soroló

„all of the evidence, every bit of it, it points to you.”

teljesen összezavart, hogy a most itt ügyészként keménykedő mark valley korábban már játszott dc sorozatban, pozitív hőst -a szépemlékű human target-ben... általában nincs bajom a tárgyalótermi drámákkal, de most nem tudott számomra működni ez a per, mert tudható előre, hogy az ítélettől függetlenül nem fogják barry-t a pálya szélére állítani hosszútávon. esküszöm, hogy nagyobb izgalom lett volna abban, hogy komolyabban eljátszanak az identitás felfedésével, ami bár felvetődött, mint utolsó mentsvár, de hamar dobták is az ötletet... a másik, ami szúrta a szemem, az özvegy devoe-né teátrálissága volt, mert ezeket a mű-könnyeket igazán nem kellett volna benyelniük az esküdteknek... szóval értem én, hogy barry ezen szála most paralel az apja történetével, de képtelen voltam egy fikarcnyit is izgulni azért, hogy mi lesz az ítélet... (hogy azért kiszabaduljunk a bíróságról, bevetettek gyorsan az írók egy heti-metát is, mert central city-ben unatkoznának a lakók, ha néhanapján nem fenyegetné őket valami életveszélyes borzalom...) (##06.12.)

„if you defend a sinner, you must be a sinner. and i will wipe away the sin of this world.”

a cím egy rakás új szuperhőst ígér, erre mon-el-ék nem is keltik fel a bandát, csak egy okoskát vetnek be, hogy tudjanak kommunikálni kara-val? ehh... (btw, rágódtam azon, hogy ismerem-e valahonnan a srácot, aki brainiac-5-ot játssza, aztán csak rájöttem, hogy jesse rath ebben a maszkban a fiatal johnny depp-re emlékeztet...) merthogy kara nem heverte csakúgy ki a múltkori ütéseket, és leginkább lelkileg kell újra összeraknia magát -erre jó kis sorozatos megoldás egy (saját szobának kinéző) elme-börtön, ahol végigrághatja magát a múlton, hogy megerősödve lépjen a jövőbe... eközben odakinn reign fitogtatja az erejét, hanksaw meg nagyon mulatságos helyzetbe kerül, amikor kara-nak tettetve magát csajos témákba kell bonyolódnia (nem mellesleg melissa most is brillírozik, mint a marsi által eljátszott lány, ennél már csak az szórakoztatóbb, amikor az epizód végén gurgulázva neveti ki a sztorit)... szerintem az nem baj, hogy még nem látszik, miként lesz legyőzve a gonosz kriptoni, ha a hagyományos módszerek (kriptonit, vörös nap imitáció) kevéssé hatnak rá, mert így egy alap-izgalmi állapotban tartják az egyszeri nézőket... (##06.11.)

„his body blew up into like a thousand beams of light which went right into me.”

az írók nehezen engedik el a nácikat, itt van például ez a kiegészítő rajzfilm-szösszenet, ami ugyanúgy a borzasztó elnyomás alatt küzdködő earth-x-hez kapcsolódik, mint az idei crossover, és nem csak az ott megismert új hős, ray költözött át a rajzolt platformra, de a főszereplőink gonosz-verziói is (bár csak melissa benoist volt olyan jófej, hogy a hangját adta a projekthez, mint overgirl)... először azt hittem, hogy anime-hangulat fogja uralni a rajzfilmet, és csak nagyívű verekedésekből fog állni az egész széria, de aztán a harmadik résztől új fókuszt kapott a sztori azzal, hogy a mi földünkre helyeződött át a hangsúly, ahol egy tulajdonképpeni eredet-történettel kellett szembenéznünk, egy hős első szárnyalásával... és sok újdonságot már nehéz hozni ebben a zsánerben, a célnak leginkább annak kell lennie az alkotók részéről, hogy maga a karakter kellően érdekes legyen, és itt ezzel nem érzem, hogy gond lenne (és nem csak azért figyelemreméltó a srác, mert amerikai rajzfilmekben ritkán látni komolyan vett meleg karaktert, hisz’ tök természetesen kezelik a nemi preferenciáját). (##06.10.)

„no trust, no team.”

most komolyan megint szét kellett robbantani a csapatot? és megint a titkolózások meg a bizalom-hiány miatt? toxic egy hely ez az arrow-cave, ehh... elég idegesítő tud lenni, ahogy egymás torkának ugranak a hősök úgy, hogy közben tudod, hogy feleslegesen vádaskodnak (és kémkednek egymás után), mert nem is az tett megkérdőjelezhető dolgot, akire az eredeti mag gondolt (’aki gyanús, nem gyanús’, ahogy ezt a klasszikusokból is ismerjük)... és nem menti fel a csapatot ez alól az sem, hogy pont ez a széthúzás volt a gonoszok terve, akik láthatóan szövetségbe léptek egymással, hogy legyőzzék oliver-éket... hát nem ez az arrow legszebb arca, abban biztos vagyok... (viszont szép ellentétben állt az epizód eleje ezzel a durcás hisztivel, mert émelyítően kedvesen mutatták be a lagzit, amit a srácok csaptak a hirtelen felindulásból elkövetett házasság után, tele romantikával, kedves szavakkal, apróbb kínos megmozdulásokkal...) (no, gonosz-laurel-rel is akarnak kezdeni valamit a sikoltozáson kívül, gondolom ezért jött fel az apa-hiánya most.) (##06.09.)

