soroló

„-so you tell me how in the holy hell did you possibly kill this truck?

-a fully amped-up state and an ignorance of rapid-firing weapons.”

mint egy félig elrohadt zombi -felemás volt ez a rész... minden szálban könnyen találtam tetszős és fárasztó dolgokat egyaránt, és persze most nem leszek rest ezeket megosztani veletek. a gyűjtögetőknél természetesen michonne és carl közeledése volt a jó, ahogy megnyílnak egymásnak (és mégis hagyták egy kicsit a felszín alatt a drámát). ugyanakkor elég érdektelen volt sokáig a dolog. rick átment john mclane-be, egyedül a rosszfiúk ellen, a bujkálása kicsit fárasztó volt, az viszont tetszett, hogy végig az ő szemszögéből követhettük az eseményeket, arcokat alig láttunk. és hát ott voltak glenn-ék is, ahol bejött a számításom, mr.kamionsofőrbajusz jó arc, csak a mininadrágos latínó barátnőjét nem tudtam hova tenni, mintha egy rodriguez képregényből lépett volna ki. meg az a verekedés, comeon guys... döglődős kezdés után felkelt és járni kezdett. little by little. (++02.25.)

„hitchhikers may be escaping inmates”

no lássuk a többieket. nem is az volt a jobb a mai részben a múlt hetihez képest, hogy négy történetet láthattunk, és nem kettőt a bolyongók közül, hanem hogy ügyes összefűzésekkel érzékeltették is, hogy ezek egy időben játszódnak -igencsak közel egymáshoz. és minden kis csapatban volt olyan, aki érdekes volt (daryl nem vígasztal -btw, a szöszinek mindig ilyen tartása volt?; a még mindig nagyon hideg kiscsaj és a majdnem bébi-némítás; maggie és a buszozás; glenn és a kitörés napja), és jöttek a kisebb meglepik és az éhes zombik. mivel láttam a főcímben michael cudlitz nevét, egész végig vártam, de csak az utolsó fél percben táncoltatta meg a muszkliját. jó lesz ide ő is. (++02.18.)

„112 ounces of pudding.”

egy tinit a középpontba helyezni mindig kockázatos lépés. most is egy darabig idegesítő volt a maga kamaszos lázadásával, de aztán valahogy leülepedett az emberben a dolog, és rájött, hogy lehet még érdekes karakter a kiskrapekből. na nem azzal, hogy folyton hasraesik a zombik előtt... tudom, kell a suspense, én is hőköltem egyet, amikor az ajtón kinyújtotta a dög a rusnya kezét, de sokkal jobban tetszett, amikor kiosztotta az eszméletlen apját, abban több volt a spiritusz. michonne-t kaptuk még meg mára (a többiek nyilván máshol kóborolnak), az ő lelki alászállása a fura álom-flessel is jó volt. (ja, és jelentem, már én is olvasom a képregényt, úgyhogy tudom milyen zúzás megy ott, ezért biztos még kritikusabb leszek a sorozattal, bár próbálok függetleníteni.) (++02.10.)

„kill them all.”

állatok... ember embernek a farkasa, ezt eddig is tudtuk, vannak, akik képtelenek túllépni a saját árnyékukon, félretenni az egójukat, és mindent megtenni a közös túlélésért. nem értem azokat a birkákat, akik szó nélkül beállnak egy karizmatikus ember mögé, és még akkor is követik, amikor már mindenki tudja, hogy rossz az út. azt hiszem, végleg levadászták a cukiságot a sorozatból, legalábbis, ha a gyerekeken keresztül így tudják ábrázolni a hideg kegyetlenséget, akkor nem térhet vissza az ártatlanságuk. ...ahogy én az eddigi mondandómat közhelyekbe csomagoltam, úgy teremtettek a készítők háborús környezetet a szokásos moralizálások köré. mert ha van egy tankod, akkor annak el kell sülnie az utolsó felvonásban. bár én egy fél évvel korábban vártam, de most jött el az ideje, hogy egy újabb helyszínváltással vigyenek friss vért a sorozatba. (+12.03.)

