soroló

„you’re gonna bomb again and again and again and again.”

és igen eljött a pillanat, amitől rettegtem -midge csődöt mond a színpadon. kétszer is... de értem, hogy ez a tanulási folyamat része, hogy nem lehet mindig spontánul ömlengeni, mert az nem mindig vezet célra, és azt meg főleg nem lehet, hogy más poénjait akarjuk elmondani hitelesen. még az a jó, hogy nem voltak túl kellemetlenek ezek a felsülések (tévé)nézőként... egyébként a közeg sokat számít, mert a spontán viccesség könnyedén visszatért az epizód végén, ismerős körben... jókat tudok mosolyogni egyébként azon, hogy ez az a sorozat, ami még a sokszor lealacsonyító áruházi melót is habos/babos módon adja elő, ahol nem kell más, csak egy kis szín-érzék, egy nagy mosoly -és egy pár kényelmes, alacsony talpú cipő... (plusz belső poén számomra, hogy most olvasom nick hornby ’vicces lány’ című könyvét, ahol a hősnő komika akar lenni, és ehhez első lépésként egy nagyáruház parfüm-osztályán kezd dolgozni...) egy pár percre megkaptuk joel-t, a férjet is, akit a szülei nagyon szeretnének lebeszélni a mindig kedvesen mosolygó, ám nem túl okos goj lánykáról... (##01.03.)

„i’m trying to read more papers lately. it’s interesting my father pointed out that my favorite part about a newspaper is the ads for shoes. and i felt bad about that, but now i think maybe they just put those ads in newspapers to distract us. because if women don’t realize what’s going on in the world, they won’t step in and fix it.”

no, a politika egész szépen betüremkedett az epizódba, közeledik az az választás, amit a sokak szerint a tévé döntött el -ugyanis kennedy sokkal jobban nézett ki a képernyőn, mint nixon... és úgy tűnik, hogy mindenkinek lesz véleménye a nagy eseményről. de mikroszinten is ott van a változásokra való igény, a nők már tüntetéseken állnak sorba, hogy elmondhassák a véleményüket -és persze ehhez mrs.maisel-nek is van pár tökéletesen eltalált szava... egyfelől érdekes látni a különböző klubokban fellépő humoristákat (ugyanis midge-ék tanulmányi körútra indultak), ugyanakkor kicsit tartok attól, hogy hamarosan kudarc fogja érni a cukilányt, amikor görcsösen akarja majd utánozni a profikat... a szülők továbbra is viccesre vannak véve, főleg az apa, aki próbálja fenntartani a hagyományos családfői szerepet magának (nem túl nagy sikerrel), viszont a ’kedves’ férjet komolyabban kezelik -ezáltal tudnak igazán természetesnek ható veszekedést is írni a különélő házaspár között... (óh, technikailag (és hangulatilag is) milyen szépen össze volt rakva a két idősíkon át suhanó kezdő-jelenet.) (##01.01.)

„women are supposed to be mothers. it’s supposed to be natural. it comes with the tits, right? the equipment is pre-installed.”

azért kellenek a flashback-ek, hogy ellensúlyozzák azt, hogy a férj jelenleg egy pöcs, hogy lássuk, hogy igenis volt indoka ennek a csodálatos nőnek arra, hogy hozzáment ehhez a sráchoz, mi...? a múltban játszódó műveknél mindig árgus szemmel figyelem, hogy mennyire tud beszűrődni a korszellem a háttérbe, és most bőven volt olyan pillanat és mondat, aminél felkaptam a fejem, mert érezni lehetett általuk az ötvenes évek problémáit -a kommunista üldözést, a kisebbségi elnyomást, a nők lenézését. persze ez utóbbin lesz valószínűleg végig a legnagyobb hangsúly a sorozatban, hiszen egy kompetens, már-már túl modern nő a főszereplőnk, aki nehezen viseli, ha egy férfi lekezelően viselkedik vele -legyen az akár egy döntési joggal rendelkező hivatalos személy is... gyanítom, hogy mrs.maisel színpadi szövegeinek többsége is a női szemszöget fogja hangsúlyozni, de ez nem is baj, amíg ilyen erős sorokat adnak a szájában az írószoba lelkes alkotói, amikben maró gúnnyal tudnak rávilágítani az igazi női problémákra -például az anyaság kérdésére... (az előző résznél nem említettem, de most már muszáj amiatt örvendeznem, hogy közös jelenetekben láthatom tony shalhoub-ot és kevin pollack-ot!) (#12.31.)

