soroló

„-we were just trying to help.

-by starting a prison riot at the a.r.g.u.s. facility?”

a sorozat eredeti ötlete az volt, hogy az arrow/flash-ből kiebrudalt alsóbb kategóriás hősöket újra-hasznosítsák, de ezt azt is jelenti, hogy képlékeny a csapat összetétele (igaz, az alap-mag a kezdetektől jelen van) -és úgy tűnik, hogy az a terv, hogy minden évadban színesítjük kicsit a portfóliót. akár vehetjük ezt szó szerint is, mert a mai nappal egy muszlim hősnő is a család részévé vált... az a jó, hogy kellően nagy rejtélyt fontak köré (és a családja által birtokolt varázserejű tárgy köré), de az is segítheti a könnyű beilleszkedést, hogy mr.rory erősen szimpatizál vele a korábban elkövetett kihágásai miatt (ha már mick, kicsit túl direkt kacsintás volt dominic purcell szájából a ’prison break’ kifejezés, nem?)... ha már egy új totem került a hajóra, ideje volt rendbe-hozni az eddigit, amihez amaya-nak önmagában kellett megtalálnia a megoldást és az erőt. persze azért ehhez hathatós segítséget kapott nate-től, aki simán elhozta az epizód humor-herold-ja címet a beszívott magánszámával... (néhány katonai kocsi, és kész is a totalitárius disztópia hangulat-festése...) (##04.13.)

„she didn’t jinx us.”

organikus számítógépes-vírus, szerencsétlenséget hozó átkok -csak én érzem úgy, hogy a meta-humános bödön alját kapargatjuk már? vagy csak a barry által okozott sugárzás sokkal rosszabb hatásfokú, mint az igazi részecskegyorsítós robbanás...? szóval a heti-metával annak ellenére nem voltam elégedett, hogy sugar lynd beard egy csinos nőszemély (engem még a nyikorgós hangja sem zavar) -de szerencsére (kacsint) ha már a képessége olyan kis bénácska volt, azért humort és könnyedséget hozott a részbe, ahogy mindenki ráparázott a szerencsétlenségek sorozatára (btw, azért az írók is érezhették, hogy ezzel a sztorival nagyot léptek előre a rajzfilmek irányába, mert hangosan ironizáltak az útra kiborult üveggolyókon -de tényleg, kinek van szüksége egy hordónyi üveggolyóra?)... azt hittem, hogy újabb harry-t kapunk idén, de inkább úgy intézték, hogy a föld-2-es, már ismert változat érkezett meg most, ami azért jó, mert a jól felépített dinamikájukat vihetik tovább cisco-val. sőt, a csapat-felállás is módosul kissé, mert belátták az alkotók, hogy wally-nak jelenleg nem sok hely jut a sorozatban (és még a cliffhanger is hoz majd új változásokat, bár ne tenné...). (##04.13.)

„you shamed me.”

érdekes párhuzamot állítottak ma az írók két apa/gyermek kapcsolat közé -szegény címszereplő supergirl meg eközben egész az oldalvonalig szorult ki (igaz onnan baromi stílusosan tudott visszagördülni egy csodás régi autóban, britney spears-t bömböltetve a hangszórókból)... maggie-vel kezdem, akiről már biztos eddig is derültek ki háttér-információk a családjával kapcsolatban, csak én azokat jól elfelejtettem -szóval a szülei elüldözték otthonról a szexuális preferenciája miatt, és persze mivel az előítéletek nehezen halnak meg, ezért most sem sikerül normálisan rendezni a viszonyukat. és az az igazság, hogy egész jól megmagyarázták az apja érzéseit (a.k.a. nem akarja, hogy a lánya is kitaszított legyen, mint ő, a mexikói bevándorló), de azért bicskanyitogató volt az a fajta elutasítás, amit előadott... j’onn helyzete annyiban volt nehezebb, hogy egy meggyötört apát kellett a saját oldalára állítania -és egész bevittek minket (itt a marson) a mitológia sűrűjébe, kapkodnia kellett az embernek a fejét a régi történetek és nevek és istenek hallatán. az a baj, hogy az ilyen típusú mondatok kevés színész szájában állnak jól, azaz nehéz hitelesen kimondani ezt a sok furcsaságot... viszont érzelmileg nagyon rendben volt ez a szál, ahogy az apa/fiú egymásra talált (kár, hogy a költségvetés ilyen spórolós, az embernek nyelnie kell egyet, hogy elfogadja, hogy a marsiak (legtöbbször) otthon is ember-alakban láthatóak...) (##04.12.)

„photos can be doctored. they could have put bruce wayne’s head on that body. has bruce wayne left gotham to hang out in star city recently?”

annyi mindent megéltünk már oliver-rel az elmúlt évek során -például azt is, hogy megvádolták, hogy ő a város csuklyás igazságtevője... úgyhogy ez most kicsit ismétlés, és a taktika is hasonló, mint egykor, tagadni-tagadni-tagadni (esetleg másra ráhúzni a csuklyát, bár ez most csak ötlet szintjén merült fel), aztán majd csak jön egy cáfolat, és mindenki elfelejti a gyanút... könnyű megérteni, hogy oliver-nek akartak egy gyenge pontot adni az írók, de a gyerek-szálakkal sosem könnyű bánni, és most is nagyon vékony a jég, amin táncolnak, jelenleg nekem csak az tetszik benne, hogy folyamatosan erősítik az apa/fiú köteléket, hogy lazítanak a srác mogorva arcán... igaz, felnőtt fejjel is nehéz belátni bizonyos dolgokat, például örültem, hogy dinah ennyit konfrontálódott diggle-lel, mert igenis fontos az, hogy mindenkire lehessen számítani, aki kimegy hacukában a rosszfiúkkal verekedni, mert nem lehet senki sem gyenge pont, mert akkor a csapat egészét gyengíti... és most bőven akadtak rosszfiúk, a flashback-ek elmúltával sem engedtük el az oroszok kezét, de ez nem baj, főleg ha ilyen kíméletlenül rúgják rá hőseinkre az ajtót, mint most, mert a gengszter-világban nincs helye a jófejkedésnek... (##04.07.)