„beebo hungry.”

mély gyászba is zuhanhatott volna az epizód a crossoverben történtek után, de sokkal intelligensebben emlékeztek meg a készítők az elhunytról -visszahozták a fiatalkori verzióját... méghozzá egy egészen őrült alapötletű epizódba, ahol a vikingek egy beszélő plüssállatot imádnak, miközben meghódítják amerikát... jól kihasználták az északiak hiszékenységét, és nem csak egy kék műszőrös manóval, hanem odin-nal is, aki damien darkh képében szórta villámait... persze a csapat az újabb hajmeresztő kaland ellenére azért gyászol, főleg jax, aki még a back to the future levéltrükkjét is megpróbálta bevetni, hogy megmentse a barátját. a többieknek meg ott van snart, aki nagyon viccesen pszichológust játszik, elemez és próbál segíteni -akár még mick-nek is az alkohol-problémájával kapcsolatban (’az alkohol maximum csak akkor probléma, ha elfogyott’)... ami még nagyon tetszett, hogy a sok hajtépés után most már civilizált módon kommunikál sara és az irodai néni (ava), az egyik elfogadja a másiknak a szabálykövetést, a másik hajlandó egy kicsit lázadni is az egyikért -szép kapcsolat-építés zajlik a szemünk előtt. (tök jó hajakat csináltak a vikingeknek a fodrászok, hőseink viszont mókásan néztek ki kérlelhetetlen északi harcosokként...) (##06.09.)

„your brain may be smarter than mine, but your body is still human.”

már két hete is emlegettem a párhuzamokat a flash és a supergirl között, de most is (így egymásra gördítve a két részt) szembetűnő volt, hogy mennyire szimultán zajlanak a két földön a két hős életében az események (plusz a karácsony is ott volt, mint összekötő kapocs) -szóval ahogy kara először nézett szembe az évad-gonoszával, úgy barry is most először csapott össze fizikailag a thinker-rel -még ha aztán ehhez nem is a testi erejét (vagy a sebességét), hanem az eszét kellett használnia... eközben a b-szál azért sikerült szórakoztatóra, mert katee sackhoff ripacskodása miatt képtelen vagyok vigyorgás nélkül végignézni az adott jeleneteket, imádom ezt a nőszemélyt... nem véletlen, hogy két gonosz fenyegetett két karaktert, mert láthatóan fontosabb, vezetői szerepet akarnak adni iris-nak, és most egy erős tesztet kapott azzal, hogy el kellett döntenie, hogy kinek a megmentését helyezi előtérbe... mellékesen digby is megint emberesedett egy sort, aminek én mindig tudok örülni, mert hosszabb távon falra másznék a vele kimondatott humortól... (csak én érzem úgy, hogy ez a bejegyzés olyan, mintha random egymás után pörgettem volna mondatokat...?) (##06.07.)

„the lost gods must fall for a new god to rise.”

eleve nehéz találnom magamban egy szemernyi kis karácsonyi hangulatot is ilyenkor nyáron, de ez a piszok grincs még így is mindig belerondít az ünnepi epizódokba... mert most, hogy a hőseink legyőzték a gonosz nácikat, máris rá kellett fordulni a félévad-fináléra, ami viszont az évadgonosz első tündöklését hozta magával. meg egy rakás mitológiai hátteret is (riszpekt, hogy nem felejtkeztek el a korábban bemutatott prédikátorról sem)... és megadták a módját az előkészítésnek, emlegették az ördögi gonoszt, aki elnyomást hoz a világokra, beleégették a billogát a város különböző pontjaira, majd jöhetett az első személyes konfrontáció, és az időszakos gonosz-győzelem... és bármennyire is epikus, ahogy két kriptoni lény összecsap a háztetők felett, a furcsa akció-rendezés kidobott a jelenetből, nem is tudom, furcsa szögeben állt a kamera, ritmustalan volt a vágás, nem tetszett (és skandalum, hogy odette szép arcát egy maszkkal akarják eltakarni mostantól)... a mon-el körüli szerelmi dráma továbbra sem hevíti fel a szívem, viszont a háttértörténete még mindig érdekes, mert megint felvezetnek vele egy rakás új képregényes karaktert. (##06.07.)