„a lady never kicks men repeatedly in the balls for longer than 20, 30 minutes tops. because then their girdles start to draw blood.”

megvolt a nagy sokk a házasság darabokra törésével, ami után jött az ihlet a színpadon, így most annak volt az ideje, hogy megálljunk és körülnézzünk kicsit -plusz jócskán vastagítsuk a szélesebb családot, a szándékosan eltúlzott szülőket (egy passzív/agresszív szigorú professzort, egy folyton kritikus háziasszonyt, egy nagyszájú zsidó üzletembert és a folyton aggódó feleségét). és pont ez az a sorozat, aminek jól állnak az ilyesfajta túlzások. például az sem zökkent ki, ha pasztell színekbe borítják a képernyőt, amikor a csajok a jóga ötvenes évek megfelelőén izzasztják magukat... a menthetetlenül mosolygó arcunkat azért le-lelohasztják, mert mégiscsak egy házasság válsága van a középpontban... egyébként valószínűleg jobb is, ha nem kizárólag csak a standup-pal foglalkozunk, mert így lehetnek azok a jelenetek az epizódok csúcspontjai, amikor hősnőnk feszültség-levezetve felszabadul a színpadra, mert így robbannak igazán nagyot az elmondott sziporkák. viszont nagyon várom, amikor tudatosabbak lesznek ezek a performanszok, ahogy igazi fellépésekké formálódnak ezek a lélek-szellőztetések. (#12.31.)

„i have 30 people and a rabbi coming over for break fast, and this is the moment you decide to tell me you’re going to ride off into the sunset with your half-wit secretary.”

a báj talán az egyik legnehezebben megmagyarázható érzésünk, mert összetetten van benne a pozitív kisugárzás, ami bennünk is pozitív érzéseket kelt -látjátok, most is csak hablatyolok összevissza, pedig most már van egy tökéletes referencia-pont, amit lehet prezentálni, mint a ’bájos’ audiovizuális megfelelője: a marvelous mrs.maisel pilot-ja... kicsit szégyenkezve vallom be, hogy ez az első amy sherman-palladino produkció, amit bepróbáltam, így nincs összehasonlítási alapom az olyan nagy elődökkel, mint például a gilmore girls, de ez az első egy óra maximálisan meggyőzött a sorozat-készítő hölgy tehetségéről. mert rég szórakoztam már ilyen jól egy pilot-on, jó tempóban, felvillanyozóan mesélte el az ötvenes évek háziasszonyának történetét, aki szellemesen megírt szövegekkel lopja be magát a szívünkbe... de igazság szerint a munka dandárját már a forgatás előtt elvégezték, amikor castingolták rachel brosnahan-t, aki főszereplőként ragyogja végig az epizódot, a határtalan bájával azonnal elrabolja a szívünket, és valószínűleg már soha többé nem enged el. de maga karaktere is tökéletesen van megalkotva a nagy dumájával és a szerethető tökéletlenségével -egyszerre akarod legjobb barátnak és életed párjának, mert ugyanannyira intelligens, mint szexi (és nem csak akkor, amikor előkapja azokat a csodálatos cicijeit a színpadon)... szóval nem nagy vállalás azt állítani, hogy hamarosan már a finálé-kritikámban próbálom majd megfejteni a szerelem nagy kérdéseit... (#12.28.)

„everything’s all right / yes, everything’s fine.”

már az utazás kezdete óta ott motoszkált szerintem mindenki nézőben, hogy ali-nak maradnia kéne az ígéret földjén, és az írók is úgy gondolták, hogy adnak némi célt a sodródásának -igaz a happyend-et azért még nem érdemelte ki... viszont a többieket egy egész megnyugtató állapotban hagytuk, josh megbékélt a múltjával, maura igazán boldognak tűnik, és shelley-ről is leomlott egy csomó gát meg fal. sarah-éknál építettek leginkább új konfliktusokat azzal, hogy olyan jól tudnak szakítani, mint senki más... bár már az előbb emlegettem, de tényleg kerekre zártunk a musical-énekléssel -sőt, végül szép payoff-ja lett a mario-s szálnak is, molto bello... (#09.25.)