„look who joined the circus. we’re gonna need a bigger tent.”

hmm, jobban szeretem, ha nagyban gondolkoznak a srácok (és velük az írók is) -azaz hogy nem egy egyes szintű problémát akarnak megoldani, hanem rámennek a nagyvadra... mert egy kardfogú tigrissel súlyosbított 19.századi vadnyugati freakshow csak egy közepesen izgalmas hetiügynek érződik, még ha a végére sikerül is felsrófolni az izgalmakat (plusz mindig öröm a tévé-képernyőn látni billy zane-t)... de értem, kellett valami indok, hogy visszahozzák amaya-t, ezért volt a kevés költségvetésből spórolósan kihozott nagy-cica is a forgatókönyvben -és egyfelől örülünk, hogy a gyönyörű zambiai hősnőnk a csapattal van ismét, ráadásul érdekes háttér-drámát is hozott magával (az állati ösztönök átveszik az uralmat a tudata felett), ugyanakkor nate borzasztóan viselkedett az egész epizód alatt miatta... és nem az volt a bajom, hogy rosszul kezelte, hogy a csaj szó nélkül lelépett mellőle fél évvel ezelőtt, hanem ahogy mismásolta és kicsinyítette a szívfájdalmát, és hogy a pohár fenekéről feltekintve folyamatosan konfliktusokat generált a legendák számára... igaz, megtalálják ők maguk is a bajt -viszont mondjuk sarah konfliktusa a hivatalnok-nénivel szórakoztató volt, főleg amikor két pofon között megálltak egy kicsit fújni egyet... (##04.07.)

„one soul, plus one soul, equals one soul.”

nem rossz ötlet azzal visszaidézni a korai évadok hangulatát, hogy lelkessé teszik barry-t mindennel kapcsolatban, pörög a munkában, falja a kimaradt popkultúrális bázispontokat (sok fejbiccentéssel az hbo felé), még egy kisgatyás tánc is belefér reggelente -és persze a maga szertelen módján próbálja intézni a kapcsolatát iris-szal is, csakhogy a lányban még mindig ott van a tüske, amiért barry a világ megváltását választotta helyette... hogy is mondják a föld-19-en? schmoopy...? szóval eléggé schmoopy a kapcsolatépítés idén is, egyfelől szórakoztató az iris/barry szenvedés (párterápiás kínokkal súlyosbítva), vagy az, hogy cisco könnyebben ért meg bármit az univerzumban, mint a nők érzéseit, de azért egy idő után fárasztó is ez az erősen jelen lévő magánéleti keverés... viszont van nekünk heti-metánk is, és úgy tűnik, hogy az a terv, hogy több ilyen is lesz, akikből majd összeállhat egy nagyon-gonosz-liga a futurisztikus pincében üldögélő okos-ember vezetésével... (szép fejhajtás volt az újság-címlap oliver leleplezésével, ennyi elég is, hogy érezzük, hogy egységes a tévés univerzum.) (nem értem miért, de egy pillanat alatt szerelmes lettem, amikor megláttam az indiai tech-lányt alig ruhában, zokniban gémelni a nappalija közepén...) (##04.07.)

„mind over matter.”

azt hiszem sosem néznék meg valamit csak azért, mert szép színésznők szerepelnek benne (oké, bevállalom, hogy egyszer elmentem a moziba penélope cruz kedvéért, de mentségemre legyen mondva, a blow egy kurvajó film egyébként is) -de azért valljuk be férfiasan (és enyhén szexistán), hogy jó ránézni a sorozatra, ahol nem csak supergirl csodanő, hanem a heti-gonosz is (és még arra is jól ráéreztek a sorozatban, hogy egy luthor is lehet dekoratív)... de nem csak jó ránézni a bankrabló telepatára, de az is figyelemre-méltó, amilyen hatást kivált -mert azt már a madárijesztő óta tudjuk, hogy az ember (vagy kriptoni) a legalapvetőbb félelmeivel küzd meg a legnehezebben. és kara-nál most jól eltalálták azt a két dolgot, ami megremegtetheti a lábait -a traumatikus gyerekkorát, és a félelmét, hogy örökre elveszítette a nagy szerelmét... szóval szépen összekötődik a magánéleti összetörés a heti-üggyel, és talán egy lépcsővel tovább is léptünk a félelmek (és a rosszlány) legyőzésével az érzelmi mélypontról... (az utolsó pillanatig úgy gondoltam, hogy teljesen külön akarják tartani az új állandók szálát (potenciális évad-gonosz?), és nagy baj nem is lett volna, ha egy egyedülálló anyukát nézünk, aki a mindennapi problémáival küzd, csak szegény kislányát nem sikerült túl szimpatikusra faragni...) (##04.06.)