„i hate nazis.”

ha alternatív történelem van szó, az íróknál mindig a nácik nyernek, de valahol megértem, hogy ehhez a toposzhoz nyúlnak, mert egyértelmű, hogy ki a gonosz, jól lehet vizualizálni a szimbólum-rendszerüket, egy ismert borzasztó világ, aminek a következő eljövetelét nem kívánja a nézők egyetlen porcikája sem... persze ha ezt az alter-törit kombináljuk a párhuzamos világok elméletével, azzal csak még többet nyerhetünk, mert náci gonosszá lehet tenni a hősöket -a színészeknek is jót tesz, ha átléphetnek egy új szerepkörbe (melissa benoist finom mozgás-különbségekkel tök jól érezteti, hogy ő most overgirl, stephen amell viszont megmarad a szokásos faarcánál az új führer esetében is)... és persze nézőként jól lehet játszani a ’vajon még ki bukkan fel új szerepben’ bingón, és vannak igazi meglepetések is számunkra, egy-egy csavar kedvéért komolyan alámerültünk az univerzum mély-mitológiájába (tommy merlyn deep cut volt, a kedves és barátságos snart-ot viszont még szoknom kell)... a crossoverek egyik nagy előnye, hogy bátran lehet olyan párosokat és csapatokat kikeverni, akik korábban nem (nagyon) találkoztak még, pedig működik az interakciójuk egymással -és most nem csak a szexuális vonzódásra gondolok (btw, meleg párokat minden sorozatba!)... örültem, hogy ezúttal egy egészként kezelték ezt a négy részt, nem volt érezhető, hogy éppen milyen címen fut az adott negyven perc, és meglepő módon az anya-sorozatokból hurcolt lelki- és magánéleti-problémákra sem mindig az elvárható helyen született megoldás, hanem ott, ahol a dramaturgia megkívánta... és olyan történésekről beszélünk, amik komoly következmények voltak, vagy komoly kihatással lesznek a későbbiekre, úgyhogy a makacs (nem)nézőknek komoly fejfájást okozhattak az írók a filmes gondolkozással... mert persze beszélhetünk itt a nácik püfföléséről, de ezt a két órát a szeretetbe vetett hitt vitte előre -és mondhatjátok, hogy ez émelyítően cukrozottan nyálasan hangzik, pedig működött a magánélet nagyrésze. igen, az esküvő is, igen a szakítás(ok) utáni fájdalom is. és igen, beleszakadt a szívünk abba, hogy egy színész úgy döntött, hogy belefáradt a szerepbe, és inkább továbblépne. és azért törtünk meg, mert annyi időt invesztáltunk már a karakterekbe és a szeretetre épülő kapcsolataikba... no de mit kapott a szemünk? egyfelől látható volt, hogy a rendezők jobban elengedhették magukat, több volt a kamera-mozgás az átlagosnál, a cgi megütött egy okés tévés szintet, és a közelharci bunyókban volt egy pár, ami igazán látványosra sikerült. azzal viszont nem tudtam mit kezdeni, amikor ész nélkül szórták egymásra a lövedékeket, komolyabb következmények nélkül (viszont küldenék egy buksi-simit a badass nőkért, akik akár képességek nélkül, magassarkúban, feltépett ruhában is nekiesnek az ellenségnek, ha úgy hozta a sors)... szóval: ha az összképet nézzük, eddig ez a nagy dc-tévés esemény működött a legjobban, egy percig sem fáradtam le a majd’ háromórás maraton alatt -csak azt nem értem, hogy miért nem finálénak rakják be ezeket az évről-évre visszatérővé tett csúcspontokat...? (##06.04.)

„the time of vigilantes is coming to an end because how can you idolize someone hiding in the shadows, who won’t show his face, who refuses to own up to his shortcomings and culpability? that’s not a hero. that’s a coward.”

marc guggenheim-ék csak nem tesznek le arról, hogy oliver queen-t a vádlottak padjára ültessék -de hát mit várna az ember egy olyan írószobától, amit egy ex-ügyvéd vezet...? értem én, hogy a hálaadás a megbocsátás és megbékélés időszaka, de kicsit soknak éreztem a mai összeveszés/kibékülés hintázásokat, még akkor is, ha jogosak voltak azok a dolgok, amiket egymás fejéhez vágtak (mondjuk oliver érthetően pipa azért, mert diggle nem árulta el az összetett betegségét)... azért a drámázások közepette jutott hely egy kis akciónak is, mert gonosz-laurel látványosan szeret bevonulni a képernyőre, és a hacker-főnöke tervéhez is sokszor jól jön a verekedős káosz. btw, kezdem kicsit egysíkúnak érezni michael emmerson hangsúlyozását (ha azt mondanák, hogy a figurája a person of interest-ből lépett át, én elhinném), ugyanakkor a nagy konfrontálódós jelenetben megint tudta bizonyítani, hogy miért borulunk le annyi éve már a lábai elé... (##06.02.)

