soroló

„you can tear it out and cut it down. you can burn it and throw it all away. but if you want, it can all grow back.”

hát lett volna abban valami izgalmas, ha a királyság is azonnal szövetségre lép rick-ékkel? nem jobb, hogy még egy részen keresztül megrágjuk a témát, végiglelkizzük a háromnegyed órát? fura módon a válasz az, hogy de igen, jobb... mert morgan-nek kellett egy sokk, hogy a zen-módból visszacsússzon az őrült-módba. carol-t újra be kellett vonni a játékba, és ehhez felül kellett írni daryl múltkori hazugságát. és igaza volt a királyi testőrség vezetőjének is abban, hogy valamit tenni kell, akár ön-feláldozni is, hogy a királyságban elültessék a csatára való hajlam magjait... és egész szépen összeállt az epizód, igaz, gyanítható volt a kissrác kiemelt szerepléséből, hogy nem sokáig forgatja már a botot... egyébként tényleg tanulmányozni fogom, hogy az ilyen típusú epizódok mikor vallanak kudarcot, és érződnek végtelenül vontatottnak, és mikor sikerül úgy integrálni a nagy egészbe a filozofikusabb, lelkizősebb epizódokat, hogy ne akarjon az ember mindenáron zombi-hentelést bele... (azért elég nagy felelőtlenség néhány dinnyéért ennyi üzemanyagot elhasználni, nem...?) (#03.13.)

„anything is possible until your heart stops beating.”

szegény rick nagyon átlátszó volt ezzel a ’nem menjünk még vissza, keressünk még fegyvereket néhány napig’ dumával, mert mindenki -így még michonne is- érezhette, hogy mennyire szüksége van hősünknek erre a kikapcsolódásra, a romantikus zombi-írtásra... és nekünk nézőknek is szükségünk volt egy ilyen lazább, szórakoztatóbb részre, amiből kiderült, hogy a rasztalány egész szép, amikor teli-szájjal mosolyog... kicsit kényelmesnek tartom, hogy mindig a mi srácaink futnak bele ilyen senki által fel nem fedezett kincsesbányákba, de a sztori előrehaladása érdekében hajlandó vagyok félrenézni... meg egyébként is most elég hangulatos lett a zombi-írtó helyszín ezzel az elhagyatott vurstlival a háttérben. greg nicotero is mindig próbál újítani valamit a hentelések felvételében, most például volt árnyjátékos lefejezés is, de igen intenzíven használta az ellenfényeket egyébként is, de az nem baj, mert szeretjük, ha a szemünkbe süt a nap... az írószobában is előszedtek egy klasszikust, a ’csináljunk úgy mintha meghalna a főhős’ klisét, de nagy szerencséjükre aztán jól használták ezt a közhelyet, mert szerethető lelkizésbe futtatták ki... kéne még rosita-ról is írni, de annyira elegem van már a savanyú arcából, hogy inkább nem szidnám itt nektek oldalakon át... (#03.08.)

„what does dr.smarty-pants say to his knew bestest friend in the whole wide world?”

negan esténként bemegy a feleség-raktárba, és kedve szerint választ egy megfelelő hajszínűt magának szórakozásul...? (így elnézve a kínálatot, én azt hiszem maradnék a vörösnél...) szoktam panaszkodni azért, ha valami egyoldalúan mutatja be az ellentétes feleket, itt viszont még mindig nem érzem azt, hogy ennyire mélyen meg kéne ismernünk a saviour-öket. persze vannak aspektusok, amikre érdemes figyelni -például, hogy milyen volt az ő szemszögükből daryl szökése- de egy egész epizódot nem érdemelnek a sorozat ezen szakaszában. még akkor sem, hogy némi (számomra kissé érdektelen) dwight-os kitérőt leszámítva eugene-t láthattuk leginkább az ellenség táborába beilleszkedni. az mondjuk érdekes lehet, hogy a körmondatok királya mennyire teszi magáévá az új életvitelt, vagy mennyire fogja belülről bomlasztani a rendszert. jó dinamikát ad a csoportnak, hogy nem bízol egyik tagjában sem, mert sohasem tudhatod igazán, hogy önszántukból cselekszenek-e, vagy csak a negan iránti félelmükből. és ez a legnagyobb fegyverténye ennek a velejéig romlott kurafinak, nem az, hogy ontja magából a lazának szánt fárasztó szövegeket. (#03.01.)

„-just tell us what you want and well get it.

-guns. a lot. and then we fight your fight.”

mennyire határoz meg téged, mint egyént az, hogy milyen csoportba tartozol? mert ha saviour-ré váltál, akkor szükségszerűen kötekedő seggfejnek kell lenned? ha a királyságban éled mindennapjaid, akkor csak megalkuvásban lehet részed? és ha történetesen egy olyan csoport fogad be, ahol mindenkinek legalább vállig ér a haja, akkor neked is el kell kezdened növeszteni, hogy ki ne tűnjél közülük...? persze nem egyértelműek a válaszok a kérdéseimre, mert a saviour-ök között nem csak bully-k vannak, hanem elnyomottak is, akik fejet lehajtva teszik a dolgukat a túlélésért. a királyságban richard-nak elege lett a megalkuvásból, sajnos a merész tervét, hogy mozgásba lendítse ezekiel királyt megtorpedózza daryl, de biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó próbálkozása... (és az új csoportnál is akadt egy-két öreg kopasz is, akik képtelenek átvenni az általános haj-stílust...) továbbra is készülünk a nagy összecsapásra, de nincs ezzel gond, mert így lesz hiteles a környéket elsöprő háború -amihez jelen esetben nem ’pénz, pénz, pénz’ kell, hanem emberanyag és fegyverzet. jelenleg még az előbbit hajtjuk, ismét egy fura közösségbe botlottunk, akik szó szerint veszik a posztapokaliptikus környezetet, még egy vasakkal tűzdelt zombit is kölcsönkértek egy olasz zs-kategóriás filmből egy kis közelharcra... (#02.25.)

