úgy tűnik, hogy az a terv, hogy minden évadban színesítjük kicsit a portfóliót. akár vehetjük ezt szó szerint is, mert a mai nappal egy muszlim hősnő is a család részévé vált... az a jó, hogy kellően nagy rejtélyt fontak köré (és a családja által birtokolt varázserejű tárgy köré), de az is segítheti a könnyű beilleszkedést, hogy mr.rory erősen szimpatizál vele a korábban elkövetett kihágásai miatt (ha már mick, kicsit túl direkt kacsintás volt dominic purcell szájából a ’prison break’ kifejezés, nem?)... ha már egy új totem került a hajóra, ideje volt rendbe-hozni az eddigit, amihez amaya-nak önmagában kellett megtalálnia a megoldást és az erőt. persze azért ehhez hathatós segítséget kapott nate-től, aki simán elhozta az epizód humor-herold-ja címet a beszívott magánszámával... (néhány katonai kocsi, és kész is a totalitárius disztópia hangulat-festése...) (##04.13.)

„she didn’t jinx us.”

organikus számítógépes-vírus, szerencsétlenséget hozó átkok -csak én érzem úgy, hogy a meta-humános bödön alját kapargatjuk már? vagy csak a barry által okozott sugárzás sokkal rosszabb hatásfokú, mint az igazi részecskegyorsítós robbanás...? szóval a heti-metával annak ellenére nem voltam elégedett, hogy sugar lynd beard egy csinos nőszemély (engem még a nyikorgós hangja sem zavar) -de szerencsére (kacsint) ha már a képessége olyan kis bénácska volt, azért humort és könnyedséget hozott a részbe, ahogy mindenki ráparázott a szerencsétlenségek sorozatára (btw, azért az írók is érezhették, hogy ezzel a sztorival nagyot léptek előre a rajzfilmek irányába, mert hangosan ironizáltak az útra kiborult üveggolyókon -de tényleg, kinek van szüksége egy hordónyi üveggolyóra?)... azt hittem, hogy újabb harry-t kapunk idén, de inkább úgy intézték, hogy a föld-2-es, már ismert változat érkezett meg most, ami azért jó, mert a jól felépített dinamikájukat vihetik tovább cisco-val. sőt, a csapat-felállás is módosul kissé, mert belátták az alkotók, hogy wally-nak jelenleg nem sok hely jut a sorozatban (és még a cliffhanger is hoz majd új változásokat, bár ne tenné...). (##04.13.)

„you shamed me.”

érdekes párhuzamot állítottak ma az írók két apa/gyermek kapcsolat közé -szegény címszereplő supergirl meg eközben egész az oldalvonalig szorult ki (igaz onnan baromi stílusosan tudott visszagördülni egy csodás régi autóban, britney spears-t bömböltetve a hangszórókból)... maggie-vel kezdem, akiről már biztos eddig is derültek ki háttér-információk a családjával kapcsolatban, csak én azokat jól elfelejtettem -szóval a szülei elüldözték otthonról a szexuális preferenciája miatt, és persze mivel az előítéletek nehezen halnak meg, ezért most sem sikerül normálisan rendezni a viszonyukat. és az az igazság, hogy egész jól megmagyarázták az apja érzéseit (a.k.a. nem akarja, hogy a lánya is kitaszított legyen, mint ő, a mexikói bevándorló), de azért bicskanyitogató volt az a fajta elutasítás, amit előadott... j’onn helyzete annyiban volt nehezebb, hogy egy meggyötört apát kellett a saját oldalára állítania -és egész bevittek minket (itt a marson) a mitológia sűrűjébe, kapkodnia kellett az embernek a fejét a régi történetek és nevek és istenek hallatán. az a baj, hogy az ilyen típusú mondatok kevés színész szájában állnak jól, azaz nehéz hitelesen kimondani ezt a sok furcsaságot... viszont érzelmileg nagyon rendben volt ez a szál, ahogy az apa/fiú egymásra talált (kár, hogy a költségvetés ilyen spórolós, az embernek nyelnie kell egyet, hogy elfogadja, hogy a marsiak (legtöbbször) otthon is ember-alakban láthatóak...) (##04.12.)

