soroló

„i wish i lived in a city like that. i wish i lived in a city where every sunday you could have a second line parade. a band marches down the street and people come out of their houses and they dance along and you’re walking down the street next to a lawyer, who’s next to a gangster, who’s next to a librarian, who’s next to a college student, who’s next to a policeman, and we’re drinking and smiling and everyone’s getting along so well. i feel like if only every city in america had one day a week where we could all get together and march down the street dancing, we’d be a much happier human race.”

...tudom, kicsit evidensnek tűnik, hogy a vége-konklúziót választottam idézetnek, de dave annyira tökéletesen kimondta azt, amit én is gondolok erről a városról, hogy nem bírtam ellenállni. messzeföldön híres vagyok a nola-mániámról -amiből csak egy (jelentős) szelet a saints-drukkerség, annyi minden van még, ami vonz ehhez a különleges városhoz. így persze ezt a részt vártam a legjobban a sorozatból, és meg is kaptam azt, amik az én képzeltemben is élnek, már a nyitó second line bohóckodásnál vigyorogtam ezerrel, és úgy is maradtam jó sokáig (csak a dramaturgiailag indokolt szegregáció-problémánál és a mindig szívet tépő katriná-nál lohadtam le). tökéletesen átjött a vibrálás, a spontánságok, a faltól-falig zene, a hagyományok és a kultúra maximális tisztelete. percről percre éreztem, hogy egyre erősödik a tinta a bakancs-listámon az ’elmenni new orleans-ba’ bejegyzésnél... (de az a legkevesebb, hogy újranézem a treme-t, főleg, hogy most is realizáltam az interjú-alanyoknál, hogy mennyi valódi zenész vett részt benne.) (++11.23.)

„do you think i’m a hypocrite? well, you should. i wouldn’t disagree with you. the road to power is paved with hypocrisy and casualties. never regret.”

először csak egy jópofa coldopen-nek gondoltam, hogy az öreg négert láttuk egy mindennapi reggelén, aztán már gyanús lett, hogy kiemelt időt kapott az epizód alatt -és fontos is lett. egy újabb áldozat a politikai mocsok oltárán. mert erről szólt az egész -kibaszott sárdobálásról, sürgős tűzoltásról. underwood-ék egész jól vették az akadályokat, nem rendítheti meg őket semmi (bár azért claire arcán átsuhant néha egy-egy grimasz, hogy így kell bánnia az egykori szeretőjével), és várható, hogy most kétszer akkora erővel fognak lecsapni, kihasználva a visszalendülés erejét. a közelükben állók meg vagy félreugranak, vagy megsérülnek. mert mindenkiről elő lehet ásni valamit. (nem is haladtunk az egyéb ügyekkel, rászántuk a kármentésre ezt az ötven percet, de nem baj, olyan jó látni ezeket a színészeket a nehéz percekben is. és biztos vagyok benne, hogy imádtak jodie foster-rel együtt dolgozni.) (++11.22.)

„gemma knows every truth behind every lie, inside every secret. she’s the gatekeeper.”

szeretjük a zenét, a zajt, a zörejt, de a csönd nagy úr tud lenni. és ma meghagyták nekünk ezeket a csöndeket, lecsupaszítottak mindent, hogy igazán a lélekkel tudjuk foglalkozni (kivéve a free-jazz-es autósüldözést, ami ki is lógott az egész képből). minden építkezésnek most jött el a gyümölcse. kiderültek a titkok, lezajlottak azok a beszélgetések, amiknek nagyon itt volt az ideje. és ezek összetörték a karaktereket. és minket. sokszor olyan dolgokról volt szó, amiket mi már láthattuk, mégis padlóhoz vágtak ezúttal is. én nem tudom, hogy a színészek hogy tudnak ilyen mélyre nyúlni, de minden tiszteletem a srácoknak, hogy végigcsinálták ezt. főleg charlie humman-nek, akinek mindennek a közepében kellett állnia, megterhelnie magát azzal a tudattal, hogy min megy keresztül a karaktere. hogy felfogja, hogy mit tett dühből, hitből, bizalomból; hogy milyen ára lehet egy tévedésnek; hogy mekkora viaskodás lehet egy emberben, ha a szíve és az esze két felé húz. ezt csak őszintén és lecsupaszítva lehetett eljátszani. mert nem kellenek mindig a trükkök. és peter weller, mint direktor is tudta ezt, ezért választotta a csöndet a zaj helyett. azt viszont nem tudom, hogy melyik kell majd ahhoz, hogy békére leljünk. mert ránk férne, annyi szent... (++11.22.)