„what plans have you, rick grimes of alexandria?”

az idei félévad fő kérdése az lesz, hogy megérte-e a tavalyi nyolc epizódos lassú és töredezett építkezés... és ez a félévad-nyitó egész biztató jeleket mutatott arra nézve, hogy volt értelme a rengeteg szál behozásának anno, mert most el lehet kezdeni összefűzögetni őket. végre megvan a kellő erő és motiváció rick-ékben, már csak a környék csapatait kéne meggyőzni az összefogás erejéről -de mint tudjuk, az sosem megy simán... gregory még mindig egy imádnivaló fasz, a tigrises király túl töprengő és megalkuvó, még jó, hogy a harcias nők is a környéken kóricálnak... azért hogy ne csak a nagy összeesküvés kezdeteit és néhány összeborulást lássunk, raktak a részbe egy kis zombi-hentelést is. de még milyet! szépen építették a feszültséget az autópálya közepén, bear mcreary fokozta a tempót, izzadt a tenyerünk a bombák felett, aztán megjöttek a csoszogók, és egy gyönyörű trash-jelenetben csúcsosodott ki ez az egész (btw, bear egész meglepett, hogy a megfelelő pillanatokban gitáros témával dobta fel a hangulatot, mert ez nem jellemző rá)... szóval megint ott állunk, ahol szoktunk az év-és-félévad kezdéseknél: bizakodunk... (#02.18.)

„we’ll win, but we need to wait for the right moment -or create it, together.”

érdekes ez, amikor egy sorozat-epizód le tudja képezni a sorozathoz való viszonyunkat. mert úgy érezni, hogy a karakterek túl vannak a reménytelenségen, a legsötétebb mélyponton, és végre elkezdték keresni magukban az erőt, aminek a segítségével győzhetnek -együtt. és a néző is a rész végére azt érezhette, hogy végre tartunk valamerre, nem csak a reménytelen egyhelyben topogás miatt kell morognia hétről-hétre. mert ha ezzel a reményvesztéssel akarták bemutatni a sokkot, a gyász-időszakot, akkor be kell látni, hogy kurdarcot vallottak. de lehet, hogy csak az volt a baj, hogy végletesen beleszerelmesedtek negan-be, és minden energiájukat arra fordították, hogy minél tökösebb szövegeket adjanak a szájába -jó sokat... csak az a baj, hogy ugyanazokat a köröket jártuk vele újra-és-újra, mintha azt hitték volna az írószobában, hogy elsőre nem értették meg a nézők, hogy ő egy alávaló mocsokláda, aki csupán a terror eszközével tud uralkodni. pedig de, megértettük... talán lehetett volna máshogy is érzékeltetni, hogy mennyire veszélyesek a saviour-ök -mondjuk rendesen megmutatni, hogy mennyien is vannak... bár igazából már enélkül is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy rick-ék magukban nem lesznek elegendőek a legyőzésükhöz, hogy komoly környék-béli összefogásra lesz szükség. szegény szereplőinknek ehhez kellett egy teljes félévad, hogy rádöbbenjenek arra, hogy egyedül, egyetlen magányos tölténnyel semmire sem mennek... viszont azt elismerem, hogy a végén a felismerés tényleg hatásosra sikerült, bár ehhez megint kellett bear mccreary dallam-vezetése is... (azt mondjuk nem gondoltam volna pár évvel ezelőtt, hogy egy epizód legérzelmesebb jelenetét a pap fogja szállítani, mert nagyon-nagyon utáltam akkoriban, amikor csatlakozott a csapathoz -ezért mindenképp dicséret jár az íróknak, hogy sikerült őt így felfejleszteni.) ...szóval remény... minden csalódás-keltő félévad közben azon szokott járni az agyam, hogy hagyni kéne a fenébe a mozgóképes változatot, és inkább szintre kéne hozni magam a képregénnyel, mert az több pozitív élményt tudna adni ennél -de aztán mire végképp elhatároznám magam, mindig jönnek egy ilyen résszel, ami kicsit visszaadja a hitemet, így nem tudok elszakadni a tévétől sosem... ($$12.12.)

„men breaking each other's balls. this is the shit your dad's supposed to be teaching you.”

szerintem még én is rá tudnék mutatni a vágószobában azokra a jelenekre, ahonnan le lehetne csippenteni annyit, hogy ne csorduljon megint túl az epizód a szokásos kereteken -mert egészségtelen, hogy idén rendre ilyen bővített részeket kapunk... főleg azért, mert az események sem igénylik az extra játékidőt, simán csak azt érzi az ember, hogy az alkotók beleszerelmesedtek önnön vélt zsenialitásukba... ez főleg abból látszik, hogy megint cirkalmas monológokat írtak negan-nek, akiről ismét nem tudtunk meg többet annál, mint hogy egy szadista vadállat, aki imád az emberek fejével játszadozni (mármint most a gondolataikra gondoltam, nem a koponyájukra), és meggyötör mindenkit, aki alatta áll, azaz, izé, mindenkit, hiszen ő a mindenható uralkodó a környéken... persze a nagy számok törvénye alapján lesznek jelenetei, amik működnek, és ma azért több ilyen is volt -de lehet hogy ezeket csak carl badass-ségének köszönhetjük. mert a srác tényleg eltökélt, és igazából csak azért mutatja a gyengeség jeleit néha, mert gyerekből van, és léteznek számára érzékeny dolgok -mondjuk a szeme, vagy a húga, akiről mindenki hajlamos elfelejtkezni... ma kivételesen több szálat is kaptunk, de azoknál sem tudnék igazán újdonságokat felfedezni, vannak karakterek, akik bátrabbak és vannak gyávábbak, jó fejek és seggfejek. inkább talán csak előkészítettünk a jövő heti fél-fináléra velük. ($$12.06.)