„photos can be doctored. they could have put bruce wayne’s head on that body. has bruce wayne left gotham to hang out in star city recently?”

annyi mindent megéltünk már oliver-rel az elmúlt évek során -például azt is, hogy megvádolták, hogy ő a város csuklyás igazságtevője... úgyhogy ez most kicsit ismétlés, és a taktika is hasonló, mint egykor, tagadni-tagadni-tagadni (esetleg másra ráhúzni a csuklyát, bár ez most csak ötlet szintjén merült fel), aztán majd csak jön egy cáfolat, és mindenki elfelejti a gyanút... könnyű megérteni, hogy oliver-nek akartak egy gyenge pontot adni az írók, de a gyerek-szálakkal sosem könnyű bánni, és most is nagyon vékony a jég, amin táncolnak, jelenleg nekem csak az tetszik benne, hogy folyamatosan erősítik az apa/fiú köteléket, hogy lazítanak a srác mogorva arcán... igaz, felnőtt fejjel is nehéz belátni bizonyos dolgokat, például örültem, hogy dinah ennyit konfrontálódott diggle-lel, mert igenis fontos az, hogy mindenkire lehessen számítani, aki kimegy hacukában a rosszfiúkkal verekedni, mert nem lehet senki sem gyenge pont, mert akkor a csapat egészét gyengíti... és most bőven akadtak rosszfiúk, a flashback-ek elmúltával sem engedtük el az oroszok kezét, de ez nem baj, főleg ha ilyen kíméletlenül rúgják rá hőseinkre az ajtót, mint most, mert a gengszter-világban nincs helye a jófejkedésnek... (##04.07.)

„look who joined the circus. we’re gonna need a bigger tent.”

hmm, jobban szeretem, ha nagyban gondolkoznak a srácok (és velük az írók is) -azaz hogy nem egy egyes szintű problémát akarnak megoldani, hanem rámennek a nagyvadra... mert egy kardfogú tigrissel súlyosbított 19.századi vadnyugati freakshow csak egy közepesen izgalmas hetiügynek érződik, még ha a végére sikerül is felsrófolni az izgalmakat (plusz mindig öröm a tévé-képernyőn látni billy zane-t)... de értem, kellett valami indok, hogy visszahozzák amaya-t, ezért volt a kevés költségvetésből spórolósan kihozott nagy-cica is a forgatókönyvben -és egyfelől örülünk, hogy a gyönyörű zambiai hősnőnk a csapattal van ismét, ráadásul érdekes háttér-drámát is hozott magával (az állati ösztönök átveszik az uralmat a tudata felett), ugyanakkor nate borzasztóan viselkedett az egész epizód alatt miatta... és nem az volt a bajom, hogy rosszul kezelte, hogy a csaj szó nélkül lelépett mellőle fél évvel ezelőtt, hanem ahogy mismásolta és kicsinyítette a szívfájdalmát, és hogy a pohár fenekéről feltekintve folyamatosan konfliktusokat generált a legendák számára... igaz, megtalálják ők maguk is a bajt -viszont mondjuk sarah konfliktusa a hivatalnok-nénivel szórakoztató volt, főleg amikor két pofon között megálltak egy kicsit fújni egyet... (##04.07.)

„one soul, plus one soul, equals one soul.”

nem rossz ötlet azzal visszaidézni a korai évadok hangulatát, hogy lelkessé teszik barry-t mindennel kapcsolatban, pörög a munkában, falja a kimaradt popkultúrális bázispontokat (sok fejbiccentéssel az hbo felé), még egy kisgatyás tánc is belefér reggelente -és persze a maga szertelen módján próbálja intézni a kapcsolatát iris-szal is, csakhogy a lányban még mindig ott van a tüske, amiért barry a világ megváltását választotta helyette... hogy is mondják a föld-19-en? schmoopy...? szóval eléggé schmoopy a kapcsolatépítés idén is, egyfelől szórakoztató az iris/barry szenvedés (párterápiás kínokkal súlyosbítva), vagy az, hogy cisco könnyebben ért meg bármit az univerzumban, mint a nők érzéseit, de azért egy idő után fárasztó is ez az erősen jelen lévő magánéleti keverés... viszont van nekünk heti-metánk is, és úgy tűnik, hogy az a terv, hogy több ilyen is lesz, akikből majd összeállhat egy nagyon-gonosz-liga a futurisztikus pincében üldögélő okos-ember vezetésével... (szép fejhajtás volt az újság-címlap oliver leleplezésével, ennyi elég is, hogy érezzük, hogy egységes a tévés univerzum.) (nem értem miért, de egy pillanat alatt szerelmes lettem, amikor megláttam az indiai tech-lányt alig ruhában, zokniban gémelni a nappalija közepén...) (##04.07.)