érdekes volt ez a felosztás, ahogy jól elkülöníthető egységekre bontották ezt a nyolc részt, kellett egy bevezető, persze, aztán néhány roppant feszült epizódban mutatták be, hogy milyen az, amikor a vészterhes időkben még egy lapáttal rátesz a bajra a feszültség. aztán úgy gondolták, hogy ideje visszahozni a múlt év érthetetlenül életben hagyott gonoszát, ráadásul valami építkezés-félére is rászántak két egész epizódot, amiknek a végén megint ugyanott álltunk, van egy gonosz ember, aki semmit sem változott. így, főleg, hogy túl izgalmasra nem is sikerültek, időhúzásnak érezte az ember. hullámvölgyek mindig is voltak a sorozatban, még ezzel a felemás félévad-véggel is sikerült egy erősen értékelhető szintet elérni.

„end of the world don’t mean shit when you got a tank.”

a nyitány jó példa volt arra, hogy milyen az, amikor hagyják bear-t dolgozni, mert csak a két idősík összevágásától nem lett volna olyan feszült a jelenet, ahhoz kellett a zene is. ismét a kormányzóval foglalkoztunk, de most ezt nem éreztem pazarlásnak, mert bizony egyre inkább kibújik a régi énje, úgy látszik, feladták egy rész után, hogy elhitessék velünk a megjavulását. pazarlás viszont, hogy enver gjokaj-t csak egy részre foglalkoztatták, szomorú, hogy sehol sem tud megragadni a srác a dollhouse óta. itt maradt viszont hálistennek kirk acevedo, aki álmából felébresztve is hozná a coolságot. várom már, hogy milyen lesz, ha jövő héten beül a járművébe. mert emberek! van egy tankunk! (+11.26.)

„this here is a fully loaded, standard issue smith & wesson. i’m atlanta city police and i have enough artillery in here to kill you every day for the next 10 years.”

veszélyes dolog ez, amikor így kiemelnek egy karaktert és rászánnak egy egész epizódot. mert lesznek sokan, akik ki nem állhatják őt, így a fenébe kívánják majd az írókat 42 percen keresztül. főleg, ha egy ilyen ellentmondásos figuráról van szó, mint a kormányzó. nekem nem volt vele bajom eddig, még a törekvést is megértem, hogy meg akarják mutatni, hogy nem alapvetően rossz ő, csak a körülmények meg a lelkiállapot, blablabla, csak egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ez engem érdekelne. persze, david morrisey-t éltethetjük, kihozott mindent a szakállból, az új csajok is szimpatikusak voltak, csak valahogy nem sikerült bevonzani. ez van. (+11.23.)

„a sad soul can kill quicker than a germ.” (john steinbeck)

ha múltkor utaztunk, most a börtönnel kellett foglalkoznunk, a betegséggel való küzdelemmel. gondoltam majd jól elmoralizálunk a végre előtérbe került dokival, ez jött is szépen, de emellett, úristen, mi volt itt... egy pillanat alatt sikerült olyan feszültséget generálni, hogy csak arra eszméltem, hogy meglehetősen szorítom a párnát a fejem mellett. elérték azt, hogy olyanokért izguljunk, akiknek szinte száz százalékos a túlélési mutatója (bár azért leptek már meg az írók, emlékszünk jól). és megint nem az volt a legérdekesebb aspektus a torokszorítás mellett, hogy kacsavadászatot tartanak a börtön-udvaron, hanem amilyen hidegséggel lereagálták a gyerek-szereplők a kinn és benn egyaránt zajló vészterhes őrületet. tudjuk, hogy már rég vége a gyermekkornak, de ez mindig mellbe vág. (+11.20.)

„people nowadays are dominoes. what they did, maybe it’s about not having to watch them fall.”

az milyen már, hogy az állat-kórháznál azért szurkoltam, hogy ne jöjjenek a zombik, csak jussanak ki nyugiban... sok volt a bezártság, kellett, hogy most kicsit nyissanak ezzel a két túrával. ahol persze mintegy mellékesen fejbeszúrtak néhány dögöt. és közben sokkal érdekesebb volt, mit beszélnek. mert persze súlyos problémák vannak a háttérben, ott az embertelenség kérdése, az ’ölünk-e élő embert, ha ezzel azt feltételezzük, hogy jót teszünk a többieknek’, vagy a jelen zombimentes világának igazi zombivá változtató szere, az alkohol problémája. szegény új kislány, olyan cuki volt, miért kellett egyből szétkapatni... jó jel, hogy majd’ két hét kihagyás után magával tudott ragadni a rész. (+11.17.)

