soroló

„they came, they saw, they conchord. a couple of cool guys took to the stage and wowed the audience with music and up-to-the-minute styles. move over, refrigerators, here’s what’s cool.”

tényleg van egy kis időcsúszásuk az új-zélandiaknak -bret a stylist-olás után úgy nézett ki, mintha a magyar neo zenekar egyik tagja lenne, egyenesen 1999-ből... azért ennyi idő után már könnyű ráérezni, hogy egy bizonyos témát miként fognak kiforgatni -de a lényeg, hogy még így is vicces tud lenni mondjuk a zselé = kemény-drog poén... (lucy lawless-t szívesen látnám többet bohóckodni -egyébként mint emblematikus kiwi, ő sem maradhatott ki a mókából.) (##11.24.)

„garfunkeling”

(◄◄) baszki, most találtam meg a régi jegyzeteimet a sorozat első nézéséről! igaz, csak szavakat meg tőmondatokat véstem fel, de jó látni, hogy sok dolog hasonlóan tetszett 2010-ben, mint ma. ennél a résznél akkor is a szétcsúszott prime minister-t emeltem ki, az indokolatlan távol-keleti karaoke-t, meg persze a jemaine-féle tribute szexet... (##11.23.)

„you’ll have sex with a woman, but you’ll only marry a virgin? it’s 1970. no one i know is saving themselves for marriage.”

amikor megláttam valahol a neten a borítóképet ehhez az epizódhoz, rajta brianna-val és roger-rel, azt hittem, hogy az egész epizódot a kora hetvenes években töltjük majd, de aztán kiderült, hogy párhuzamos vágással haladunk inkább a két síkon (vizuálisan nem különült el teljesen a két évszázad, de azért arra figyeltek, hogy kellően szürkítsék a hetvenes évek városi képeit)... mindkét helyen utaztunk egyet, és bár földrajzilag nagyon közel kerültek egymáshoz a szálak, érzelmileg nagyon különböző irányokba indultunk... mert biztos vagyok benne, hogy fraiser-éket még összébb fogja kötni a letelepedés, addig a lányuk még túl fiatal az elköteleződéshez. és fel tudtam paprikázódni roger hülye makacsságától, hogy képes volt a poros vágyaival tönkretenni a szívmelengető romantikát... bár az időutazással a kezdetektől megvan a fantasztikum a sorozatban, most ehhez egy kis ezotériát is bedobtunk egy indián szellemével -már ha tényleg azt látta claire a viharban, és nem egy hozzá hasonló utazó lenyomatát)... (szerintem mindenki őszintén egyet tud érteni jamie-vel abban, hogy lenyűgöző a táj -még ha én egy kicsit tartok a sok veszélytől, ami hőseinkre les majd ott a vadregényes vidéken.) (##11.22.)

„if you were to say record a song that was anti-AIDS, for example, then you’d end up alienating all those people that are pro-AIDS.”

(◄◄) mindenkivel megesett már, hogy ugyanabba a csajba esett bele, mint a barátja, nem? bennem is élénken él egy ilyen emlék középiskolás koromból -még szerencse, hogy mi nem mentünk ölre, mint bret és jemaine itt (a még hamvas kristen wiig-ért, tenném hozzá). pedig milyen jól prezentálhattunk volna mi is a zene-táborban egy párbajt -mondjuk egy meatloaf-stílusú videoklippként... (##11.22.)

„i don’t think he deserves a life of happily ever after.”

várjunk csak, kicsit elbizonytalanodtam abban, hogy matt jó katolikus lenne-e -mert oké, hogy előnyt akar magának kovácsolni abból, hogy belemászik poindexter fejébe, hogy feltüzelje őt egy fisk elleni támadásra, no de mi lett volna akkor, ha nem ér oda időben, és nem tudja megvédeni vanessa-t, akkor hogyan számolt volna el a lelkiismeretével...? de persze odaért, így jöhetett az intenzív hármas összecsapás, zúdultak fisk brutális ütései, repültek a célpont által elhajított tárgyak, matt meg a vihar közepén védte magát -és aztán eljött az igazság pillanata, és a morális iránytű végleg a helyére került. persze ehhez kellett egy túlvilági segítség is, egy olyan csapás, amivel nem csak fisk fehér öltönyén esik folt... a nagy küzdelemmel és fisk börtönbe küldésével matt válláról lekerült a teher, vége lett a meghasonlott kételyeknek, a megbocsátás szelleme járta be a lelkét -így a befejezés is megnyugtatóra sikerült (illetve azért kellett még egy képregényes bólintás cliffhanger gyanánt). (apropó, képregényes utalások, finom mosolyra késztettek az írók, amikor matt kimondta a beszédében a ’man without fear’ kifejezést.) (##11.21.)