„i never thought i’d be asking this, but where are all the men?”

izgatottan vártam ezt a részt -hogy le tudjam tesztelni vele az új fülhallgatómat... jelentem: a hangok jók, az epizód nem annyira... teljesen értelmetlenek ezek az írószobai döntések, hogy mondjuk tara-nak adnak egy (kibővített játékidejű) epizódot, mert az ő külön kalandjába nem volt ennyi... persze most is voltak működő dolgok, csak jól le kellett ásnunk az érdektelenség homokja alá... például örültem annak, hogy a sok erdős kaland után az óceán partjára jutottunk, mert egy új hangulatot adott a tenger-zúgás a jelenetekhez. és tudtam értékelni a csak nőkből álló közösség bemutatását is, mert ez egy új felállás volt, amit még eddig nem láthattunk, és főleg annak a fényében volt érdekes a jelenlétük, hogy ők is negan-éknak miatt lettek ilyen csonka csoport -és valahol tudom értékelni azt, hogy még akkor is rávetül a saviour-ök árnyéka az epizódokra, ha nem szerepelnek az aktuális részben... (nem tudom, nekem kicsit erőltetett volt tara optimista jókedve, de lehet hogy kellettek a viccelődései ahhoz, hogy később összetörve átérezzük a fájdalmát...) ($$11.28.)

„you do things for the ones you love. loved.”

...én ilyen perverz vagyok, hogy örülök a gyásznak... de tényleg tudtam értékelni, hogy végre foglalkozunk azzal, hogy mennyire viselte meg a brutális halál azokat, akikkel évek óta együtt járjuk a zombik-lakta környékeket -de persze ezt azoknál lehetett igazán megmutatni, akik igazán gyászolnak, azaz maggie-nél és sasha-nal. bár nem volt túl sok idő lelkizni a síroknál, mert jött az itteni közösség vezetője, hogy mindenkinél felforralja az agyvizet... és xander berkeley még mindig elismerésre méltóan hozza ezt az ütnivaló gyáva agyalágyultat, akit múzeumban kéne mutogatni, mint a vezetésre alkalmatlanok legszebb példányát... mert az egy dolog, hogy tövig benyal a megmentőknek, és így a lehető legkönnyebb utat választja a túlélésre, de hogy a mocskos alattomos játékukra is csak bamba arccal reagál, az már kicsit sok volt (alattomos játék: a saviour-ök kis éjjeli meglepivel készültek, nyitott kapuval, bömbölő zenével -és gregory vezetésével az egész hilltop csoport úgy reagált, hogy 'hümm, meg hammm'... így ismét tudok értetlenkedni egy sort azon, hogy ezek az életképtelenek (a.k.a. alexandria és hilltop lakói) hogy élték túl eddig... mert megint az kellett, hogy két tökös nő mutasson nekik irányt...) a kicsinyes huzavonák közben alakulgatott a tini-románcunk is, és nem is sajnáljuk carl-éktól a lopott csókokat, csak kár, hogy egyebet nem tudtak ma sem hozzátenni a nagy egészhez... közepesen szenvedtem az eseménytelenségtől, és ezzel be is áraztam a mai részt... ($$11.21.)

„in case you haven’t caught on, i just slipped my dick down your throat, and you thanked me for it.”

az over-the-top karakterekkel mindig csínján kell bánni, mert ha túl-tolod őket, akkor, izé, nagyon túl lesznek tolva... ezt az alap sorozat-elméleti igazságot még nem sajátították el a walking dead írószobájában, ezért beleadtak apait/anyait negan-nel, még a játékidőt is felhizlalták a kedvéért, de az az igazság, hogy ennyire tömény mennyiségben az arcoskodása már nem szórakoztató, hanem fárasztó. és oké, értem, ő így töri meg az embereket, hogy azzal az irritáló félmosolyával a szája szegletében hozza mindenkire a frászt, csak az a baj, hogy ezeken az alapokon most sem léptünk túl, negan mindenkit ural, és megmutatja, hogy ő legerősebb kutya a környéken, blablabla, értettük ám elsőre is... és nem segítenek a másik oldallal sem a készítők, mert rick-kel nagyon nehéz együtt érezni, még ha (megint csak) értük, hogy ő csak meg akar óvni minden ártatlan életet, és sokkolódott a szétvert barátai fej-pépjétől, de ettől még nehéz nézni, ha valaki ennyire megalázkodik, és csak nagyon apró jeleit mutatja annak, hogy ott van még benne a régi tűz (daryl dettó ugyanebben a cipőben jár). szóval igazság szerint a legnagyobb bizodalmunk carl-ban van, mert jelenleg ő hordja a legtöbb tököt a gatyájában, hangozzék bármilyen furán is ez... de lehet, hogy az még furábban fog hangzani, hogy a többi tököt meg a csajok osztották ki maguk között, lupita most, maggie meg gondolom majd a jövő heti epizódban... ($$11.14.)