„you have the three qualities i love in a person. one, you lack a moral code. two... you can kill a man with your bare hands. and three... you have to do whatever i say, or i’m gonna make sure this whole place knows that you have someone else’s shit under your fingernails.”

én örülök neki, hogy előjött az apa-téma, michael chilkis egyre összetettebb szerepet hoz, ahogy a különböző érzelmek viaskodnak benne, a férfiasság, a melegség és most a szülőség. ugyanakkor nem lehet nem utálni azért, amit tesz a végén (azért vicces, hogy először még bátran a legnagyobbhoz megy, aztán a kudarc után már csak a legkisebbel mer próbálkozni). közben persze az ikreknek is kellenek a percek, a naiv fej már egészen elszállt, a morcos meg szép lassan gőzöl be (a junkie-n is láttam egy zseniális képkivágást, ahogy a szőkére változott álmodozó és a pukkancs barna harmóniában látszanak). de a legdurvább dolog egy mellékszálon csapott oldalba, avagy egy apa kegyetlen bosszút áll a saját lányán, mert az nem hallgatott rá. ...nem mondanám, hogy begyorsult volna a folyó, de ki kell mosni rendesen azokat a partokat, hogy folyammá dagadhasson... (++11.21.)

„love is the cure.”

már megint itt van a szerelem... azt hiszem a rajongók ma nagyon felhúzhatták magukat -már ha magukra vették az eheti ellenfelet. aki őrülten szerelmes a hősbe, és mindent megtesz, hogy csak az övé legyen. ismerős, mi? ráadásul rajta keresztül az idei szívzűrt is lehetett gyűrni -gondolom emiatt sem zárták a szívükbe a készítőket a fanok (aki olicity-rajongó (ahh, ezt kín volt leírni...), az azért, akik meg a hátuk közepére sem kívánják az egész hisztit, azok meg azért). volt persze egy kis bunyó, de csodálom, hogy nem valentin-napkor adták le a részt... (nagyon furán lett elvágva a vég, jött a vonat (egy olyan poros sínen...?), aztán hopp, ugrás egy párbeszédre, hogy bekerült a csaj a suicide squad-ba (még akarjuk látni őt a későbbiekben is...?), és ennyi. oké, jött még egy spartacus-színész, akinek már megint a kezébe adtak egy fura fegyvert, hogy ’ezzel leszel heti-gonosz’. csak azt nem tudom, hogy akkor a legközelebb esedékes flash-es crossover gonosza lesz ő, vagy jegelik egy kicsit, és igazából csak akartak neki adni egy cool belépőt...) (++11.21.)

„a man of steel.”

(még egy kaján vigyort képzeljetek az idézet mellé, amivel a karakteren keresztül kacsintottak ránk az írók...) persze, mi is piszkálódtunk középiskolában, de azért ennyire senki sem volt bully, hogy rászállt volna valakire -és igen, komoly a probléma, csak már kissé belefáradt az ember, hogy minden főhősnek volt egy szekálója az iskolában. ha meg geek a szentem, akkor száz százalékosra tehető, hogy előkerül egy idővel. és barry gondolkozás nélkül esik ebbe a kategóriába... megint képregény-füzetesen volt felépítve a rész, felbukkan egy új gonosz, aki túl erős, így hősünknek is erőt kell vennie magán, hogy legyőzze, több pofonon át vezet az út a dicsőséghez. de üsse kő, működött, főleg, hogy a nagy zúzás egészen epic-re sikerült, ahogy fokozta fel barry (és a zenekar) a tempót, azt nem lehetett vigyor nélkül kibírni. leráztuk végre magunkról, ezt a buta ’streak’ elnevezést, és persze ott futtatják a háttérben a fő rejtélyt is. ahogy illik. (++11.21.)