„you and i walk between two worlds, but we can only do that for so long.”

a finálé nagy bumm-jának közvetlen következményeit csak egyféleképpen mutathatták be az arrow írói: flashback-ekben... mert úgy gondolták, hogy így lehet fenntartani a feszültséget azzal, hogy számolgatjuk, hogy vajon kinek nem sikerült életben maradnia a robbanásban, de viszonylag hamar ki lehetett sakkozni a végeredményt -és titkok és hazugságok ide-vagy-oda, nem örülök a matek végeredményének... már csak az hiányzott a sorozatnak, hogy oliver-nek még egy magánéleti teherrel kelljen szembenéznie, hogy azzal menjenek majd el idén hosszú percek, hogy tanulgatja az apaság tudományát (irony alert!)... és akkor még ott lesz john, akinek titkolt fizikai sérülése van, ott van quentin, aki megint az itallal néz farkasszemet az egyik lánya miatt, és ott van thea, aki öntudatlanul vegetál a kórházban -szerintem épp elég hosszú felsorolás ez ahhoz, hogy mindenki érezze, hogy idén is olyan irányba szándékoznak elmenni az arrow írószobájában, ahová nem biztos hogy mi nézők jó szívvel követjük majd őket. mert túl soknak tűnik így egyszerre a dráma. persze a legizgalmasabb desszert a végére maradt -oliver-nek ismét szembe kell néznie azzal, hogy a közvélemény megtudja a nagy titkát... (##04.02.)

„we came, we saw, we kicked caesar’s ass!”

hát itt sem tartott sokáig a tavaly év végi felpezsdítő dínós cliffhanger feloldása -rip jött, és percek alatt elintézett mindent... fél évvel később láttuk újra a szétszéledt csapatot, csupa kellemetlenül vicces szituban, ahogy próbálnak boldogulni az unalmas való életben, de persze most sem kellett sok, hogy megint összerázódjanak, csak néhány kínos perc rip vadiúj ügynökségénél, és egy profi módon kivitelezett lopás, izé, birtokbavétel -legends módra... és persze kellett egy újabb anomália, ahol a maguk bumfordi módján bizonyíthattak a srácok, hogy konyítanak valamennyit a történelmi hírességek seggberúgásához (minden idők második leghíresebb j.c.-je, caesar hozott némi hódítós hangulatot (és salátát) az epizódba) (btw, mindig tök jó látni, hogy caity lotz maga csinálja a bunyó-jeleneteit, most is volt egy durva pörgése néhány római pajzson át.)... no, bár az epizód nagyrésze a csapat-egyesítéssel telt, azért a feelgood-ság és a kalandos hangulat most sem maradhatott el -az már most tisztán látszik, hogy idén is ez lesz a legszórakoztatóbb a négy sorozat közül... (biztos idén is lesz valami átívelés, de erre csak egy félmondatnyi utalást kaptunk rip-től -annak viszont örülnék, ha sarah néhány epizódon belül megfektetné az új ügynök-nénit...) (##04.01.)

„in the spirit of bringing back old friends, may i present the speed force bazooka. i made a few slight modifications, as captain solo would say.”

azért valahol sajnálom a network-tévés sorozatok íróit, hogy minden év elején ki kell találniuk, hogy hogyan csináljanak vissza mindent, amit az előző évad végére összekuszáltak... mert nem volt kérdés, hogy barry visszatér még ma a speedforce fogságából, maximum a ’miként’-je lehetett kérdéses a dolognak -vagy a ’milyen állapotban?’... (zavarodott barry-vel az volt a legnagyobb bajom, hogy végig azt figyeltem, hogy grant gustin arcszőrzete vajon valódi-e...) de mi nézők tehetünk igazából arról, hogy mindig próbálják visszapörgetni az idő kerekét a sorozatokban, mert ragaszkodunk a megszokott ízekhez, az eredeti csapathoz a s.t.a.r. lab-ben (btw, hány rész kell, hogy egy újabb harrison wells-t kapjunk?). a heti-gonosz dögösre sikerült, köszönjük szépen a japán importot -egyébként tényleg, nem sok japánabb dolgot lehet elképzelni, mint egy robot-szamuráj, de persze vele együtt már fel is lett vezetve az újabb nagy-gonosz, aki hála a tervezőnek nem egy futkosós típus végre... (iris talán megnyugszik kicsit végre, és kevésbé lesz fárasztó, caitlin-nel viszont még lesznek gondok idén bőven...) (annyira összefolyik már bennem a két képregényes világ, hogy cisco ’excelsior!’ felkiáltásánál csak stan lee ugrott be, az nem, hogy ő a konkurenciához tartozik...) (##04.01.)

„kara danvers sucks right now! supergirl is great.”