matt murdock-nak egy mély gödörből kellett kimásznia -és nem arról van szó, hogy ne lett volna részben szórakoztató az előző két felbukkanása, de a széttartó második évad és a közepesen érdektelen defenders után meg kellett küzdenie a renoméja helyreállításával... és rá is szántuk az évadot, hogy rendbe rakja a lelkét, hogy visszataláljon az elvesztett identitásához... és vele párhuzamosan a nemezise is transzformálódott, lépkedett egyre feljebb a börtönből töltött időből a csúcsig... a majd’ tizenhárom órás játékidő lehetővé tette a mellék-karakterek kibontását is, leáshattunk karen drámájának mélyére, és fel tudott épülni egy újabb híres daredevil gonosz... a megvalósítás a szokásos szinten mozgott, a karakter-pillanatokat jó időben szakították meg a realistára koreografált verekedés-jelenetek, amik közül persze hogy az ultimate 10 perces vágatlan csodát fogjuk még sokáig emlegetni... szerencsére nem kellett megbánnom, hogy ekkorát ugrottam a tévés marvel univerzum nézésében, mert ez az igazán ütős évad biztosított arról, hogy nem érdemes magam mögött hagyni az egészet -és még azt is megúsztam, hogy hátrányosnak érezzem a kihagyást, ugyanis jessica jones nevének említésén túl semmilyen utalást nem pakoltak ebbe a körbe...

„you hurt people. it doesn’t have to define you.”

megtérült a sok idő, amit nadeem ügynökbe fektettünk az elmúlt hetekben -mert át tudtuk érezni a súlyt a vállán, amiért bűntudat gyötri amiatt, hogy megvezette őt a szuper-bűnöző, és azt is tudjuk jól, hogy mennyire fontos neki a családja. így minden döntése tiszta lesz számunkra -az is, amikor hallgat a nelson/murdock ügyvédi irodára, és tanúskodik, és az is, amikor feladja a harcot, mert azt reméli, hogy ezzel megmentheti a szeretteit (plusz ismerjük a kapcsolatát poindexter ügynökkel is, úgyhogy külön gellert kap a végén az ő közös történetük is)... megérkezett vanessa, akit a bujkálással töltött idő megváltoztatott, elhidegült a nagymenő szerelmétől -de az is lehet, hogy mindig is benne volt ez a kegyetlen hidegség (ami majd most összeköti fisk-kel)... nem nagy meglepetés, hogy foggy pofonegyszerű és maximálisan törvényes terve nem vezethetett eredményre, nem is tudom, miként gondolták a srácok azt, hogy környék urának a bíróságig már nem ér el a keze... de szándékosan vittek minket a zsákutcába az írók, hogy visszatérhessen az évad egyik fő dilemmája: szabad-e daredevil-nek ölnie, ha nincs más megoldás...? (az ügyvédes vonal erősödése miatt most csak egy akció-jelenetet kaptunk, de az jó kis feszültséggel volt teli.) (##11.21.)

„i accidently slept with an australian.”

(◄◄) annak idején tök menőnek találtam, hogy a videoklipp-fenomén (és a szívbemarkoló eternal sunshine of a spotless mind alkotója), michel gondry rendezett egy epizódot a sorozatba -de most így utólag megnézve nem is igazán gondry-s a rész. kivéve persze az ide-oda tekergetést a carol brown című dalnál... még mindig bírom, ahogy szítják a feszültséget az ausztrálokkal, bár én jemaine-nel vagyok, aki egy nő kedvéért félre tudja rakni a viszolygását, és létre tudja hozni a déli félteke békéjét... (mondjuk az már gusztus kérdése, hogy szerelembe tudsz-e esni egy igénytelen nővel...) (##11.21.)