„ah, vietnam. crappy war. bitchin’ music.”

ahogy arra az epizódban is felhívják a figyelmünket, nem lehet véletlen, hogy a legendák ennyi rokonba (vagy önmagukba) futnak bele az időutazások során, biztos lesz valami magyarázat, valami okos átívelés... de persze ezeket a találkozásokat karakter-építésre használják elsősorban az írók, mondjuk hogy alátámasszák mick morgós természetét és tüzes mentalitását. bár az apját játszó színész próbálkozik derekasan, azért morgásban nem veheti fel a versenyt a nagy előddel... kicsit sajnáltam, hogy a tipikus vietnam-soundtrack-et nem tudtak használni a sorozathoz anyagi okokból, de ha ez volt az ára, hogy gorilla grodd jól nézzen ki, akkor ki tudok békülni ezzel a hangulati csorbulással... mert bizony képesek voltak johnson elnök mellé még egy óriási emberszabásút is betenni a dzsungelbe, ráadásul (félig) nemes céllal -békét teremteni egy értelmetlen öldöklésben... persze grodd-nak nem az erőszakkal van igazán baja, hanem az emberi kegyetlenséggel, saját magát könnyen el tudja képzelni elnyomóként... (a múltkori flash-es wells-tanácsnál stein proffesszor eggyel messzebb ment azzal, hogy a történelem legnagyobb koponyáit gyűjtötte be a hajóra egy közös brainstorming-ra, hehe...) (##06.02.)

„you may be the fastest man alive, allen. i’m the fastest mind.”

látszik a nagy átfedés az alkotói műhelyben, mert egymás után nézve a supergirl és a flash eheti epizódját, szembetűnőek voltak a hasonló vonások -mindkét sorozatban a hetedik részre jött el a pillanat, hogy az addig csepegtetett évad-gonosszal behatóbban foglalkozzanak, a különbség talán csak annyi volt, hogy central city-ben nem csak beszéltek a thinker múltjáról, hanem meg is mutatták a (tipikus) szétszórt professzor őrültté válását (a flashback-váltásokhoz kölcsönkérve az arrow-ból a megfelelő hangeffektet)... ami még jól párhuzamosítható a két epizódban, az az nézői idegek számára kifejlesztett felesleges drámázás magas koncentrátuma volt, bár valahol megértem, hogy miért használják ezeket, mert különben nem lehetne kinyújtani heti negyven percekre a sztorikat -csak amíg supergirl-éknél marginálisan volt jelen a nagy titkolózás, addig itt túlságosan előtérbe került a ’senki sem hisz a főhősnek’ tematika, amitől bevallom, nekem erősen tikkel a szemem... viszont annak örülök, hogy most nem húzzuk el az évad végéig, hogy ki is valójában a fő ellenség, dramaturgiailag jót fog tenni, hogy a srácok is tudják, hogy ki-és-mi ellen kell küzdeniük... (ha az elmék harca lesz az évad, akkor barry máris elvérzett, mert nem jutott eszébe, hogy esetleg álarcban törjön be a prof-ék házába...) (##06.02.)

„the truth never hurts as much as secrets.”

sorsszerűnek érzem, hogy pont egy olyan epizóddal térhetek vissza az univerzumba a kényszerpihenőmről, aminek a visszatérések állnak a középpontjában (karonfogva a felismerésekkel és elfogadásokkal)... ambivalensnek érzem mon-el visszatérését, mert így kidobtuk az ablakon kara drámáját az évad elejéről, ráadásul azzal az írói attitűddel hozták vissza közénk, ami sohasem állt közel hozzám: titkolózzunk egy sort, amivel frusztrálhatjuk a nézőket (majd a végén még csavarjunk egyet a szíveken azzal, hogy egy (némi felesleges drámázásra esélyt adó) szerelmi sokszög hálójába gabalyodunk)... de az a szerencse, hogy maga a háttérsztori kellően érdekes az időutazással, így nem bánom, hogy találtak helyet a srácnak a sztoriban... egy elég hatásos út után felfedték sam teljes életét is nekünk, ahol talán nem is a nagy (kriptoni) felfedezés volt a legműködőbb elem, hanem a múltban gyökerező dráma és a szép anyuka én-keresésének lépcsőfokai (odette annable is megtett mindent azért, hogy átérezzük a fájdalmait)... úgy érzem, hogy próbálnak sok mindenre gondolni az írószobában (pl. mon-el ólom-érzékenysége, de arra is van magyarázat, hogy sam életében miért nem korábban történtek változások), és ezért tisztelem őket, máskor viszont könnyen szórok átkokat rájuk, amiért a ’közhelyek nagy könyvét’ túlságosan is a kezük ügyében tartják... (##06.02.)