„you know my name.”

hát eddig kellett várni a nagy találkozásra, a gyűlölettel teli reunion-ra, ami abból a szempontból kielégítő volt, hogy szikrázott a pszichológiai összecsapás, ugyanakkor hiányérzetet hozott bohannon (látszólagos?) veresége okán. de egyébként is jellemző volt a részre a rosszak győzelme. nem beszélve a természet hatalmas erejéről (de most komolyan, egy medve? mi volt azon a kreatív mítingen az ebéd? meszkalin...?). az elmúlt években is döccent mindig a végén a sorozat, valamiért szeretik hőseinket még utoljára a sárba taposni. nem szép dolog. (+11.02.)

kíváncsi lennék, hogy azok, akik nem ássák bele magukat a háttér-dolgokba, megérezték-e az író-csapaton belüli változásokat. mert én mondhatom, hogy az elején jót tett az újdonság, kicsit felpezsdült a történet, legalábbis érzetre kicsit másabb volt, aztán középtájon kicsit leültünk, és hozták a szokásos jó színvonalat (kár volt a gyermekes mellék-szálért, továbbra sem téríthetnek el ettől a gondolattól). ugyanakkor kielégítően megkaptam azt, amit eddig is szerettem a sorozatban, a maszkulin, sáros, kíméletlen tizenkilencedik századi hangulatot. csak mindig az nagyon pici extra adag szén hiányzik, amitől még magasabb fokozatba kapcsolhatna. tetszett. nagyon remélem, hogy azért írtak ilyen lehangoló véget, hogy ösztönözzék a csatornát egy újabb fordulóra. kétségtelenül hiányozna egy egyetlen steak az étlapról.

„one rail at a time!”

ha már a kezdésnél a nagybeszédben valaki pozitív dolgokról beszél, biztos lehetsz benne, hogy a részben rakás akadály gördül a megvalósulásuk elé. de legalább szép keretet csináltak a két szónoklattal. közben meg kaptunk egy tipikus westernes életérzést, körbekerített lövöldözést a szalonban. de bármennyit is láttunk már ilyet, nem lehet megunni, főleg, ha apró poénokkal és bajtársiassággal szórják tele. de a magát a részt is megtámasztották egy kis romantikával, ne csak mindig a szagos férfias oldal domborodjon ki. őszintén kívánom a vonzódások beteljesülését és a mormonok szörnyű elkárhozását. ámen. (+11.01.)

„we’re in mormon country now.”

néhány megtört és elveszett lélek, néhány súlyos következmény. mert nem lehetett elsunnyogni egy szenátor halálát (és akkor még egyéb múltbéli szörnyűségek is kibuktak), nem lehetett az, hogy mr.fergusson csak legyint egyet a gyermeke miatt; hogy az eltévelyedett munkásoknak jó legyen a mormonok árnyékában; hogy a mr.bohannon-t megmentő szerencsétlen sorsú gyermekkel ne alakuljon ki valamiféle kötelék. nem lehetett ez a legvidámabb epizód. viszont történt valami, amire már a pilot óta várok: itt vannak a vasút-építő kínaiak! (+10.30.)

„if it’s walkers, if it’s people, we can do something. we can fight. but with this, i’m just digging graves.”

a láthatatlan ellenség a legrosszabb, legyen az akár a belőlünk előtörő vadállat vagy egy levegőben (?) terjedő gyilkos kórság. amikor azt látod, hogy robert kirkman írta az epizódot, valahogy minden mondatot fontosabbnak érzel, pedig valószínűleg nagyon hasonló dolgokat mondtak volna, ha egy másik író kapja a feladatot. és hát nem spóroltak a beszéddel, de szerencsére az érdekes tartományon belül maradtak. de a végén a béllel sem spóroltak, sőt, olyan horda közeleg, hogy megemlegeti minden szerencsétlen túlélő. itt aztán lehet majd elbukni - és nem csak emberségből. (+10.28.)