what’s the buzz? we’re going to israel! mivel az írószobában nem akartak továbblépni maura testi átalakulásával, ezért inkább a lelki folyamatokkal foglalkoztunk idén -egy szimbolikus trip-re küldve az egész családot, ami új ízeket, hangulati elemeket emelt be az egyébként is erős összképbe. bár a keserédesség így is megmaradt, ritkán volt komolyabban borongós, ritkán virult ki igazán a boldogságtól, de így is olyan jó volt megint pfefferman-ékkal tölteni az időt... mindenki megkapta a maga szálait, de mivel az évad nagyrészében össze volt zárva a csapat egy szűkebb helyre, így nem lehetett azt érezni, hogy nagy széthúzás lenne az útjaik között. (kicsit azért haragudhatok magamra, hogy ilyen mohó vagyok minden évben a sorozattal, mert most megint rengeteget kell várni erre a lüke és mégis nagyon szerethető családra...)

„let’s go float.”

a világ bármelyik pontján ki lehetne beszélni a problémákat, de miért is ne a holt-tengerbe lebegve tennénk ezt...? és bár az egész epizódot (ahogy az évadot is) belengi valami fura ködös (borongós?) hangulat, azért tök jó volt látni, ahogy a családtagok egymásra találnak ott a hullámok között -hogy talán rendbejön egy házasság, hogy talán legyőzésre talál néhány fóbia, ráadásuk mindezt mosolyokkal kísérve. talán nem is baj, hogy ali-t kicsit leválasztották a többiekről, mert ő nincs abban a lelkiállapotban, hogy rezonálni tudna velük. (tök jó, hogy ennyire végigvezetik a j.c superstar-t az egész évadon át.) (#09.25.)

„you have no idea what it’s like to be me in my body.”

pedig olyan kis bohókás terápiának indult a sivatagban -aztán jött shelley, és robbantotta a dráma-gránátot... most úgy lehetett érezni, hogy mindenkire kábé egyforma idő jut, hogy mindenki kellő mértékben birkózik a saját szarságaival: sarah a féltékenységével, josh a maszkulinitásával, ali a világ igazságtalanságaival, maura a szexuális változásával és a múltja démonjaival, így teljesen váratlanul jött az a puska eldördülése, ami már régóta ott van a színpadon, ha őszinték akarunk lenni... (azért azt gondoltam, hogy senkit sem fognak lelőni a sivatagban, de azt lehetett érezni, hogy nem véletlenül lóbálják a fegyvert az egész epizódon át.) (#09.25.)

„is camel milk kosher?”

várható volt, hogy szűkös lesz a hely a buszban, azaz hogy pfefferman-ék egymás agyára fognak menni hamarosan. és baromi vicces volt, ahogy kirobbantak a konfliktusok, például ahogy sarah őszintén elmagyarázta, hogy mit is keresnek egy ciszjordán telepen. a humor később sem hagyott alább, amikor a kulturális kirándulás egy turisták számára berendezett ál-beduin helyre vitt, unott teve-vezetőkkel és autentikus folklór-zenével... eközben ali-ra megint kiemelt figyelem esett, de jó is követni az ő útkeresését, mert épp’ abban a fázisban leledzik, amikor mindent megkérdőjelez, de szerencsére nem lehúzós drámával tálalják az identitás-keresését... (#09.25.)

„jesus christ, it’s like a orthodox jewish disneyland.”

when we go jerusalem? az eredeti helyszínen való forgatás előnyei most is kifejtették áldásos tevékenységüket, elérték, hogy felébredjen bennem a vágy, hogy én magam is ellátogassak erre a különleges helyre -ugyanakkor nem takargatták a riasztó részleteket sem, a csürheként viselkedő turistákat, a gépfegyverrel járőröző és imádkozó katonákat. a megosztottságot. örülök, hogy ali-re ennyire hat a világ bipolaritása, mert a lelkemből szól a kiabálása, amikor a megosztottságról van szó. mert nem mindegy, hogy minek születtünk -zsidónak, arabnak, fehérnek, színesnek, férfinak, nőnek...? (a rész eleji családegyesítés pont olyan kínosra sikerült, mint amilyennek egy ilyet elképzelnénk. mint mikor a násznép is feszeng a sok ismeretlen arcot látva, akiket mostantól családnak kell tekintenie...) (#09.24.)