„thug swoops in with a baseball bat and a smile, and we’re all so scared that we gave up everything.”

ha egy új fajta hatást akarsz elérni, valamit, amire minden néző felkapja a fejét, akkor az erős kontraszt használata hatásos módszer lehet erre -persze az ilyen szokatlan megoldások sok ellenérzést is ki fognak váltani. ma a zenével érték el ezt a hatást, szándékosan erőltették újra-és-újra a vidám zenét, amíg daryl-lel együtt mi is szinte megtörtünk tőlük... mondhatjuk, hogy egyfelől a kemény motoros hősünk volt a főszereplője a résznek, de igazából az volt a cél, hogy belekukkanthassunk a saviour-ök mindennapjaiba, és ami még fontosabb volt az íróknak, hogy egy kis emberséget csempésszenek ebbe az embertelennek tűnő csoportba... érdekes választás volt dwight-ot kiemelni, mert eddig egy utálatos pöcsnek tűnt (még most a rész elején is, amikor lopott falatokkal tömte a bendőjét), így nem igazán értettem például azt, hogy miért akarják elérni, hogy izguljunk érte, (mondjuk amikor összeakadt egy csapatnyi szétfolyós zombival), de kirkman-ék vannak annyira gonoszul intelligensek, hogy a végére tényleg elérték, hogy érezzek valami szánakozás-félét iránta... és ehhez csak végig kellett hallgatni azt, ahogy a fura hangsúlyozások koronázott királya, negan elmeséli, hogy hogyan is törte meg a srácot (bónusz-pont járt mindenkinek, aki emlékezett arra, hogy ő meg a két lány hogyan találkoztak daryl-lel tavaly). mert lehetsz kemény férfi, aki nem térdel le senki előtt, és nem sír a fájdalmai miatt -egész addig, míg nem jön valaki, aki képes megtörni. és hidd el, lesz olyan... ($$11.07.)

„the native americans called it the dying grass moon. it’s six days, six blood-drenched days. from the first quarter moon, to the blood moon.”

annak ellenére, hogy antológia-sorozat a vizsgálatunk tárgya, azért lehet analógiákat vonni az évadok között. például mindig is szerették az írók a flashback-eket, amikben részletesen (és véresen) meg lehet mutatni egy-egy karakter múltját -és ezt a mai részt jól feltöltötték ilyen visszaemlékezésekkel, mert érezhetően egy magyarázó epizódot akartak adni nekünk, felfedve sokmindent a misztikus háttér-történetből, többek között a már látott -mészáros-nak csúfolt- karakter elkárhozását, vagy a gonosz szellem-szerű ösztönlény szomorú históriáját. (így, hogy sok szöveges szerepük volt a részben, borzongva örömködhetett a fülem az akcentusuktól, főleg kathy bates-nek megy nagyon ez a sok kis apró kiejtés-béli eltérésből eredő régiesch beszéd...) de nem csak írás-technikailag lehetnek paralelek az évadok, hanem fel-felbukkannak olyan motívumok is, amikkel már korábban is találkozhattunk. például az első évadban hallhattuk azt, hogy a szellemek halloween-kor tudnak csak érintkezni az élőkkel -most viszont az vált a legenda részévé, hogy október utolsó hold-ciklusában képesek gyilkolni az itt-ragadt lelkek (és ez a két dátum gyanúsan egybeesik...). ($$11.01.)

„i knew the chances of finding my daughter were cut in half after 36 hours of her being reported missing. after 72, it’s less than 30%.”

oké, oké, oké, elég a kiabálásból, meghallottam, köszönöm, hogy szóltatok, itt vagyok újra, és most már kitartok... főleg, hogy meg tudott győzni ez az epizód, hogy nem csak a szellemek játszanak velem az interneten, hanem érdemes lesz maradnom. mert megváltozott egy kicsit az eddigi irány, magunk mögött hagytuk a buta jump-scare-eket, és az egyéb olcsó horror-fogásokat, és elkezdtünk a történetre koncentrálni, és nekem ez kellett, hogy azt érezzem, hogy működik az idei tematika. már az eltűnt gyermek utáni hajsza is segített fókuszálni, de aztán megérkezett a mindig mosolygásra késztető leslie jordan, és az ő vaskos déli akcentusa, és egy jó médiumhoz illően hozta magával a szellemeket és a sötét múltat is. de nem csak úgy bemondásra, hogy esetleg kóklernek gondoljuk a karaktert, hanem konkrétan meg is mutatva a túlvilági ellenfeleket, és szomorú históriájuk egy részét. az már most látszik, hogy kathy bates lubickolni fog a szerepben (és a művérben), lady gaga meg kedvére gusztustalankodhat és erkölcstelenkedhet... ($$10.31.)

„the pessimist looks down and hits his head. the optimist looks up and loses his footing. the realist looks forward and adjusts his path accordingly.”

no, találtam félelmetesebb dolgot a zombiknál: carol-nak azt mű-mosolyát, amivel meg akarja győzni az embereket, hogy milyen kedves is ő valójában... ahogy várható volt, félreraktuk most rick-éket és a brutális drámát, és az elbolyongott lelkek után eredtünk -és itt is egy új csapatba botlottunk, akik pontosan az ellentétei a rettegett megmentők-nek. persze elsőre azt hihettük, hogy ők is őrültek, csak másképp, de ez elsősorban azért volt, mert carol bizalmatlan szemszögéből láthattuk az egészet. bár ettől függetlenül is borzasztóan teátrálisnak tűnt az egész közösség a lovakkal, páncélokkal, szép-beszéddel, és egy rasztafári királlyal, aki egy tigrist tart a színpadon berendezett trónja mellett, és az istennek sem lehet levakarni a mosolyt a szája szegletéből... de istenuccse van értelem a túlzások mögött, ahogy ezt megtudhattuk egy kivételesen őszinte pillanatból -mert az embereknek nem csak egy vezető kell, hanem egy hős is, akire fel tudnak nézni, aki békét hoz a környékre, mert az ember egy olyan lény, hogy akkor produktív, ha nyugalom van körülötte. és miért ne lehetne megpróbálni egy ilyen színházas színjátékot, ha ez vezet eredményre...? kellett már egy kis megnyugvás carol-nak és nekünk is, és ezt könnyedén elérték ezzel az epizóddal. (azt külön köszönöm, hogy hagyták bear mccreary-nek, hogy egy királysághoz méltó középkorias zenét komponáljon a részhez.) ($$10.31.)