„killing anyone, even fisk, it will change everything that you, that you feel about yourself.”

az egész epizódot rászántuk az előző rész következményeire, mondhatjuk, hogy szerencsére, mert egyfelől végig feszültség volt abból, hogy a korrumpálódott fbi (és a különösen vérszomjas dex) a keze közé akarta kaparintani karen-t és matt-et, másrészről viszont a veszély közepette végre összeterelték egy helyiségbe (illetve háztetőre) a főszereplőket, hogy végre megbeszéljék egymással a problémáikat... és működött a lelkizés karen és matt között a kripta-hangulatban, és végre elásódott az a közmondásos csatabárd is foggy-val. és azt is jó volt nézni, ahogy a hirtelen összetákolt tervük működött karen kimenekítésére, ahogy bízhatunk abban is, hogy a későbbiekben is jó dolgok sülnek ki abból, ha ezek hárman összedugják a fejüket... most már kezd érthetővé válni, hogy miért foglalkoztunk ennyire mélyen nadeem ügynök családjával és lelki világával -mert kulcsfigura lesz ő a végjátszmában... (hmmm, fisk egy festmény segítségével mutatja meg, hogy valahol mélyen van szíve? milyen költői, hogy ezzel a képzavarral éljek...) (##11.20.)

„real people need real jobs.”

kedves who-újonc író, pete mctighe, köszönjük a kedves utalásokat a tízesre és a tizenegyesre (lásd az agatha cristie-s mondatot és az ikonikus fez-t) -és nem köszönjük, hogy most már attól is rettegnünk kell, ha a közelünkben valaki ártatlanul kidurrant egy buborék-fóliát... elég jól elvagyok az allegóriákkal, ha következetesen végigviszik őket, és itt most ez volt a helyzet, egyszerre csomagolták scifis környezetbe a sormunkák monotonitását és a melósok aggodalmait a túlzott gépesítés ellen -és örömteli, hogy nem az volt a tanulság, hogy ludditák módjára le kell rombolni az előre-haladás útjait, hanem pont az ember volt a rosszfiú ebben a robotizált társadalomban, aki vissza akarta forgatni az idő kerekét... egy kis gellert is kapott a nyomozással a hangulat, most így utólag belegondolva akár egy kis asimov-ot is oda tudok képzelni ihlető forrásként, akinél mindig morális kérdés volt az, hogy a mesterséges lény nem árthat az embereknek (lásd a robotika törvényeit)... tetszett, hogy bár pár perc jutott a vendégszereplőkre (a gyári munkásokra), mégis felépítették feléjük a kellő érzelmi kötődést. (##11.19.)

„what are the odds of a pirate attack happening this very second?”

egyfelől az írók rendesen hajtják az eseményeket -csak múlt héten került egy kalóz-kém a fedélzetre, és máris aktiválta magát (igaz, a körülmények is segítették), úgyhogy jöhetett némi látványos akció a támadókkal. ugyanakkor a főszállal megint topogunk egy-helyben, és kezd egy kicsit frusztráló lenni... (tam csak nekem volt gyanúsan kedves (és aggódó) a kalóz-lány irányába?) (##11.19.)

„what do you do when you realize that you’ve lost?”

kevin smith tehet mindenről... ugyanis ő volt az, aki az általa írt daredevil sztoriban kirakta a pontot karen page képregény-béli élete végére -és mivel én (is) olvastam azt a kötetet, ezért már a sorozat eleje óta rettegek, hogy mikor éri utol karen-t a végzet itt is. és persze az írók tisztában vannak azzal, hogy sokan ismerik a rajzolt hátteret, ezért játszanak velünk, gonoszul... de előtte még a múltba tekintettünk, jó hosszan, kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kibővített lost-flashback-et néznék, ahol az addig csak fél-mondatok alapján elképzelt múlt megelevenedik -és sokkal megrendítőbb, mint amire számítottunk... pedig először nem éreztem azt, hogy szükségem lenne hosszabb időre a fiatal karen-nel, aki a gyászra és a kisvárosi létre a lehető legrosszabb módon reagál, de aztán elkezdett működni a dráma, és amikor az igazi gyomrosokhoz értünk, már én is kész voltam teljesen... és még negyed óra hátra volt az epizódból, ahol a vörös fények között retteghettem igazán karen-ért -de aztán az írók kétszeresen is csavartak az ismert történeten. mert a célpontnak a fegyvere ezúttal célt tévesztett, majd az utolsó képen megfordul a hírhedt képregény-panel, és karen tartotta a karjai között matt-et (egy oltár alatt, megidézve a művészettörténet híres piétáit). (##11.18.)