„i hate thanksgiving. the pilgrims were murderers, and turkey tastes like napkins.”

rájöttem, mi lehet a baj idén a sorozattal -a megszokás lett úrrá az írószobában. ilyen ’bezárunk mindenkit’ típusú részt is láttunk már eleget, és semmi újdonságot nem hozott ez a verzió sem. minden karakter azt a kevés tulajdonságát hozza elő rendre, így könnyű kitalálni a jövendő reakciókat. és a legnagyobb baj, hogy a néző is azt érzi, hogy megszokásból nézi csak... (++11.21.)

„i’m just ordinary.”

duplarész az évad közepén? de így működött a dolog, annyi mindent akartak ma nekünk mesélni, hogy kellett a hosszabb játékidő. mindkét idősíkon eljutottunk egy fontos pontig, érdekesek is voltak, nem is feltétlenül amiatt, ami történt -hanem mert több karakternél is finom pálya-módosítást végeztek. ideje volt, hogy emma-val más is történjen, mint hogy ’ő a kiválasztott, aki mindig makulátlan’, blabla, mindig az egyik legérdekesebb aspektus egy hőstörténetben, amikor a hős kételkedik magában, a képességeiben, az erejében. nagyon tetszett snow és evil beszélgetése is (mekkora utat tettek meg, teatyaég!), ahol kimondatják velük az írók a szürkítés szépségét, amikor a legjobb jóban is van egy cseppnyi rossz, és a gonosz sem a velejéig rossz, mert így lesznek igazán érdekesek. és persze még mindig ott van a valamiért folyton mezítláb járkáló hókirálynő is, aki továbbra is az elfogadás élharcosa, így nem is könnyű rá haragudni, amikor elköveti a maga szörnyűségeit. hook-ból túl jót csináltak az elmúlt időszakban, de szerencsére akad valaki, aki segít neki újra a rossz útra tévedni. jó volt elmerülni ebben a nagyívű mesében, most már csak pár apróság piszkálja a csőröm: azt értem, hogy miért a huszonharmadik oldalon van evil-nek a képe, de miért 1982-be ugrunk? (tuti nem a születésem tiszteletére...) miért éreztem evidensnek eddig, hogy ki írta a könyvet, és miért akarnak meglepni ezen a szálon? ki a fene az a nagyon rejtélyes varázsló? (tippjeim vannak, de nem kötöm az orrotokra, gyermekeim...) (++11.20.)

„discovery requires experimentation.”

mindig respektálom azokat a sorozat-részeket, ahol az utolsó pillanatban realizálom csak, hogy véget is ért az epizód. most is annyira pörögtünk, annyi információval dobáltak minket, hogy tényleg nem tűnt fel, hogy elillant az életemből negyven perc... gyanús volt, hogy egy pillanatra láttuk a whedon-család egyik hűséges barátját, dichen lachman-t, természetesen fontos szerep lett neki szánva, még ha nem is kellett hozzá túl sok időt eltölteni a kamera előtt (bár a flashback lehetősége mindig nyitott). megmagyaráztak vele sokmindent, az évad-gonoszunk életkorát, skye fontosságát, és az ő kedves papájának a motivációját is (btw, kyle maclachlan kábé úgy játszik, mintha a twinpeaks vége beragadt volna az arcizmaiba...). de persze közben átkutatjuk a földet egy kulcsfontosságú helyszínért, a mockingbird-család lelkizhetett (és dughatott) egyet, csak szegény may volt erősen háttérbe szorítva. de a csapat-képregények már csak ilyenek, nehéz mindenkit egyensúlyban tartani. (++11.20.)

„you want to tell me about newcastle?

–it’s a town in the north of england. horrible weather and even worse football team.”

bloody hell, veled meg mit csináljak...? nagyon erős ambivalencia kavarog bennem, majdnem végig ott motoszkált a fejemben a ’kell ez nekem?’ kérdése, mert megint jött egy heti-démon, amivel megpróbálják feszegetni a network-tévés kereteket, de képtelenek kitörni a középszer ketrecéből -én meg próbálom leépíteni azokat a dolgokat, amikkel csak elvagyok, mert talán az értékesebbektől veszik el az időt. ugyanakkor a végén meg elkezdett működni a dráma, ahol végre megmutatták constantine karakterének sötétebb oldalát is (mert a cinikus eddig is működött), és ez a vonal érdekelne is -csak semmi garancia rá, hogy ez továbbra is hangsúlyos lesz-e, vagy csak hetente felvillantják majd néhány percre. úgyhogy lehet, hogy ideje kimondani egy óvatos ítéletet: most nem, de talán egyszer még alámerülünk… (remélem a filmzene-album minél hamarabb megjelenik…) (++11.19.)