„welcome to a brand-new beginning, you sorry shits!”

egyértelmű volt mindenki számára, hogy rick nem lehet lucille áldozata, úgyhogy nem volt hülyeség vele kezdeni az epizódot, majd visszavágni az elmondhatatlanul borzalmas éjszakára. plusz rick volt a kulcs, őt kellett megtörnie negan-nek, ha uralma alá akarta hajtani az egész csapatot -és negan nagyon akarta ezt, így nagyon megtörte rick-et. és vele együtt tört össze minket nézőket is -és mégsem tudjuk őt ezért úgy igazán mélyen gyűlölni, valószínűleg a stílusa (és jeffrey dean morgan lehengerlő sármja) miatt... pedig könyörtelenül lesújtott lucille-lal újra és újra -majd újra és újra... mert azért scott m. gimple-ék ügyeltek arra, hogy ha már ennyire elidegenítették maguktól a nézőket az előző évad végén, akkor igazi sokkolással édesgessék magukhoz vissza őket. ezt mondjuk nem az agyonvert személyével érték el, mert számítani lehetett rá, hogy a logika szerint ő lehet a kiválasztott (a képregényben sem él már ennél a pontnál, úgyhogy igazából csak helyrehozták az egyensúlyt a forrásművel). de arra mindenképpen jó választás volt ő, hogy elaltatta a figyelmünket, megnyugodhattunk negyed óra után, ’oké, túlvagyunk rajta, megint nem voltak igazán tökösek az írószobában’, satöbbi, satöbbi, de aztán csak előkerítették a tökeiket, hogy meglepjenek mindenkit, és ebből a sokkoló meglepetésből kifacsarják az összes érzelmet, és aztán tolják még tovább és tovább, hogy őszintén azt érezd, hogy ezek az állatok az írószobában tényleg képesek bármire... viszont. biztos, hogy azzal fognak jönni a nyilatkozataikban, hogy azért a dupla-csavarért kellett tavaly olyan szörnyen elvágni az évadot, mert ez a fordulat csak így működhetett, pedig ez csak ön-mentegető bullshit lesz, mert továbbra is tartom, hogy ez a két rész egy nagy dupla-epizódként működött volna igazán, nem tört volna meg a feszültség lendülete, és lelkileg is sokkal megterhelőbb lett volna nekünk is. és szerintem nem kérdés, hogy a nyár folyamán ugyanúgy (ha nem jobban) ment volna a buzz az interneten, és nem lett volna a rendszeres nézők közül senki, aki ne akart volna visszatérni, hogy lássa, hogy ebből az összetört állapotból hogyan állnak helyre a hőseink. mert pokoli nehéz lesz, ezt garantálom... ($$10.24.)

„1,776 miles of iron track, that is what i delivered! track upon which thousands of wheels will now revolve carrying on their axles the wealth of half the world.”

miután a helyére került a díszes arany-szög (csak hogy a nép is megkapja a maga puccos parádéját), miután még egy utolsó férfias mókában részt vettünk (azaz kedélyesen verekedtünk egyet a kocsmában), még meg kellett tenni néhány fordulót a két óceán között, hogy lelkileg megtisztulva hagyhassuk el a történetet... mert a férfiember olyan, hogy előbb az eszére hallgat, majd a kötelességeit veszi számba, pedig igazából mindig csak a szíve dobbanásait kéne figyelnie, és akkor nem lenne szüksége ezekre a vargabetűkre... kicsit furcsa volt látni bohannon-t kimosakodva a washington-i előkelőségek gyűrűjében, de persze ő sem érezte jól magát a smúzolós környezetben. ahogy a fegyver súlya is túl nehéznek bizonyult már, öt év alatt a vadnyugaton eltűnt belőle az a vadság, ami szükséges ahhoz, hogy katonaként gondolkozzon. csak egyetlen erényt tartott meg a korábbi életéből: a becsületét... nagyon örültem annak, hogy a másik fő búcsúzónk eva lett, mert az ő boldogságáért szurkoltam leginkább a sorozat alatt, szerettem volna, ha soha többé nem kell szenvednie, és talán így is lesz, és nyugalomra lel, valahol a naplemente irányába... ($$07.25.)

bár az évad első fele kissé ködbe veszik így egy év távlatából, abban biztos vagyok, hogy jót tett a sorozatnak, hogy bohannon-t elküldték a konkurenciához, ahol erősen lehetett építeni a kínai munkásokra... aztán idén, a botor módon kettészedett évad második felében már minden a búcsúról szólt -ezért jó, ha egy író-csapat tudja előre, hogy mikortól kell koncentrálnia a szomorkás végre. ugyanakkor egy-egy epizódon belül így megbomlott az egység, mert koncentráltan foglalkoztunk a témákkal vagy karakterekkel, így nem mindig került középpontba az, ami igazán mozgatta végig a show-t: azaz a vasút építése... de így is örömmel töltöttem minden egyes percet még a sárban ezekkel a karakterekkel, szomorúan várva azt a pillanatot, amikor a két sínpár, hosszú évek szenvedése után, összeér.