„mind over matter.”

azt hiszem sosem néznék meg valamit csak azért, mert szép színésznők szerepelnek benne (oké, bevállalom, hogy egyszer elmentem a moziba penélope cruz kedvéért, de mentségemre legyen mondva, a blow egy kurvajó film egyébként is) -de azért valljuk be férfiasan (és enyhén szexistán), hogy jó ránézni a sorozatra, ahol nem csak supergirl csodanő, hanem a heti-gonosz is (és még arra is jól ráéreztek a sorozatban, hogy egy luthor is lehet dekoratív)... de nem csak jó ránézni a bankrabló telepatára, de az is figyelemre-méltó, amilyen hatást kivált -mert azt már a madárijesztő óta tudjuk, hogy az ember (vagy kriptoni) a legalapvetőbb félelmeivel küzd meg a legnehezebben. és kara-nál most jól eltalálták azt a két dolgot, ami megremegtetheti a lábait -a traumatikus gyerekkorát, és a félelmét, hogy örökre elveszítette a nagy szerelmét... szóval szépen összekötődik a magánéleti összetörés a heti-üggyel, és talán egy lépcsővel tovább is léptünk a félelmek (és a rosszlány) legyőzésével az érzelmi mélypontról... (az utolsó pillanatig úgy gondoltam, hogy teljesen külön akarják tartani az új állandók szálát (potenciális évad-gonosz?), és nagy baj nem is lett volna, ha egy egyedülálló anyukát nézünk, aki a mindennapi problémáival küzd, csak szegény kislányát nem sikerült túl szimpatikusra faragni...) (##04.06.)

„you and i walk between two worlds, but we can only do that for so long.”

a finálé nagy bumm-jának közvetlen következményeit csak egyféleképpen mutathatták be az arrow írói: flashback-ekben... mert úgy gondolták, hogy így lehet fenntartani a feszültséget azzal, hogy számolgatjuk, hogy vajon kinek nem sikerült életben maradnia a robbanásban, de viszonylag hamar ki lehetett sakkozni a végeredményt -és titkok és hazugságok ide-vagy-oda, nem örülök a matek végeredményének... már csak az hiányzott a sorozatnak, hogy oliver-nek még egy magánéleti teherrel kelljen szembenéznie, hogy azzal menjenek majd el idén hosszú percek, hogy tanulgatja az apaság tudományát (irony alert!)... és akkor még ott lesz john, akinek titkolt fizikai sérülése van, ott van quentin, aki megint az itallal néz farkasszemet az egyik lánya miatt, és ott van thea, aki öntudatlanul vegetál a kórházban -szerintem épp elég hosszú felsorolás ez ahhoz, hogy mindenki érezze, hogy idén is olyan irányba szándékoznak elmenni az arrow írószobájában, ahová nem biztos hogy mi nézők jó szívvel követjük majd őket. mert túl soknak tűnik így egyszerre a dráma. persze a legizgalmasabb desszert a végére maradt -oliver-nek ismét szembe kell néznie azzal, hogy a közvélemény megtudja a nagy titkát... (##04.02.)

„we came, we saw, we kicked caesar’s ass!”

hát itt sem tartott sokáig a tavaly év végi felpezsdítő dínós cliffhanger feloldása -rip jött, és percek alatt elintézett mindent... fél évvel később láttuk újra a szétszéledt csapatot, csupa kellemetlenül vicces szituban, ahogy próbálnak boldogulni az unalmas való életben, de persze most sem kellett sok, hogy megint összerázódjanak, csak néhány kínos perc rip vadiúj ügynökségénél, és egy profi módon kivitelezett lopás, izé, birtokbavétel -legends módra... és persze kellett egy újabb anomália, ahol a maguk bumfordi módján bizonyíthattak a srácok, hogy konyítanak valamennyit a történelmi hírességek seggberúgásához (minden idők második leghíresebb j.c.-je, caesar hozott némi hódítós hangulatot (és salátát) az epizódba) (btw, mindig tök jó látni, hogy caity lotz maga csinálja a bunyó-jeleneteit, most is volt egy durva pörgése néhány római pajzson át.)... no, bár az epizód nagyrésze a csapat-egyesítéssel telt, azért a feelgood-ság és a kalandos hangulat most sem maradhatott el -az már most tisztán látszik, hogy idén is ez lesz a legszórakoztatóbb a négy sorozat közül... (biztos idén is lesz valami átívelés, de erre csak egy félmondatnyi utalást kaptunk rip-től -annak viszont örülnék, ha sarah néhány epizódon belül megfektetné az új ügynök-nénit...) (##04.01.)