érzelmes percek egyből az elején, majd rögtön belecsapunk egy pofás akció-jelenetbe -hogy egyből belerázódjunk a sorozat kettősségébe, vagy hogy az új nézők érezhessék a show teljes spektrumát. bár nem hiszem, hogy túl jó ötlet itt bekapcsolódni, mert még mindig nyögjük az előző évadvég következményeit, amiknek legszembetűnőbb jelei kara fekete ruhái és mosolytalan arca... és nagyon hiányzott ebből a negyven percből az a híres ellenállhatatlan mosoly, és nem estek jól a veszekedések sem, de abszolút megérthető, hogy kara maga alatt van, hogy kripton-i létére nagyon is emberi érzelmeket produkál a megzuhanásával. és legnagyobb szerencsénkre az emberi alteregóját így hanyagolja is, a szuperhősködést viszont extra fokozatra kapcsolja... természetesen egy nyitányhoz mérten az évad fő szálait is illett felvázolni, így kaptunk egy beképzelt simlis alakot, sok pénzzel (adrian pasdar-nak jól állnak az ilyen szerepek), készülődik national city legnagyobb meleg esküvője is, és máris elolvasztotta a szívem odette annable jelenléte, pedig még nem sokat értünk a karakteréből... (megértjük a sorozat-színészeket, hogy oda kell szerződniük, ahol biztos munka vár rájuk, de azért egy kicsit neheztelek laura benanti-ra, hogy nem játssza tovább kara-anyut -még akkor is ezt érzem, ha erős kacsintásként egy ex-smallville-est hoztak helyette erica durance személyében.) (és bár cat grant-nek csak egy fél perc jutott egy monitoron, de akkor alig burkolt módon szólt be mr. nincsklímaváltozás trump-nak, hehehe...) (##03.31.)

„hello, oliver. welcome back to purgatory.”

lian yu a kezdetektől velünk van, az első képkockákat ott töltöttük, aztán rendszeresen visszatértünk rá, akár a flashback-ekben, akár a jelenben. ahogy oliver életében egy meghatározó helyszín, úgy mi is kötődünk hozzá -így teljesen logikus volt, hogy mivel egy kört akartak leírni az alkotók az eddigi öt évvel, így itt kellett játszódnia a finálénak is... lehetett volna ez egy pofásan koreografált, de unalmas 40 perces verekedés is a két csapat között, de szerencsére nem kizárólag az akció felől közelítették meg az írószobában a forgatókönyvet, hanem a karaktereken keresztül is -és nagyon okosan összepárosították azokat, akiket kellett, hisz’ volt bőven mit lerendezniük az al ghul nővéreknek vagy thea-nak és malcolm-nak... (arról már nem is beszélve, hogy milyen szívet melengető volt látni egy hármas spartacus reunion-t...) de azért prometheus tervének grande finale-ja bőven tartogatott izgalmat (ahogy a múlt-szálon is elő lehetett húzni dolph lungren-ből a vadállatot) -de igazából akkor húzták be leginkább az embert a fizikai összecsapásokba, amikor érzelmileg is jól alá voltak támasztva a jelenetek... adrian chace egy őrült, ez eddig sem volt kérdés, és pont ezért hittük el róla, hogy képes bármi őrületre -viszont az oliver-ben lakó igazi hős jól állta a lelki megterhelést, hogy aztán az utolsó pillanatban rádöbbenjen, hogy úgy győzött, hogy közben veszített... (#08.09.)

mindig nagyszerű érzés látni, amikor egy sorozat alkotói belátják a hibáikat, visszafejtik az alapokig a működő elemeket, és újra összerakják úgy a show-t, hogy mégsem érződik olcsó nosztalgiának csupán az alapokhoz való visszatérés... nem, mert átüt az évadon az az alkotói szándék, hogy a néző ezt az öt évet egy kerek egésznek érezze -mármint szó szerint kereknek, ahol a fináléval önön farkába harap a közmondásos kígyó... de szerencsére nem erőltetetten próbálják úgy alakítani a flashback-ek utolsó felvonását, hogy megérkezzünk a pilot nyitásához, hanem pofás orosz gengszter-sztorit kerekítenek belőle, ahol végre újra azt érzi az ember, hogy okkal vannak a sorozatban a visszaemlékezések, mert ügyesebbek a párhuzamok, izgalmasabb a történet, mint az elmúlt két évben... és két év kellett ahhoz is, hogy belássák az írószobában, hogy a sorozatnak a rögvalóság áll jól, a természetfeletti elemeket ledobja magáról -így nagyon okosan hoztak egy gonoszt, aki nem az erejével vagy a nyilazós tudásával keltett félelmet, hanem az intelligenciájával és a pszichológiai hadviselésével. először meglepőnek tűnt, hogy viszonylag hamar felfedték a kilétét, de így lehetett igazán kijátszani az összes kártyát vele kapcsolatban. az is jót tett a show-nak, hogy felfrissítették az arrow-csapatot, és szerintem a nézők többségének nagy örömére a magánéleti zűröket is lecsökkentették egy egészséges szintre... a tavalyi és a tavalyelőtti csalódás után a fene se’ gondolta az évad elején, hogy az arrow lesz az univerzum idei ékköve, de szerencsére sikerült majdnem minden résszel bizonyítaniuk az alkotóknak, hogy létezik visszatérés, mindenki számára elérhető a megváltás és a megbocsátás...