csípőről lógó hatalmas colt-ok. dohánytól barna köpések a porban. libbenő szalon-ajtó előtt strichelő kurvák. ördögszekerek a pusztában. western. nagyon sokáig semmit sem jelentettek ezek nekem, aztán a nagy sorozat-bummom idején érkezett egy új széria, ami átkattintott bennem valamit, és azóta már a műfaj rajongójának vallhatom magam. pedig egy gyakorló western-néző nem sok újdonságot láthatott benne, engem, mint zöldfülűt viszont könnyen magával tudott rántani a hangulata -valószínűleg épp valami poros és férfias dologra vágyhattam, és pont ezt kínálta a show. aztán persze elkezdtek érdekelni a karakterek, és így már meglett a kellő kötődésem is, hogy kitartsak a sorozat mellett, hogy velem maradjon öt és fél éven át megbízhatóan, mindenféle élethelyzetben, jóban és rosszban (például apám halála után is tartotta bennem a lelket). de szerencsére nem csak megszokás volt, hogy évente néhány hétre gőzmozdonyra pattanok, hanem szívesen vettem részt a változatos kalandokon -mert az írószobában mindig gondoskodtak arról, hogy legyen egy határozott haladási irány, és szerencsére nem csak abból eredt a változatosság, hogy az építkezéssel együtt költözött az egész csapat is, hanem sokszor képesek voltak megújulni, lezárni szálakat, új karakterekkel új fejezetet nyitni. gondoljatok csak bele, hogy milyen messzire jutottunk a főhős kezdeti sematikus bosszú-szálától, hogy hogyan vált bohannon a vasút legfontosabb emberévé (de ugyanígy meg lehetne nézni eva vagy mickey karakter-ívét is. oké, durant önző mocsok volt és az is maradt, de vannak emberek, akik képtelenek változni...). nagyon ritkán volt olyan, amikor azt éreztem, hogy nem céloznak elég jól a készítők, de talán csak mr.ferguson történetének befejezésekor panaszkodtam igazán... no meg néhány technikai kérdésben voltak szájhúzásaim, de egyfelől az az én hibám, hogy a szemem ilyen könnyen kiszúrja a digitális kamera használatát (aminek a képi világát ledobja magáról a western-hangulat), ugyanakkor ahogy teltek az évek, úgy érkeztek egyre tehetségesebb rendezők a csapatba, és ők el tudták takarni ezt a(z anyagi jellegű) hiányosságukat... no, érezhetően nem akarom, hogy befussunk a végállomásra, de sajnos minden út véget ér egyszer. de nem szomorkodom, inkább hálás vagyok, hogy kitágult a világom a sorozat által, így mindig mosolyogva fogok gondolni rá akkor is, amikor lelkem újra-és-újra cowboy-kalapba öltöztetem...

„i’ve learned never to bet against cullen bohannon.”

meglepődtem először, hogy eva és bohannon milyen szívélyesen köszönti egymást, mert nem esett le, hogy a környék legjobb vasúti szakértője milyen régóta is van távol az eredeti csapattól. azoktól az emberektől, akik szerencsére fontos szerepet kaptak itt a végén, de ez így van rendjén, így érünk szépen körbe -vagy inkább azt kéne írnom stílusosan, hogy így kapcsolódik össze minden sín... várható volt, hogy a végjátékban elkészül a nagy mű, de sokat hozzá tudtak tenni a jelenethez azzal, hogy előtte megteremtették a verseny-szellemet, hogy érzelmileg át tudták adni annak a jelentőségét, hogy be lett ütve az utolsó szög is a sín-pár mellé... jó, hogy már azzal is elkezdtük foglalkozni, hogy mi lesz a karakterekkel később, hiszen az élet nem áll meg attól, hogy egy nagy feladat véget ért, attól még meg kell szerezni a betevőre valót a következő napon is... persze a legfőbb kérdés az lesz, hogy bohannon lelke meg tud-e nyugodni, hogy jár-e neki a feloldozás... (a rendezés is hozta a hangulati elemeket, az újságírós kezdés is egyből elkapott, de az utolsó roham a napfelkeltével olvasztotta el igazán a szívem.) ($$07.22.)

„we’re not building a railroad, mr.bohannon. we’re building a bridge. across the great land of ours linking europe and the orient.”

valamiért tele volt a mai epizód a választott idézetemhez hasonló kinyilatkoztatásokkal (a gazdaságról, a jövőről), de belefér, ha a karakterek egy évben egyszer okosabbak az átlagosnál... a másik dolog, ami több volt ma az eddig megszokottnál, az a távol-keleti nyelvhasználat (sajnos ahhoz nincs fülem, hogy mandarin vagy kantoni-e amit beszélnek a kínaiak a sorozatban) -de nem is meglepő, mert ma különösen hangsúlyos volt a szerepük a central pacific (és bohannon életében). láthattuk, hogy vezetett az út a tengeren át, hogyan emelkedhetett ki valaki közülük. azt is hittem az elején, hogy végre eljött az idő, hogy mr.chang-ből erős nemezist faragjanak, aki mosolyogva intézi a mocskos ügyleteit, ugyanakkor jól ismeri a kungfu összes mozdulatát, de aztán meglepő módon rövidre zárták a történetét, mert bohannon annyira cool, hogy még ellenségre sincs szüksége... (pedig még érdekes párhuzamot is kezdtek pedzegetni azzal, hogy hősünknek is voltak rabszolgái, igaz, ő nem bánt velük úgy, mint mr.chang a kurváival). gondoltam, hogy arra megy ki a játék, hogy bohannon mellől elvegyék a szerelmet is, hogy csak a vasút lebegjen a szeme előtt, de aztán úgy tűnt, hogy nem ez a helyzet, majd mégiscsak visszacsavarták a dolgot -ja, a nőkön nehéz kiigazodni... ($$07.14.)