„two-headed coin.”

hümm, már megint azzal játszottak, hogy beraktak a címbe egy emblematikus karaktert, akit aztán épp hogy csak bemutattak, de ténylegesen nem is róla szólt a rész (áh, viszont most már tudom, hova szökött a masters of sex-ből a színész-srác, kicsit még szokatlan ebben a szerepben, de a fél arcát takaró árnyék jelenetet már megkapta...). így megint volt egy heti-ügy, most épp egy robbantgatóval, aki után lehetett nyomozni. ez két szempontból viszont megbocsátható: 1. köze volt a nagy maffia-ellentéthez fish által; 2. közvetve hozzájárult, hogy a méltán hírhedt arkham kitárja kapuit. és az írók is kétszer kacsintottak ránk közben: az egyik gonosztevőt lovecraft-nak nevezték el, és a robbanáshoz használt telefon a final countdown-t csörögte. hehe. teljesült az a kívánságunk is, hogy selina és bruce ismerkedjenek meg jobban, egész aranyosak együtt (félretéve a gyerek-szereplőkel szembeni előítéleteket), jót fog tenni a srácnak, ha lelazítja a kiscsaj egy kicsit... (++11.19.)

„his fate was sealed with a kiss.”

milyen cinikusnak tetszik lenni, kiírják, hogy ’öt évvel később, egy jobb és biztonságosabb gotham-ben’... de nézhetjük azt is, hogy batman eléggé lenézően bánik környezete flórájával -simán hagyta, hogy leégjen az üvegház is. ms.ivy megkapta a szokásos szerepét, a gyilkos rúzsát, a növényekhez való ragaszkodását, talán annyi volt újdonság, hogy a meglehetősen pernahajdernek beállított harvey dent volt az áldozat. (++11.19.)

„you don’t want to fuck me anymore.”

most valahogy markánsan más lett a két fél -eleve fura, hogy noah-ra több idő jutott, így kicsit olyan volt, mintha alison-ból csak egy kivonatot kapnánk. az első szegmensben átvitten megint a családdal foglalkoztunk, egész pontosan a házastársi érzésekkel. félrelépő embereknél gyakran jön elő, hogy otthon képtelenek a párjukkal szexelni, jönnek a zavart magyarázkodások (aka hazugságok) és megbántódások. és persze a megcsalóban is ott a kisördög, ha a cinkostársának is van párja, hogy az vajon otthon... aztán ott volt még a ’hamarosan véget ér’ téma is, hiszen nyári kalandnak indult mindez, és közeleg a nyár vége. noah kicsit szemlélődőnek tűnt az epizódban, a követésnél egyértelműen, de az is feltűnő volt, hogy eszében sem volt beavatkozni a nézeteltérésbe a bárban. plusz majdnem elfelejtettem a nagyszájú barátot, aki arra kellett, hogy gyanút keltsen. / alison-nál ezzel szemben a kvázi bűnügyet göngyölték, bizonyosságot nyert a díler-elmélet (talán kár, hogy pár résszel ezelőtt már gyanússá tették a családot), és ezzel újabb töréspontok jöttek el az életében. aztán majd meglátjuk, hogy az utolsó mondatnak milyen hatása lesz a lelkére. (eltűnt a jelen-keret, így nem tudjuk, hogy mesélnek-e még valakinek, hogy hihetőbb lett-e így a történet. érdekes ez a bizonytalanság-faktor.) (++11.18.)

„i will not have my predecessor joining daniel pearl and jim foley with their heads in a basket.”