„all of this anger and resentment... it’s time to bring it to an end, son.”

olvastam olyan elméletet, hogy az aktuális supergirl-ben azért szerepeltek csak alig-alig a fő csajok, mert a nagy crossover-t forgatták éppen -nekem ezek után az is gyanússá vált, hogy oliver queen ilyen mellék-vágányon volt ma a saját sorozatában... uhh, nem nagyon fűlött a fogam ehhez az epizódhoz most, slade családja sajnos hidegen hagy (akármilyen rossznak is van ábrázolva az apa/fiú kapcsolat, akárhány gyermeke bukkan még fel a semmiből), és ugye azt már fejtegettem, hogy mennyire fárasztónak tartom, amikor a csapattagok titkolóznak egymás elől, amikor nyílt beszélgetésekkel sokkal hamarabb le lehetne rendezni a konfliktusokat -de végülis mondhatjuk pozitívumnak, hogy elindultunk végre előre john szálán, mondjuk én azért vártam volna, hogy valaki kioszt neki pár pofont (mondjuk a jó erőben lévő felesége), és nem bocsátja meg mindenki neki a hülyeségét azonnal... (elértünk arra a pontra, hogy flash-a-flash-ban jeleneteket kapunk, és ez majdnem olyan rosszul hangzik, mint az iskolában belénk-vert álom-az-álom-ban szín...) (##05.05.)

„paris stole helen from menelaus. and the war began...”

a főiskolán tanított minket kertész istván professzor, akinek ’a hódító róma’ című könyve így kezdődik: "a nők miatt történt minden." most ennek az epizódnak a fényében újra-gondolhatom az éltes történészek által belém-diktált nézeteket: a férfiak a nők nélkül is erőszakos vadállatok, de egy gyönyörű nő közelségétől aztán tényleg eszüket vesztik... bár az 1937-es hollywood-ot látogattuk meg most, de azért a mai álomgyári viszonyok is megkapták a magukét az íróktól (damian darkh szerint nehéz gonoszabbnak lenni egy film-producernél), és erőteljes girl-power-rel mutatták be, hogy igenis tud változni a férfiközpontú világunk... szívesen hajtok fejet az alkotók felé, amiért fellapozták a korszak megfelelő irodalmát, és hedy lamarr-t emelték ki ebből a hőskorból, aki nem csak szép, de okos nő is volt (még egy külön vonalat is lehetett építeni a találmányaira, amik kihatottak a waverider-re is)... szórakoztató mellékszálként egy klasszikust dobtak be nekünk egy testcserével, és azt kell mondanom, hogy bár victor garber nagyszerű színész, azért ezt a kört most franz drameh nyerte, aki tökéletesen levette az idősebb társa modoros hangsúlyozását... (egy dolgot nem értettem csak az epizódban: ha minden férfiember helena lábai előtt hever, akkor a nőkhöz is vonzódó sarah-ra miért nem volt hatással...?) (##05.05.)

„it doesn’t belong in someone’s collection. it belongs to the sioux people, my people.”

kicsit meghasonlottam ezzel a résszel, mert bár halványan tudtam értékelni a túltolt humorát, azért még éreztem, hogy mennyire baromira (egész a falig) túltolják... és tudom, higgyétek el, tudom, hogy hosszú ideje azon panaszkodom, hogy túl komolyan veszi magát a show, de valamilyen misztikus oknál fogva az sem működik hosszútávon, ha vicces verziókban játszatják el tom cavanagh-val a különböző wells-eket (most épp egy szexuálisan túlfűtött, egy cyborg és egy grammar-náci példányt kaptunk), és a nyújtózós poénoktól is besokall egy idő után az ember... de. mr.nyúlánka leckéje jól sikerült, mert végre emberi vonásokat is mutatott (azon túl, hogy csak szexuális tárgyként látja a nőket), és nagyon szükség volt arra, hogy túlnyúljunk (pun intended) végre a vele kapcsolatos poénokon, ha hosszabb távon a sorozatban akarják az írók tartani... meglepő módon a heti-metánál is megvettem a komolyabb hátteret, valahogy kulturálisan tudok kötődni az indiánokhoz, és az őket ért elképzelhetetlen veszteségekhez... és jé, az évad-gonoszunk a szokásos két perc helyett ma már négyet töltött a képernyőn. haladunk... (##05.04.)

„i’d rather be human than risk losing you.”

a különcnek tartott idegen lány, a rossz társaságban lenézően viselkedő testvér, a kiközösített ázsiai nerd, a bully-szerepben tetszelgő quarterback -tényleg ennyire klisések lennének az amerikai középiskolák? vagy csak az írószobákban gondolják úgy, hogy így élnek a tinik? vagy az írószobákban is tudják, hogy hazugság ez az egész, csak képtelenek értelmesebb tini-drámát kiadni a kezükből? azt a kérdést meg már fel sem teszem, hogy mi szükség volt egy ilyen tinis flashback epizódra a sorozatban... de mindegy, ezt kaptuk, ezzel kell dolgoznom, úgyhogy nyugodtan kifejthetem, hogy elég nehezen rágtam át magam ezen a kliséhalmon... onnantól kezdve egy fokkal magasabb érdeklődést mutattam, amikor a lányok belekezdtek a nyomozásba, de aztán mivel hamar rájöttem a gyilkos kilétére, így azért ez-irányból sem érezhettem kielégülést... egyfelől jó ötlet volt, hogy nem melissa-ékat próbálták meg eladni 17 évesnek, mert nevetséges lett volna a végeredmény, de a színész-csere sem lehetett tökéletes opció, mert bár a lányok ’oké-k’ voltak, azért kibillentett a beleélésből az, hogy nem tökéletes a hasonlóság az igazi szereplőkkel (főleg a kara-t játszó ifjú tehetség kék kontaktlencséje zavart. meg a hangja. meg hogy nem tudja reprodukálni azt a csodás melissa-féle mosolyt...). (##05.04.)

