soroló

„the thing that’s really interesting about new york is it’s one of the most public cities in the world and it’s one of the most private. you can do some of your best work and do it totally under the radar.”

az igazi nagy művek vége mindig összetett érzelmeket közvetít. mert a tökéletes boldogság fals érzést kelt, kell bele egy kis szomorúság, valami olyan plusz, ami megmozgatja az embert (az a fajta szomorkodás, amit azért érzel, mert a mű véget ért, az nem ér). talán most vállalták a srácok a legnehezebb feladatot, mert ny annyira összetett város, annyi zenész izzadságcseppje van a folyóban, hogy félő volt, hogy nagyon kell szaladni. és ehhez jött, hogy mégiscsak itt a vége, vissza is kell nézni az eddigi utunkra. de szépen összeállt egésszé, dave szokás szerint kiszemezte a hetvenes évek rockolását és a hiphop-ot (oké, hogy autentikus ny, de azért meglepő választás részéről), de azért a negyvenes és hatvanas évek is ott csillogtak a mélyben. örülök, hogy megint egy kicsi, független, lepukkant de mégis legendás stúdiót választottak, valahogy megint személyesebb lett ettől az egész. mélyen emberi. (++12.06.)

tudjuk le a nagy szavakat az elején, hogy ne zavarjanak tovább: aki csak egy kicsit érdeklődik az amerikai popkultúra iránt, annak kötelező megnézni ezt a sorozatot -függetlenül attól, hogyan viszonyul a foo fighters-hez. mert az alap-koncepció (’vegyünk fel nyolc számot nyolc városban, nyolc stúdióban, vendég-zenészekkel’) rengeteg extra réteget kapott a készítés folyamán. mert az egy dolog, hogy egy rakás elkötelezett embert ismerhettünk meg, akiknek az élete a zene, de beváltotta azt az ígéretét is, hogy elmélyíti az ismereteinket az amerikai zenei kultúráról. és keresve se’ találhattunk volna jobb túravezetőt dave grohl-nál, az igazi zenebuzinál, aki benne él ebben a világban sok éve, aki imádja a zenét, akivel szívesen ülnek le beszélgetni az interjúalanyok. egy hiteles ember, tele szívvel és humorral. rendezőként sem vall szégyent, be tud vonzani. nagyon szívesen emlékszem vissza ezekre az egy-egy órákra, amikor elmerültem a nagybetűs zeneiségbe. a leginkább várós sorozatom volt az elmúlt nyolc hétben, doku-cuccként véghezvinni ezt nem kis teljesítmény. legszívesebben elkezdeném elölről, de türtőztetem magam, elég, ha meghallgatom a dalokat, máris jönnek elő az emlékek. nagyontetszett.

„two broken hearts on the road to tomatoes. that country song writes itself.”

annyi technikai bizbaszra szoktam figyelni, ezért furcsa, hogy itt a hetedik évad végén tűnt csak fel, hogy a nyitó- és záró-dalokon kívül nem használnak zenét a sorozatban. és most sem azért ütött ez szöget a fejemben, mert unatkoztam és elkalandoztam volna, hanem mert annyira hozzászoktattak máshol, hogy zenével vezetik az érzéseinket. el kellett gondolkoznom azon, hogy miért szokatlan, hogy csak hasznos hang van a kulcs-jelenetek alatt. és volt egy pár ilyen. pedig azt hittem, hogy a múltkori lélekzúzó sokk után levezetünk, és felkészülünk az utolsó kilométerekre, azaz a jövőhétre, és az első félben így is volt. nem is gondoltam bele, hogy mit fog jelenteni mondjuk unser-nek, amikor megtudja az igazságot. és persze itt voltak megint a klubok, a fegyverek, az írek, a szokásos körtánc, amiben a rosszfiúk próbálnak boldogulni. de aztán ma sem maradhatott el a sokk. mindhárom halál benne volt már a levegőben, de az ember reménykedett. nem arról van szó, hogy mindenki megérdemelte volna az életet, de a néző ennyi év után már nehezen engedi el a választott családtagjai kezét, bármit is követtek el. (lehet bántani sutter-t a kegyetlenkedései miatt, de azért nem mondhatjuk, hogy érzelem-mentes lenne, ne tudna szép búcsút írni egy karakternek, ha akar. vagy hogy ne lenne benne tisztelet a múlt iránt -hogy ne tudná, hogy honnan indult.) (++12.06.)