„we only refer to him by his code name.”

mi van a marvel univerzumban, hogy sorban derül ki a hősök anyjáról valami sötét titok...? mondjuk én már olvastam elég daredevil képregényt ahhoz, hogy ne legyen számomra nagy releváció matt murdock születése, de azért elismerem, hogy jól játszották ki a kártyáikat itt azzal, hogy matt csak a bizalmasát, az atyát osztotta ki, aztán magába zárta a teljes drámát. illetve, ahogy idén szokásává vált, kivetítette a lelkiismeretét, hogy azzal vitassa meg a lelki sebeit (plusz egy rövid flashback-et is kaptunk box-meccsel és bűntudattal)... nem hagynak kérdés afelől, hogy wilson fisk uralja a környéket, igazi mastermind-nak érződik, ahogy mindenkit a zsebében tart, legyen az foggy családja vagy akár a teljes fbi (rutinos nézőknek nem lehetett hajmeresztő fordulat a rész eleji árulás, de a hatásos rendezésnek köszönhetően azért ők is ugorhattak egyet a székükben)... és jól is működik, ahogy a nyomasztó hangulat rátelepedett a sorozatra, ahogy a nyomozók nem néznek egymásra szégyenükben, ahogy a vezér uralni kezdi a környék alvilági vezetőit, ahogy matt rájön, hogy a szerettei sincsenek biztonságban... (##11.18.)

„rage cannot stay inside. it needs to go somewhere... or it becomes a poison. it will kill you from within. i find that when this rage cannot stay buried in me for one more second -that a primal scream... is the only satisfying release.”

a sorozatok ereje a karakter-építésben van, hogy nem csak a főhős rohangál a képen két órán át, miközben egy sablon-gonoszt üldöz, hanem van idejük kiteljesedni azoknak a gonoszoknak is... idén a célpont-ra szánjuk rá az időt legfőképp, végigkövethetjük, ahogy az egyébként is labilis pszichopata összeomlik a nyomás alatt -amit persze wilson fisk helyez rá (és azt még nem is tudja, hogy a megszállottságának tárgyát úgy mellékesen megölték a végrehajtó emberek). és szerintem jó dolog, hogy van ideje kibontakozni, látjuk a kétségbeesett perceit, hallhatjuk őt beszélni -jobban fog így ütni, amikor átalakul a képregények lapjairól ismert elvetemült alakká... a gonoszok egyébként jó passzban voltak ma is, bár a fisk-es nagyjelenetet közösen hozták össze karen-nel, ahogy a megtört nő keményen odavágott a fehér-öltönyös bűnözőnek, akinél láthatóan növekedni kezdett a fejében lévő gőznyomás-mérő, egyre fel-és-fel (és hát nem kell mondanom, hogy a színészi játék adta az az alapot az erős hatáshoz)... matt megint kicsit az oldalvonalra húzódott, bár azért újabb kirakós-darabok kerültek a kezébe most is. (##11.17.)

„we hang out like friends, like the friends from that program ’friends’. i could be chandler, the funny one. jemaine, you could be ross, the mopey one. and bret -joey, the naive one.”

(◄◄) mi van, nem szeretnek mostanában énekelni a srácok? ma is mel kapta az egyik dalt, és a másodikat is murray-ék kezdték el... (btw, már megnéztünk 17 részt, és én még mindig nem tudtam megunni mel szexuális vágyait.) (nekem fura volt, hogy ennyire utalgattak ma más alkotásokra a srácok, nem csak a jóbarátokra, de az utolsó indián-ra is.) (##11.17.)