„love and hate, they’re so close. it’s easy to mistake one for the other.”

kicsit olyan lett ez a finálé, mint maga az évad -lapos és antiklimatikus, ami képtelen kiaknázni a benne rejlő potenciált... bár az iris-os fordulat kitalálható volt (nem véletlenül használta barry az előző részben a csoda-kütyüt, mert emlékeztetni kellett a nézőket, hogy létezik ilyen a sorozatban, rég volt már az évad eleje, amikor behozták), azért érzelmileg jól működött -bár egyszerre átok és áldás, hogy tom cavavanagh ennyi változatát játssza a karakterének, mert nem tudunk úgy elbúcsúzni tőle, hogy ne legyen ott a tudat az agyunk hátuljába, hogy igazából nem kell elbúcsúznunk, mert mindjárt jön egy másik változat... a nagy dráma után meglepő módon leült az epizód, ahogy ismét facsartak egyet a klasszikus ’van-még-benne-jó’ toposzon -és az sosem jó, ha egy finálénál azt érzed, hogy nem emelkedik ki az évadközi részek közül... aztán azért összekaparta magát mindenki egy utolsó nagy bunyóra, ahol barry ismét megmutathatta, hogy csak úgy maradhat hős, ha kizárja a sötétséget a lelkéből... azt megint az írók számlájára írnám, hogy a nagy boldogságot ennyire hirtelen szakították félbe a következő évad felvezetésével, túlságosan hirtelen lódultunk előre egyet, aztán gyors búcsú és találkozunk legközelebb -mert persze azt mindenki tudja, hogy nem kell majd sokáig nélkülöznünk barry-t... (amikor megláttam a villámló speedforce-ot, azt hittem, hogy az általam nemrég olvasott rebirth-sztoriból merítettek ihletet...) (#08.09.)

eléggé mellékvágányra futtatták tavaly év végén magukat az alkotók a flash írószobájában, és sajnos 23 résszel később sem érezni azt, hogy megtalálták volna a fényt az alagút végén... mert oké, hogy nagyobb lett a hősködés tétje idén, mint eddig bármikor, hogy korábban is voltak már érzelmesebb pillanatok, de sajnos pont az a könnyebbség tűnt el az egymásra halmozott drámai elemek alatt, amiért annyira a szívünkhöz nőttek barry-ék az elején... és ezt tetézték azzal, hogy a szappanoperás magánéletet is túlhangsúlyozták, így az egyszeri néző nemhogy szórakozott volna, amikor leült egy-egy rész elé, hanem még az életkedve is elment... nagyon szerencsétlen kézzel választhattak tollat az írók maguknak, mert nem nagyon akart semmi működni, amit idén leírtak, ráadásul túlzott magabiztossággal gondolták azt, hogy a nézőket meg lehet tartani a titkolózások fenntartásával vagy az iris iránti (nem létező) aggodalommal... ironikus, hogy idénről az ember a legszívesebben egy olyan musical epizódra emlékezik vissza majd, ami cseppet sem vitte előre a cselekményt, pusztán szórakoztatott... no, ez az évad vakvágány volt, de a néző mindig reménykedik, hogy van kiút, hogy visszatérhetnek még azok az elemek, amik a helyes útra terelnék a show-t. akár már jövőre lehetne javítani, kedves írókollégák...

„queen rhea of daxam. i, supergirl, champion of planet earth, invoke the sacred rite of dakkam ur.”

bevallom, én a képregényekben sem vagyok oda azért, hogy a hősök legtöbbször az öklükben keresik a megoldást a gonosz legyőzésére, mert sokszor csak papíron izgalmas az, hogy püfölik egymást a karakterek... úgyhogy nekem egy kicsit sok volt már az öt perces super vs super bunyó is az elején, aztán meg jött a párbaj is, szintén kézitusában levezényelve -oké, közben azért a többiek is kivették a részüket a daxamiak ütlegeléséből, felhasználva az ellenfeleik harci botjait is... oké, az erőszakon túli, un. okos megoldások sem mindig tökéletesek, mert azért ma is kellett kettőt szippantani a levegőből, hogy elfogadjam, hogy a lex által kitalált mini-doboz egy pillanat alatt elérte az egész légkört, de legyen, legalább nem a semmiből húzták elő az ólom-mérgezést (vagy magát a kis dobozt)... elég hatékonyan sikerült viszont így lezárni a daxami szálat -és vele együtt mon-el-t is... arra jöttem rá, hogy lehet hogy melissa benoist nem a világ legeredetibb színésznője, de ahhoz nagyon ért, hogy az érzelmeket közvetítse felénk, a nagy mosolyai átragadnak ránk is, viszont amikor szomorúság van a szemében, akkor mi is összezuhanunk egy kicsit... no, csak elérték, hogy kara megint szingli legyen a következő évadra, hogy nehogy ellaposodjon a magánélet a sorozatban... (#08.09.)

nem elegáns, amikor egy szuperhős cikk/cakkban repül... kicsit azt éreztem, hogy széles-spektrumú rakétával lőnek az írószobában, mert túl sok mindenbe fogtunk bele idén, és sajnos ebből adódóan voltak súlyozási problémák is, és persze nem minden szál működött egyformán. a luthor családnál nem a kadmos (meg a cyborg superman) lett a szívem csücske, hanem lena luthor, aki új dinamikát hozott kara életébe. a marsiak külön vonala nekem már kicsit sok volt. azon meg eleget sírtam már az utolsó-előtti részig, hogy mennyire szenvedek a daxam-i fárasztáson, de mikor a szappanhab helyett scifibe borították a végét, az már sokkal inkább az ínyemre való volt... ha már szappan, a diverzitás élharcosaként természetesen örültem alex romantikus életének, még ha pont az volt a bajom ott is, mint kara-éknál: tényleg úgy képzelik az írók, hogy egy kapcsolat csak veszekedések és kibékülések sorozata...? so. én nem bánnom, hogy a cw kiszabadította a nyomozós sorozatok árnyékából a cbs-ről a show-t, még ha ez (anyagi) kompromisszumokkal is együtt járt, csak egy kicsit következetesebb sztorivezetést szeretnék, és akkor nem lennének olyan epizódok, amiknél azt érzem, hogy csak melissa benoist csodálatos mosolya tart a föld 38-on...