„no one’s innocent anymore.”

nincs is szörnyűbb, amikor széthullanak a családok. továbbra sem primér ijesztgetésben gondolkoznak ryanmurphy-ék, hanem inkább elénk tárják a drámát, hogy gondoljunk bele a mélységükbe. közben nem maradnak el a múltat bemutató flash-ek sem, próbálnak megágyazni a karaktereknek. a halál-eseteket sem sokként tálalják, igaz, hirtelen csap le a kaszás több esetben is, de az a fontosabb, hogy mik vezetnek el odáig, hogy valaki késhez/pisztolyhoz nyúljon; hogy ki kelljen mondani, hogy ’elég volt’, és elégtételt venni a sérelmeken. és hogy hogyan hat az egyénekre és a közösségre valaki elvesztése. ki az aki megzuhan, ki az aki erős marad, és ki az, aki tovább tapicskol a saját őrületében. (pont azon gondolkoztam az egyik beszélgetős nagyjelenetnél, hogy meg merik-e lépni, hogy kiírják az egyik főszereplőt jó pár résszel a vége előtt, erre a másiknak ástak sírt nem sokkal később. valahogy benne volt a levegőben a halál...) (hát nem egyszerű úgy írni egy ilyen részről, hogy kerülni akarod a spoilereket, így csak általános bullshit-re futja...) (++12.06.)

„there are 3 million people on this island, and i won’t let hydra turn them into collateral damage.”

mintha mindig paul zbyszewski írná a fitzsimmons-problémát boncolgató epizódokat, nem? azt nem tudom, hogy ő kapja ezeket, vagy direkt szeret velük foglalkozni. ezt a kis csendes kitérőt leszámítva dübörög minden, megint felosztják a csapatot, hogy az egyik fele mehessen seggeket szétrúgni, míg a másik fél leás a főszál mélyére (és az utóbbiak jártak jobban, már ha csak a kanada vs karib-vidék időjárási összehasonlítást nézzük...). és ez a főszál talán azért működik jól, mert a rejtély-faktor mellett behozták a scifit a kree-kkel (méghogy nincs kapcsolódása a sorozatnak a guardians-szal), ugyanakkor a templom-keresés hoz egy erős indiana jones-os hangulatot is -összeségében mindenképp ütős az elegy. és még mi lehet majd itt... (vicces, hogy a nézési sorrendemben egymás mellé sodródott két abc-sorozat, mindkettőből az utolsó előtti rész idén, és mindkettőben úgy gondolták az írók, hogy jó nagy szarban kell hagyni hőseinket a finálé előtt. mindenki ugyanabból a kottából játszik...?) (++12.06.)

„what’ll it be, folks? save the town or find the sister?”

azt hiszem idén egy szavunk sem lehet, hogy milyen ügyesen rakták egymásra a darabkákat az írók, öröm volt nézni, ahogy minden összeállt -ahogy összeért a múlt és a jelen, ahogy felfokozták a fenyegetést. oké, ez utóbbit átérezni nem volt öröm, most inkább csak a hideg észérveket vettem figyelembe. pedig érzelmi szinten nagyon működött a vége, onnantól, hogy kilyukadtunk a tengerpartra egészen a drámai végig. kaptunk egy kis pozitív érzelmi bombát a régóta halogatott nagy találkozással, amit máris felülírt az elbukás fenyegetettségének érzése. tudjuk jól, hogy a happyend előtt mindig ott sötétlik egy ilyen fordulat, de amíg sokszor csak a vállunkat vonogatjuk, hogy úgyis minden rendbe fog jönni, itt nem vonhattuk ki magunkat a nyomasztó érzések alól -pedig tudjuk, hogy úgyis minden rendbe fog jönni... (++12.06.)

„well, since you guys are here, why don't we team up?”