„where is my son?”

szegény stephen amell, hiába edzi magát a végletekig, ezekben a hetekben nincs szükség az izom-mozgató képességeire... oké, legalább slade-nek volt egy erősebb megmozdulása, amit komolyabb kaszkadőr-attrakció és izgalmasabb operatőri munka kísért (kevés vágással, sok lassítással), de azért túl akciódúsnak nem mondanám a mai epizódot... emlékszem a képregényekből, hogy deathstroke-nak meglehetősen problémás a családi háttere, és ebből most leszivárgott a sorozatba is valami -gondolom elsősorban azért, hogy oliver azt érezhesse, hogy ő még mindig jobb helyzetben van gyerek-ügyben, mint a morgós hangú frenemy-je... (hogy mindezt megerősítsék, visszatért a jó-öreg flashback hang is, múlt-béli képek kíséretében persze, ahol azt láthattuk, hogy slade-nek már két szemmel is problémát okozott az apa/fia-kapcsolat és a munkája összeegyeztetése)... talán egy fokkal érdekesebb dolgok zajlanak star city-ben mint az elképzelt kelet-európai országban, mert visszatért tavalyról a nem túl sokáig erőltetett vigilante, aki két dolog miatt is érdekesebb lett most -mert jól köthető dinah-hoz és mert őt is megcsapta a feketeanyag-hullám annakidején -úgyhogy reméljük, hogy drámára és akcióra is számíthatunk vele kapcsolatban. meg persze arra, hogy a rendőrség tehetetlenségét piszkálgassuk kissé. (##04.28.)

„-victorian london. opium dens and low-cut corsets.

-arthur conan doyle and the rolling fog.

-syphilis, whores, and vampires.”

az a jó azokban az epizódokban, amik irányt váltanak félúton, hogy nekem is tér jut arra, hogy csapongjak... szóval egy viktoriánus horror-hommage képe jelent meg elsőként a szemünk előtt, rip hunter holmes-i képességekkel felruházva haladt a nyomok után, majd becsatlakoztak a legendák is, hogy nosztalgiázzanak kicsit a közösen átélt kalandokra -szigorúan felpolcolt hajakkal és mellekkel, mégiscsak a fűzők korszakának zenitjén jártunk a századforduló környékén. csakhogy... rövidesen kiderült, hogy a horroros beütés csak (temetői) ködösítés, és igazából az évad átívelését igyekeznek berúgni épp az írószobából, egy téren és időn túl létező nagyon gonosszal, és egy nem kevésbé szórakoztató, már jól ismert rosszfiúval damien darkh személyében (btw, a feltámadás utáni popzenére abárolás kicsit túlzás volt az én ízlésemnek)... szerényen meghúzódott a háttérben a családi veszteségek fájdalma, ami segítségével szépen lépdelnek előre zari szálán az írók (és nem ismeretlen ez az érzés amaya-nak vagy sarah-nak sem), és hát a professzor is komoly dilemmában van, hogy a családot vagy a világmegmentést válassza-e. (##04.28.)

„#feminism.”

...és akkor egy epizód, amiben maga a címszereplő fel sem tűnik... óh, hogy nekem mennyire hiányzott katee sackhoff hatalmas mosolya! mondjuk a hangja kicsit fura volt most, mintha feljebb képezte volna, mint szokta, és persze pontosan annyira játszotta túl a szerepét, amennyire egy fém-manipuláló meta-gengszter-asszonyságtól elvárható, de azért nagyon örülök, hogy újra a szemem elé került, mert amennyire szerettem őt a bsg-ben, mostanában annyira elkerültek a szerepei... szóval közeleg a nagy nap, úgyhogy egy legény/leány-búcsú jó alkalom volt, hogy nemek szerint kettéosszuk a csapatot, hogy különböző problémákkal küzdjenek meg -és hogy kicsit kifordítsuk a hagyományos szerepeket, a klasszikus flash-es heti-metás szál a csajoknak jutott (feat. felicity). és azon imádkoztam, hogy ne az legyen a vége, hogy a fiúknak kell kimenteniük őket, mert azzal aláásták volna a feminista felhangokat, de szerencsére nem így lett, igaz caitlin-nek újra fagyossá kellett válnia, hogy túléljék az éjszakát... a fiúknál a humor dominált elsősorban, grant gustin-nak jól állt a részeges bohóckodás, a nyúlós-srác hebrencsségét meg kezdem megszokni... (az emberek bármit lenyelnek/felszívnak/befecskendeznek, ami bódulatot ígér, miért ne tennék ezt ízletes meta-könnyekkel...?) (##04.27.)