„bad water’s making us sick.”

víz-problémás epizódot eddig csak scifiben láttam azt hiszem, de teljesen logikus, hogy a semmi közepén, a kietlen prérin is foglalkoznunk kell ezzel a nehézséggel. és az évszázad betegségével, a (női névként is működő…) kolerával is. a b-szál is működött, ahol is mr.durant esik kétségbe és bűnbe majd apátiába, és az ír tesók oldják meg a mintegy száz kilós problémáját, szépen besorolva a fő vonalba egy füst alatt. féltem ettől a szülés-mizériától is, most is látszik, hogy a gyerek csak probléma a karaktereknek és az íróknak egyaránt. kedves tévénéző gyerekek, védekezzetek, amennyire tudtok... (+10.27.)

„one more jackass.”

(...hogy teljes legyen a címmel megkezdett mondat.) bírom, hogy majdnem mindegyik sorozat átalakul egy részre bírósági drámává. és persze mérhetetlenül fel tud háborítani az emberi kapzsiságból fakadó kirakat-per, még akkor is, ha történetesen igazak a vádak, csak ki vannak ragadva az események a kontextusukból, így sokkal rosszabbul hangoznak, nem bontják ki a teljes igazságot. az is jó, hogy a segítség olyan helyről érkezik, ahol potenciális ellenséget sejtettél elsőre, mindenképp stílusos, ahogy a józan ész egy vágányra tereli a déli hőst és az északi hírességet. maradunk a sínen, csak még mélyítették imádott utálatunkat durant iránt. (+10.25.)

„there’s a lot of mudsills and shit heels in this camp, murderers, layabouts, backstabbers.”

szívtelennek éreztem magam az elején, hogy mennyire nem izgatott fel a gyerek-rablásos szál. aztán megnyugodhattam, amikor a két hölgy vízbeli jeleneténél elkezdett számomra is működni a rész - és onnantól már nem volt megállás. de akkor is tartom, hogy vétek egy ilyen történetre egy egész epizódot rászánni. a végén meg, amikor jön a költözés és jön a nagy esőzés, persze elvágják. remélhetőleg nem szívtelen vagyok, csak hiányzik belőlem az apai ösztön. az egy fokkal jobban hangzik... (+10.23.)

„honey, you’re weak.”

mekkora aranybánya ez a sorozat a maszk-mestereknek, az ember hétről hétre ámul a gusztustalan művükön. pedig, mint tudjuk, nem is a hentelésen van a hangsúly, hanem az emberi drámán. és ennek ma érezhető is volt a szele, hiszen nem az volt a lényeg, hogy kihullik a kitépett bele a szegény bezombult bácsinak, vagy hogy friss disznóhússal etetik őket. hanem rick belátása, hogy értelmetlen a visszahúzódó pacifizmusa, sokkal nagyobb hatásfokkal tudja elérni, hogy minél többen túléljenek, ha az oldalán a fegyver. de a gyerekek embertelenségre tanítása is elgondolkodtató vonulat volt. de muszáj így hozzáállni a dolgokhoz, ha még tovább akarod vonszol ni az életed ebben a szörnyűségben. külső vagy belső ellenség, egyre megy, le kell csapni rá mihamarabb. (+10.22.)

„you know what the kiowa do to strangers? they like to set fires. fires to your hands, fires to your face, fire to your chest.”

méghogy az amerikai futball kőkemény és veszélyes sportág... pedig a helyi lakosok ennél sokkal durvább dolgokat is űztek. veszélyes, amikor eltérő kultúrával üzletelünk, mert könnyen félreértés vagy félrefordítás lehet a dologból, akkor meg kész a baj. hangulatos volt a kezdés az erdei lakkal, a fura vendégszereplővel, aztán a vidámság helyét átvette a komolyság, de azért egy csepp napfény megmaradt ebben a rohadt sárban, mert istennek is van humorérzéke. meglepő ez az istenkeresés, ami búvópatakként bújt elő a sorozat testéből, majd meglátjuk, mire akarnak kilyukadni. csak azt tudnám, hogy hogy tudják elviselni ezt a cuppogó trutyit nap-mint-nap. vagy hogy egy ember hogy bír kielégíteni három asszonyt – főleg, ha az egyik még szakállas is... (+10.16.)