„i have super powers. you have arrows that run out.”

egy ilyen crossoverrel mindenki csak nyerhet. a marketingesek elemükben lehetnek, mert mehet a kereszt-promózás ezerrel. a rajongók odalehetnek, hogy együtt láthatják a hőseiket. és az írók is tobzódhatnak, ha be akarják mutatni a különbségeket. és az itteni csapat akarta. ütköztették a forró-fejűséget a hideg taktikával. a könnyedséget a komorsággal. az ártatlan tiszta hősködést a tépelődéssel. rájátszottak arra, hogy igazából nem passzol össze ez a két világ, a beceneveket kapó szuperképességű gonoszok vs a földhözragadtabb rosszfiúk. és kicsit fura is volt, hogy elég volt átruccanniuk a srácoknak central city-ből, és azonnal ki is engedték a hátizsákból a könnyedséget. fordítva, az arrow team talán kevesebb komolyságot vitt magával -igaz, az indok is meglehetősen vékony volt, amivel érkeztek... azt gondoltam, hogy gonosz szinten is jobban összefűzik majd a részeket, de igazából két villain-of-the-week epizódot kaptunk, amit mellesleg közösen oldanak meg a csapatok. meg persze nem tudták megállni, hogy ne ugrasszák össze a két hőst (van-e klasszikusabb képregényes felállás), de nem panaszkodhatunk, sistergett a monitor az akciótól. de a folytatásban is pofásak voltak a bunyók (kár, hogy nick tabaray-nak nem a harc volt az igazi specialitása a spartacus-ban sem, mert most is kiszúrható volt, hogy mikor helyettesíti kaszkadőr...). elnézve a nézettségi adatok megugrását, számíthatunk még ilyen összefonódásokra -ez mindenkinek jó lesz, a hősök épülhetnek tovább, ahogy eltanulnak egymástól dolgokat, a nézők meg csak nyerhetnek az univerzum komplexebbé válásával. (++12.05.)

„-mihez hasonlított ez az érzés?

-mint amikor péklapáttal tarkón vágnak.”

nem lehet könnyű pszichológusnak lenni, nap/mint/nap az emberek hisztijeit elviselni, miközben persze ott vannak a saját problémák is. (másik kamerába néz) hát lássuk ezeket egyesével... hétfő: továbbra is vékony jégnek érzem az aktuál-politikai áthallásokat behozni a sorozatba, mert ebben az átpolitizált országban akármilyen stikliről fog beszélni a mi politikusunk, biztos, hogy eszünkbe fog jutni egy valós példa. viszont nem igazán mondatnak vele konkrétumot, kicsit mismásolnak. jobban szeretném, ha leásnánk vele mélyebbre, de még csak az elején tartunk az üléseknek, lehetnék türelmesebb. / kedd: veszélyes terep lehet számomra ez a szál, mert egy negyvenes nő vágyai a hagyományos családmodellre nem biztos, hogy az a téma, amivel meg lehet fogni. de csak jó szögből kell nézni -a magánytól való félelmet én is ismerem, és bori természetessége is sokat ad ehhez a húsz perchez. valamint a kíváncsiság, hogy hogyan sikerül feloldania andrásnak benne ezt a vélt sérelmet. / szerda: egyre jobban örülök, hogy nem engedtük el ennek a két karakternek a kezét, hogy nem csak a sráccal foglalkozunk, hanem szépen végigmegyünk a válás összes stációján. / csütörtök: először megijedtem, hogy összefogott hajjal kevésbé fog tetszeni niké, mint elsőre a kiengedett lobonccal… oké, terelek, mert itt érzem a legközelebb magamhoz a témát. pontosan tudom, hogy milyen az, amikor nem tudjuk elengedni az ex-ünket, amikor látszólag jóban maradunk, és magunknak is nehezen valljuk be, hogy mennyire problémás ez a helyzet. / péntek: itt azt szeretem a legjobban látni, hogy mennyire máshogy viselkedik andrás a kanapé másik oldalán. illetve az erkélyen egy másik széken... ez a kicsit felszabadultabb érzés, a napsütés és a mélyre-ásás az anya-problémában igazán ütős kombinációvá álltak össze az utolsó percekre. / a hét megfigyelése: másfél órája azon gondolkozom, hogy miért egy batman-logós és egy zombis posztert rakott ki andrás a (gyerek-)váró falára... (++12.04.)

„i’ll send it to you with r-mail, which is to say, real mail, because email has put hundreds of my coworkers out of work. how would you like it if they laid off all of your fellow detectives and partnered you with a robocop?”

szomorú vagyok, hogy hétről-hétre bántanom kell a show-t, de hihetetlen, hogy a tavalyi kacagások után még az ed helms-el turbózott epizód is csak néhány mosolyt vált ki belőlem. mindezt úgy, hogy nagyon magas labda a postások kifigurázása. (++12.04.)