„i guess you could say the fear of death made me embrace life. if i was gonna die, i was gonna fucking live first.”

mivel az elején már ’készen’ kaptuk maura-t, ezért kellenek az ilyen flashback-ek, ahol megélhetjük az útját az elhatározásig, ahol láthatjuk, hogy mennyi küzdelme volt az önelfogással, hogy kísérletekkel és kételyekkel volt teli az élete... no, csak elérték, hogy mindenki izraelbe kerüljön, így teljesen logikus, hogy az epizód jórészét l.a.-ben töltöttük davida-val... de tök jó, hogy az ő életútjába is beleástuk magunkat, a transzformáció egy újabb változatba (ez egy klasszikusabb út kitartottsággal és transz szórakozóhellyel). (#09.23.)

„a poly-hearted, bisexual, human woman”

huh, baromi érdekes szerkesztése volt a mai epizódnak -mert ott volt maura sokkja az apja miatt, aki teljesen érthető indokokkal magyarázta el, hogy miért kezdett új életet egy új országban, és miért hagyta hátra a régit, eközben párhuzamosan hallhattuk josh vallomását a gyerekkoráról. és bár ezt a két monológot szépen párba lehetett állítani, közéjük ékelődött sarah-ék szexuális incselkedése, ami viszont gyökeresen más hangulatot hozott a rész dinamikájába -izgalmat a mély dráma mellé. (shelley stallone imitálása elsőre vicces, csak nehogy túltolják az olasz csődörré válását...) (#09.23.)

„here we are. jews as far as the eye can see.”

megérkeztünk izraelbe, és ezzel egyből felerősödött a politikai hangulat a sorozatban -és nem egészen úgy, ahogy elsőre gondolná az egyszeri néző. viszont teljesen logikus, hogy a transparent írói a kitaszítottak oldalára állnak, így egy nagyon szép vádbeszédet hallhatunk palesztin szájakból (miközben maura ethel rosenberg-ről értekezett)... de azért előtte még melengették a szívünk a moppa/ali kapcsolattal, ami tök jól működik, de azért facsarták is a szívünk az anyu/josh kapcsolattal, ami igen sok súrlódással jár együtt. eközben sarah-ék meg megtanultak progresszív szülőnek lenni... (#09.23.)

„if you want me to be a man to pat me down, i’ll be a man. if you want me to be a woman, i’ll be a woman. if you want me to be a fucking chicken, i’ll be a chicken.”

a szokásos őrületek közt felerősödtek a képzelődések és látomások -csak míg sarah kívánós lett a szex-gyűlésektől, így erotikus képek tolulnak az agyába, addig josh-t már inkább a bűntudat dolgoztatja, így rita-t látja úton/útfélen... btw, út -nekiindultunk az izreali trip-nek, és persze még ki sem léptünk az országból, máris jöttek a problémák. mert jill solloway-ék megint keményen rá akartak világítani a transz emberek problémáira, például a megaláztatásokra, amik a hatóságokkal szemben várják őket. hogy szimbolikusan keresztre feszítik őket -és hogy ezt aláhúzzák, az egész epizód alatt a jesus christ dalai szóltak. de hát mi más hallgatnánk útban izrael felé, nem...? (#09.22.)

„family is gross, but it’s important.”

tudom jól, hogy olyanok, mint egy zavaróan hangos felbolydult méhkas, mégis baromira hiányoztak pfefferman-ék, és alig vártam, hogy újra velük tölthessek egy kis időt. és nem is okoztak csalódást, hamar vissza tudtam rázódni a sok furcsa szerzet közé. persze nem nehéz, amikor ilyen szoros köteléket mutatnak köztük, mint ami a három testvér között is feszült a háztetőn, miközben rádöbbentek arra, hogy mindhármuk életében kiemelt szerepet tölt be a szexualitás... (halottam hírét, hogy izraelben fog játszódni az évad, úgyhogy arra számítottam, hogy ott is kezdjük meg az idei utazásunkat, de úgy látszik, nem akartak minket egyből a holt-tengerbe dobni...) (#09.22.)