„in the spirit of bringing back old friends, may i present the speed force bazooka. i made a few slight modifications, as captain solo would say.”

azért valahol sajnálom a network-tévés sorozatok íróit, hogy minden év elején ki kell találniuk, hogy hogyan csináljanak vissza mindent, amit az előző évad végére összekuszáltak... mert nem volt kérdés, hogy barry visszatér még ma a speedforce fogságából, maximum a ’miként’-je lehetett kérdéses a dolognak -vagy a ’milyen állapotban?’... (zavarodott barry-vel az volt a legnagyobb bajom, hogy végig azt figyeltem, hogy grant gustin arcszőrzete vajon valódi-e...) de mi nézők tehetünk igazából arról, hogy mindig próbálják visszapörgetni az idő kerekét a sorozatokban, mert ragaszkodunk a megszokott ízekhez, az eredeti csapathoz a s.t.a.r. lab-ben (btw, hány rész kell, hogy egy újabb harrison wells-t kapjunk?). a heti-gonosz dögösre sikerült, köszönjük szépen a japán importot -egyébként tényleg, nem sok japánabb dolgot lehet elképzelni, mint egy robot-szamuráj, de persze vele együtt már fel is lett vezetve az újabb nagy-gonosz, aki hála a tervezőnek nem egy futkosós típus végre... (iris talán megnyugszik kicsit végre, és kevésbé lesz fárasztó, caitlin-nel viszont még lesznek gondok idén bőven...) (annyira összefolyik már bennem a két képregényes világ, hogy cisco ’excelsior!’ felkiáltásánál csak stan lee ugrott be, az nem, hogy ő a konkurenciához tartozik...) (##04.01.)

„kara danvers sucks right now! supergirl is great.”

érzelmes percek egyből az elején, majd rögtön belecsapunk egy pofás akció-jelenetbe -hogy egyből belerázódjunk a sorozat kettősségébe, vagy hogy az új nézők érezhessék a show teljes spektrumát. bár nem hiszem, hogy túl jó ötlet itt bekapcsolódni, mert még mindig nyögjük az előző évadvég következményeit, amiknek legszembetűnőbb jelei kara fekete ruhái és mosolytalan arca... és nagyon hiányzott ebből a negyven percből az a híres ellenállhatatlan mosoly, és nem estek jól a veszekedések sem, de abszolút megérthető, hogy kara maga alatt van, hogy kripton-i létére nagyon is emberi érzelmeket produkál a megzuhanásával. és legnagyobb szerencsénkre az emberi alteregóját így hanyagolja is, a szuperhősködést viszont extra fokozatra kapcsolja... természetesen egy nyitányhoz mérten az évad fő szálait is illett felvázolni, így kaptunk egy beképzelt simlis alakot, sok pénzzel (adrian pasdar-nak jól állnak az ilyen szerepek), készülődik national city legnagyobb meleg esküvője is, és máris elolvasztotta a szívem odette annable jelenléte, pedig még nem sokat értünk a karakteréből... (megértjük a sorozat-színészeket, hogy oda kell szerződniük, ahol biztos munka vár rájuk, de azért egy kicsit neheztelek laura benanti-ra, hogy nem játssza tovább kara-anyut -még akkor is ezt érzem, ha erős kacsintásként egy ex-smallville-est hoztak helyette erica durance személyében.) (és bár cat grant-nek csak egy fél perc jutott egy monitoron, de akkor alig burkolt módon szólt be mr. nincsklímaváltozás trump-nak, hehehe...) (##03.31.)