„i buried the red suit.”

aha, szóval wilson fisk-nek titkos barlangja is van, amit az fbi valahogy képtelen észrevenni... mindenkire másképp hatott a szerkesztőségben elkövetett támadás (erre utal az ’aftermath’ cím is) -matt nyomozni kezd a ruha-másolata miatt, és persze egy bunyóba fut bele, valamint a vezér messzire elérő kezébe (az azért elég egyértelmű volt, hogy ki csinálta a kosztümöt); szegény karen padlót fogott érzelmileg, érdekes is volt látni, hogy az eddig erős nő ott zokog a kocsiban (bár nem segített rajta az sem, ahogy az apja hidegen lerázta telefonon keresztül); foggy bezzeg kanos lett a testében áramló adrenalin-fröccstől, aztán meg kigyulladt a kis lámpa a fejében arra vonatkozólag, hogy miként tudná fisk tökeit megszorongatni (azért elég nevetséges, hogy after-sex is teljesen fel voltak öltözve foggy-ék, csak néhány gomb szabadult el a szöszi blúzán)... átmeneti epizód volt ez, így nehéz róla kisregényt írni, most lesz igazán érdekes, amikor már tudjuk, hogy fisk bármire képes a ’fogsága’ ellenére is, és matt is végre olyan ajtókon lopózik be, ahol segíthetnek neki tisztázni a nevét... (##11.16.)

„have you thought about these rappers that you’re dissing? you might hurt their feelings.”

(◄◄) olyan vicces, hogy a srácok folyton keménykedni akarnak, pedig igazából galamb-lelkű népség -bret is csak úgy teli talppal beleszállt a teljes rap-társadalomba, aztán még gang-et is alapított... (ügyes volt az analógia, ahogy párhuzamosították a főszálat az új-zélandi/ausztrál ellentéttel, és ahogy mind a két kakaskodás egy west side story hommage-ba futott bele...) (##11.16.)

„how do ye propose to produce anything without slaves?”

na vajon miért a rabszolgaság az első, ami eszébe jut egy szerzőnek amerikáról...? de végülis logikusan vannak az afrikából elhurcolt szerencsétlenek a történetben, mert dél-karolinában járunk, a rabszolga-tartás szívében, egy igazi kolonista házban. az (számomra) nem derült ki, hogy jamie nagynénje mióta él a gyarmatokon, de szépen beilleszkedett, még akkor is a társadalmi élet fontos szereplője, ha az egészsége már megromlott -és még csak rossz földbirtokosnak sem mondhatjuk, jól bánik a dolgozóival. igaz, a fáklyákkal érkező helyi csőcseléktől ő is meg tud rémülni (idén még nem láttam maria doyle kennedy-t semmiben, úgyhogy örültem a felbukkanásának -még azt is megbocsátom, hogy írként játszik skótot (ja, és a hajszíne is megriasztott egy pillanatra))... természetes, hogy claire-ék zsigerből elutasítják a rabszolgaságot, és ezzel megütközést keltenek mindenkiben -főleg, amikor hősnőnk előveszi a csodakészletét, hogy meggyógyítson egy négert (ekkor kapjuk az addig kissé lassan csordogáló epizód legfeszültebb jelenetét)... és már szóba-kerültek az indiánok is, úgyhogy bőven érkezik majd még erkölcsi tanulság... (##11.15.)

„you’re a band with no instruments.”

(◄◄) valamiért ez tök megmaradt a fejemben, hogy jemaine az utcasarkon strihel (lehet, hogy elsősorban a sting-ihletésű dal miatt), pedig szépen végig volt játszva ez, bret is megpróbált a testéből pénzt keresni, de az egész kifordított pretty woman analógia vicces volt. ahogy az is, ahogy pillangó-effektnek használtak egy kétdolláros beruházást... (##11.15.)

„-we’re just friends.

-well, it’s nice to hear you use the f-word.”