(mindig szeretjük, amikor egy sorozat jól aktualizál.) a kezdésnél még azt gondoltam, hogy levezetjük szépen a múlt hetet, aztán még ellébecolunk kicsit -bár mindig ekkorákat tévednék... azt sem gondoltam komolyan, amikor az első saul káromkodásnál azt villant be, hogy milyen jópofa lesz, amikor majd azt írom ebbe az értékelőbe, hogy ’na lássuk, hogy mennyi keménység szorult saul szakálla alá’ -hát megnézhettük... miután ledobta magáról a láncait, eljött az én időm, az a homeland, amit igazán szeretek. szétfeszítette a feszültség a sivatagot, mert nem tudhattuk, hogy tényleg hattyúdalnak szánják-e ezt az epizódot az írók. de csak drámára használták, elmentek addig a pontig, amíg lehetséges volt úgy, hogy ne loccsanjon agyvelő a szökőkútba, de ugyanakkor hatalmas lelki törés érje carrie-t és minket is. nem húzták sokáig az áruló kérdését sem, szerencsére, és több karaktert is pozitív irányba kezdtek fordítani. (++11.18.)

„the foundation of this white house is not brick and mortar. it’s us, garrett.”

konfliktusok nélkül nem lehet érvényesülni ebben a közegben. és szépen eszkalálódik minden konfrontáció, pedig talán mi is várnánk arra, amire frank is -ha egyszer egy terv simán működne... vannak persze olyanok, akik nem bírják a nyomást, és feladják, de azoknak nem is való, hogy a fehér ház lépcsőit koptassák. mások keményen ellen-támadnak frank alattomos lövéseire, de nem féltem az underwood-családot, van már elég tapasztalatuk az ilyenek kivédésében. egyébként jellemző, hogy a magánéletre összpontosítanak, frank azért ennél nagyobb úriember, hogy ilyen alsó ütéseket vigyen be, épp elégnek érzi azt, hogy a pénztárcákat püfföli (de nem kíméli a bennszülött törzseket sem). mi is kaptunk magánéletet bőven, valahogy a férfi-ember mindig megérzi a leszbikus felhangokat a levegőben, és titkon reménykedik, hogy levetkőztetik molly parker-t még az év vége előtt... (++11.18.)

„’blue lagoon’, ’endless love’, ’muppets take manhattan’. it's gonna be brooke marathon.”

mandy, mandy, mandy, mindig csak a mandy... nem nagyon haladtunk semmivel, vince még mindig szerelmes, ari még mindig sóher, e még mindig a szép csajt tutujgatja. csak drama talált magának egy régi/új vágyálmot. de most komolyan, nektek volt már ölelkezés közben erekciótok? mert nekem igen... (megyek és keresek pucér képet brooke-ról…) (++11.18.)

„i’m tryin’.”

halljátok ezt a morajlást? ez annak a tömegnek a hangja, ami követeli, hogy adják ki végre a bear mccreary-féle filmzenét (az a főtéma ma is!)... ezen a héten carol húzta a rövidebbet, úgyhogy az ő történetét nézhettük meg -több aspektusból is, mert jól elhelyezett pontokon az elmúlt időszakának traumatikus epizódjaiba is betekinthettünk. a jelenben pedig a jól megszokott ’beszélgetünk kicsit, merengünk, majd leölünk néhány zombit’ sztendert ment, de a. ami működik, azon ne változtass; b. carol és daryll nagyszerű páros ahhoz, hogy cool legyen a lelkizés; c. mindez az élő emberektől elhagyatott, lepusztult atlanta kellős közepére lett helyezve (úgy tűnik, idén megenyhült a csatorna-vezetés ’csak minél olcsóbban, uraim!’ elve...). és bár ismerjük már a sorozat paneljeit, azt nem mondhatjuk, hogy kiszámítható lenne (mondjuk azt az első pillanattól éreztem, hogy a kocsi repülni fog, amint daryll kinyitotta a hátsó ajtókat). mert most sem az a lépés lett a végső, amire számítottunk volna -pedig tudhatná a néző, hogy a fontos család-egyesítéseket a finálékban szokás ellőni. (++11.17.)

„this town needs their preacher.”