„i told you, oliver, everyone in your orbit suffers as the price for your sins.”

hát van olyan botor bármelyik néző, hogy elhitte a törékeny boldogságot, a vihar előtti csendet az epizód elején -egyetlen résszel a finálé előtt...? a prometheus-féle bandának, ahogy várható volt, van egy terve, mert oliver körül még mindig vannak emberek, akikkel lehet bizonyítani, hogy a szuperhősködés veszélyeket hordoz a hős szeretteire nézve is... chase nem volt rest, és három gráciát állított maga mellé (evelyn, black siren, thalia), úgyhogy oliver-nek is a toborzáshoz kellett nyúlnia, hogy egyenlőbbé tegye a küzdelmet, hogy ne egy vesztes helyzetből kelljen várnia a nagy sakk-játszma nyitó-lépését. és fuhh, mélységes kalaplengetés az írók előtt, hogy az elmúlt évek allstar csapatát sorakoztatták fel oliver mögé, meglepetés-karakterekkel tűzdelve a felállást... és a régi arcok felbukkanása a flashback-ekben is folytatódott, mert ott meg oliver-nek emlékképeken és hallucinációkon keresztül kellett megküzdenie ugyanazzal a lelki problémával, ami a jelenben is nyomasztja idén... mesteri ötletnek tűnik az is, hogy visszatértünk oda, ahol minden elkezdődött, a múlt és a jelen összeért, így lehet csak leszámolni a régi démonokkal, és tiszta lappal kezdeni. (#08.08.)

„reminds me of ’jaws’. they didn’t show the shark because they couldn’t afford to make it look good.”

lyla-t valahogy sohasem tudtam a szívembe zárni -valószínűleg a maihoz hasonló megnyilvánulásai miatt. mert oké, hogy az argus főnökasszonyaként nem bízhat senkiben, de akkor legyen már határozottabb vezető, és ne gondolja meg magát félúton... na mindegy, legalább kaptunk egy fél heist epizódot, és ez szerencsére azzal járt együtt, hogy mr.snart-ot is behívták az ügyeletből, hogy a betörési képességét és a cinikus mondatait felhasználva segítse ki barry-t a szorult helyzetéből... mert eljött a pillanat, amitől hónapok óta rettegnek a szereplők és tartanak a nézők -a jövő jelenné vált, és minden erőfeszítés ellenére csak nem akart megváltozni... az egy kicsit bosszantó, hogy hr-ra akarják kenni a fő ballépést, mert ritkán jó ötlet egy comic relief karakterre túl nagy súlyt rakni -bár van egy olyan hátsó megérzésem, hogy ezzel egy nagyobb drámát készítenek elő... vagy legalábbis van valami tervük az íróknak, mert abban mindenki holtbiztos lehet, hogy a most bekövetkezett halál nem lesz végleges... (#08.08.)

„we’re women. we’re tough, we’re wise, and we’re way above this pettiness. so let’s just roll up our sleeves and talk peace.”

no, végre igazi sci-fi hangulatom volt, ahogy az anyahajó elterpeszkedett a város felett, ahogy a teleportálás segítségével biztosították a daxam-i katonák azt, hogy az ellenállás értelmetlen legyen... de ez a hülye emberiség olyan makacs népség, hogy ilyen sötét vészterhes időkben zárja össze leginkább a sorait, és valószerűtlen szövetségekben karöltve próbál visszavágni... eddig is fel-felerősödtek a sorozatban a feminista szózatok, de most egy teljes kiadvány készült az erős női karakterek megszólalásában -és ez így van jól egy női nemhez tartozó hős esetében. merthogy nem csak kara állta a sarat az erős női gonosszal szemben, és nem csak alex és lena mutatták meg, hogy a földi nőkben is épp’ annyi bátorság buzog, mint a krypton-iakban, de luthor anyu is véghezvitt egy majdnem hősiesnek nevezhető tervet, és az elnök-asszony is odacsapott az asztalra a szükségállapotban -valamint visszatért mindannyiunk kedvenc cat grant-je is, hogy verbális pofonokkal okozzon sérülést, és hogy elmondja az arrowverse egyik leghatásosabb lelkesítő beszédét (plusz hogy rúgjon néhányat a fogatlan oroszlán donald trump-ba)... hatásos felvezetést kaptunk a fináléra, bár abban nem vagyok biztos, hogy tudják-e még fokozni az izgalmakat... (#08.08.)