matt murdock daredevil ellen -értjük ám a szimbolikát... de talán nem az volt a lényeg, hogy két férfi küzd egymással (felhasználva nem csak a fizikai erejüket, de egy újság szerkesztőségében fellelhető összes tárgyat), hanem az, hogy mr.poindexter öltötte magára a vörös bőrszerkót, hogy a maga erőszakos módján feketítse be a daredevil nevet... az ő útja volt ma is kiemelve, ahogy a múltkori ballépések után egyre zavarodottan képes csak gondolkozni (ezt hang-effektekkel kommunikálják felénk az alkotók) -úgyhogy már csak elég egy kisebb lökés (az újra csodásan öltözködő) wilson fisk-től, hogy a srác átpártoljon az ő istállójába... pedig a terv nem volt rossz hőseink részéről, és még az is rendben volt, ahogy kinyomozták a korona-tanú hollétét, de azért ennél rafináltabbnak kell lenni, hogy ha tényleg le akarják győzni hell’s kitchen vezérét... (tetszik, hogy az érezhetően zaklatott lelki állapotban lévő karen nem zuhan össze, hanem erős nő marad, aki besétál egy drogtanyára is, ha úgy hozza a sors, és a fegyverét is mindig a keze ügyében tartja -mégha pont a korábbi elsütése miatt van erkölcsi dilemmában épp...) (##11.14.)

„dear murray, we want to fire you as our manager.”

(◄◄) jó poén volt a kutyás videó és a világsztárság (mármint a crazy dogggz-nak), de azért most illett mindent visszacsinálni, murray-t lehozni a földre a srácok közé, mert nincs nála pocsé lelkesebb menedzser a földkerekségen. még egy musical típusú dalt is kapott a srácoktól, úgyhogy jól bántak vele a nézet-eltérések ellenére is... (azért a merchandise-babák és a hozzájuk készített ruhák bűntettek...) (##11.14.)

„the city needs a new villain.”

félreraktuk kicsit matt-et, hogy a gonoszokkal foglalkozzunk. sőt, még csak nem is fisk-ről mélyítettük az ismereteinket, hanem az új évad szenzációjáról, mr.poindexter-ről, azaz a leendő célpontról is... és nagyon szépen ki volt fejtve a pszichopatasága, amihez egy vizuálisan egyedi módszert választottak -művészfilmesen vették fel a flashback-eket... a fekete/fehér képek használata egy dolog, de még stilizálták is a látványt azzal, hogy fisk szállásán tűntek fel a jelzés-értékű díszletek (plusz volt egy jelenet, aminél színpadiasabbat el sem tudnék képzelni, amikor fekete háttér előtt állva a három karakterre rávetült a reflektor fénye)... a legerősebb rész kétségtelenül a pszichiáternél zajlott, és az azért emelkedett ki, mert a doktornő nem hagyományosan viselkedett, hanem egyedi megközelítéssel, empátiával képzelte el a kezelést. de persze aztán láthattuk azt is, hogy nem sokat ért a sok órányi gyógyulási folyamat, mert a jelenben is ott van a karakter fejében az őrület... persze az események is zajlanak matt távollétében is, épp ő lett a közellenség, mert az fbi nem lát tovább az orránál, szegény karen meg duplán is kapkodhatta a levegőt, ugyanis keményen meg lett fenyegetve fisk végrehajtó embere által, plusz még a múlt kísértetei is előbújnak a homályból körülötte... (##11.13.)

„india’s a home to all of us. we didn’t change when a line was drawn.”

én a bbc-sek helyében elgondolkoznék azon, hogy megkérjem chris chibnall-ékat, hogy kizárólag történelmi epizódokat írjanak a who-hoz, mert érezhetően az megy nekik a legjobban -gyaníthatóan azért, mert érzelmi oldalról közelítik meg ezeket a történeteket, így tudnak igazán hatni a rajongói szívekre. és ehhez most is kellett egy múltbéli háttér, ami egy komoly szégyenfoltja az emberiségnek (amikor mesterségesen kiszakították pakisztánt indiából, olyan ellentéteket szítva közben, amik nem igazán léteztek előtte), és közben személyes szintre is levitték a drámát azzal, hogy yaz családja került a középpontba... persze a whoniverse-es hagyományoknak megfelelően egy alien pár is kavart a háttérben, de azért örülök, hogy ezúttal nem ők voltak a gonoszok (azaz punjab démonjai), hanem a megtévesztéssel feltüzelt emberiség... jó látni, hogy megfelelő irányba próbálják nevelni a doktort szerető ifjú nézőket, akik talán belátják (miközben az őszinte könnycseppeket törölgetik a szemük sarkából), hogy a szeretet tudja igazán betemetni az árkokat, eltörölni a határokat, összekötni a különböző (kultúrájú, vallású, bőrszínű) embereket... (hjaj, szerelmes lettem, az ifjú menyasszonyt játszó amita suman megbabonázóan szép nő.) (##11.13.)