„authentic criminological artifacts.”

szóval egy novelláskötetben van egy írás, ami három rövid sztorit fog egységbe? cool... egy picit talán az az érzése az embernek, hogy volt három sztori charlie brooker fejében a tudattal való játszadozásról, amiket nem ítélt elég erősnek, hogy megálljanak önállóan, így összegyúrta őket egyetlen órába, de ez azért nem para, mert a keret működött, és a narráció és a mini-sztorik is úgy voltak felépítve, hogy kellően húztak magukkal -ráadásul mindegyik kis történet a technikai újdonságok mellett hozott személyes drámát is magával bőven (a fájdalom-függőséggel, a tudat-átvitellel és ööö... még több fájdalommal)... és persze ha megkapargatjuk a pofás bosszúállós felszínt, akkor találhatunk alatta olyan témákat is, amiken érdemes agyalni -például a testünk és a tudatunk különválasztásának gondolatát, ez utóbbi továbbélését akár egy új testben is (vagy rosszabb esetben egy plüss-állatban)... (oké, hogy külön sztorikat kapunk a sorozat minden részében, de ezek miért ne játszódhatnának egy univerzumban? ma többször is kacsintottunk korábbi részekre, akár egy félmondattal, akár egy képregénnyel.) (##03.23.)

mostanában súlyos idő-hiányban szenvedek, így pont ideális opciót kínál a blackmirror-i formátum, ahol egyszerre kapja meg a maga adagját a sorozat-rajongó és film-szerető énem is, kompakt egy órás mini-filmekben, amiket be lehet szuszakolni egy estére, mégsem igényelnek hosszútávú elkötelezettséget... az évad a szokásos novellás-kötet jelleget mutatta, voltak benne jobban és kevésbé jól működő részek, de szerencsére azért mindegyik olyan színvonalon dolgozott, hogy nem kellett folyton az órámra tekintgetnem -és egyébként is, még a legkevésbé működött epizódban is volt annyi ötlet, ami megmozgatta a fantáziámat. persze az megint jól kitűnt, hogy a könnyedebb, romantikusabb ajánlatokat erősebben preferálom, mint a sötét és cinikus jövőképeket...

„we found a dog at the warehouse.”

nem baj, ha minimál a koncepció, ha egy ötletre van felhúzva az egész epizód, de ahhoz adnia kell valami pluszt, hogy a maga egyszerűségében élvezni tudjam -mert sajnos negyven percnyi menekülés önmagában nekem nem tud igazi élményt nyújtani, mert hiába az összes rendezői erőfeszítés, ennyi ideig nem lehet fenntartani a feszültséget, urambocsá’, még fokozni is azt a végéig (pedig david slade megpróbált mindent, a fekete/fehér képeivel eleve baljóslatú hangulatot hozott, keverte a lassításokat a közelikkel és a gyorsabb vágásokkal, de mind-hiába)... talán lehetett volna hizlalni a részt, hogy egy kis világépítés és háttérismeret legyen a nagy menekülés mellé, hogy érzelmileg is invesztálhassunk a történésekbe. mert magában egy megállíthatatlan gyilkológép nem minden esetben félelmetes -főleg nem, ha egy állatra hajaz a kivitelezése... (most már értem, hogy miért vigyorgott mindenki pár hete a boston dynamics videóján, ahol két kutyaszerű robot masírozott át egy ajtón, amit az egyikük nyitott ki...) (##03.22.)

„it always finds your perfect match. in 99.8% of cases.”

én úgy gondolom, hogy meg lehet találni az igazi örök szerelmet -csak sajnos nagyon könnyű elveszíteni is azt... egyedülállóként és megrögzött romantikusként kellemesen bizsergető volt nézni ezt a (blackmirror-os mértékkel nézve) pozitív epizódot -úgy meg főleg érdekelt a téma, hogy mindig is idegenkedtem a randiktól, attól, hogy új embereket vegyek be az intim köreimbe, mert nehezen viselem a bizonytalanságot, és egy kapcsolat nem is áll másból, csak bizonytalanságból... úgyhogy nagyszerű témafelvetéssel dolgozott a rész, mert mi van akkor, ha egy algoritmus kiveszi a kezünkből ezt a bizonytalanságot, megmondja, hogy mikor kivel találkozz, mit egyél és hogy mennyi ideig legyél együtt az illetővel. riasztó is lehetne egy ilyen jövőkép (ami a mai adat-elemezős és randi-appos világtól nem hiszem hogy olyan nagyon elrugaszkodott lépés lenne), de az a nézői igény, hogy két főszereplőnek egymásra kell találnia, elsöpörte az összes kételyt... mert tök jól működött a kémia a képernyőn keresztül is, ahogy a zavarodottságukkal egyből egymásra hangolódtak (mert sokkal erősebb tud lenni egy ilyen kapcsolódás, mint bármilyen testi vonzalom), és szerencsére ma elzárva maradt az összes keserű cinizmus, a szerelem ledöntötte a sötét korlátokat... (tök jól passzolt ehhez a cuki történethez a sigur rós csilingelős dallamvilága, és örömmel láttam tim van patten nevét is a ’rendezte’ felirat mellett.) (##03.22.)