„chase is going through a lot of trouble to prove a point.”

az a baj ezekkel a túl erős ellenfelekkel, hogy mindenhatónak tűnnek azáltal, hogy képesek elintézni bármit, ami csak a kifacsart tervükhöz szükséges, így egy kicsit csorbul a hitelességük... elmagyarázom, mire gondolok: prometheus megszerezte a sötét titkot az idősebb queen-ről, kiásta az elrejtett hullát, majd egy elhagyott épületben felépítette a beton-csapdát -és közben nem is volt star city-ben, mert épp’ a gyerek-projektet hajszolta egy másik városban... szóval nekem ez egy kicsit komplex terv, főleg végrehajtási szempontból, még akkor is, ha most láthattuk, hogy azért tud szerezni maga mellé henchmen-eket is, ha arra van szüksége... szépen hozták elő megint a múltat, az apák bűneivel terhelve a fiúkat (meg thea-t), nem csak megidézve így queen apu szellemét, de agyalásra is késztetve a nézőt -hogy is volt az, amikor egy gonosz biológiai fegyverrel akarta kiirtani a glades lakosságát...? aztán jöhetett az újabb összecsapás prometheus-szal, csak az a baj, hogy az ember nem tud örülni a sikernek, mert annyiszor látta már mostanság a filmekben, hogy valaki szándékosan záratta magát a rácsok mögé... (tök jó belegondolni, hogy órákra vagyunk attól, hogy kerek legyen a flashback, még arra is figyeltek, hogy a műszakállal poénkodjanak...) (#08.07.)

„it’s a closed loop. no beginning, no end. it’s just one endless cycle.”

tudom, hogy eddig arról papoltam, hogy túl-komorkodják az évadot, hogy rég tovatűnt már az a ’light-heart’ szórakozás, amiért megszerettük a show a kezdeteknél, erre most azért kell szájat görbítenem, mert megpróbáltak ebből a könnyebbségből visszacsempészni valamit -csak sajnos pocsék időérzékkel... mert a sötét jövő árnyékában falsnak hatott az amnéziával való viccelődés (bár ha belegondol az ember, eleve morbid humor ez, hehe, barry nem emlékszik semmire, hehe...) -bár tényleg jól megmutatta azt, hogy mennyivel másabb lenne a sorozat, ha leemelnénk az összes terhet a hőseink válláról (akkor visszatérhetnének a nagy vigyorok a képernyőre)... maga az elképzelés egyébként nem volt rossz, hogy blokkoljuk barry memóriáját, hogy aztán a gonosz jövő-verzió se emlékezhessen, így ne tudja előre az összes lépésüket. bár annyira meg van már tekerve barry sorsa, hogy sosem lehet előre számolni az ilyen terveknél... bár cisco szépen levezette savitar erejét (átlátszó felületre rajzolva az idővonalat meg a köröket, ahogy illik), de így is biztos akad néző, akit sikerült végérvényesen összezavarni -bár az időutazás ilyen kellemetlen gombolyag, nem könnyű megtalálni a helyes végeit... (#08.07.)

„high levels of polyatomic anions released in the atmosphere.”

szegény jimmy olsen-nek kétségbeesetten keresik a helyét az írók, volt ugye love interest, maszkos önbíráskodó, most meg a gyerekek védelmezőjévé vált -talán most már jöhetne a klasszikus fotóriporter is, aki superman barátja... no, a végén még kikerekedik valami értelmes az általam (finoman szólva) nem túl kedvelt daxam-i szálból, mert mon-el-anyunak szerencsére nem az volt a terve, hogy itt marad a föld körül, hogy hazacsábítsa a fiacskáját -hanem az, hogy a hazáját elhozza a földre, egy armada űrhajó képében... és egészen ügyesen fonódott össze a két mai szál, és fura módon csak ott lett gyanús, hogy kapcsolat lehet köztük, amikor a megnyitott portál színe és a légköri változásokra túlérzékeny lények szeme színe megegyező lilában pompázott... az meg még furább, hogy a daxam-i invázió kapcsán nem azt várom a legjobban, hogy supergirl-ék űrhajókkal harcolnak, hanem az épp'’eszméletlen lena luthor reakcióit, mert lelkileg össze fogja törni az, hogy a mentorának gondolt nő ily’ galád módon elárulta... (#08.07.)

„-what’s an edm?

-something you might hear at a nightclub? this was an emp.”

bottle epizód ennyivel a vége előtt? comeon, írókáim, ennél azért több megerőltetést várnék egy eddig ennyire jól muzsikáló évad után -még akkor is, ha a spórolós epizód a maga módján szórakoztatóra sikerült... mert ha belegondolunk, felicity és oliver nem igazán voltak közösen a képernyőn eddig idén, nem ártott egy olyan rész, ahol egymásra vannak utalva 42 percen át, hogy egy kicsit átbeszéljék a problémáikat, a kapcsolatuk mibenlétét, az együttműködésükhöz szükséges bizalom kérdését. oké, oké, azt elismerem, hogy a szexszel végződött flashback már túlzás volt, bár az mindenképp a javát szolgálta, hogy emily bett rickards kifejezetten szexi volt a húzódzkodós jelenetben... de az alap is kellő izgalommal szolgált, a várható végkifejlet ellenére feszültséggel telve nézte az ember, ahogy a két nem egészséges ember próbál kijutni, miközben odafenn a srácok azon agyalnak, hogy miképp tudnának átjutni a titánium borításon meg a robbanékony metánon. és a nagy idő-elleni-futás közben azért volt idő megállni megint egy kicsit elmélkedni oliver lelki összetörtségén, és ez azért kellett elsősorban, hogy a hozzám hasonló éles nyelvűek ne kiabálják azt, hogy ez egy bottle epizód volt... (#08.06.)

„-well, to be fair, you’re basically telling me i’m sarah connor in terminator.