„never think the worst-case scenario.”

a starwars azért mindig óvatosan kerülgette a horror-elemeket -de hát a jedi visszatér megnézése óta kinek ne lenne rémálma a majom-gyík-lény röhögésétől...? szóval gyerek-szívre méretezett thriller-t kaptunk, egy kis mellék-küldetést poe vendégszereplésével, ami tényleg csak egy filler epizódnak tűnt, ahol kicsit kidugjuk az orrunkat az eddigi fő helyszínről, de aztán az utolsó percekben beillesztették ezt az epizódot is a fő áramlatba. (eddig nem nagyon talált el a sorozat humora, de most konkrétan hangosan felröhögtem, amikor poe figyelmeztető lövése véletlenül célbatalált -ott nagyon eltalálták az arc-mimikákat.) (##11.13.)

„code 33! code 33!”

most már mondhatjuk védjegynek a hosszú beállításokat a sorozatnál, mert minden évadban kapunk egy elképesztő profizmussal összerakott vágatlan bunyót. ráadásul eddig minden évben sikerült emelni a tétet ezen a téren... és persze, ha az ember figyelmesen nézi, akkor ki tudja szúrni azokat a pontokat, ahová gondosan elrejthették a vágásokat, de ha jót akar magának a néző, akkor nem koncentrál a technikai részletekre, hanem hagyja magát sodortatni kerek tíz percen át. mert az operatőrrel együtt beugrunk mi is a sűrűjébe, többször még levegőt is el-elfelejtünk venni, ahogy megcsap minket is a brutális ütések szele, ahogy kavarog körülöttünk a káosz. nagy főhajtás jár alex garcía lopez rendezőnek és a teljes stábnak, hogy ezt a részt úgy összerakták, hogy még alfonso cuarón is megirigyelné valamelyik filmjébe... no de nézzünk meg, hogy mi volt még ma a csúcsjeleneten túl -leginkább alapozás a későbbiekre, karen zaklatott idegállapotban nyomoz és keménykedik, foggy megcélozta az államügyészi posztot, egy pontosan célzó szövetségi ügynöknek meg az akad be, hogy míg a szuperhősök legyakhatják a gonoszt, őt vegzálják, mert lelőtt pár rosszfiút... (ja, és hogy is van az, hogy wilson fisk-et kamerák figyelik éjjel/nappal, mégis le-menedzseli a telefonhívást a börtönbe? de kérdezhetjük azt is, hogy vajon ki nincs wilson fisk fizetési listáján?) (cinikus az élet, mert az epizód nézése közben ment el közülünk stan lee, aki ugye kitalálta daredevil karakerét is. szomorú a szívem.) (##11.12.)

„prison, not a penthouse!”

wilson fisk olyan meggyőzően tudja előadni az aggódó hősszerelmest (és az albám maffia olyan látványosan támadott), hogy addig bele se gondoltam, hogy ez a kriminális elme lehet a nagy terv mögött is, amíg karen rá nem világított a furcsaságokra... matt is hallgat fisk-re -vagy legalábbis a lelkiismeretét felruházta a nagydarab gonosztevő alakjával, mégiscsak jobb olyannal vitatkozni (képzeletben), akit igazán megvetünk (vizuálisan szépen segítik azokat a nézőket, akik nem figyelnek eléggé, mert fisk minden beszélgetés alatt homályos marad)... sötét útra vitték egyébként matt-et, illetve daredevil-t kéne írnom, mert hősünk úgy döntött, hogy eltemeti a civil alteregóját, és nem lesz többé jófiú, elmegy a végsőkig is, csak hogy legyőzze az ős-ellenségét... elég anti-klimatikus lett a foggy-val való reunion-ja is, mert csak felbukkant a semmiből a kocsmában, és elég volt neki két mondat, hogy ismét összetörje a barátja szívét... múltkor szerintem beszédes volt az új rendőr-karakter felbukkanása a tű-pontos lövéseivel -mármint azoknak, akik kicsit is otthon vannak a fenegyerek történelemben, de most azok is láthatták, hogy milyen creepy alak, akik a sötétben tapogatóznak a marvel ikonikus gonoszai között... (##11.11.)