„they’re not people and they’re not pets. don’t name them.”

az írók valami ilyesmit szoktak megálmodni tipikus évadkezdés címén. kicsit ugrottunk, úgyhogy vázolódnak a változások, üdvözöljük a régieket, köszöntjük az újakat, hagyjuk, hogy újra belénk ivódjon a hangulata. hogy kicsit még csoszogjon, mielőtt lábra áll, és futni kezd. benne volt a sorozat teljes kettőssége, egyrészt csorgott ránk a gusztustalanság és hullottak a z-k - az égből is. ugyanakkor rick különbejáratú pokoljárásával a moralizálás mezején is jártunk kicsit. vége a nyugodt napoknak, elfoszlott a béke szigete, hát vegyük kézbe a katanát néhány hétre, és abároljunk szorgalmasan. (+10.15.)

„indian attack u.p. cattle pens, stop. five dead, 300 head rustled, pursue and kill indians, stop. no mercy, stop.”

marha-tolvajok és halott indiánok - mintha csak egy western-t néznék... szép és felelősségteljes egy ilyen vállalkozás továbbgördítése a sok bukkanón és akadályon. és még nem is igazán a természet vagy a helyi lakosság követeli meg a véráldozatot, az igazi veszedelmes farkasokat a fehér emberek között kell keresni. aki soha nem éri be annyival, ami van neki, mindig gazdagabb akar lenni, birtokolni akar, akár egészen extrém hagyományok okán is (halott testvér felesége az enyém? hová csöppentünk, a középkorba?). viharfelhők és szálló tollak, bohannon élete egyre keserűbb lesz. (+10.10.)

„i see why they call this place ’hell on wheels’. rough men, loose women, whiskey, sin, and guns.”

az előző évad vége romokat hagyott maga után – minden értelemben. így a megújult írócsapat ezekből kellett, hogy újra felépítse a sorozatot. vissza kellett hozni bohannon-t az őrület széléről egész a főnökségig, elő kellett ásni a régi arcokat (már akik túlélték a tavalyi mészárszéket), és persze kellett pár új érkező is. és borzasztó stílusosan tették mindezt, szépen ráhagyva a teljes első részt. nem felejtették maguk mögött a hangulatot sem, ahogy a megfelelően ütős zenére a hóban elindult a gőzmozdony, ott megcsapott a füstje. a második félben is megtalálták a módját, hogy az esetleg újonnan felszállóknak kapaszkodókat nyújtsanak, szépen körbejártuk az ideiglenes szállást. és persze jöttek az első problémák is, keménykedés és véráldozat nélkül nem épülhet fel semmi ezen a tájon. szigorú mormon-kritikával zártuk ezt a nagyszerű nyitányt, rideg szívek felett hidegen fúj a nyugati szél. (+10.08.)

„it’s the loneliest thing in the world, waiting to be found.”

miért éreztem eső után köpönyegnek ezt a dupla-részt? oké, hogy a múlt héten letaglózott a sorozat, de még nem kaptuk meg a gyilkos kilétét. de talán nem is fontos, hogy ki volt -sokkal inkább, hogy hogyan hat hőseinkre a felfedezés. azokra a hősökre, akik a rész elején szerepet cseréltek (linden mosolyog! holder szomorú.). aztán jött egy apró pillanat, amikor mind a ketten felszabadultak, de a napfény piszok illékony dolog tud lenni. nem sok lehetősségük volt az íróknak, a lehetséges kettőből ráböktek valamelyikre, so what? kapott egy mondvacsinált indokot, monologizálhatott néhányat, amíg linden-nel nem játszottak hetedik-eset. mert van az a pillanat, amikor a hihetetlen a mocsok maga alá gyűr, amikor képtelen vagy tovább nyelni a sarat, és elbuksz. azt hitted, nincs még lejjebb a pokolban? (+08.16.)