„the führer’s desire to perfect the species. and lebensborn is an early attempt to that end.”

tudom hogy van valami bája annak, hogy egy karakter hosszasan kóstolgat egy mirelit-terméket, de sajnos én ma nehezen tudtam ráhangolódni arra a tempóra, ami ennek az élménynek a pozitív befogadásához kell... igazságtalan vagyok, mert pont az öreg japán karakterrel történtek a legérdekesebb dolgok az epizódban, mert ahol járt, oda be-beszűrődött a mi valóságunkból néhány szelet (mondjuk úgy, hogy egy tévéadásban guantanamo-ról beszélnek) -és így a legdrámaibb jelenet is neki jutott, amikor rádöbbent, hogy ebben az általa felfedezett más világban mi lett a japánok végzete a háború végén... a hosszas bevezetőm után jöhet az, hogy felsorolok mindenkit, mert annyira külön szálakon zajlanak az események -bár legalább nem zavaró ez a szétszabdaltság... szóval joe a gyökereiről tud meg letaglózó fordulatokat, ami miatt mindent át kell értékelnie magában; frank -et már csak az ellenállás mozgatja meg (de így találkozhat legalább egy újabb ex-bsg-sel); juliana meg a tisztességgel megőszült tate donovan-t cserkészi be néhány keresetlen szóra -no meg, áhh nem, inkább nem lövöm el a rész végi whatthefuck-ot... (#01.23.)

„-how do you think you bring down an empire?

-with fear. once the pons are scared, they stop responding an start reacting. and they strike back blindly. and fear spreads.”

ha már mozgásba lendítettük a karaktereket, akkor most már nem fognak leállni, szépen gördülnek előre -még ha ez a mozgalmasság néha mellék-küldetésekkel is együtt jár... bár nem volt bajom azzal, hogy a nemrég megtalált férfiasságát frank arra használja, hogy mélyebbre ássa magát az ellenállásban (meg egy csinos japán lány bugyijába), és így az izgalom kedvéért veszélyes feladatokat is végez nekik, főleg mert nem csak feszültség volt a bomba körül, de jól kapargattuk a múltat is a japán gyűjtőtáborok szomorú történetével... julianna-nál is érződik egy jól működő kettősség, mert amíg a smith család jelenlétében tökéletesen tudja magára venni az ártatlanság álarcát, addig a küldetése közben erősen a tilosban járkál, és ez utóbbit persze a titkos-ügynökök sem hagyhatják annyiban -úgyhogy ide is jutott bőven a feszültségből, és a repkedő lövedékekből... joe-val viszont egy picit megrekedtünk, de tényleg nehéz lehet neki elfogadni a tényt, hogy az apja nem az a szörnyeteg, akiről ő egész gyerekkorában hallott... (#01.11.)

„berlin is much more than ridiculous parties and pompous ministers. it’s the engine that drives the work.”

a két birodalom, amit a sorozatban láthatunk, nem tűnnek élhetetlen helyeknek, de azért időről-időre megmutatják, hogy mennyire borzasztóak tudnak lenni... visszatért tavalyról az egyik kedvenc témám, azaz a gyógyíthatatlan betegek likvidálásának birodalmi direktívája, és john smith személyes drámáján túl azért működött már akkor is ez a szál, mert jól leképezi az übermensch elmélet káros következményeit -és ehhez még hozzávehetjük, hogy ma részletesen láthattuk julianna-nál, hogy milyen vizsgálatokon kell átesnie azoknak, akik náci állampolgárok szeretnének lenni (és nem tudják bizonyítani az árja származást...). na nem mintha nyugaton békében élhetnének az átlagpolgárok -a japánoknál bevett szokás, hogy megtorlásként ártatlan civileket ölnek halomra, mert ez biztos hatékony módszer a sanyargatott nép féken-tartására... a nagy mentőakció közben érezte először azt az ember, hogy egyet tud érteni az ellenállókkal, hogy akár még a kétes módszereiket is el tudja nekik nézni, csak harcoljanak az elnyomás ellen... tetszik, hogy nem hagyták az írók, hogy statikus maradjon a show, mozgásba lendítették az összes karaktert, julianna-t átrepítették john smith-hez, joe blake-et meg a birodalom szívébe, hogy kicsit jobban megérthessük a reich működését. és frank-nek is jobban áll ez az aktív szerep a tavalyi passzív rinyálásnál... ($$12.31.)