„the more emotional your response, the more vivid your memory of it is.”

valószínűleg mindegy, hogy hová teszed le a kamerát izlandon, mindenképp mutatós lesz a végeredmény, de azért persze john hillcoat profi szemén át a maga teljes gyönyörűségében pompázhatott... és ha már északon jártunk, akkor a hegyek és a hó látványa mellé érkezhetett a skandináv-krimis hangulat is, ami elég meglepő volt elsőre a blackmirror univerzumában -de aztán a rész közepe-fele megérkezett a különleges technika is, ami helyrebillentette az epizód helyét (szó szerint belelátni valakinek a memóriájába, egyszerre felvillanyozó és riasztó jövőkép). de a sztori ennek ellenére megmaradt egy alap európai krimi szintjén, azt leszámítva, hogy nem a nyomozókat követtük végig, hanem a tettest -illetve azt a szerencsétlen nőt, aki bekerül egy gyilkosság-spirálba csak azért, mert egyszer részese volt egy emberi hibának, és csak saját magát akarja védeni (szerencsétlenségére ehhez véres aratást kell véghezvinnie a fagyos tájon)... a vége-csavarra szerintem lehetett valahol titkon számítani -főleg ha az ember már elkezdte kiismerni charlie brooker cinikus agyát... (##03.21.)

„this is your parental hub.”

amióta van kisgyerek a családban, én is érzékenyebben reagálok a témára, és lehetőségeimhez mérten próbálok segíteni itthon abban, hogy ne törje össze magát nap-mint-nap... túlóvó családból származom, ahol a mindennapos aggódást szerencsére nem kísérte szigor, így bár féltettek minket, tiltva nem sok mindentől voltunk... kettősséget érzek a mai epizódban, mert igazi blackmirror-os metódussal megmutatta, hogy milyen az, amikor egy jóra is használható technikai újdonságot nem sikerül megfelelően alkalmazni, ugyanakkor a karakterek (és főleg az aggódó anya) számtalan kétséges döntést hoztak. a problémás ingerek kiszűrésével egy buborékba helyezte az anyuka szöszit, ami persze hangosan durrant ki, és ezek után a tini éveket is borzasztóan kezelte, csendben ülve, a monitort bámulva próbált beavatkozni, ahelyett hogy leült volna a lányával kibeszélni a problémákat. persze hogy dráma és robbanás lett a végén... bár jodie foster ügyesen végigvezette a színészeit a szituációkon, igazán nem tudott feszültséget vagy a sorozatra jellemző kellemetlen érzést csiholni a szolidan felépített forgatókönyvből... (##03.20.)

„it’s a bubble universe, ruled by an asshole god.”

ay, ay, charlie brooker kapitány ismét elénk kormányozta a zászlóshajóját, miként az internetre sugározta a disztópikus jövőképe újabb rémálmait... trükkös volt az évad eme első epizódja, mert első körben egy trek-paródiának tetszett, ahol jókat mosolyoghatunk a techno-blablákon és túlzásokon; a következő szemrevételezéskor megsajnáltuk a főhőst, aki egy kirekesztett zseni, egy szociológiailag elszigetelt személy, akinél teljesen megértjük, hogy a virtuális játszóterére menekül; harmadszorra már kiforgatták mindazt, amit elsőre tapasztaltunk, az űrhajón nem móka-és-mese az élet, a főszereplő meg a biteken és bájtokon keresztül mutatja csak ki igazán, hogy mekkora alávaló féreg... és innen kezdődik igazán a játszadozás az elménkkel, mert egy elkezdünk piszokmód szurkolni azért, hogy egy csapat csupán virtuálisan létező karakter hirtelen halált haljon, kiszabadulva ezzel szellemi börtönükből... jesse plemons egyszerre tudja hozni az esendő figurát és a rohadékot is, jimmi simpson-nak van egy tök erős drámai jelenete, de természetesen mindenkin túlragyog cristin milioti, aki a mosolyával és szándékos túlzásaival derűt csempész az űr hidegébe -és a kedves/cuki arca ellenére azt is elhiszem neki, amikor felháborodik azon, hogy a virtuális énjét megfosztották a puncijától... (##03.19.)