sokan éreztették nemtetszésüket, hogy a szépen lekerekített két évad után van merszük folytatni a show-t, hogy öntenek még vizet az esőztető berendezésbe. pedig volt értelme újra megmártózni. és tényleg nagyon fura, hogy ennél depresszívebb sorozat nem nagyon van jelenleg a palettán, és nem is kíméltek minket (halott 12 éves prostik, börtön-szál), és mégis... mégis hétről-hétre alig várod, hogy fojtogassanak, hogy gyomron rúgjanak. fura állatfajta a sorozatnéző, mi? azért is, mert a legtöbben jól veszik a változások akadályait is, itt is mást kellett kapnunk, mint eddig, már csak az új történet miatt is, de a mellék-alakok ismét jól működtek (egy teljesen új közeget ismerhettünk meg, lenn, egészen az utca-szinten), szép organikussá alakult az egész. mondjuk holder és linden vannak annyira zseniális karakterek, hogy bármilyen körítéssel néznénk őket (nagyontetszett). de vajon fogjuk-e még...?

„think about the trees outside your window!”

... (kiszáradt száj, bennragadt levegő)

... (hány perc még?)       ... (csönd) ...

csodálom az ilyen epizódokat. egy helyszín, néhány karakter, a párbeszédeknek kell elvinniük a hátukon a részt. nagyon tudatos írói munka kell az ilyenhez. és persze azok a hús/vér színészek, akik elhitetik velünk. mert hitelesség nélkül nem megy. és a legnagyobb csoda a rohanós huszonegyedik században, hogy mégis van rengeteg ember, aki hagyja, hogy lassan őrölve darálják be, aki értékeli a sok apró gesztust, a szavakat és a csöndeket, a teljes pompájában felvezetett érzelmi skálát. ilyenkor érzi az ember, hogy van még remény az emberiség számára. köszönöm. (+08.08.)

„the words do the killing for me.”

a vér, mint az eső, hull, hull, hull... áh, nincs ehhez kedvem. először ott szisszentem fel, amikor linden-t ütni kezdték. aztán szó szerint hangosan kiabáltam („ne-ne-ne-ne-ne-ne-ne...”), amikor realizáltam, hogy holder miért ne nyissa ki a csomagtartót. aztán jött a bűntudat, a megzuhanás és a majdnem... (joel kinnaman-t idén sem jelölték semmire?!?!) és ott volt még a börtön, egy színvallással, majd a végén egy gyerek-gyilkos. …ma olyan meleg volt kinn délután az utcán, hogy minden lélegzetvétel égette a tüdőmet. de esküszöm, ez a negyven percnyi visszatartott levegő sokkal jobban fájt... (ja, és nem akartam elhinni, amikor jonathan demme nevét láttam a főcímben.) (+08.08.)

„you have no idea what being a cop is like. you try, but you have go to home at night, worried you didn’t do enough... maybe you missed something. you fail every day, and you keep coming back. that’s what i do every day.”

ha nem az esővel, akkor a fényekkel csinálnak hangulatot. vagy killing-esen használják ki a múltheti cliffhanger-t: 20 percen át beszéltetnek két ember egy autóban. hogy is lehetne máshogy érzéseket, múltbeli traumákat közvetíteni hatásosabban? és még azt is megállják, hogy a folyamatosan feszültséget okozó fegyvert végül elsüssék. ezek után csak rövid látogatást teszünk a börtönbe, bullet-tet megnyomkodjuk a keserűségben újra, és beszéltetjük még egy kicsit hőseinket. mást vártál? (szép analógia rajzolódik ki egyébként a régi hibák pecsétjével.) (+08.03.)

„bullet’s got herself a little love bunny.”

végre elzárják kicsit az égi ereszcsatornákat, beengedve egy kis napfényt, mégis dermesztő hideg árad a sorozatból. hogy csinálják ezt...? oké, ne tagadjuk, a holder/bullet páros továbbra is becsempész egy kis fény-pislákolást, csak a többi esemény, lélek-vájkálás elnyomják ezt. mert tényleg belegondolsz, hogy milyen lehet egy szülőnek, ha eltűnt a gyereke. mert egyszer mindenkit összenyom a halál közelségének a súlya. mert már az önzetlen lelkipásztorokban sem bízhatsz meg többé. és fény nélkül, remény nélkül, nehéz elűzni ennyi sötétséget. (+07.30.)