„i’m the monster that poisons children. you know, even lex luthor never did that.”

a tányér-csapkodós szakítások kiszámíthatóak és unalmasak -egy ilyennél sokkal érdekesebb volt most a lányok összetett érzéseket vegyítő utolsó napja, ahol egymásba folyt a bánat könnye és a testi vonzódás izzadság-cseppje... először örülni akartam annak, hogy a finálé következmény-hulláma újabb problémát dob a felszínre, amivel átértékelhetjük kicsit lena-t, de aztán hamar gyanús lett, hogy nem az ólom-bomba lesz a háttérben, hanem egy igazán lelketlen bosszúálló ember, akinek még a gyerek-életek sem érnek semmit... egyrészről működött ms.luthor megzuhanása, és ami még fontosabb, a barátnői szövetsége, másrészről pofás volt a nagy akció-jelenet is, ahol supergirl-nek mind-a-két kezére szüksége volt, hogy megakadályozza az ördögi tervet és megmentse lena-t (ez utóbbi jeleneten megint sokat dobott a heroikus zene)... sam és kara jó csapat voltak együtt a nyomozás során, nem nagyon várom azt a pillanatot, amikor egymás ellen fordítják őket az írók. (ahhoz meg nem nagyon tudom, hogy miképp álljak, hogy láthatóan össze akarják boronálni lena-t és jimmy-t (akinek gondolom lelkiismereti gondot okoz majd, hogy egy luthor-ral szűri össze a levet...)) (##04.27.)

„i am a hacktivist, not a monster.”

szóval ezért akarják sokan decentralizálni az internetet -mert egyetlen nagy teremben tárolják a szervereit... oké, tudom, hogy vannak fontos központok, de az epizódban úgy állították be a karakterek, mintha a nagyon titkos páncélszekrényben csinálnak egy nagy bummot, és onnantól vége a teljes világhálónak... szerencsére az már most látszik, hogy az új évad-gonoszunk azért okosabb lesz az ilyen fejtegetéseknél -bár lehet hogy csak azért érzem ezt, mert michael emerson-t szerződtették a szerepre, és hát neki olyan arc-szerkezete és hanghordozása van, hogy bármilyen karaktert intelligensebbé tesz... ha hacker az ellenfél, akkor persze felicity-nek kellett a középpontba kerülnie, kicsit felemelték vele a formás popóját az asztal mögül, és kiküldték terepre tevékenykedni. megmosolyogtató módon oliver vette át a szerepét (a.k.a. a passzív monitor-nézést) -és kétségtelen, hogy meg kell találni a srácnak az új szerepet, ha már nem lóghat együtt az arrow-team-mel folyton... igaz, a magánéletével előtte is a sztoriban tartották, de azon most nincs kedvem morogni, hogy minden egyes felicity/oliver közös jelenetet azzal zártak le, hogy valamelyiküknek megszólalt a telefonja, és el kellett mennie a randi (vagy a potenciális előjáték) kellős közepén... (##04.20.)

„what’s ’e.t.’?”

...és a nyolcvanas évek hulláma csak gyűrűzik tovább egy-és-egyre... gyerekkorunk spielberg-i látásmódja nem csak a stranger things-re hatott jelentősen, de a legendák írószobájában is találtak helyet arra, hogy fejet hajtsanak a mesternek -egészen mesteri módon, felhalmozva az összes kötelező kelléket, a fehér-kerítéses kisvárost, az egyedülálló, sokat dolgozó anyát, a magányos és különc kiskölyköt, akit a kíváncsisága és szeretet-éhsége hajszol bele egy nagy kalandba (plusz a delorean népszerűvé tételéhez is volt ugye némi köze spielberg mesternek) -arról már nem is beszélve, hogy szó szerint idézték fel korszak legikonikusabb jelenetét, ami pont azért volt szerethető, mert ennyire pofátlanul nyúlta a nagy elődöt... jó volt a kontraszt a jelen kicsapóan pozitív ray palmer-e és a gyerekkori szomorkás énje között, igazi ifjúsági-filmes tanulságként szolgált az, hogy legyél türelmes, és megtalálod a barátaidat, azokat, akikre igazán számíthatsz... azt is okosnak gondolom, hogy ez a rész pont akkor érkezett, amikor egy új karakternek kell beintegrálódnia a csapatba, és aki szintén a magány szigetéről érkezett a zsúfolt hajóra, így ő is sok tapasztalattal kerülhetett közelebb a srácokhoz... (hehe, nate milyen borzasztóan tud flörtölni...) (##04.20.)