„the truth is as terrible as death.”

mindenki kutat, nyomoz, menekül -vagy csak keresi az útját... ahhoz képest, hogy ma is lassabban építgettük (tégláról-téglára) az évad alapjait, mégsem éreztem lassúnak a részt, lehet, hogy pont az első mondatomban emlegetett cselekvés-orientáltságnak köszönhetően... a legtöbb dolog julianna-val történt, mert menekült az életveszélyből (az ellenállás tagjai nem is olyan jófiúk, mi? (bár mit is várnánk két cylon-tól...)), fontos információkat tudott meg, amik egyaránt kulcsot szolgáltatnak a családja múltjához és a leendő atomtámadás megakadályozásához. eközben frank sorsa a jakuzával kötődik szorosabbra, de joe sem fog könnyen szabadulni a náciktól. eközben a japán miniszter egyre mélyebbre ássa magát a tiltott könyvekbe, megszállottan kutatja a hatvanas évek ikonikus szavait, a lolitát és a kubai rakéta-válságot... érdekes, hogy mind a két oldalon maradhattak fenn könyvek, amiknek a tűz martalékává kellett volna válniuk (mert ugye joe is a hucklebery finn-ből olvas fel a fiának) -de úgy látszik, egyik diktatúra sem lehet elég alapos... (dj qualls köszönte szépen a lehetőséget, hogy drámai szerepet játszhat végre, és élt vele.) ($$12.27.)

„each one of these films show a reality like ours but not ours.”

...azért egy ’ez történt az elmúlt évben’ összeállítás segített volna visszatérni az alternatív valóságba... egyébként sem szokott nálam könnyen menni ekkora sorozat-mennyiségnél, hogy minden szál tisztán megmaradjon a fejemben hónapokkal az évadzárók után, de valahogy most még nehezebbnek éreztem a belerázódást, valahogy nem volt gördülékeny a szereplők elhelyezése a sakk-táblán... és persze a készítők tavaly is helyesnek gondolták a sorozat tempóját, úgyhogy most sem érezték szükségét, hogy könnyebben vonszolja magát előre... igazából akkortól éreztem azt, hogy sikerült megfogniuk újra, amikor a filmekre összpontosítottunk az epizód utolsó harmadában, itt megélénkült a zene, és elkezdett kinyílni a sorozat mitológiája is (szimbolikusan a terek is megnövekedtek a karakterek körül, mert amerikában is egy nagy csarnokban őrzik a tekercseket, és eközben berlin-ben is mérhetetlen méretű épületeket láthattunk hitler körül)... úgy tűnik, hogy új célt találtak az évadnak, már nem a filmek és a rejtélyes fellegvári ember lesz a középpontban, hanem egy katasztrófával fenyegető háború megakadályozása. és ez egy izgalmas távlati terv lehet, reméljük, hogy megfelelőek lesznek az arányok az odaút során. az engem már megnyugtat, hogy felcsipegettem a fonalakat, így később már nem kell majd ezzel bajlódnom... ($$12.25.)

„listen, fraulein rutledge, it’s time to get your schiesse together.”

ez a finálé nem csak évad összegzése volt, hanem kicsit az elmúlt három évad tetőpontja is -hailey pont úgy ment meghallgatásra, mint a pilot-ban, és végre beteljesedhetett az a szerelem, amire az elejétől kezdve várunk (btw, gael garcía bernal erőt tud nekem adni azzal, hogy 168 centisen nőcsábászt játszik)... messzire jutott már hősnőnk a kezdetektől, de azért még mindig le-lenyomják őt az írók a padlóra -de ő szerencsére pont nem az a típus, aki feladná a bukkanók miatt (hehe, kábé a legjobb ötlet volt, amit manapság láttam, hogy hailey ’elkapta’ rodrigo-tól a mozart-lázat). a mellékszálak (thomas és gloria, thomas és cynthia) is nagyon aranyosak voltak, nem véletlen, hogy végigvigyorogtam az egész epizódot. így kell magasra tekerni a feelgood-ot a végén, hogy a néző lebegve várja a folytatást. ($$12.19.)