„america’s an awful bitch. i’m done with it.”

egy flashfoward, durant életének alkonya kellett ahhoz, hogy végre megcsapjon az elmúlás érzete, hogy realizáljam, hogy igen közel a sorozat vége. (valahol elégtétel volt látni nincstelenül a nagy szarkeverőt, ugyanakkor kicsit csalódás is, hogy nem bohannon lett a végzete...) nem gondoltam, hogy ennyivel a vége előtt bevállalnak egy olyan epizódot, ahol nélkülöznünk kell a főhőst, mert rászánjuk az egész időt erre a szomorú kimenetelű ál-elrablásra. de azért nem kell orrot húzni, mert aggattak a fő történetre bőven kiegészítő csecsebecséket, például az íreket, és elsősorban mickey lelkivilágát. de az is jó volt, hogy nem új arcok érkeztek a városba rendet tenni, hanem régi ismerőseink, de logikus is, hogy egy ilyen horderejű eseménybe be kell vonni a wyoming-i kormányzót is. ami viszont igazán drámaivá tette az egészet, az nem is a halál, hanem hogy mr.durant-nak ilyen kevés juthatott abból, amit általában boldogságnak nevezünk... (de vajon a lelkiismeretét nyomó súly hatással lesz-e a későbbi életére...?) ($$07.05.)

„every breath you take with this in your hand, is a challenge to god.”

nem lehetett könnyű az élet a vadnyugaton, amíg mr.nobel meg nem ajándékozta a világot a találmányával, a dinamittal... mindig jó látni, amikor behoznak a sorozatba a vasútépítés felgyorsításához használt újdonságot, lehet érzékelni így, hogy milyen tempóval halad a kor, plusz az is benne van a levegőben, hogy hőseink mindent meg akarnak tenni, hogy úttörők legyenek ezeken a kietlen tájakon. a nitroglicerin most ehhez hozzáadott egy jó adag veszélyes elegyet is, mert aki a közelében merészkedik, az életveszélyben van. már harmadik hete hangoztatom, hogy bármennyire is közel állnak hozzám ezek a karakterek, most nem az ő drámájukra vagyok kíváncsi, hanem a nagy történetre, a vasút-építésre, de ma a rész végére be kellett látnom, hogy csak úgy tud érdekes lenni ez a nagy történet, ha törődök ezeknek a karaktereknek a sorsával... mert csak úgy alakul ki bennem igazi feszültség, ha aggódok bohhanon-ért és a cuki kínai szeretőéért, amikor azok ketten állnak neki fúrni az életveszélyes alagútban... (nincs bennem kor szerinti diszkrimináció, mert lehet egy színésznő negyvenen felül is, ha szépen kerekednek a mellei a ruha alatt, akkor azokra fogok koncentrálni, és nem arra, amit mond...) ($$07.02.)

„family is a cherished gift from heavenly father. marriage is a sacred vow. you would return his gifts?”

vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be, amiket mindig tisztítani kell -legyenek ezek tényleges sebek a testünkön, vagy elvontabban értelmezve lelki sebek... és bohannon-nak nem csak a láb-sebét kell tisztítania, hanem kellett neki ez a két rész a visszatérés után, hogy lerendezze a lelki dolgait is, maga mögött hagyja a nemezisét és a családját, hogy a teljes figyelmét a vasútnak szentelhesse (meg persze egy formás távol-keleti testnek...). de másoknál is érezhető ez az átpozicionálás, mert eva-nak sem elég már, hogy megvan mindene, amiről csak álmodhatott kezdő kurvaként, kell valami új cél. és mickey is megelégelte a kocsmabűzt és a megvetést, igazi tisztes megélhetést szeretne magának. van aki persze sohasem változik, mert mr.durant, amíg világ-a-világ, addig nyerészkedni fog, függetlenül attól, hogy ehhez hány emberen kell átgázolnia... no, letudtuk a kötelező köröket, most már tényleg szeretném bohannon-t a sínek mellett is látni egy kicsit... ($$06.22.)

„no man tortures his enemy if he must torture himself in the process.”

mielőtt még a vasút felé fordultunk volna, volt egy ügy, amit le kellett rendezni -egy a kezdetektől velünk lévő ronda ügy... minden figyelmünket a bohannon/svéd ellentétnek szenteltük, és örülök, hogy rászántuk erre a klasszikus konfliktusra a teljes játékidőt, mert így kaphatta meg ez a szál a méltó lezárását (valószínűleg tanultak az írók medvés esetből...). azon már nem lepődök meg, hogy a végén próbálták elérni, hogy egy kicsit szimpatizáljunk az ördögi kétszínű gonosszal, és istenuccse, jó úton jártak... mert látni azt, hogy a jóvágású gazdasági tisztet hogyan tették tönkre a déliek a háború kegyetlen időszakában, majd a végén ott voltak azok a kérlelő szemei is, hát valahol belül megesett rajta az ember szíve, még ha öt éve szeretve utáljuk is a karakterét... kell egy kis megértés ahhoz, hogy bohannon miért ezt az utat választotta ahelyett, hogy ott a folyóban rövidre zárta volna az epizódot, hogy miért kockáztatott ennyit a törvényes igazságszolgáltatásért, de mivel eddig is benne volt a karakterben ez a makacs becsületesség, hogy minden szalmaszálhoz ragaszkodik, ami megmentheti a lelkét, így talán átérezhető az útja. meg egyébként is, akkor kevesebbek lettünk volna ennek a két nagyszerű színésznek a jutalomjátékával... (ha meglátom michael nankin nevét a stáblistán, mindig jobban figyelek a fény-kezelésre, és sohasem hagy cserben, mert mindig jól látható, hogy ő az egyik legszebben fényképező rendező a tévés szakmában.) ($$06.13.)