„he may be the predator, but i’m the schwarzenegger.”

mit látsz magad előtt, ha elképzeled a legfélelmetesebb apát, aki mindenáron meg akarja védeni a kicsi lányát, tőled, az udvarlótól? ugye te is danny trejo arcát képzelted magad elé...? tökéletes casting volt az öreg gipsy apjaként, aki persze faarccal bohóckodja végig az egész epizódot, miközben cisco-val kergetőzik a laborban... de persze ez csak egy bohókás b-szál volt, mert érkezett egy újabb meta, és ezúttal úgy tűnik, hogy hosszabb távra, egy nehezen komolyan vehető ezüstkori dc karakter képében, aki mr.fantastic és nyúlánka méltó párja lehet a nyúlás-versenyben... barry-hez hasonlóan elsőre nekem is kevés bizodalmam volt a srácban, mert egy igazi jerk-nek tűnt, aki lealázza a nőket, igazi magánkopóként folyton piti balhékba keveredik, és egyébként is olyan ütnivaló feje van, de szerencsére hősünkkel együtt én is megtanulhattam, hogy igenis érdemes félrerakni az előítéleteket, mert a seggfejek is változhatnak annyira, hogy érdekelni kezdjen a sorsuk... (azzal, hogy a tavalyi időutazókkal elhintették az idei (egyik?) főgonosz nevét sikeresen elültették bennünk annak a bizonyosságnak a magját, hogy van egy hosszútávú mester-terv is az írószobában, hogy túllátnak a heti-ügyeken és évad-íveken is...) (##04.19.)

„people can worship whatever they want. it’s called freedom of religion.”

az emberek felnéznek azokra, akik különleges képességekkel rendelkeznek -és azokat különösen a szívükbe zárják, akik megmentik az életüket... okos dolog egy szuperhősös történetben előhozni a vallás témáját, mert egy emberfeletti lénynél természetes, hogy kialakul a személye körül valamiféle vallásos áhítat -az már egy másik kérdés, hogy ez a vak hit átcsaphat őrületbe is... jól átérezhető volt, ahogy kara megrendül a követőit látva -bár az érzelmek terén egyébként is pompásan szuperált az epizód, még az olyan témáknál is szipognom kellett kettőt, amik nem állnak annyira közel hozzám (gondolok itt az anyaság kérdésére elsősorban, ami mind sam-nél mind alex-nél komoly probléma-forrást jelentenek (jut eszembe, ritkám dicsérem chyler leigh-t, de most mindenképp megérdemelt egy kalap-emelést))... gondolom nem véletlen, hogy előhozták az írók a vallásosság kérdését, mert úgy tűnik, hogy a sam-mel kapcsolatos furcsaságok (látomások) kapcsolatban állnak a kriptoni vallással, és most kaptunk az ottani hitvilágból is egy kis ízelítőt (sőt, azt is megtudhattuk, hogy a zor-el család számára is sokat jelentett a hit). (azért elég átlátszó egy vallásos epizódot a ’hallelujah’-val zárni, bár az is igaz, hogy jelenleg még nem írtak tökéletesebb dalt a popzenében a vallásossággal kapcsolatban...) (##04.19.)

„sooner or later someone’s going to find out that the green arrow isn’t shooting any arrows.”

egy kanári-sikollyal átjuttatni valakit egy másik háztetőre -hogy erre a trükkre miért nem gondoltak eddig...? az elmúlt napok történései után fájó egy mondatban hallani a ’szíria’ és a ’vegyifegyver’ szavakat, de szerintem az tök oké, ha egy képregény-sorozat kicsit aktualizálni akar -és szerintem abban sem lőnek nagyon mellé, ha arról beszélnek, hogy a katonák meg akarják szedni magukat a csatatéren (az már egy más kérdés, hogy itt egy nagy halom aranyról van szó, amit egy speciális egység magáévá tett a széthullóban lévő országban)... csak nem ússzuk meg a john diggle-drámát idén sem, most épp’ nem a testi problémája veszélyezteti a csapatot, hanem kiderült, hogy hiába a régre visszanyúló katonai múltja, parancs-adásban nem ő az ász, és fel kell dolgoznia azt, hogy mostantól őt hívják főnöknek (’hoss’-nak, hogy rene kifejezésével éljek) -és persze gyanús lett volna, ha túl hamar elmúlik a kéz-remegés, úgyhogy ez a probléma is még sokáig fog görögni előttünk... de legalább vannak más bajok, amik megoldódni látszódnak, például oliver csemetéje tök jól kijön felicity-vel, így legalább a szerelmeseink újra együtt turbékolhatnak... (kevint tancharoen megint kitett magáért, baromi jól nézett ki az autó belsejéből felvett (vágatlannak látszó) bunyó.) (##04.14.)