„the truth is a powerful thing.”

mindig fontos az előadás közben, hogy mennyire érezzük, hogy a báb-játékos ott van a háttérben. sejtettük, hogy hova akarnak eljutni az írók az évad végéig, a kérdés az volt, hogy hiteles lesz-e az út, vagy érezzük majd rajta, ahogy nyomják át a karaktereket, hogy a beleférjenek a megfelelő formába. annyira tutyimutyi volt az elnök karaktere végig, hogy benne volt ez a befejezés, az önkéntes dicstelen távozás -ez ugye azért kellett, hogy frank-et a legkönnyebben el lehessen juttatni abba a pozícióba, aminél feljebb már nemigen tud lépni. szép utazás volt ez az elmúlt két évben, pedig csak néhány ajtónyit költöztünk át a fehér házban. de az a legjobb, hogy nem csak az előrehaladás volt érdekes, hanem az is, ha kitekintettünk az út szélére. ma is ott voltak ezek a szép jelzőkövek, claire megzuhanása, az öreg machinátor pálfordulása, és a kedvencem, frank nagyjelenete az írógéppel. mind erős színészi teljesítménnyel, de hé, ez azért nem újdonság. az viszont az lesz, ahogy mostantól minden játékszabályt megváltoztatnak. mert máshogy kell játszani a legfölső szinten. (++12.03.)

itt van ez a szörnyű hely, ahol manipulatív, gerinctelen alakok csatároznak önös érdeküktől vezérelve -és mi mégis szívesen járunk ide hétről/hétre csodálni őket. ahogy emelkedik egyre a kártyavár, megyünk magasabb szintekre, úgy lesz egyre érdekesebb a játszma. én legalábbis idén nagyobb buzz-t éreztem magamban, bár visszafogtam a nézési tempómat, de a legvárósabb sorozataim közé tartozott az elmúlt hetekben. mert érdekesen tudják tálalni a politikát. bár van egy csomó negatív tulajdonságuk is, mégis olyan karaktereket kapunk, akikre érdemes odafigyelni. és minden tiszteletem az összes színészé, de persze kevin spacey előtt szeretnék leginkább fejet hajtani, ezt a szerepet rá öntötték, úgy tesz minket cinkos-társává, hogy igazából nem is tudom, mikor kéne jobban félnünk tőle, mikor szigorúan odacsap, vagy mikor mézesmázosan kenetteljes. de a választót nem érdekli, hogy csinálja egy politikus a trükkjeit, ha elégedettnek érzi magát, akkor a megfelelő helyre fogja tenni az x-et. nagyontetszett.

„he dances and dodges, then picks the perfect moment to strike. does that sound familiar?”

igaza van a presidentnek, minden a taktikáról szól. legalább ezt belátja, még ha ő maga ennyire rossz is ebben, és mindig csak a tűzoltó-készülékkel rohangál az események után. pedig csak annyi lett volna a dolga, hogy jól megfigyeli frank-et, hogy kell ezt profi módon csinálni, de inkább játssza a durcás kisgyereket. sebaj, nekünk szerencsére van lehetőségünk ezt a tojáshéj-táncot csodálni, ahol mindig tudni kell, hogy hol van a legkisebb ellenállás, ami majd a jó irányba lök, ismerni kell mindenkit, hogy a megfelelő módon lehessen a megfelelő célok felé fordítani. (érdekes tendencia, hogy negatív cselekedetekkel rombolják a karakterek iránti tiszteletünket (lásd jackie tévés betelefonálása, doug mániájának következményei), de mégsem tudják/akarják elfordítani őket tőlünk. nem egyszerű írói feladat.) (++12.03.)

„it sucks to be a fat girl. can people just let me say it? it sucks!”

emberek beszélgetve sétálnak a városban -linklater erre egy karriert épített... de louie-nak is jól áll ez a stíl, elegánsan forgatja a kamerát a két karakter körül, és stílusos akkor is, amikor át kell csúszni a humorból komolyba. mert mit is feszegetünk itt? hogy mennyire sekélyesek a férfiak (is). hogy semmit sem számít a másik személyisége, csak a külseje esik latba. hogy mennyire kínosan érezzük magunkat, ha azt gondoljuk, hogy az emberek azt gondolják rólunk, hogy ő meg én, szóval értitek... és mondhatjuk, hogy ’á nem, mi sosem tennénk ilyet, nem foglalkoznánk az emberek véleményével’, de ez csak a szokásos önámító bullshit. de van még remény, csak sok dilemma és egy méretes lebaszás kell hozzá... (++12.03.)