az a jó a zenében, hogy sokféleképpen lehet játszani, hogy lehet vele kísérletezni, mixelni, és ha valaki értő kézzel és füllel nyúl az alapanyaghoz, akkor garantált, hogy minőségi lesz a végeredmény... a mozart készítői nem restek újítani, kísérletezni, megcsavarni a formulát, új impulzusokat adva a nagy egészhez -és szinte minden esetben sikert érnek el. nem vált az évad kárára, hogy két különböző félből rakták össze, hogy a velence-i rész más hangulatot hozott mint a new york-i folytatás (amibe ráadásul beékeltek egy dokumentum-epizódot is, ami megint egy újabb hatásmechanizmust használt sikeresen). és közben mégis egységes maradt szerethetőségben, tele volt szívmelengető karakter-pillanatokkal, plusz meglepetés-vendégekkel emelték magasabbra a fényét. és mindent áthatott az az isteni zene. egyszerűen jó volt nézni idén is.

„the molto espressivo, really think, go for it.”

áh, a maestro már a kamera túloldalán is dirigál -welldone, mr.bernal, welldone... egyébként magának színészként szerzett a részhez egy rodrigo-san goofy-s és mégis szívmelengetős szálat (ahol aztán meglehetősen furán vágta a bankban játszódó jeleneteket, de ez is növelte a goofy-ságot). hailey-nél meg aggódtam, hogy tönkreteszik az első nagy szereplését (elsősorban thomas a kényszeres kibicelésével), de aztán olyan jó volt látni a mosolyát a végén, hogy nem is akarok mást köré ezentúl, csak hatalmas sikert... ($$12.19.)

„are you ready for the changes, hailey?”

mennyi történés, mennyi érzelem fér bele szűk harminc percbe... mindenféle kitérők után a fő karaktereinkre került a hangsúly, kicsit szükség is volt erre, hogy jobban építgessük őket. mert tényleg komolyan gondolják, hogy hailey-t a karmesterség felé terelik, és jól átjön a szenvedélye, működik a tanulási folyamata is. eközben thomas és gloria szenvednek egy kicsit a kapcsolatuk felett, sosem könnyű a romantikával megbirkózni... de aki igazán küszködik, az rodrigo, főleg azért, mert most jött el az ideje, hogy a gyászára tudjon koncentrálni, hogy maga módján újra összerakja magát (itt aztán tényleg volt minden, az érzelmes pillanatoktól a viccesekig). ($$12.18.)

„i just closed my eyes and i was letting the instrument just come to me, and i just felt free like that, you know?”

roman coppola szeret kísérletezni a sorozat játszóterén (emlékezzünk csak a csodás lovas/partis epizódra az első évadból), de ezzel nincs baj, ez pont az a show, ahol elfér, ha valami új formába öntik a mondanivalót... bár én jobban örültem volna, ha a végén kiderül, hogy jason schwartzman annyira beleélte magát a szerepbe, hogy ő maga dirigálta le ezt az ál-dokumentum darabot. mert sok minden igaznak érződött az epizódban, és így lett volna igazán autentikus (például hogy igazi börtönben, igazi rabok előtt folyt a forgatás)... és belőle is kinézem, hogy ugyanilyen excentrikus lett volna a végeredmény, mert az ifjú coppola nagyszerűen imitálta a kezdő dokumentum-filmesek összes kliséjét és hibáját, minden túl van művészieskedve, beveti az összes trükköt, ami a stílusra jellemző, a kézikamerát, a furcsa vágásokat, a kimerevített képet. és tök jó, hogy ez az egész kulimáz nem telepszik rá a nagy üzenetre, miszerint ’a zene felszabadít’. ($$12.17.)

„i love this fucked up orchestra. i’d take a bullet for it.”

tudom, hogy baromira elhasznált már bizet carmen-je mozgóképek kísérőjeként, de mennyire jó volt már ma is, ahogy erre a dallamra vonult a két tárgyaló-fél... mert igen, végre egy helyre terelték a teljes csapatot egy mondvacsinált indokkal (keresztelő), és elkezdték közelíteni az álláspontokat -hogy szó szerint bezárással vessenek véget a kizárásnak... eközben persze elfértek még apróbb sztorik is, amik közül nekem hailey újabb bizonytalan lépései tetszettek a legjobban, amiknél maestro pembridge is nagyszerű partner volt. (európa újabb diadala, jön a sorozatba a ’30-as évek csehszlovákiája is.) ($$12.16.)