...legalább nem kellett sokat várni a tárgyalásra, még a főcím előtt lezavarták... de azért a rész nagyrészében a churchlady-vel foglalkoztunk. nem egyszerű átérezni a makacsságát, de szépen megértették velünk, hogy miért nem akarja kihúzni a fejét a kötélből. mesteri volt a fogdában játszódó utolsó éjszaka rendezése, ahogy az arcokra eső fényekkel és fókusszal játszottak, ahogy bohannon egyre közelebb ment a nőhöz. hogy csak akkor szólat meg a zene, amikor nagyon muszáj volt, csak a bitófán kopogó kalapács zaja hallatszott be (btw, milyen beteg ötlet már, hogy a megértő hóhér hozta magával a hóhér jr.-t is...). és az is szép gesztus volt, hogy magát a halált nem is láttuk, elég volt elképzelni az alapján, amit bohannon oly’ plasztikusan felvázolt nekünk korábban... a végére kellett egy kis felemelő érzés is a sok sötétség után, úgyhogy végre lett egy kis sikerélményünk a vasútnál. persze nem múlhatott el az elmúlt éjszaka úgy, hogy ne hagyott volna nyomott hősünk lelkivilágában, úgyhogy a fináléra megint kicsit elkanyarodunk a sínektől. (++11.17.)

„a perfectly planned job is a kind of seduction. hours looking, wanting, turning your target around in your mind. and then you move closer, brushing past, making contact just to see what will happen. and when everything’s ready and when everything is right, all of that preparation pays off in one sudden, intense, crashing moment.”

(mert a rosszfiúk szexik...?) megint okosan építkeztek és vitték egyre fel a pulzusunk. az első húsz perc után még csak arról akartam írni, hogy jól áll a sorozatnak, amikor kiemelik a csajokat, hagyják ms.shaw-t szexiskedni a maga bumfordi módján, engedik, hogy ms.root ontsa a poénokat. aztán kicsit morogni akartam, hogy féltávnál megint áldozat lett az addig elkövetőnek hitt hetiügyből, de addigra már elragadott a hév, és nem akartam ilyen kis dolgokkal foglalkozni. mert ezt az ügyet is sikerült a gonosz-géphez kötni, jöttek a másik oldal végrehajtói is (itt is egy jócsaj meg egy ex-spartacusos, jó kombináció), és mindig érdekes látni, hogy mennyivel másabb metódussal dolgoznak. tele volt aktualitással is az epizód, az ebola egyértelmű volt, és gondolom, ahogy nálunk a főiskolán laptopot osztogatnak, úgy biztos, hogy vannak helyek, ahol már tablet-et. és bele sem gondolunk, hogy ez veszélyes is lehet... (++11.17.)

„-you know what you need to surround yourself with tonight? four new boobs.

-on two different women?”

a humor teljes spektrumát sikerült lefedni a mai résszel, volt félreértős bőven, egymást cikizős dögivel, szexuális kacsintások, és egyéb nyalánkságot. szó szerint körül kellett néznem, hogy ki hallotta a felnevetésemet, amikor schmidt végigment a gyász öt fokozatán (ja, mégsem olyan jó ötlet munkahelyen sitcom-ot nézni -nem először ütközök ebbe a problémába, de a ’mikor máskor?’ sokkal égetőbb gond, mint hogy hülyének néznek...). de lehet, hogy azért is tetszett ennyire ez a szál, mert tökéletesen átérzem a cicik okozta veszteség fájdalmát... (++11.17.)

„there’s only one play here. fuck him before he fucks you.”

(versenyben volt még mickey két életbölcsessége is az idézetnél de ez jobban passzolt a részhez azoknál, bármennyire is nagy volt a kísértés...) azt nem mondhatjuk, hogy ne akarnának nekünk sok történetet mesélni, mert rengeteg mindent préseltek bele a mai részbe is. nem is baj, már így is húzza az ember a száját egy kicsit, ha már megint a donovan-család szétesését kell néznie. úgyhogy előkerültek a tesók, és az ő magánéletük. érdekesen hangzik ez az írországi kaland, kíváncsi leszek, mi lesz a hátulütője. bunchy-nál meg nyilvánvaló volt, hogy gebasz lesz a kék pirulából, szerencsére nem drámaian álltak hozzá a dologhoz. de a poénokat hozza a két öreg is. küzdünk az fbi-osok ellen is (a beteg életüket a céltáblára helyezve), ugyanakkor új karakterre is futotta, eion bailey-re rászabták ezt a kenetteljes köcsögöt, üdvözlünk az őrült csapatban. (++11.16.)