„the law... needs you.”

hmm, vince gilligan-ék mesterien értenek ahhoz, hogy játszanak az elvárásainkkal... kórházban nyitunk, látható a szomorúság, de nem chuck fekszik az ágyban... mike hosszadalmasan előkészül a lövésre, amiről meg vagyunk győződve, hogy ez lesz az, ami tolókocsiba kényszeríti a megátalkodott gengszterünket, aztán mégsem húzza meg a ravaszt... ’egész véletlenül’ kiszivárog, hogy az epizód címeinek kezdőbetűibe játékosan elrejtettek egy utalást, de aztán mégsem kapjuk meg az így megjósolt szereplőt... valami nagy és drámai befejezésre számítasz, de csak leültetik a két testvért beszélgetni... jimmy továbbra sem tud szabadulni a testvére bűvköréből, nem bírja megállni, hogy ne rohanjon be a boltba, amikor megsérül, és nem bírja elviselni, hogy (látszólag) rágja magát a hiba miatt -és ez lesz a veszte, nyilvánvalóan... nem igazán érezte az ember finálénak a részt, de mivel az egész sorozat igen magas szintet üt meg hétről/hétre, így nem gondolom problémának, hogy az utolsó nem emelkedik ki felfelé az átlagból... (gilligan nem csak az íráshoz ért mesterien, de a rendezés is nagyon a kezében van -ma is telepakolta az epizódot fura nézőpontú kamera-választásokkal, főleg az tetszett, amikor az orvosi vizsgálatot egyetlen felső állásból vette fel, végig chuck arcára koncentrálva.) ($$04.23.)

bátran ki merem jelenteni, hogy nincs jelenleg átgondoltabb sorozat azon a palettán, amit személy szerint én nézek, igaz ez a szövegkönyvek minőségére, a karakterekkel való bánásmódra, és a vizuális körítésre egyaránt, nincs egyetlen kocka vagy hosszas vágatlan jelenet, amin ne érződne az, hogy borzasztó tudatos az egész. és közben szórakoztató is ez a fifikás elbukás-történet, még akkor is, hogyha egy járókeretes öregember is leelőzné, ha tempóban versenyeznének. de meg fogjuk még köszönni ezt később, hogy ennyi időt szántunk mindenre. egyedül csak az furcsa, hogy ennyire külön kezelik a sorozat két hősét, hogy eszükbe sincs összébb húzni a két szálat, és néha meg is billentik az arányokat egy-egy résznél -de ezt is könnyen rá tudom fogni arra, hogy szándékos teszik. mert gilligan-ék okosak. vagy csak ügyesen vezetnek minket az orrunknál fogva...

„if you like piña coladas, and getting caught in the rain”

a múlt héten feldobott dolgok elég hamar leestek -azaz mike máris felhasználta a gondosan preparált slagját, és jimmy fénymásolós trükkje is már most betalált. először kicsit sajnáltam is, hogy chuck ilyen hamar átlátott az öccsén, de aztán nagyon tetszetősen jöttek ki a dologból azzal, hogy kim falazott jimmy-nek, és ezzel megint lépett egyet a tisztességtelen út felé. és persze a végjáték drámaisága is sokat hozzáadott ehhez a tudáshoz, mert kínkeserves volt látni, ahogy jimmy tipródik a fénymásoló előtt, tudva azt, hogy nem segíthet a bátyjának az egészségügyi bajban, mert akkor nyilvánvalóan lebukna... szokás szerint erős volt a kezdés a kietlen új-mexikói tájjal és mike magán-akciójával, utána viszont szépen egyensúlyoztak a két szál között -vicces azért, hogy az ember már el sem várja, hogy a két főszereplő találkozzon az évadban, hogy ennyire külön mozgatják őket... de még van egy rész, hogy legalább biccentsenek egymás felé, bár ha nem lesz ilyen, azt sem fogom bánni, sokkal inkább azért várom a jövő hetet, hogy milyen sorsot is szánnak az írók chuck-nak. vagy hogy megmutatják-e a világ legjobb reklámját, ami már epizódok óta készül... ($$04.15.)

„look up! picture a bald eagle soaring!”

azt a vágatlan tracking-shot-ot, ami a határnál ellőttek egyből a nyitányban! és annyira hatásos volt a szépen úsztatott vágatlan kép és a zene összehatása, hogy még az sem zavarja az embert, hogy az egész jelenet csak érintőlegesen kapcsolódik a történethez... mert mike csak perceket kapott, de azokkal jól gazdálkodott, szépen készül fel a stílusos bosszúra. ez utóbbit jimmy is ismeri, csak ő nem durva módon áll az ilyen válaszcsapásokhoz, hanem a maga simlis módján... mert nem hagyhatta, hogy élete szerelme csalódott legyen, csak az a baj, hogy a jimmy-s húzással megint a cél előtt fog elcsúszni, érzem... egyébként megint csodásan volt felépítve kim és jimmy története, ahogy a szöszi újra az őszinte utat választja (a cégtől való kilépésénél), majd jött a hengerelés az étteremben (mindig jó látni valakit, aki ennyire kiemelkedő a szakmájában), aztán a visszafogott örömködés jimmy-vel (olvadó szív tőlünk), majd a hhm utolsó próbálkozása (chuck-ot egyszerre tiszteled és utálod), majd a végén a már emlegetett jimmy-akció (xerox forever!). széles amplitúdójú érzelmi hullámzás, egy közbeiktatott vicces jelenettel (jimmy újabb reklámfilm-felvétele, a veteránok fókusz-csoportjára kihegyezve). ($$04.09.)