„freaking bangsgiving.”

tudom, hetek óta ezen lovagolok, de tényleg tetszik, ahogy becsomagolják nekünk a romantikát a méteres humor-paplan alá, elvéve azt az geil ízét, amit annyira utálunk. egy hagyományosan családi ünnepet is ki lehet forgatni valami perverz orgiává, mert miért kéne pulykát enni édesburgonyával, ha dugni is lehet...? úgyhogy kiterjeszteném schmidt ötletét minden szent ünnepre -szeretkezz, ne zabálj! (++12.03.)

„nekem nincsenek nehézségeim a stressz kezelésével, ellenkezőleg...”

drága doktor úr, két éve nem találkoztunk, és már nagyon hiányzott, hogy egy jót beszélgessünk a kanapéján. kicsit nehezen találtam ide, bár azt meg kell hagyni, érdekes környezetben van az új rendelője, de azt hiszem, itt is jól fogom magam érezni. az új szomszédok is szimpatikusak... nem elég a koncepció, hogy minden nap más karakteren van a fókusz, még minden évben cserélődnek is a páciensek, ez az igazi bátorság. azért nem engedtük teljesen el az előző évad kezét, az egyik esetből szép átívelés lesz (már ezt az öt részt is egybefűzte), és hát persze vannak visszatérő arcok is. de kezdjük az elején -hétfőn. nagyon vártam, hogy milyen lesz, amikor a két direktor egymásnak feszül, és nem is kellett csalódni máté gáborban. a politikussága jelenleg még nem kiemelten fontos, csak ad egy kis aktualitás-ízt a történetnek, sokkal inkább a családdal fogunk itt foglalkozni. / kedd. még nem tudom, hogy az ügyvédnőt hogyan szeretnék a történetbe húzni, de örömteli, hogy péterfy borit választották, mert van egy olyan cinikus él a hangjában, ami nagyon alkalmassá teszi a szerepre (plusz pont a meglepi jordán tamás poénokért). és az első hét odacsapós dráma-díj is az övé. / szerda. tini-szereplőktől mindig félek, főleg, hogy egy tipikus vállvonogatós ’nekemmindegy’ kölyköt kell hoznia, de jól felkészítették a srácot, hiteles lett. amikor az apjáról beszélt, akkor ott csengett a fülemben a nagyzsolti hangja, ahogy okítja a fiát. és aztán meg is kaptuk mindezt a valóságban is, jó volt viszontlátni ezeket a cívódó szörnyeket. / csütörtök: kicsit olyan vagyok, mint dargay doktor, mindig beleszeretek egy páciensbe, és nikének ezt már az első héten sikerült elérnie. és ezek a húszpercek alapján az ő története érdekel is a legjobban. / péntek: csak a szokásos, szellemi sakkjátszma magas szinten. / a hét megfigyelése: frissítőek a változások, a divatosabb ruhák, a szellősebb terek, a háttért uraló panorámák. de ezek csak díszletek az alámerüléshez, ami ránk vár. (++12.02.)

„lie after lie. first to a prosecutor, then to a president. i feel exposed, like the skin where my ring used to be. even achilles was only as strong as his heel.”

hühh, ahogy frank fölényeskedő arca lehervadt, amikor gyenge pontjára tapintottak... még nem láthattuk ennyire feszültnek hősünket, nem is csodálom, hogy le kellett vezetnie mindezt este -majd utánakeresek, hogy mennyire verte ki a biztosítékot, hogy kevin spacey ilyesmit bevállal, remélem nagyon. de csinálhatta frank ezt puszta kedvtelésből is, akkor már túl volt a nehezén, kidumálta magát, és továbblökte a gyenge pontot valaki másra. eddig is tudtuk, hogy be fogja áldozni az elnököt egy ponton, hát most jött el az ideje, hogy megadja a kilövési engedélyt. bár claire szálához most nem igazán tudok mit hozzáfűzni, azért volt még érdekes az epizódban. például remy viaskodása az érzéseivel, ennyi éve ott legyeskedik a washington-i fazék körül, és még nem tanulta meg, hogy a politika és az érzelmek nem férnek meg egymás mellett. (++12.01.)