-uh, more like miles dyson.”

ha joe-ékkal is megjátszották volna a titkok miatti szakítást, akkor én is szakítottam volna a show-val... nem, tényleg nem ironizálok, kellenek a sorozatba a boldog párok, az olyan bimbózó kapcsolatok, mint amilyen most kezd szövődni az új tudóslány és hr között (anne dudek tudom, hogy nem tartozik a legnépszerűbb színésznők közé, de hozzám hozzámnőtt a house alatt). mert a szerelem és a szeretet mindenek felett áll, és nem véletlenül hadoválok erről, mert úgy tűnik, hogy a készítők is ezt akarják kihozni az egész savitar ügyből... felfedték végre a világ legrosszabbul őrzött titkát, azaz végre úgy került le (a meglepően logikusan megmagyarázott) páncél, hogy megláthattuk a gonosz igazi arcát -és ezért is felesleges ez a nagy titkolózás, mert valaki biztos hogy lesz az interneten, aki öt perc után világgá kürtöli a valódi választ rejtő elméletét... azt majd meglátjuk, hogy mit hoznak ki a szituációból, van három epizódjuk az íróknak így, hogy ennyire a végére tartogatták az általuk sokkolónak tartott meglepetést... (ha már szeretet, jól volt felépítve cisco drámája, aki nehezen szánta rá magát caitlin (a.k.a. a legjobb barát) bántására.) (#08.06.)

„the deo does not negotiate with terrorists.”

azért szomorú azt érezni, hogy a főszereplőd a legbutább a sorozatban... oké, értem én, hogy kara ma érzelemből hozta minden döntését, és félredobta a logikát a sarokba, de már az epizód elején is nagyon lehetett bólogatni maggie mondatain, aki szerint supergirl durrbele stílusa a piti bűnözőkkel szemben szívás a hagyományos igazságszolgáltatási szerveknek, mert akár felmentést is kaphatnak a tárgyalásuk során a törött kezek meg a beszennyezett bizonyítékok miatt... és ezek után is ész nélkül futott a testvére megmentéséért ahelyett, hogy hallgatott volna arra, akinek vannak (rendőri) tapasztalatai az ilyen ügyekben -az már egy más kérdés, hogy maggie is hagyta, hogy a végén a gonosz telebeszélje a fejét, és aztán már ő sem volt képes arra a józan tisztánlátásra, mint az elején... igaz, azt el kell ismerni, hogy körmönfont kurafi volt az elrabló srác, érezhetően átgondolta a tervét, és az is tetszett, hogy általa be lehetett kukkantani kicsit a danvers lányok gyerekkorába... és azt se’ felejtsük el, hogy alex nem tipikus áldozatként viselkedett, hanem kifejezetten jó ötletei voltak a túlélésre. (a lena/rhea szálat nem értékelném, mert míg az egyiküket bírom, a másikat száműzném a sorozatból szívem szerint...) (#08.06.)

„might be crossing a line, felicity.”

a huszonhárom rész per évad egyik következményét láthatják, hölgyeim és uraim... merthogy ki kell tölteni az időt a fináléig úgy, hogy nem kergetőzhetnek folyton prometheus-szal. úgyhogy jöhetett a felicity-féle megkérdőjelezhető motivációjú hacker-csapat, akik persze még megkérdőjelezhetőbb tettekre szánták el magukat -mert ha nem riadsz vissza a gyilkosságtól sem, akkor átléptél egy határt... ezen lehetett rágódni felicity és az arrow-team között, de sajnos nem nagyon akart működni a dráma -lehet hogy azért nem, mert mindannyian követtek már el megkérdőjelezhető dolgokat, vagy a szöszitől volt karakteridegen a szál, nem tudom... viszont ezzel a lendülettel a diggle családot is összeugrasztották, mert a kedves férj érthető módon kiakadt a felesége guantanamo-s elveitől, de itt legalább egy fokkal jobban éreztem hitelesnek a durcázás, lehet hogy pont azért, mert az érveik akár a valóságban is elhangozhatnának... a rész feleslegességének érzetét meglepő módon rené szála egyenlítette ki, mert szívet melengető volt a kislányával való újratalálkozása (köszi quentin bácsi!). (#08.06.)

„well, secrets always were our thing, weren’t they?”

hogyan ábrázoljunk egy megtört embert? áh, legyen emós frizurája, és kész is van... kár, hogy ilyen inkonzisztensek greg berlanti-ék, mert míg a legends-ben hangsúlyozzák, hogy az önmagukkal való találkozás nem javallott az időutazásnál, addig barry simán lepacsizik a jövőbeli borongós változatával (de lehet hogy csak már megtörtént eseményeknél él ez a szabály -nem tudom, mert nem tiszta a dolog és ez zavaró)... szóval megérkeztünk a legsötétebb idővonalra, ahol a sok sötét szűrőn és alul-világított díszleten át látjuk, hogy a team flash romokban, de szerencsére a kissé kevésbé depressziós jelenből érkezett barry hoz egy kis fényt az életükbe... egy kicsit kár, hogy az ilyen sötét jövőképeknél nem tudunk izgulni, hiszen a jelenben úgyis sikerült változtatni rajtuk, akkor meg minek szomorkodnánk egy meg nem valósuló szcenárió drámáin... persze amiért megtette a több éves utat, az nem valósult meg, azaz hogy még mindig nincs meg savitar kiléte -és ebben az a bosszantó, hogy még előttünk is húzogatják a mézesmadzagot továbbra is, pedig ahogy az idézetből is látható, tisztában vannak az írószobában azzal, hogy a nézők utálják azt, amikor a karakterek titkolóznak egymás elől... (#08.06.)