„i don’t cry anymore.”

nem szeretem, amikor az írók kizárólag a sokk-hatás vagy az izgalom-növelés érdekében dobnak be valamit, nem pedig azért, mert láthatóan céljuk van vele. mert hogy carl-ék idióta módon feltörték a templom ajtaját annak a szerencsétlennek, nem szolgált más célt, minthogy nézhessük megint kicsit michonne-t kardozni. a rész végi halál meg… -néztem a képernyőre, meredt szemmel, és azt mondogattam, hogy ’ennek semmi értelme’. mert tudom, hogy ez lelkileg megint megedzi majd a karaktereket, és tényleg szomorú volt, ahogy daryl kihozta a testet, de magában az esemény bekövetkezésében semmi logika nem volt, szaglik az egész attól a szándéktól, hogy írni kell egy olyan fordulatot, amiről majd beszélnek az emberek februárig... (a rendezői döntéseket is felemásnak éreztem, az elején tetszett, hogy sok közelit használt, amitől kicsit képregényes lett a kép, aztán a folyosó-jelenetben meg csak döntött kamerákat rakott fel, azoktól meg kiütést kapok...) (++12.01.)

egész járható csapást találtunk idén. megmaradt a tavaly is többé/kevésbé működő széttagoltság, bátran hanyagolnak karaktereket több hétig, hogy mindenkire jusson idő. és ezt ebben a nyolc részben úgy sikerült abszolválni, hogy egy rész sem süllyedt érdektelenségbe, és ezzel már fölénőtt az eddigi (fél)évadok többségének. az az érdekes, hogy nem kaptunk semmi fogódzkodót a jövőre nézve, úgyhogy tiszta lappal várjuk a következő felet (annak ellenére, hogy pont a szemi-fináléval voltak gondjaim írás-ügyileg).

„your big fuckin’ movie star ego.”

brühühűűű... én is voltam már szerelemtől bánatos, de talán ennyire nem toltam túl, mint vince. brühühűűű... szokás eljuttatni az évadzáróban a szétesés küszöbére a főszereplő csapatot, és nem tudom, hogy örülnék-e egy csapat-összeszedős évad-kezdetnek -de nem fog kiderülni, hogy milyen lenne az, mert a legvégén visszatáncoltak az egésztől, a barátság fontosabb, mint bármilyen sérelem, bármelyik punci. (++12.01.)

no, megültük a lovat, most már csak fennmaradunk... sokkal jobban bejött ez az évad, mint az előző, kibékültem az összes sráccal, és működött, hogy egy nagyobb történetre húzták fel az egészet (aquaman ftw!). kár, hogy kicsit túlhúzottnak érződött a mandy-szál, de azért nem állítanám maximumra a hiszti-gépet, el lehetett viselni. már mélyebb a barátság, de úgy érzem szép lassan fognak közelebb úszni a szívemhez. erős tetszett.

„-stop your fucking whining, and go into your gorgeous $3 million house with your beautiful goddess wife and figure out how you’re going to make both of our lives happen tomorrow!

-that was a good speech, lloyd. if i was 25 and liked cock, we could be something.”

kétféleképpen lehet kiszállni -überlazán vagy rinyálva. ma mindkettőből kaptunk egy kicsit, és nem kérdés, hogy melyik a szimpatikusabb követendő példa... (++12.01.)

„as the romans said... morior invictus.”

ezek a gengszterek nem hagynak nyugtot -nekünk sem... jó nagy paláver lett az elias elleni hajszából, csapódtak a lövedékek egyre az épületek falába. és aggódtunk a kis kopaszért, ami fura, mert eredetileg nem volt pozitív karakter. és ami még furább, hogy a sebbhelyesarcú helyettesét is sajnáltuk, pedig ő aztán a csúnya tettek és gonosz nézések embere volt sokáig, de a sorozat írói nem hagyják magukra a mellékszereplőiket sem. valahogy úgy volt felépítve a tetőtéri jelenet, hogy várható volt, hogy mi következik, miután beírták a kódot, de azért ütős volt így is a csattanó. még várakozó álláspontra helyezkedem az ügyben, hogy jó-e, hogy igen rövidre zárták a divatáruházi csetepatét, és elhalasztották a folytatását, de az biztos, hogy imádom, amikor a két hősnőnk között izzik a levegő. a nagy izgalmakat stílusosan vezettük le, mert hova menne egy gengszter, ha nem a korzóra (én kérek elnézést)... (++11.30.)